Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

1. rész

Guben városa, ahol történetünk nem egészen négyszáz évvel ezelőtt játszódni fog, a tizenhatodik században Alsó-Luzsica legfontosabb településének számított, úgyhogy aki a városban lakott vagy akár csupán néhány napig időzött a lerombolhatatlannak látszó városfalak között, joggal hihette, hogy a város zavartalan fejlődése az örökkévalóságig fog tartani, vagy legalábbis nehéz lett volna elképzelni azt az ártalmas erőt, amely a fejlődést megakaszthatta és annak irigylésre méltó gyümölcseit megsemmisíthette volna. Kedvező földrajzi fekvését szorgalom és szerencse tették folyamatosan kihasználhatóvá, s a történelem menete, bár nehezen lett volna diadalmenetnek tekinthető Gubenre nézve, annál inkább felfogható volt kedves vendégek jövés-menéseként, akik vagy ajándékkal vagy jó hírrel jönnek, vagy ha időnként mégiscsak rossz híreket hoznak csodajelekről, háborúkról, távoli országok pusztulásáról, ezek a rossz hírek is csak arról tanúskodnak, hogy másokkal történik baj, valahol nagyon messze; és a környékbeli falvak vagy uradalmak évtizedenként újra meg újra felhangzó követelései sem bizonyítanak egyebet, mint azt a tényt, amellyel mindenkinek, akit illet, számolnia kell, hogy: Guben városa, kiváltságainak birtokában és jogainak büszke tudatában, rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével meg tudja védelmezni mindazt, amit a magáénak mondhat Isten kegyelméből és a régebbi fejedelmek jóvoltából.

A Neisse folyó, amelyet a gubeni polgárok hosszú és keserves munkával tettek hajózhatóvá, nemcsak a Balti-tengerrel és azáltal a világ többi részével kötötte össze a várost, nemcsak olyan fontos kereskedelmi központok érdeklődését, sőt barátságát biztosította számára, mint Stettin, Boroszló vagy éppenséggel az Odera menti Frankfurt, nemcsak a Hansa-városok szövetségében szerzett neki helyet, amely legalább annyi hasznot, mint amennyi dicsőséget hozott, és amelynek jogosultságát senkinek sem jutott eszébe történetünk idején kétségbe vonni, vagy legalábbis nem akadt, aki elképzelte volna, hogy Guben városát egyszer majd ki lehetne zárni a Hansa-szövetségből, vagy hogy a szövetségben elfoglalt hely, elveszítve jelentőségét, egyszer majd minden kirekesztés nélkül, magától feledésbe merülhet; a Neise nemcsak a hajózás révén gazdagította a várost, hogy ily módon juthassanak el észak felé a városban és környékén termelt javak és juthasson hozzá a város a legfontosabb behozatali cikkekhez, mindenekelőtt a posztóványoláskor nélkülözhetetlen krétához és a „boy"-nak nevezett nedves, tisztítatlan tengeri sóhoz, amelynek finomítására, valamint a sópiac fenntartására Harapottarcú Frigyes meisseni őrgróf adott privilégiumot még annak idején; hanem a Neisse hajtotta a város birtokában lévő malmokat, szám szerint hármat, amelyek közül az egyiknek (ez pedig, amióta csak működött, a városi tímároknak volt bérbeadva) egy régi rendelkezés értelmében ezerháromszáz lépéssel a város alatt kellett állnia; ezenkívül, miután az egyik közeli hegyoldalban fakadó, Hideg-kútnak nevezett forrás vize, amelyet fedett favályúkon vezettek a városba, részint a lakosság gyarapodása miatt, részint a mérföldjog érvényre juttatása után örvendetesen fellendülő sörfőzés következtében már nem bizonyult elegendőnek, történetünk előtt néhány évvel egy „vízi mesterség" nevű emelőszerkezet felállítására került sor a városi malmok fölött, és ez az ügyes készülék ismét csak a Neisse vizét vezette a városba, legtöbbször jóízűnek és egészségesnek mondható, szinte korlátlan mennyiségű ivóvizet; végül pedig, a Neisse közvetlenül is jelentős jövedelemhez juttatta Guben városát azáltal, hogy a városnak joga és ennek megfelelően szokása volt a Sziléziából Brandenburg felé úsztatott fenyőfák után vámot szedni, minden szál után egy garast; és bár a számadáskönyvekben keserűséggel emlegetett árvizek időnként igen súlyos károkat okoztak, amennyiben a várost, pontosabban három külvárosát: Crossent, ahol túlnyomórészt földművesek laktak, Werdert, ahová a hajósok és a kereskedők építették házaikat, valamint a Kolostori-negyedet, ahol egy rettenetes tűzvész után a Salzburgból elűzött süveggyártók, továbbá a Hollandiából menekült ötvösök és takácsok telepedtek meg (hiszen a városfalak közti magaslatra épült belső résznek nem tudtak ártani az áradások), több ízben is, a harmincéves háború előtt utoljára éppen történetünk évében, a föld színével tették egyenlővé, ennek ellenére minden okuk megvolt a város lakóinak, hogy áldják a Neisse vizét, már csak azért is, mert a gubeni halászok a legpompásabb halakat hozták a Neisséről a vásárcsarnokba, ahol a pallosjoggal felruházott város, külön bírósági épület híján, vásárszüneti napokban a büntetőpereket rendezte, és ugyanezek a halászok ugyanezeket a halakat a folyótól távolabb eső településeken eladhatták jóval drágábban is, mint ahogy a városon belül meg volt nekik engedve, amiért viszont adót fizettek a városi tanácsnak, és ezáltal, közvetve bár, szintén a Neisse gazdagította Guben városát, bár az igazsághoz híven azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Guben alatt a Neissébe torkolló Lubsch vagy Lubisch patak még a Neissénél is gazdagabb volt halban, ott azonban sem a gubeni halászoknak, sem a többi polgárnak nem volt joga halat fogni.

Történetünk idején a város határa másfél négyszögmérföld, mai mérték szerint körülbelül kilencezer hektár lehetett, nagyrészt laza, homokos talaj, helyenként azonban sárga és kékagyag is előfordult, utóbbi a fazekasok örömére, előbbi mindazon polgárok hasznára, akik új házat építettek vagy a régit akarták megerősíteni; a vízparthoz közel eső részeken bőven termett árpa és rozs, borsó és köles, az éghajlat enyheségének köszönhetően búzát is érdemes volt vetni; a dombok déli lejtőin, ameddig ellátott a szem, szőlősorok húzódtak, s a gubeni bor, történetünk idején a világ legészakibb bora, hozzáértők szerint a jobb évjáratokban, amikor két-háromezer akónyit lehetett szűrni belőle, felvehette volna a versenyt akár az elzászi borokkal is; a szőlőskerteket gyümölcsfák és virágágyások szegélyezték, így aztán a tavaszi hónapokban Guben környéke nemcsak a szó átvitt értelmében volt virágzónak mondható, és a dombok felől áradó friss levegő később is, legalább a szüreti mulatságok végéig telítve volt illatokkal. Joggal mondotta egy messzi földeket bejárt és a maga korában eléggé nagyhírű tudós, aki történetesen a szász választófejedelem kancellárjának szolgálatában állt, és akinek nevét később még említeni fogjuk, hogy őt Guben és környéke derűsebb délszaki tartományokra emlékezteti. Amikor ez a kiváló férfiú egy bizalmas ügyben, amely szorosan kapcsolódik történetünkhöz, a városba utazott, majd az éppannyira sikertelen, amennyire kimerítő megbeszélés után, Petrarca példáját követve, felkapaszkodott a környék legmagasabban fekvő pontjára, a Mückenberg tetejére, és onnét körültekintett, akkor többek füle hallatára megállapította, hogy: ha ez a vidék, nézőpontunktól a láthatárig, az általunk lakott földrész teljességét foglalná magába, úgy a folyóparti dombok májusi alkonyfényben izzó sora, amelyből a Mückenberg csak egészen kevéssé emelkedik ki, egyértelműen az Alpoknak felelne meg; a túlnan fekvő bozótos vidék, ahonnan hűvös fuvallatokkal készül a sötétség leszállni, imitt-amott mutatkozó szalmafedelű kunyhóival és a hitújítás óta elhagyottan romladozó neuzelli székesegyházzal a germán északot testesíti meg, míg az innenső oldalt a gondosan ápolt szőlőskertek, a csinos présházak és a virágzásuk utolsó napjait élő gyümölcsfák, köztük helyenként őszibarack- és mandulafák is, leginkább Itália néhány különösen bájos dombvidékéhez teszik hasonlatossá; a lenti laposabb térségek a Campagnára emlékeztetik a beszélőt, a görlitzi országút pedig ebből a nézőpontból, ahonnét a hazatérő csorda által felvert por alig látszik az odafönt sodródó, gyöngyházfényű felhőktől különbözni, szakasztott olyan, mint a Via Appia. Ebben az összefüggésben a Neisse és a Lubsch összefolyása tekintendő a Földközi-tengernek; a kolostor épülete a malmokkal és a vízi mesterséggel az ostiai kikötő, amelynek a víz tükrén rezgő aranyhíd valódi tengeri kikötő benyomását kölcsönzi egy pillanatra, legalább addig, amíg a beszélő felteszi a koronát az imént oly leleményesen kieszelt hasonlatra, és kijelenti, hogy Guben városa viszont, főtemplomával, falaival és kapubástyáival semmi más nem lehet e hasonlaton belül, mint maga Róma.

Nehéz volna eldöntenünk, hogy a szász választófejedelem kancellárjának szellemességéről és műveltségéről híres titkára komolyan gondolta-e most idézett kijelentését, amely annyira megtetszett a körülötte állóknak, majd pedig minden valamirevaló gubeni polgárnak, hogy még három emberöltővel később is jónak látja feljegyezni egy krónikás, vagy pedig ellenkezőleg, a maga csiszolt elméjű, keresett módján így űzött gúnyt a hely szelleméből és magából a helyből, amelyet, éppen a történetünkben elmondásra váró események miatt, hosszú évek múlva is keserűséggel fog emlegetni. Négy évszázadnyi távlatból aligha fedezhetünk fel hasonlóságot a város és más, régebbi városok, a vidék és más, távolabbi vidékek között; ám ha lélektől átjárt, szerves emberi testhez hasonlítanánk az épületek és a bennük mozgolódó lakosok összességét, nem feledkezve meg a templomkertben elhantoltak emlékezetéről sem, úgy elsősorban azt mondhatnánk erről a megszemélyesített lényről, hogy: Guben, ha némelykor árnyék hullt is rá, mindig megtalálta a módját, hogy minél hamarabb kilépjen a verőfényre, korántsem azért, hogy henyélve sütkérezzen, sokkal inkább annak újra meg újra beteljesülő reményében, hogy izzadozó munkájának eredményével és megérdemelt szerencsejavaival elbüszkélkedhet még napnyugta előtt. Ha igaz a régi bölcsnek ama paradoxona, amely szerint nincsen szerencsétlenebb annál, akit még sohasem ért semmiféle szerencsétlenség, akkor Gubent még ebben az értelemben sem tarthatjuk túlságosan szerencsétlennek, mert a már említet árvizeken és a náluk jóval gyakoribb tűzeseteken kívül némelykor pusztító járványok is látogatták, igaz ugyan, hogy a tizenhatodik században összesen csak háromszor, utoljára történetünk előtt huszonhat évvel sújtotta Gubent ez a fajta csapás, kevéssel azután, hogy Rudolf, az akkor még fiatal cseh király, egyszersmind német-római császár, aki a dolgok változását akkor még sokkal inkább el tudta fogadni, mint később, valamint az óvatos és türelmes, de céljait szem elől sohasem tévesztő Ágost fejedelem egyezséget kötöttek Alsó-Luzsica sorsáról és hovatartozásáról, amely tartományra a fejedelem a schmalkaldeni háborút lezáró szerződések egyik cikkelyének értelmében örökösödési jogot formált, ellenben a császár a cseh korona elidegeníthetetlen részének tekintette ugyanezen területet, mígnem a bautzeni megállapodás ebben a vitás kérdésben úgy intézkedett, mindkét uralkodó megelégedésére, hogy: Alsó-Luzsica vám- és adójövedelmei, tekintettel Ágost fejedelem jószolgálataira és költségeire a kevéssel azelőtt zajlott gelderni és brabanti hadműveletek során, a szász választófejedelmi kincstárat illetik, valamint a reformáció lutheri szárnyához húzó tartomány vallási ügyeit szintén a fejedelem jogosult felügyelni és irányítani; viszont a tartomány névleg továbbra is a cseh királysághoz tartozik, annyiban pedig nemcsak névleg, hogy külső háború vagy birodalmon belüli villongások esetében a cseh királynak köteles engedelmeskedni, ennek ellenőrzésére vagy inkább kézben tartására pedig a cseh királynak joga van helytartó kinevezni és a tartományba küldeni; mivel pedig a cseh király, mint már utaltunk rá, személyében azonos volt a császár személyével, magától értetődőnek tekintette, és ezt abautzeni megállapodás nem tiltotta, hogy az Alsó-Luzsicába küldött helytartót, elbeszélésünk egyik szereplőjét a teljhatalmú császári megbízott méltóságával ruházza fel.

A járvány után életben maradt polgárok megsiratták és eltemették halottaikat, miközben máris igyekeztek az elhunytak helyébe új polgárokat és még újabbakat nemzeni, ahogyan szorgalmasan újjáépítették elöntött vagy leégett házaikat is: károsodásaikat, élni- és gazdagodnivágyástól hajtva annál is gyorsabban kiheverték, mivel komolyabb fegyveres erőszaktól történetünk előtt utoljára körülbelül százhetven évvel kellett szenvedniök, amikor a husziták egy csapata, valószínűleg árulás következtében, hatalmába kerítette, kifosztotta és felperzselte a várost, akkori lakosainak nagy részét pedig lemészárolta, olyannyira, hogy a hagyomány szerint az egész városban mindössze nyolc család maradt, amely nyolc családból került ki a következő két évszázad során a mindenkori polgármester, a három helyettes polgármester, valamint a négy tanácsúr, míg a hét városi esküdt közül négyet a legfontosabbnak tekintett céhek delegáltak, mégpedig a takácsok, a süveggyártók, a pékek és a vargák, ezenkívül a három külvárosnak is joga volt egyet-egyet állítani; ezzel szemben ismerünk egy másik hagyományt is, amely a huszita vérfürdőnek összesen egy túlélőjéről, egy mesébe illő körülmények közt megmenekült öregasszonyról tudósít; mindkét hagyománynak erősen ellentmond az a körülmény, hogy a városnak már György király idejében ötezer, történetünk éveiben pedig a külvárosokat is beszámítva csaknem tízezer lakosa volt, a polgárok azonban, különösen a hatalmat kezükben tartó családok tagjai, meg voltak győződve mindkét hagyomány igaz voltáról; a Werder-kapu közelében húzódó Kutya utcát pedig, ahol történetünk utolsó jelenete fog zajlani, annak idején azért nevezték el Kutya-utcának, mert a tömeggyilkosok által otthagyott holttesteket szétmarcangolták a mindenfelől odasereglő kutyák.

Ám az igazság mérlege, ha egyik serpenyőjébe vetjük a föntiekben csak futólag idézett borzalmakat, a másikban pedig az ugyancsak futólag említett jogokat, kiváltságokat és hasznokat, amelyekhez olyan, eddig nem említettek is csatlakoznak, mint az Ernő herceg által adományozott pénzverési jog, a hetivásár, a legeltetés és az erdőhasználat joga, beleértve a makkoltatást és a kádárok számára kellő mennyiségű tölgyfa kivágását, a borkiméréshez és a kocsmatartáshoz kapcsolódó privilégiumok, mindenekelőtt a város körüli sörmérföld kiterjesztése hétezerhatszáz lépésről tizenkétezer, majd a történetünk előtti években huszonegy és félezer lépésnyire, amely körzeten belül csak a gubeni polgároknak volt joguk sört főzni és árusítani, s ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a kolostort és annak minden birtokait, miután az utolsó apáca, egy bizonyos Margareta von Hoyerswerda, kilencvenkét éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek, a reformációhoz korán és buzgón csatlakozott város magához váltotta, majd ezek jövedelméből a tartomány pénzzavarral küszködő leghatalmasabb földbirtokosának, akinek személye történetesen azonos volt a teljhatalmú császári megbízott személyével, akkora összeget bocsátott rendelkezésére, hogy annak ellenértéke gyanánt megszerezte a környékén fekvő öt falu, köztük Niematschkleba és Atterwaxch tulajdonjogát: ha tehát az igazság mérlegének egyik serpenyőjébe vetjük a rosszat, amelyből akkor sem helyénvaló jó következményeket származtatni, ha azok esetleg okozati összefüggésben állnak vele, másik serpenyőjébe vetjük a jót, amelyből rossz és további jó egyaránt eredeztethető, akkor nem lehet kétségünk felőle, hogy az utóbbi serpenyő bizonyul súlyosabbnak. A városról, ha egységes akarattal rendelkező, eszes lényként képzeljük el, joggal volt mondható, hogy még a kettős hatalom buktatóit is a maga javára tudta fordítani, amennyiben a császárt és annak tisztviselőit szilád hűségéről, a szász választófejedelmet pedig osztatlan rokonszenvéről győzte meg; s minthogy történetünk előtt körülbelül húsz évvel, Ágost fejedelem halála és fia, Keresztély trónralépése után Szászország és a császár között súlyos nézeteltérések támadtak, úgyhogy Alsó-Luzsicát egyszerre kormányozta két, egymással hadiállapotban levő államhatalom, nem csekély ügyességre és tapintatra volt szükség ahhoz, márpedig az egy személyként felfogott város éppen ezt az ügyességet és tapintatot mondhatta a magáénak, hogy miközben az egyik féltől hasznos szolgálatok révén előnyöket nyer, magára ne vonja a másik fél neheztelését vagy éppen bosszuló haragját. A választófejedelem irataiban Guben a „szívünknek igen kedves" vagy az „általunk mindeneknél jobban szeretett" városként szerepel; a császár pedig egy veszélyes évben, amikor büntetőexpedíciót küldött a tartomány összes többi városa ellen, Gubent szigorú, de szerencsésen végződő vizsgálat után a „hűség városa" címmel tüntette ki. Így álltak a dolgok a tizenhatodik század legutolsó és a tizenhetedik század legelső éveiben, amelyek utólag, a árjuk következő borzalmas évtizedek ismeretében, legalábbis a világnak erre a szögletére nézve jóformán idillikus korszaknak látszanak; és nincs okunk csodálkozni, amiért a megszemélyesített város, noha úgy sejtette nem kis rettegéssel, hogy közel a világ vége, s meg volt róla győződve, hogy a Német-Római Birodalom, akár egy részeg paraszt, ha föltámogatják egyik oldalon a lovára, rögtön lebillen a másik oldalon, sőt önmagáról is úgy hitte, hogy szerencséjének tetőpontjában bukása lappang: mégis elégedett volt önmagával, bízott szorgalmában és körültekintésében, ami pedig az akmét, a szerencse tetőpontját illeti, hallgatólagosan úgy vélekedett, bár elismerte, hogy a fák nem nőnek az égig, sem a városok a láthatáron túl, hogy a szerencse tetőpontja gyarló emberi eszközökkel úgysem érhető el, viszont ezekkel a gyarló eszközökkel mindenképpen érdemes törekedni rá. Józan paraszti eszével úgy gondolta Guben városa (ha gondolkodó lényként képzeljük el), hogy elérhetetlen cél felé törekedve kézenfekvő jutalmak nyerhetők, és egyáltalán, kívánságot, bármifélét, csak magasabb szempontból érdemes megfogalmazni. Ennek értelmében a sors, ez a megvalósulásra váró közös életterv egyfajta lépcsőként, hasznok és eredmények fokozatainak összességeként jelent meg a képzeletben: az évről évre kiszámítható gyarapodás a szerencse képzeletbeli tetőpontja felől mutatkozott magától értetődőnek, s ugyanez volt mondható a szerencséről és annak nemlétező tetőpontjáról, figyelembe véve a Gondviselés kifürkészhetetlenül tágas perspektíváit, amelyek magaslatait azonban szintén bejárhatóknak lehetett hinni a földi szemek előtt nem, csupán a szabad szemnél szabadabb képzelet előtt feltárulkozó legfelsőbb Kegyelem felől nézve. És ha talán sohasem ébredt a város annak tudatára, hogy ezek szerint sohasem érhetők el kitűzött céljaink, és hogy elkerülhetetlen kudarcunkat a rászállingózó hitványabb sikerek is, fáradozásunkból gúnyt űzve, csak súlyosbítják: ez részint azzal magyarázható, hogy az eleven testként elgondolt városban főként a fej volt önmagával megelégedve, olyannyira, hogy fenntartotta magának a gyomor szerepét is, miközben a gondolkodást és az emésztést nem tudta mindig elkülöníteni egymástól; részint pedig azzal, hogy a várost eszerint mégsem lehet szerves egészként, egységes akaratú emberi lényként felfogni, és hogy az ilyesfajta megszemélyesítés, ha mégannyira jóhiszemű is, hazugság.

Történetünk az 1603. évben, a Mindenszentek utáni második szombaton kezdődik, amely akkor egy sokak szerint baljóslatú napra, november kilencedikére esett. Erre a napra tűzte ki a városi tanács a lövészegyletek régóta esedékes vigasságát és vetélkedését. Efféle vagy ennél akár kevésbé jelentős ünnepségekre a szüret befejezése után tizenkét nappal kerülhetett sor, amikor a hordókban elnyugodva, megkezdte csodálatos átalakulását a frissen sajtolt must, és amikor végre megkezdődhetett az előző évi bor nagyobb mennyiségű árusítása, mert az újbort máskülönben csak Szent György napjától Szent Mihály napjáig volt szabad kimérni, és csak a városfalakon belül, ami régóta hangoztatott sérelme volt a nagyobbrészt külvárosban lakó szőlősgazdáknak. Azt azonban, hogy a városi tanács mikor fogja elrendelni a szüret befejezését, maga a tanács is csak attól kezdve tudta, hogy meghozta döntését a szüret elkezdésének napjáról, márpedig ekkor még nem volt előre látható, hogy miután eltelnek a koraősz verőfényes napjai, több napig tartó felhőszakadás következik, majd november elején, egyik napról a másikra, szokatlanul hidegre fordul az idő.

Azon a héten, amikor kezdődik történetünk, a molnárok beszüntették az őrlést, és megtették az ilyenkor szokásos intézkedéseket, hogy majd a meginduló jégzajlás kárt ne tegyen a malmokban; és csakugyan, szombat reggelre mind a Neisse, mind a Lubsch olyan vastagon befagyott, hogy a városi tanács, miután a sátrak és a bódék úgyis a Kolostori-kapun kívül húzódó, lapos, partmenti részen voltak fölállítva, áthelyezte a lövészünnepség leglátványosabb részét a jégre. Az egyletek, miközben ünnepélyes lassúsággal vonultak a göröngyösre fagyott hullámokon a vízivágóhíddal nagyjából egy vonalban álló céltáblák felé, elgyönyörködhettek a letaglózásra váró, tarka szőnyegekkel beborított, fenyőgallyakkal és fagyöngyös bokrétákkal koszorúzott ökrökben, amelyeket ünneplő ruhába öltözött trombitások kísértek, vállukra erősített apró selyemzászlókkal és mellkasukra szíjazott aranyszínű kalitkával, amely kalitkákban egy-egy értékes tengerentúli madár, sárga, piros vagy fekete, gubbasztott, és ezeket a madarakat a kalitka jobb alsó sarkába szegecselt, izzó faszénnel teli bádogtálkák voltak hivatva megoltalmazni a csikorgó hidegtől. Korcsolyázó gyerekek sikongatása és annak visszhangja hallatszott a jégen, és a lövészeknek még a lélegzete is annyira fegyelmezett volt, hogy egyszerre szálltak fel, minden páratlan számú ballábas lépés után, szájukból a párafelhőcskék, és, szélcsendes idő lévén, ezek akkor sem oszlottak el, amikor a lövészek már kivonultak alóluk, és újabb felhőcskéket pöfékeltek a fejük fölé; mert olyan erősen fagyott, hogy a kolbászos bódék előtt felállított, mintegy húsz lábnyi magas póznára, amelynek tetején egy szép nagy sonka és egy csíkos keszkenő várta a vállalkozó szelleműeket, könnyebb volt felmászni a kelleténél.

Az ünnepségre kicsődült a város apraja-nagyja, kivéve a szőlősgazdákat, akik minél hamarabb akartak szabadulni tavalyi boraiktól, és ezért, régi szokásuk szerint, a szüret befejezése utáni tizenkettedik napon befuvaroztak egy-egy hordó tavalyi bort a vásárcsarnokba, ahol ilyenkor nem volt szabad sem élelmiszert árusítani, sem büntetőpert bonyolítani, sem ítéletet hirdetni vagy az előzőleg már kihirdetett ítéletet végrehajtani, ellenben a szőlősgazdák a városi tanács által kirendelt borvizsgáló jelenlétében bediktálták a hajósoknak az elszállításra váró hordók számát, és megállapodtak a fuvardíjban, valamint a szállítás egyéb feltételeiben.

Csakhogy aznap, amikor kezdődik történetünk, a szőlősgazdák zárva találták a vásárcsarnokot, és azt a poroszlót, aki többek között a kulcs őrzésével volt megbízva, éppúgy nem lehetett előkeríteni, ahogy a borvizsgáló vagy a hajósok sem tartózkodtak a közelben, holott a szőlősgazdák már a szüret befejezésének másnapján előre kifizették a borvizsgálat honoráriumának felét; az egyik hajós pedig azt mondta a crosseni Háromablakos kocsmában a Mindenszentek utáni második hétfőn, amikor persze még nem volt ennyire hideg, hogy: a Neisse befagyása ugyan megnehezíti, pontosabban késlelteti a boroshordók berakodását, mindazonáltal ők, a hajósok nem látják semmi okát a borvizsgálat és a megállapodás elhalasztásának; hiszen a most kezdődő fagy nem ígérkezik tartósnak, de még ha két-három hétig elhúzódna is, karácsonyig még akkor is kényelmesen meg lehet járni az utat Stettinig és vissza, sőt akár a danzigi kikötőig is, ahol abban a kevéssé valószínű esetben, ha megint ilyen hirtelen fordul hidegre az idő, ott lehet hagyni a hajókat, ők pedig, a hajósok, szekéren térnek haza, hogy átteleljenek. Ezt mondta ez a bizonyos hajós, többek füle hallatára, öt nappal ezelőtt, most azonban sem ő, sem társai nem voltak láthatók.

Miután azt lehetett hinni, hogy mind a hajósok, mind a borvizsgáló, illetve a borvizsgáló kiküldésére illetékes városi tisztviselők ott időznek a lövészegyletek ünnepségén, a szőlősgazdák elhatározták, hogy ők maguk is haladéktalanul kimennek a jégre, mihelyt az esettel kapcsolatban felvilágosítást kapnak a vásárcsarnok kulcsának őrzésével megbízott poroszlótól, aki a piactér egyik mellékutcájában lakott szüleivel és testvérével együtt. Ám zörgetésükre, majd kiabálásukra és dörömbölésükre senki sem nyitott ajtót, amikor pedig a szomszéd házakban kérdezősködtek, ami egyébként nem volt könnyű, mert még az inasok és a szolgálók nagy része is kint lökdösődött a jégen, akkor azt a választ kapták, hogy a szülők másfél évvel ezelőtt meghaltak, a poroszló pedig a Kolostori-negyedben lakik. Amikor viszont erre ők azt mondták, miközben a keményre fagyott sárban és a kidobált konyhai hulladékban topogtak, elgémberedett kezüket fújdogálva, hogy aki a Kolostori-negyedben lakik, az egy másik poroszló, akit ők nem ismernek, ők ellenben azt a poroszlót keresik, aki a kulcsot őrzi, és akinek házában többször is megfordultak, valahányszor új csőszök beiktatására került sor: akkor az öregasszony mögött, aki a résnyire nyitott ajtóból görnyedt feléjük, megjelent egy még öregebb asszony, az előbbinek az anyja vagy a nővére, és azt kiabálta, hogy: „Margaréta, mit álldogálsz itt a hidegben?!, hát megfázol!, hát egészen biztos, hogy megfázol!", azzal becsukódott az ajtó, és még lehetett hallani, amint a belső oldalon rátolják a reteszt.

Ezalatt kint a jégen elkezdődött a lövészverseny, és mivel minden lövész, márpedig sokan voltak, be akarta mutatni tudományát, még akkor is javában tartott, amikor a szőlősgazdák elbukdácsoltak a Kolostori-kaputól a sebtében kialakított lőtér város felőli végéig, ahol azonban olyan sűrű tömegben álltak a nyakukat nyújtogató vagy mások nyakából a kisgyermeket leparancsoló kíváncsiak, hogy lehetetlennek rémlett megtalálni akár a hajósokat, akár a borvizsgálót, akár az illetékes tisztviselőket; és a szőlősgazdák már éppen visszafordultak volna, hogy nyugtalanul bár, de harag nélkül térjenek haza szekereikkel, amelyeket egyébként sem lett volna szabad sokáig a városban hagyniuk, mivel teljesen eltorlaszolták a piacteret és az odavezető utcákat: ekkor azonban nem kisebb személyiséget pillantottak meg, mint magát a város főpolgármesterét, aki népünnepélyek során kötelességének érezte, hogy elvegyüljön az egyszerű emberek között, és barátságos viselkedést tanúsítva irántuk, meghallgassa észrevételeiket vagy panaszaik egy részét; mert azzal persze tisztában volt, hogy a panaszok meghallgatása további panaszokat szül.

A szőlősgazdák üggyel-bajjal odanyomakodtak, és majdnem teljesen körülfogták a főpolgármestert, aki figyelmes arccal hallgatta őket, ám a puskák folyamatos durrogása miatt valószínűleg semmit sem értett szavaikból vagy csak nagyon keveset, ezért jónak látták, bár ezúttal már sokkal rövidebbre fogva, megismételni mondókájukat, és éppen ekkor dördült el az utolsó lövész utolsó lövése; úgyhogy a hirtelen csendben a főpolgármester könnyűszerrel megérhette volna a szőlősgazdák beszédét, ha fontos intéznivalók máshová nem szólították volna, s nem kellett volna sürgősen kihátrálnia az egyszerű emberek köréből, miközben felelősségteljes hanghordozással, ám egy türelmetlen kézmozdulattól kísérve azt mondta, hogy: „Ha be van zárva, hát akkor előbb vagy utóbb ki kell nyitni!", és az egyik helyettes polgármester kioktatta őket, hogy: amennyiben panaszuk van, azt foglalják írásba és nyújtsák be annak rendje és módja szerint; netán a ráérő idejükből nem futja?, vagy nem tanulták meg a betűvetést?, vagy esetleg azt hiszik, hogy a főpolgármester kurva, akit ők nyilvános helyen csak úgy leszólíthatnak?! A másik helyettes polgármester szuszogott és nevetgélt, és azt mondta, hogy: a szőlősgazdák majd fellocsolhatják a borukkal a görlitzi országutat, az nyáron úgyis eléggé poros!, azzal hátat fordított; a harmadik helyettes polgármester pedig felszólította őket, hogy ne próbáljanak hangulatot kelteni, és hogy ne zavarják meg az ünnepséget, és hogy kotródjanak, de gyorsan.

A szőlősgazdák, akik már nem is annyira jövedelmükért aggódtak, mint inkább a meg nem érdemlett bánásmód miatt voltak elkeseredve, ekkor végre mégiscsak megpillantották a hajósokat, vagy legalábbis az egyik hajóst, egy Caspar Tilko nevű embert, akivel több, mint huszonöt éve kifogástalan üzleti kapcsolatban álltak, ezért ahelyett, hogy távoztak volna a helyszínről, elhatározták, hogy odamennek hozzá. Caspar Tilko a vízivágóhíd közelében tartózkodott, ahol friss vértócsák sötétlettek a jégen, és egy kicsit beljebb jókedvű mesterlegények emelvényt ácsoltak, olyan széleset, mintha gonosztevők lefejezésének folynának előkészületei. Erről azonban szó sem volt: az emelvényt majd azokkal a szőnyegekkel fogják leteríteni, amelyeket az imént levágott ökröt hordtak idáig a hátukon, a szőnyegeken pedig a crosseni akadémia növendékei fogják mindjárt előadni a tékozló fiú hazatéréséről szóló színjátékot, amelyhez már el is kezdtek minden irányból gyülekezni a nézők. A crosseni akadémiáról annyit érdemes megjegyezni, hogy nem Crossen külvárosban állt, hanem a városfalon belül, de nagyon közel a Crosseni-kapuhoz; miután pedig egy tűzvészben odaveszett a könyvtára, majd a rossz adminisztráció miatt vándoroltak a professzorok, jóformán csak nevében különbözött az egyszerűbb iskoláktól; igaz ugyan, hogy több ízben is megkíséreltek egyetemet alapítani a helyén, ám ezeket a próbálkozásokat a wittenbergi egyetem dékáni testülete mindannyiszor meghiúsította. Caspar Tilko, aki, sógora lévén az egyik mészárosnak, az ökrök megnyúzásában és kizsigerelésében segédkezett, lesöpörte kézfejéről a ráfagyott vért, kezet fogott a szőlősgazdákkal, és azt mondta, nem éppen sajnálkozás nélkül, hogy: idén a hajósok valószínűleg egyáltalán nem fognak bort szállítani, mert a városi tanácsnak egyébfajta szándékai vannak a hajókkal, és hogy: azért ne búsuljanak, mert ilyenkor olcsón lehet hajót bérelni Stettinben és Danzigban, és hogy: már csak azért is érdemes volna ezzel próbálkozni, mivel az ottani hajók nagyobbak, és jóval több hordót lehet felrakni rájuk, mint a gubeni hajókra. Ekkor azonban a mészárosok megkérdezték Tilkótól, hogy vajon segíteni jött-e, vagy azért jött, hogy fecsegjen és a napot lopja; mire Tilko azt mondta a szőlősgazdáknak, hogy mindjárt jön, és elment.

A szőlősgazdák, akiknek egy része tehetősebb embernek számított, bár még nem látták világosan az eset hátterét és összefüggéseit, annyit máris megértettek, hogy súlyosabb jogtalanság történt velük, mint azt az első pillanatokban gondolni lehetett volna, és ellenvetéseikkel valósággal megostromolták a mészárosokat. Elmondták nekik, hogy a stetini és a danzigi hajósok arcátlanul magas fuvardíjat követelnek, hogy a stettini és a danzigi hajók, mélyebb építésűek lévén a gubenieknél, nem tudnának, a megfeneklés kockázata miatt, eljutni Gubenig, de még ha nem feneklenének is meg, az Odera menti városok nem fogják átengedni sem a stettini, sem a danzigi hajókat, mivel a Balti-tenger felé csak a gubeni hajóknak van vámmentes áruszállításra kiváltságuk; és egyáltalán, nem értik, miért bánik úgy velük a nagyméltóságú városi tanács, mintha jogfosztott idegenek volnának, holott ők tősgyökeres gubeniek, már a dédapjuk is tekintélyes gubeni polgár volt, miközben az idegeneket, például a hollandokat vagy a salzburgiakat, akik ellen egyébként nekik, szőlősgazdáknak semmi kifogásuk, nemcsak befogadta, hanem valósággal babusgatja is a nagyméltóságú városi tanács; nem fér a fejükbe, miért hoznak őket érintő súlyos döntéseket a hátuk mögött, anélkül, hogy meghallgatnák őket, noha elvárják tőlük, hogy viseljék a megnövekedett adóterhek rájuk eső részét, sőt valamivel még többet is; egyszóval, a városi tanács intézkedése megfosztja őket jövedelmeik legnagyobb részétől, és egész megélhetésüket veszélyezteti; végül pedig, nem tudják, mi oka lehet annak, hogy egyik napról a másikra hontalannak kell érezniük magukat saját otthonukban, ahol ők, legjobb tudomásuk szerint, semmilyen tekintetben sem változtak, és tiszta szívvel óhajtják, hogy a nagyméltóságú városi tanács is maradjon a régi. Mire a mészárosok a vállukat vonogatták, és azt felelték, hogy mindez meggyőzően, sőt megindítóan hangzik, de nem gondolják-e a szőlősgazdák, hogy imént elhangzott észrevételeiket inkább a városházán kellene kifejteniük, mint ehelyt a jégen, ahol különben is hamarosan besötétedik, és meg kell gyújtani a nyársra húzott ökrök alatt a tüzet; és ne higgyék a szőlősgazdák, hogy csak őket érik jogtalanságok, mert a mészárosoknak is megvannak a maguk sérelmeik, például hosszasan lehetne beszélni bizonyos, Lengyelországból Alsó-Luzsicába hajtott vágómarhákról és az utánuk szedett illetékről; és persze ha irigylik őket, mészárosokat, amiért nagy nehezen ugyan, de azért a szó szoros értelmében a jég hátán is meg tudnak élni, azt ők érthetőnek, mi több, megbocsáthatónak tartják, mindazonáltal nem óhajtanak csak azért koldusbotot venni a kezükbe, hogy többé ne irigyeljék őket.

Ebben a pillanatban értek oda a hajósok mindannyian, ahányan csak voltak, név szerint Martin Bobertag, Michael Zeumann és Gregor Kökritz; kijelentették, hogy a szőlősgazdák egész riadalma nem több vaklármánál. Mindössze arról van szó, hogy a Neisse befagyása miatt egyelőre nem lehet felrakodni a hordókat; mihelyt azonban a molnárok és a hajósok által közösen megbízott futár hírül adja, hogy a Neisse felső folyásán elkezdődött a jégzajlás, „e tekintetben is valószínűleg új helyzet fog előállni". Caspar Tilkót kérdőre vonták: ugyan ki hatalmazta őt fel arra, hogy a hajósok nevében olyan kijelentésekre ragadtassa magát, amelyek tükrözhetik ugyan az ő véleményét vagy személyes meggyőződését, de nem felelnek meg sem a tényeknek, sem a hajósok érdekeinek. Mire Caspar Tilko, miután haragos pillantást vetett a szőlősgazdákra és megpróbált egy láthatatlan férget széttaposni maga előtt a jégen, és olya magasra húzta felső ajkát, hogy kilátszottak a fogai, amelyek, viszonylag magas kora ellenére, még hiánytalanul megvoltak, azt felelte, méghozzá olyan hangon, mintha közben egy darab húst rágott volna, hogy: ő nem tudja, miről van szó; ő nem is volt itt; ő az ökrök felbontásában segített, nézzék csak meg, milyen zsíros és véres a keze; ő éppen csak elment a szőlősgazdák mellett, és egy szót sem szólt hozzájuk, vagy ha mégis mondott valamit, azt a szőlősgazdák bizonyára félreértették a puskaropogás közepette; mert azt azért nem tételezi fel, hogy a szőlősgazdák szánt szándékkal hazudnának vagy hogy őt meg akarják hazudtolni.

Akkor már egészen sötét volt, csak a tüzek világítottak és azok visszfényei, no meg azok a fáklyák, amelyeket a tékozló fiú gyújtott meg a szülői ház emelvényre képzelhető udvarán, amely a legvalóságosabb szőnyegekkel volt leborítva. Sajnos a hajósok nem voltak tekintettel rá, hogy a színjáték, amelynek végén fel fog lépni az időközben megválasztott lövészkirály, csendet és figyelmet követel, mert igaz ugyan, hogy faképnél hagyták a szőlősgazdákat, és a mészárosokkal együtt az emelvény jobb oldala felé nyomultak, ahol még előzőleg otthagytak volt egy nagy ládát, ám ezt a ládát a sötétben és a nagy tolongásban nem találták; és nem elég, hogy hangoskodni kezdtek, de sajnos káromkodtak is, ami a tizenhetedik század elején súlyos bűncselekménynek számított, hát még ha történetesen egy vallásos tárgyú színjátékot zavartak meg az Istent sértő mocskos szavak. Amikor pedig az egyik helyettes polgármesternek azon kérdésére, hogy mi történik ott hátul, azt felelték, hogy: a szőlősgazdák veszekszenek a hordóik miatt, már mindenfelől a felháborodás hangjai hallatszottak; mire a polgármester megparancsolta a poroszlóknak, hogy azonnal kergessék el a rendbontókat, bárkik legyenek is azok; és ha kell, használhatják a fegyverüket is.

A poroszlók, akiknek egy része a Crosseni-negyed szegényebb családjából származott, eleinte csak ímmel-ámmal teljesítették a parancsot, mert azt hitték, hogy rokonaik ellen uszítják őket, és nem ismerték fel sem a hajósokat, sem a mészárosokat, sem azt a néhány csavargót, akik a távolabbi szőlőhegyeken, az odahordott szalmában húzták meg magukat, de most a sötétség és az ingyen ígérkező falatok idevonzották őket is, éppen a poroszlók orra elé, akik aztán, a rájuk zúdított szidalmakat hallva, kénytelenek voltak kardot rántani. Ám abban a reményükben, hogy komolyabb erőszaktételre nem kerül sor, és másféle vér, mint az ökröké, nem fog beleívódni a Neisse jegébe, csalódniuk kellett, mert az egyik csavargó, az ostobák és nyomorultak vakmerőségével, akiknek már semmi vesztenivalójuk, megmarkolta a feléje meredő csupasz pengét, majd felhasított ujjait és átlyukasztott kézfejét magasra emelve, nagyot sikoltott, és a következő pillanatban kitört a verekedés, amelynek több tucat sérültjét lehet majd összeszámolni; miközben pedig baltával és bárddal kifeszített, éles jégdarabok röpültek a hullámzó sokaságba, és a poroszlók részéről, az ilyenkor lehetséges legnagyobb kímélettel, fegyverhasználatra került sor, néhány rekedt hang a szőlősgazdákat éltette, akiknek van annyi vér a pucájukban, hogy síkra merjenek szállni az igazságért.

A szőlősgazdák akkor már egyáltalán nem tartózkodtak a lövészvigasság színhelyén, legalábbis nem vettek részt a verekedésben; másnap mégis úgy emlékeztek meg róluk, mint izgága rendbontókról, akik botrányba fullasztották az oly nagy fáradsággal és költséggel rendezett ünnepélyt, és ezáltal tartomány szerte, sőt a tartomány határain is túl, hiszen a szomszédos országokból, Sziléziából, Szászországból és Brandenburgból is jöttek lövészegyletek, szégyent hoztak a szőlősgazdák a városra; és a fagyos pelyhek, amelyekről nem lehetett eldönteni, hogy hó lesz-e belőlük vagy zúzmara, úgy szállingóztak, mintha a szégyen akart volna a szőlősgazdák fejére visszahullani. És valóban: az, hogy a szőlősgazdák nem vettek részt a verekedésben, illetve, hogy nem szerepeltek a letartóztatottak között, a legkevésbé sem szolgált mentségükre, hanem épp ellenkezőleg: most már nemcsak azt mondták róluk, hogy botrányt keltenek és verekedést robbantanak ki, most már azt is mondogatták, hogy pimaszságukkal nem átallanak verekedést kezdeni, majd aljasul és gyáván elszaladni.

Ezért aztán a vend lelkipásztor, aki a Crosseni-negyedben lakott, ugyanis néhány éve, hosszabb szünet után, a crosseni templomban kéthetenként egyszer ismét szabad volt a német prédikáció után vendül is prédikálni, és akit a szőlősgazdák istentisztelet után felkerestek jótanács végett, eléggé tartózkodóan viselkedett, mondhatni, bizalmatlanságot mutatott. Nemhogy nem óhajtotta végighallgatni látogatóit, még csak be sem engedte őket a parókiára. Azt mondta, miközben csípőre tett kezével és méltóságteljes, bár kopott öltözékének redőivel kitöltötte a keskeny ajtót, hogy: ő már hallott az esetről, sajnos többet is a kelleténél, és hogy: ez egy szerencsétlen ügy, annyi biztos, de ő semmiféle viszályba nem kíván beavatkozni, mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, és ő még jól emlékszik azokra az évekre, amikor tilos volt vendül hirdetni az igét, sőt aki nyilvános helyen vendül merészelt megszólalni, annak bírságot kellett fizetnie és ki kellett öblítenie a száját; és lehet, hogy a szőlősgazdák elfelejtették ezt az időszakot, mert ez már, hála Istennek, a múlté, de őt tudja, hogy az ilyen időszakok éppolyan könnyen, amilyen gyorsan és kíméletlenül visszatérhetnek; ezért a szőlősgazdák menjenek haza és húzzák meg magukat, és ne provokálják a város vezetőségét, amely méltányosságot igyekszik tanúsítani, legalábbis a nyelvhasználat kérdésében. Amikor erre a szőlősgazdák azt mondták, hogy: ők nem értik, miképpen függ össze a crosseni templomban kéthetenként engedélyezett nyelvhasználat azzal a most már kétségtelennek látszó ténnyel, hogy többé nem adhatják el boraikat Stetinben és Danzigban, Königsbergről, Rigáról és Revalról már nem is beszélve; akkor a lelkipásztor gondolkodott egy kicsit, miközben a mutatóujjával benyúlt a szájába, és valami kellemetlen dolgot próbált lekaparni a fogairól, és azt felelte, hogy: a két dolog nagyon is összefügg, és hogy: várjanak türelmesen, hiszen úgysem tehetnek semmi mást, amíg a városi tanács előbb vagy utóbb megbocsát nekik. Azzal kivette az ujját a szájából, és a városháza felé mutatott: hogy majd egyszer ott fognak nekik megbocsátani.

Ez a jószándékú biztatás egy kicsit enyhítette a szőlősgazdák csüggedését, bár azt, hogy miért kérhetnének és kaphatnának bocsánatot, egyelőre éppúgy nem értették, ahogy a nyelvhasználat és a borszállítás közti összefüggés sem volt számukra érthető; viszont azt sem tudhatták, hogy ez a szürke pelyheket szállingóztató, ködös, hideg vasárnap még egy újabb, az előbbinél valamivel fényesebb reménysugarat fog előttük felvillantani. A szőlősgazdák ugyanis már azon tanakodtak, hogy a vend lelkipásztor tanácsa ellenére beadvánnyal fordulnak a városi tanácshoz; mert arra még most sem gondoltak, hogy esetleg majd el kell adniuk szőlejüket, pincéiket, hordóikat, szerszámaikat és boraikat, méghozzá nem is a legjobb áron kell majd eladniuk mindezeket, és vagy el kell majd vándorolniuk, vagy napszámosként kell dolgozniuk ugyanazokban a pászmákban, ahol apáik és még ők maguk is gazdák voltak egykor; azt elhatározták tehát, hogy megírják és átnyújtják a beadványt, ám azt már nem tudták eldönteni, hogy milyen legyen a külalakja, és hogy kinek a pecsétjével pecsételjék majd le, mert a szőlősgazdáknak nem volt pecsétjük, még a jobbmódúaknak sem, kivéve az egyiket, akinek volt egy palackpecsételője; kérdéses volt azonban, hogy szabad-e lepecsételni palackpecsételővel egy olyan komoly hivatalos levelet, mint az a beadvány, amelyet okvetlenül meg akarnak írni és el szeretnének juttatni az illetékesekhez; ekkor azonban odalépett hozzájuk egy ismerősük, és a fülükbe súgta, hogy van egy jó híre meg egy rossz híre.

Ez az ismerős pedig nem volt senki más, mint az a poroszló, aki a vásárcsarnok kulcsának őrzésével volt megbízva, és aki bátor embernek érezte magát most is, amikor nem viselte sem a fekete sisakot, sem a kék posztókabátot. Azt suttogta, miközben körülnézett, és megállapította, hogy a sűrűsödő ködben úgysem lehet látni semmit, hogy: igazából nem is egy rossz híre van, hanem kettő. Az egyik az, hogy a borvizsgálót, aki a város alkalmazásában írnoki munkát is végzett, azzal a sürgős feladattal bízták meg, hogy vizsgálja felül a városhoz tartozó uradalmak összes urbáriumokat és inventáriumokat ellenőrzi, hanem össze is kell hasonlítania őket a régebbiekkel; amiből következik, hogy a jövendő négy-öt évben aligha fog borvizsgálói tevékenységet folytatni. Mire a szőlősgazdák színlelt nyugalommal azt felelték, hogy: ez még nem olyan nagy baj, a borvizsgáló majd visszafizeti a honorárium (ezek szerint jogtalanul) előre átvett kétharmadát, ők pedig másik borvizsgálót fogadnak, függetlenebbet és megbízhatóbbat. A poroszló arra kérte őket, hogy beszéljenek halkabban. Az a másik rossz hír, hogy tőle, a poroszlótól először elvették a vásárcsarnok kulcsát, és csat aztán tiltották meg neki, hogy a mindenszentek utáni második szombaton kinyissa a vásárcsarnokot, és hogy a városi tanács nagyon haragszik a szőlősgazdákra, pedig ő, a poroszló saját szemével látta, hogy nem ők kezdték a verekedést, és ezt ő akár eskü alatt is hajlandó megerősíteni, és lehet, hogy a nagyméltóságú városi tanács egyszer majd meg fog bocsátani nekik, de bizonyára nem egyhamar. A jó hír ezzel szemben az, hogy a nagytiszteletű Andreas Myrus beszélni óhajt velük, mégpedig most azonnal.

Andreas Myrus nemcsak hosszabban, hanem szívélyesebben is beszélgetett a szőlősgazdákkal, mint a vend lelkipásztor, ami azért is meglepő, mert kortársai kolerikus-melankólikus alkatúnak tartották, s azt életrajzának több mozzanata meg is erősíti; ezenkívül azt is feljegyezték róla, hogy többnyire gőgösen, sőt fennhéjázóan viselkedett, és hogy ő, aki azelőtt fontos udvaroncok és fejedelmi személyek társaságához volt szokva, lenézte az alacsonyabban állókat. Történetünk idején Andreas Myrus már idős ember, hatvankét éves; fiatal férfiként Ágost fejedelem udvari prédikátora, gyóntatója és bizalmasa volt. Bár az akkori kancellárt, akit Peifernek hívtak, személyes ellentétek miatt nem kedvelte, az Ágost fejedelem idején felmerült legfontosabb politikai kérdésben, a terjedő kálvinizmus visszaszorításában és az úgynevezett Concordia-szabályzat bevezetésében, illetve a szabályzat által előírt szigorítások végrehajtásában egyetértettek és együttműködtek; és, noha mindketten élvezték az ólutheránus egyházi körök messzemenő támogatását, ezt kettejük közül inkább Myrus tudta kihasználni, akit határozottsága és akkor még túlzásba nem vitt gonosz éleselméjűsége miatt, legalábbis Ágost fejedelem idején, a legmagasabb rangú személyek is szívesen hallgattak; mindenesetre szívesebben hallgatták, mint látták. Később, amikor Keresztély, ezen a néven az első, foglalta el apja helyét a trónon, Myrusnak egyre növekvő nehézségei támadtak, ugyanis az új fejedelem egyik minisztere, Nicolaus Crell, aki Philipp Melanchton tanításaival rokonszenvezett, és ennek megfelelően helytelenítette a keresztelés részévé tett ördögűzést, tagadta Krisztus testi jelenlétét az Úrvacsorában, egyáltalán, a Concordia-szabályzat felfüggesztésére törekedett, és a nézetek hirdetésének tekintetében sokkal több szabadságot tartott kívánatosnak, mint amennyi lehetséges volt: ez a Nicolaus Crell egyre inkább kezébe ragadta az államügyek intézését, és Myrusnak nemcsak azt kellett éreznie, hogy az uralkodó hűvösebben fogadja, mint akár két héttel korábban, és nemcsak azt kellett, hogy befolyása napról napra csökken, tapasztalnia, hanem azt is látnia kellett, hisz nem volt vak, hogy Crell, aki, szakítva elődei politikájával, protestáns katonai szövetséget kíván létrehozni (amit a katolikus részről egyre sűrűbben jelentkező túlkapások nem csak indokolttá, hanem szinte már elkerülhetetlenné is tettek), ezt a szövetséget, miután ügynökei révén hathatós támogatást kért és kapott Navarrai Henriktől, kálvinista vezetéssel valósítja majd meg; és még három év sem telt el Keresztély trónralépése óta, amikor az ügyek állása máris az orthodox lutheránus szárny teljes bukásával fenyegetett. Ebben a veszélyes helyzetben, lévén az ellenfélnek túl nagy hatalma, nem lehetett nyílt harcot kezdeni, ezért Myrus cselszövéshez folyamodott. Elhitette a miniszterrel, hogy csupán dogmatikai kérdésekben vannak jelentős nézeteltéréseik, majd rábeszélte Crellt egy sor tapasztalt, régi tisztviselő félreállítására, akik ezután Crell halálos ellenségei lettek, és mivel Crell azzal már nem törődött, hogy is távolítsa őket az udvarból, megőrizték összeköttetéseik nagy részét. Ehhez járult a hivatalát féltő Peifer kancellár ellenszenve, tovább Wolfgang von Schönberg udvari marsall és a köréhez tartozó lovagok ádáz gyűlölete, akik már a simulékony természetű, alázatos Peifert is alig tűrték meg maguk között, abba pedig végképp nem voltak hajlandók belenyugodni, hogy valaki, feltörekvő jöttment senkiházi létére, kezébe vehesse egy világi választófejedelemség tényleges irányítását. Híresztelések és rágalmak terjedtek Nicolaus Crellről, még azt is mondogatták róla, hogy egyik nagyszülője kikeresztelkedett zsidó volt, de mindezzel csak jóhírét lehetett rongálni, hatalmát és erejét nem; amikor pedig egyik hívét és kreatúráját, Eberhard von Bünau bányafelügyelőt sorozatos visszaélések gyanújába keverték, a miniszter, bár tudta, hogy nem egészen alaptalan a gyanúsítás, kiállt hűséges embere mellett, és nem elég hogy meg tudta menteni, hanem kevéssel ezután virradt fel az a nap, amikor Peifer kancellár kénytelen volt a fejedelemnek átnyújtani egy iratot, abban lemondani tisztségéről és kérni, hogy visszavonulhasson Zwickau környéki birtokára. Nicolaus Crell kinevezése nem váratott magára; az új kancellár pedig sietett rábeszélni a fejedelmet a Concordia-szabályzat felfüggesztésére és mindazon lelkipásztorok visszahívására, akik lelkiismereti okokból nem írták alá a szabályzatot, és ezért elmozdították vagy elűzték őket. Myrus úgy számított, hogy ez az intézkedés nem lesz keresztülvihető zavargások nélkül; számítása bevált; a kálvinisták az egész választófejedelemségben mozgolódni kezdtek, indulatos hitvitákra került sor, uszító és gyalázkodó szónoklatok hangzottak el, sőt a legfanatikusabbak megrohanták a templomokat, összehasogatták az oltárképeket, mi több, kezet emeltek Mária és Krisztus faragott képmásaira is; az orthodox lutheránusok messzemenően igazolva látták aggodalmaikat, Crell pedig, aki nem a kálvinizmusnak, hanem a szólásszabadságnak és a vallási türelemnek volt híve, rákényszerült, hogy belássa: a szabadság és a türelem ellentétes fogalmak, és egyikükből sem következik a lelkiismeret megbízhatósága. Ezenkívül sajnos arra is rákényszerült, hogy szigorúbb cenzúrát vezessen be, mint amilyen az előző korszakban állt fenn, amivel, bár a rendet átmenetileg sikerült megszilárdítania, magára vonta a kálvinisták haragját, anélkül, hogy az ólutheránus papságot megbékítette volna, sőt azok sem tudták leplezni csalódásukat, akiket híveinek és barátainak tarthatott. Amikor pedig Myrus azt is megtudta Frigyes Vilmos weimari hercegtől, akit a trónörökös gyámjául jelölt ki a gyenge testalkatú, betegeskedő fejedelem, hogy: a fejedelemasszony, brandenburgi Zsófia szintén haragszik a kancellárra, méghozzá nem vallási vagy politikai okokból, hanem azért, mert egyszer jelentős összeget kért kölcsön a kancellártól, aki ezt a kívánságot a fejedelem tudta nélkül nem teljesíthette: ekkor Myrus elérkezettnek látta az időt a cselekvésre: egy vasárnap, amikor a kancellár Hessenben folytatott bizalmas tárgyalásokat, ő a fejedelem és az egész udvar előtt szenvedélyes hangú prédikációban kelt ki az eretnek hazaárulók és zendülő hordáik ellen. Megkérdezte: vajon ezek az elvetemültek meddig élhetnek még vissza a felsőbbség hájjal kenegetett irgalmával? Hol késlekedik az újabb érckígyó, hogy annak felállítása után kipusztuljanak az országból a többi csúszómászók, mármint a kriptokálvinisták, valamint azoknak se maradjon el méltó zsoldjuk, akik e kígyókat a keblükön melengetik?! Ezen a ponton azonban elragadtatta magát; hiába mondogatta később, hogy ő nem a fejedelmet akarta megsérteni, csak az udvar bizonyos tisztviselőit ostorozta: azt az üzenetet kapta válaszul, hogy huszonnégy órán belül távozzék Drezdából. Myrus Zwickauba ment, ott néhány hónapig diakónus volt, majd Peifer segítségével átkerült Gubenbe, ahol a nagyrabecsülés jelei látszólag feledtették vele a korábbi megaláztatást és enyhítették a bukás keserűségét. Mindez eléggé régen, történetünk előtt másfél évtizeddel esett meg.

Myrus előhozatott egy hosszú padot, arra sorban leültette a szőlősgazdákat, szemközt a kályhával, úgyhogy éppen a szőlősgazdák térdére hullott az imbolygó, sárgásvörös fény, és ebben a fényben olyanok voltak az egymás mellé préselődő térdek, mintha kíváncsian előrenyújtott fejek volnának és bólogatnának. A nagytiszteletű úr kijelentette, hogy Isten szolgája sem állhat máshol, mint az igazság oldalán; hogy a szőlősgazdáknak jogaik vannak, és ezeket a jogokat, hacsak ők maguk le nem mondanak róluk, nem lehet büntetlenül megsérteni; és hogy a hajók a városi tanácsnak csak birtokában vannak, de nem teljes jogú tulajdonában, vagyis a városi tanács nem rekesztheti ki a polgárokat a szabad áruszállítás hasznából; és még sok effélét elmagyarázott. Azt is elmondta, hogy semmiféle döntés nem érvényes az esküdtek aláírása nélkül, márpedig az esküdtek, legalábbis a hétből az a három esküdt, akiket a külvárosok delegálnak, biztosan nem írt alá egy ilyen, igazságot és jogos érdeket egyaránt sértő határozmányt, sőt még a céhek által küldött esküdtek is, egyébként aljas és gyáva haszonlesők, ilyesfajta esetekben a sarkukra állnak, és el is mesélt a szőlősgazdák okulására néhány ilyesfajta esetet. Ezután bort hozatott, amelynek ízét a szőlősgazdák idegennek érezték, de azért jólesett nekik, mert a kályha, amelybe nemrég gyújthattak be, még nem tudta átmelegíteni a szobát; biztatta őket, hogy csak írják meg a beadványt, ne féljenek, sőt még arra is kitanította őket, hogy milyen lényeges formaságokra ügyeljenek. Majd azt mondta, hogy abban a nem várt esetben, ha nem kapnának elfogadható választ a nagyméltóságú városi tanácstól, vagy ha ügyük nem nyer oly elintézést, amely megüti a jog mértékét és tetszésére van az igazságnak, akkor még módjuk van fellebbezni a teljhatalmú császári megbízotthoz, Anselm von Promnitz báróhoz, ezenkívül neki, Andreas Myrusnak van egy jó ismerőse, név szerint Nicolaus Leutinger, akire talán azért is emlékezni fognak a szőlősgazdák, mert huszonhét évvel ezelőtt egészen rövid ideig, mintegy két és fél hónapig a crosseni akadémia rektora volt, és aki az egyelőre kiskorú második Keresztély fejedelem kancellárjának titkára lévén, bizonyára hajlandó lenne közbenjárni vagy a kancellárnál, vagy a fejedelemasszonynál vagy akár a weimari hercegnél is a szőlőgazdák érdekében.

Magunk sem tudjuk, miért volt ennyire segítőkész és miért beszélt ennyire nyájasan az egyébként mogorva és felfuvalkodott Andreas Myrus. Azt kell hinnünk: annyira megvetette Guben városának még a legelőkelőbbjeit is, hogy a lejjebb állóknak, akiket a város előkelőségei vetettek meg, már nem jutott a nagytiszteletű úr lenézéséből, aki egy hirtelen szeszély sugallatára talán csak azért volt hajlandó emberszámba venni őket, hogy ezzel is érzékeltesse, mennyire semmibe veszi a polgármestert és a tanácsurakat. Ám az is lehet, hogy egyéb okokból mutatkozott Andreas Myrus a szőlősgazdák pártfogójának, és ha így van, akkor történetünk során alighanem ezekre az okokra is fény fog derülni. A nagytiszteletű úr házában valahol nyitva hagyhattak egy ablakot, mert huzat volt; látni lehetett, amint a kulcslyukon és az ajtó résein fehér páracsíkok szivárognak a szobába, és összeolvadnak a nagytiszteletű úr szájából gomolygó szavakkal; apró vízcseppek telepedtek a szőlősgazdák bajszára és szemöldökére. A szobának volt egy utcára néző ablaka, ez az ablak azonban be volt csukva, és olyan volt a vastag vályogfalban, mint valami alagút, aminek már a vége felé járunk; kívülről pedig egy léc volt a párkányhoz erősítve, sűrűn ki volt verve felfelé álló szögekkel, hogy ne tudjanak ráülni a madarak.

És hogy ne búsuljanak a szőlősgazdák, mert a törvény csak végső soron ered Istentől, egyébként az emberi társadalom szüleménye vagy inkább koholmánya; nem oly magától értetődően hullik ránk, mint az eső, nem oly biztos, mint a napfelkelte és nem annyira kiszámítható, mint a csillagok járása, hanem harcolni kell azért, hogy érvényre jusson, és hogy a betűje ne kerüljön szembe a szellemével. És hogy amíg tart ez a hideg idő, addig úgysem indulhatnak el a hajók, úgyhogy a szőlősgazdákat a hatóságok rosszindulata miatt eddig még nem érte semmi kár legfeljebb azt a veszteséget kell szenvedniük, ami a természet működéséből következik, vagy amelyet - elvégre kinek nincsenek vétkei? - talán régebbi vétkeik miatt mért rájuk a jó Isten. Mindazonáltal ne vesztegessék az időt, hanem írják meg a beadványt, és beszéljenek a városi esküdtekkel. És hogy ő, Andreas Myrus örül, ha segíthet a bajbajutottakon, ezt ő kötelességének érzi, ezért ő nem vár semmiféle fizetséget vagy ellenszolgáltatást, őt kizárólag Isten és az igazság szeretete vezérli.

Ezután kitessékelte a kis híján jókedvre derült szőlősgazdákat, és azok már majdnem lementek a nyikorgó falépcsőn, amikor egyszerre csak megkérdezte tőlük: vajon tényleg abból a célból torlaszolták el szekereikkel a piactérre vezető mellékutcákat, hogy erőszakkal elfoglalják a vásárcsarnokot?!, mert ő ezt nem hiszi el, ő pontosan tudja, hogy ez rágalom; de ha mégiscsak van benne egy szikrányinál több igazság, akkor jobb lesz, ha most azonnal megmondják neki; azzal nagyot nevetett, a szőlősgazdák is nagyot nevettek, mire a nagytiszteletű úr megveregette a vállukat, és elbocsátotta őket.

A tudós Nicolaus Leutinger, aki csakugyan magára vállalja majd a közvetítő szerepét, és ebben a szerepben fél évvel később, 1604 tavaszán kénytelen lesz ellátogatni Guben városába, amely látogatásnak a Mückenberg megmászása fogja fénypontját képezni, több évig tartó bolyongás után Crell kancellár hívására érkezett a szász fővárosba, és ott eleinte a kancellár legbelső baráti köréhez tartozott; amikor azonban látta, hogy Crell milyen sok visszaélést kénytelen tűrni és támogatni hatalma megszilárdítása érdekében, hogy a lelkiismereti szabadságra hivatkozva cenzúrát vezet be, hogy kihasználva első Keresztély testi gyengeségét, szellemi gyarlóságát és lelki fogyatékosságait, nyíltan egyeduralomra tör, és hogy az udvarban gyanakvás uralkodik és rettegés honol: ekkor, mivel Nicolaus Leutinger egyre kényszerítőbb erővel érezte, hogy barátja csak annak lehet, akinek elveivel egyetért és tetteit helyesli, a megfelelőnek ítélt pillanatban Myrus pártjához csatlakozott, majd Myrus bukása után, amikor helyzete már csak azért is kétségessé vált, mivel az udvari marsall, von Schönberg, újabb nagyétvágyú polgári jövevényt látva benne, minden lehetséges módon igyekezett neki gáncsot vetni: 1591 nyarán elbocsátását kérte az udvartól. Mielőtt azonban Crell, akihez továbbították hűtlenné vált barátja kérelmét, igenlő vagy nemleges választ adhatott volna, az akkor még csak harmincegy éves Keresztély egy sétalovaglás után kimelegedve jeges bort ivott, megbetegedett és meghalt; a temetés napján a Zwickauból visszahívott Peiferrel közölték, hogy ismét ő a kancellár, és hogy haladéktalanul foglalja el hivatalát; a mit sem sejtő Crellt pedig, amikor kilépett háza kapuján, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a temetési menetben, közvetlenül a trónörökös, az akkor még nem egészen hétesztendős második Keresztély után, maga mögé utasítva nemcsak az udvari marsallt, hanem a trónörökös gyámját, a weimari herceget is: Crellt abban a pillanatban, amikor házából kilépett, letartóztatták; és mozgásba lendült a bosszú gépezete.

Nicolaus Crell öt és fél évet fog tölteni egy sötét helyiségben, rothadt szalmán fekve, megláncolva; anélkül, hogy tudhatná, mivel vádolják; anélkül, hogy bármelyik hozzátartozója vagy egy lelkész, akinek vigasztaló jelenléte a legelvetemültebb gonosztevőt is megilleti, beléphetne hozzá; anélkül, hogy válasz reményében kérdést intézhetne bárkihez, hogy bárki emberi lénnyel szót válthatna, hogy levághatná vagy levágathatná szakállát és haját; anélkül, hogy láthatná, nem az eget vagy a napfényt, hanem csupán a falakat és mennyezetet, vagy a férgeket, amelyek időközben ellepik a testét. Amikor pedig öt és fél év elteltével égő gyertyát hoznak ebbe a sötét helyiségbe, továbbá papírt és írószert, Crell nem lesz képes írni, nemcsak a kezén levő nyílt sebek és a hosszúra nőtt, beszakadozott körmök miatt, hanem azért sem, mert vagy a sötétben töltött évektől vagy valamilyen fertőzéstől elromlott a szeme; hiszen az sem lenne meglepő, ha megőrült volna, de a sors, talán hogy még több szenvedésre tartogassa, megőrizte az egykori kancellár ép elméjét. Ezután Crell még sok évig raboskodik lényegesen enyhébb körülmények között, amelyeket persze mai fogalmaink szerint még mindig embertelennek minősítenénk, de a ránk maradt iratokban Crell nem a börtönviszonyokra panaszkodik, hanem csupán arra, hogy még letartóztatása után tizenegy évvel sem indult meg az eljárás ellene, és mivel nem vádolják, nem is védekezhet. Ügyvéd vagy lelkipásztor továbbra sem láthatja, édesanyja azonban 1598 őszén engedélyt kap egy rövid látogatásra, és ezt az alkalmat alighanem továbbiak is követnék, ha az idős asszony már másfél évvel később, 1600 tavaszán meg nem hal.

Ám a legnagyobb csalódás kétségkívül Myrust érte: ellensége romlása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A weimari herceg hallani sem akart róla, hogy visszahívja; érdemeire való tekintettel és mintegy kárpótlásul küldött neki egy gazdagon díszített asztali órát, amelyet Myrus, fellobbanó dühében, rögtön vissza is küldött, noha tudhatta, hogy ezzel végképp felégeti a hidat maga mögött. Attól fogva, ha szó esett az udvarról és az ottani személyi változásokról, őr sértett méltósággal hallgatott, most azonban, történetünk idején, kezdtek a szelek másképp fújdogálni: közeledett az ifjú fejedelem nagykorúsításának ideje, és Myrus abban reménykedett, hogy mihelyt a weimari herceg által kedvelt Mattheus Georg Salmuth udvari prédikátornak távoznia kell, neki módja lesz visszatérni Drezdába. Volt annyi esze, hogy ne kívánkozzék Salmuth helyébe, ne akarjon, ne kívánjon vén fejjel a zabolátlan természetű fiatal uralkodó és annak cimborái előtt prédikálni; azzal is megelégedett volna, ha szuperintendens lehet, vagy a drezdai Anna-templom dékánja.