Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Tamás Attila

Gondolatok egy szóhasználat körül

Cserélődnek a szavaink.

Azóta, hogy egyáltalán vannak: hogy vannak, akik használják őket?

Egy igennek és egy nemnek bizonyára hasonló joga lehet a válasz megkísérlésében. Hiszen az idők során szerteágazott nyelvcsaládok egymáshoz viszonylag még közeli ágainak a képviselői is jó, ha valahogy üggyel-bajjal meg tudják értetni egymással magukat, de ha egy elkülönültségében állandónak maradt alcsoporton: egy-egy önálló nyelven belül vizsgálódunk, akkor is hasonló helyzettel találjuk magunkat szemben. Például Halotti Beszédünk megfogalmazójával sem lenne könnyű mai nyelvhasználatunk közvetítése révén diskurzusba bocsátkozni, pedig itt még ezredévnyi sincs az időbeli eltávolodás, a benne felhasznált nyelvi anyagnak a viszonylag stabil megmaradását pedig már írásos rögzítései is szolgálni tudták. Másfelől viszont aligha véletlen, hogy az alkalmi szerszámhasználásból-szerszámkészítésből az állandó - bevált, általános törvényekhez igazított - eszközformák létrehozására való egykori áttérésnek (és raktározásuknak) nagyjában-egészében egybeesik a korszaka azzal, amelyikben az alkalmi hangadásos jeladásból az állandó szavak formálására-meghonosítására (és „szellemi raktározásukra") került már sor. (A bibliai teremtéstörténettől a mai gyakorlatig terjedően is szorosan kapcsolódik egymáshoz a megmaradásra szánt újat létrehozásnak és a számára való nevet adásnak az aktusa.) Az állandóság, a térbeli-időbeli azonosság mozzanata nélkül nincs nyelv - a nyelv kritériumainak eleget tevő tevékenységi forma -, nincs megértést magában foglaló emberi kapcsolatrendszer.

A szóhasználat-változás ezért akár indokolást is érdemelhet, de legalábbis megkívánja a használati utasítás-szerű átírási, illetve értelmezési kulcsot.

Akkor is, ha tudjuk, hogy ez jelkulcs aligha lehet egészen pontos - leszámítva talán a matematika, a geometria vagy a kémia egyes szféráit.

Az irodalomtudomány területén napjainkban talán a kéttagú „beszédmód? szó meghonosodása: mind szélesebbkörű elterjedése és gyakoribbá válása (s ezáltal mások kiszorítása) kívánhat leginkább közelebbi értelmezést.

„Első ránézésre" ugyan nem mutatkozik ilyennek. Egyszerű összetétel, magyar alapszavakból. Míg egy kutató (M. Masterman) tanulmányban mutatta ki a valamivel korábban elterjedt „paradigma" huszonegy különböző értelemben történő szerepeltetését (The Nature of Paradigma, in: I. Lakatos- A. Musgrave: Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge, 1970. 61-65.), addig ennél nem látszanak okvetlenül ilyen veszélyek fenyegetni. Néhány ponton mégis érdemes lehet rákérdezni, mi számítandó a jelöltjei közé, hiszen kulcshelyzetekben is gyakran fordul már elő, kritikai írásokban éppúgy, mint nagyobb súlyú összefoglaló-rendszerező munkákban. Nemegyszer olyan gondolatok nyelvi rögzítésében, amelyek esetében korábban a „gondolkodásmód", az „érzésvilág" vagy mondjuk a „szemlélet" alkalmazása mutatkozott volna természetesnek. Mennyiben állhat emögött tisztán konvenció-módosítási szándék - frissítsük szóhasználatunkat: a „piszké"-t jócskán elhasználtuk már, mondjunk végre egy darabig „egres"t helyette, aztán jöhet majd a „pöszméte"! - és mennyiben a gondolatok tényleges átrendezése? S ha az utóbbival van dolgunk, akkor mi szól mellette, és mi ellene?

Esetünkben tehát: mit érdemes a beszéd, illetve a beszédmód fogalmába beletartozónak tekinteni?

Végső soron úgy is felfogható, hogy minden beszédszerű tényező ide tartozik, a maga összes mögöttesével együtt. Viszont - hasonló joggal - úgy is tekinthető, hogy ezek közül csak a legközvetlenebbül beszédszerű (tehát a felszínen megjelenő) tényezők tartoznak ide. Hiszen - egyfelől - a beszéd egy módjának tekinthető az is, hogy a maga beszédében valaki éppen törvénycikkekre hivatkozik és ítéletet hirdet, vagy az, hogy szavainak megválasztásával és azok összefűzésével, logikai érveinek megformálásával és hangszínének kialakításával egyaránt szerelmének őszinteségéről igyekszik meggyőzni beszédének hallóját, vagy az, hogy ezek helyett steril matematikai fejtegetésekbe bocsátkozik, de akár az is, hogy vaskos kiszólásokkal próbál lelki terhein könnyíteni. Végül is az adott sorrendben megszólaltatott beszédhangok - és lehet, hogy bármiféle fölcserélési lehetőség nélkül kizárólag ezek! - képesek az újonnan fölismert matematikai összefüggések megvilágítására, az ítélet érvényes megindokolására, a hölgy (férfiú) meggyőződésére, stb. Másfelől viszont az is megtörténhet, hogy valaki a belsőbbnek mondható (esetleg úgymond tartalmi) tényezőket már kívülrekeszti a „beszédmód" általa használt fogalomkörén. Ilyen értelemben csak az tartozik a beszédmódok vizsgálatának a körébe, hogy valaki elhaló hangon vagy messzehangzón szól, beszédhibásan vagy pedig tisztán artikulál, lassú vagy gyors egymásutánban „küldi" egymás nyomába egyes beszédhangjait, hibátlanul elsajátította-e a beszélt nyelv hangrendszerét vagy pedig idegenes a kiejtése, milyen nyelvjárást használ stb. Ezek a tényezők akár tökéletesen függetlenek lehetnek „mögöttes"eiktől, hiszen palóc tájszólásban is lehet Nobel díjra érdemesíthető gondolatokat előadni, a mély és a magas hangszínnel elmondott ítéletek jogi érvényessége között sincsenek különbségek, lassan egymást követő és izgatottságtól felpörgetett beszédtempóban is meg lehet győzni valakit arról, hogy a megvallott érzések egy életre fognak szólni. (További kérdés, hogy kire melyik lehet - esetleg - nagyobb hatással.)

De nem is csak ez a két véglet létezik.

Vegyünk talán már irodalmi példát is egy fokkal közelebbről szemügyre, a mondottak figyelembevételével.

Illyés Szomorú bérese nem véletlenül hívta föl annakidején magára Füst Milánnak a figyelmét, ugyanakkor az sem tekinthető meglepőnek, hogy a népi irodalom áramlatában született alkotások együttesében is egyértelműen megbecsült helyet kapott. Nem kizárólag „általában vett" művészi értékeinek köszönhetően, hanem valamilyen tekintetben mutatkozó újszerűsége alapján is. A költemény - ismeretes - egyetlen monológot foglal magában. Címe szerint: egy béresét. Joggal vetődhet ezért föl vele kapcsolatban, hogy egy bizonyos általános-művészi formáltságon belül ténylegesen egy elképzelhető béresre jellemző beszédmódot hallatnak-e a leírt (felolvasott) sorok?

A válasz aligha adható meg egy tömör „igen"-nek, vagy hasonlóképpen egyértelmű „nem"-mel,

Idézzük föl a szöveget.

Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap,

Italom langyos, langyosuló vérem

lassítja a nap,

Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt

Köröttem némán fordul a mező -

Dél van,

Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő.

Kasznár hintaja gördül,

Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom,

Por temet engem, hamu és pernye,

Ökreim tekintete érleli szívem.

A por mögött, a fák mögött,

Felhők terebélye, por lombjai mögött,

Amerre egykedvűn eltántorog a nap,

Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,

Vannak tengerek, úszó szigetek aranyhegyek alatt, -

Mindenről tudok én,

Telve van a föld, telve van az ég,

de én,

Tanácstalan ülök idegen mezőben,

Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével

Kicsépelt kazal árnyékában ősszel

Hangtalan fordulok a közönyös földbe.

A szónak a szorosabb értelmében vett hangszínnek, a hanglejtésnek, a beszédsebességnek a kérdéseit hagyjuk ezúttal figyelmen kívül - éppen nem azért, mintha ezek lényegtelenek lennének, hanem azért, mert már maguk is interpretálásnak a függvényei, tehát ab ovo bonyolult feladatot adnak. Maradjunk a szókiválasztás, a szókapcsolás, a mondatszerkesztés, a gondolatfogalmazás sajátságainál.

Körülbelül a „kenyerem kiszítta a nap", a „dél van", a „kezem fáradtan emeli kalapom", a „mindenről tudok én" mondatok és a „munkám végeztével" és a „kazal árnyékában" szószerkezetet lehetne egy béresnek „a szájával elmondatni", ez vág egybe az ő stílusukkal. Egyértelmű, hogy nem az említett jellegzetesen művészi strukturáltság (rímelés, metrizáltság stb.): a szövegnek ilyenfajta továbbmunkáltsága okozna a többi szövegrésznél zavart, hanem az, hogy a szóhasználat, a szókapcsolásmód és a megszólaltatott képzeletvilág egyértelműen intellektuálisabb egy béresénél. Érdemes lehet ellenőrzésképp olyan Illyés-szöveget állítani a Szomorú béres sorai mellé, amelyet leírója a szó „felszíni" értelmében vett béres-beszédmódnak (részben a közvetlen, részben a közvetett) érzékeltetésére is alkalmasnak talált. A Puszták népe egyik fejezetének elején - amelyben majd a sistergő káromkodások, félelmetes átkok gyakoriságáról szól - írja: „'Csak azt szeretném tudni, az a szegény ökör kit szid' - mondta nekem egyszer bólogatva, ... egy alapos, a sárga földi való lepocskondiázás után egy béres... 'Talán a szekereket szidja... A szekér meg a fát. Az meg azt a magasságos úristent, aki megteremtette ezt a...' - észrevétlenül zökkent a pillanatnyi ellágyulásból a rendes kerékvágásba."

„Ökreim tekintete érleli szívem", „felhők terebélye, por lombjai mögött", „fényes tengerek forognak a csillagok alatt" - hát nem: szorosabb értelemben vett beszédmód-mivoltukban ezek a szövegek aligha oldhatók vagy kapcsolhatók egymásba...

Mégsem véletlen, hogy nem - például - Füst Milán Szőlőművese került a Szomorú béres irodalomtörténeti „helyére". Az illyési sorokban rögzített „beszédmód" ugyanis valóban egy béres „átélt beszéd"eként hangzik számunkra, mivel a maga sajátos kifejezésértékei révén sokat sejtet-érzékeltet egy olyan szemlélet- és érzésvilágból, amely a béresekben nem tudott ugyan mondatokká érlelődni-formálódni, noha ezek bizonyára ott készülődtek valamiképpen bennük, s amelyet Illyés előtt a magyar irodalomban senki nem tudott érzékeltetni. (Ismeretes, hogy a pusztáról indult lírikus többször is éppen a mások nevében, a mások helyett szólás feladatában jelölte meg saját küldetését - bár ha tudva is, hogy csak részben tud feladatának eleget tenni.) Egyértelmű, hogy a Szomorú béresben szereplő „langyos", az „eltántorog", a „tanácstalan", a „hangtalan", a „közönyös" asszociatíve erősen kötődik a megszólaltatott viselkedés- és - ezáltal asszociálható-kikövetkeztethető - érzés- és gondolkodásmódjához, a béres önleírása pedig a verejték, a porral boríttatás, a kasznárt köszöntés, a kazal árnyékában fekvés külső képeit társítja hozzájuk; ezt ellentétezi azután a lírikus valamilyen messzire vágyódás erőtlen érzéseinek a fiktív megfogalmazásaival s a magános halálra készülés érzékeltetésével.

Igaz: az előbb megfogalmazottak szerint mindez beleszorítható a költő „beszédmód"nak - mint globálisan megjelölt végeredménynek - a fogalmába. Kérésként az tehető viszont föl, hogy nem mosódik-e túlságosan is sok minden egymásba az ilyen megfogalmazásokban. (Hiszen - hasonló meggondolások alapján - akár az írógépelési vagy a szövegszerkesztési módnak a kategóriájában is el lehetne mindezt helyezni - nem törődve a specifikusan gépelési eltérésekkel.)

Heidegger szép szavai szerint a nyelv, a beszéd ad házat - ember-formálta teret, hajlékot - a létnek, és Gadamernél is felújult az a szemlélet, amely többet lát a legjellegzetesebben emberi kapcsolatteremtés eszközében olyan steril jelrendszernél, melynek funkciója elsődlegesen az ismeret-megfogalmazás-továbbadás műveleteiben lenne fölismerhető. A nyelvnek az élő beszédtől el nem távolított szemlélése nagyon is jogos, akkor is, ha tudatában vagyunk annak, mennyire korlátozottak ennek is a lehetőségei. Az azonban már kérdés, hogy nem vész-e el a gyakorlatban több ennek a tényleges használat lehetőségei közül, ha csupán laza kontúrokkal (vagy belső határokkal) rendelkező fogalommá tágítjuk, mint amennyit nyerhet annak köszönhetően, hogy ez által a kitágítás által mintegy „megemeljük a rangját".

Jó visszhangú könyvében Steven Pinkert - a Massechusetts Egyetem Ckomsky-tanítvány professzora - kategorikusan jelenti ki: „A nyelvészeti determinizmus Sapir-Whorf-hipotézise szerint nyelvük szabja meg az emberek számára azokat a kategóriákat, amelyek meghatározzák a gondolataikat. ... Ez azonban téves, teljesen téves. Az az eszme, mely szerint a gondolat és a nyelv azonos dolgok, példa arra, amit konvencionális abszurditásnak mondhatunk... Most, hogy a megismerés tudományának művelői tudják, hogyan kell gondolkodniok a gondolkodásról, kisebb lett a kísértése annak, hogy a nyelvvel azonosítsuk a gondolkodást." (The Language Instinct, London, 1994. 47-49.) Kijelentéseinek provokatív élességét - mondhatnánk úgy is, hogy beszédmódjának némely felszínibb tényezőit - nem támasztják ugyan alá meggyőző erővel érvei, részleges igazságuk előtt azonban (hogy ti. teljes egybevágást, egyértelmű determinációt nem indokolt állítani) nem célszerű behunynunk a szemünket. A „nyelviség" egymagában még valóban nem határozza meg a gondolkodás egészét sem, s bizonyos, hogy nem determinálja ennél nagyobb mértékben az irodalmi alkotásokat (illetve a bennük föllelhető beszédszerű megnyilatkozási formákat) sem. Például A walesi bárdok többszörös hármasságra épített motívumrendszerének egyik tényezője a csend ismételt érzékeltetése; ebből a „Körötte csend amerre ment / És néma tartomány" s a „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik" közt semmilyen közvetlen nyelvi azonosság nincs, s majd az „Áll néma csend; légy szárnya bent, / Se künn nem hallatik" is csak keveset ismétel meg közvetlenül nyelvi- illetve beszédszinten. (Valamivel kevésbé ismert példákon - így József Attila Téli éjszakájának esetében - a közvetlen nyelvi- illetve beszédszintű megjelenésnek ennél is nagyobbfokú visszafogottságát vehetnénk számításba.)

A csend tényezője azonban bizonyára további figyelmet is kíván. Észre kell venni, hogy ha egészen következetesen végig akarjuk gondolni a vizsgált kérdéskört, akkor az előbb megfogalmazottakon is túl kell menni. A legtágabb értelemben vett „beszédmód"-ra vonatkozóan föltehető kérdéssorozatnak ugyani igazában az áll az elején, amelyik a megszólalás-meg nem szólalás alternatíváját veszi célba. A beszéd közbeni váratlan elhallgatás a maga kontrasztjával különösen nyilvánvalóvá teszi ezt, valójában azonban maga az „egyszerű" hallgatás is odatartozik a tágabb értelemben vett beszédmódok közé. (Ismeretesek Arany János válaszai azokra a kérdésekre, melyek azt firtatták: mit tesz, ha erősen megharagítják: „Hallgatok." És ha nagyon-nagyon megharagítják? „Akkor még jobban hallgatok.") Ahogy a mozgásformák vizsgálata is aligha szakítható el a mozgás-mozdulatlanság-reláció, a színeké pedig a fény-fényelnyelés-kettősség tanulmányozásától, ahhoz hasonlóan nem szakítható el a „mélyebb értelemben vett" beszédé (nyelvi megnyilatkozásé) sem a megszólalás-meg nem szólalás kettősétől. Leginkább olyan naplóknak az olvasásakor ötlik ez a szemünkbe, melyeknek a „valóságkörnyezetét" többé-kevésbé magunk is ismerjük. „Miért fontosabb ekkor X számára annak fölidézése, hogy mit vacsorázott, miközben egy szava sincs arról, hogy ugyanaznap...történt?" - kaphatjuk föl a fejünket nem egyszer, magyar vagy éppen világirodalmi nagyságok följegyzéseit olvasva. És csak találgathatjuk a választ. Az mindenesetre ilyenkor is bebizonyosodik, hogy nem juthatunk messzire egy olyan embermodell alapul vételével, amelynek mintája egy olyan elképzelt (vagy esetleg meg is szerkesztett) gép, amelyik mindannyiszor, mikor az általa elérhető távolságban magához viszonyítva ismerethiányt észlel, működésbe lép, másrészt csak olyankor lép működésbe, mikor ilyen hiányjelzést kap. Megszólalásainkat és meg nem szólalásainkat (elhallgatásainkat) ugyanis egyaránt pszichikai tényezők sokasága határozza meg. Egészen bonyolultak is vannak közöttük, hiszen a valamiről való szólás által (még inkább ennek írásos rögzítésétől) valami viszonylag időtálló megnyilatkozást nyer ugyan, egyszersmind elvész azonban annak élő elmondhatósága, ami által ez már némiképp el is idegenedett a beszélőtől. Az ezen a kettősségen túli befolyásoló tényezőknek is nagy azonban még a számuk. Mondjuk egy esti órán nagyjából egyszerre ösztönözhetnek a megszólalás írásos vagy élőbeszédbeli változatára más országokból érkező háborús hírek, egy fenyegető vagy bekövetkezett családi tragédia, egy gondolat a csillagok járásával kapcsolatban, egy fölidéződő gyerekkori emlék, vagy a lenti lakásból feltörő hangzavar. Csak részben tudatosodó választás dolga, hogy mi szorul azután ebből a háttérbe, mi kelt megfogalmazható és gyorsabb megfogalmazást követelő rezonanciát (pl. „Az emberfaj sárkányfogvetemény."), mi kerül valamiért legátlásra (pl. „Túlságosan fáj. Nem megy."), mi halasztódik el későbbre, amikor - más élményekkel találkozva - esetleg jobban meg tud majd fogalmazódni, és mi erősödik föl más élményektől módosult formába (tragikus kérdésként, pl. „Mi üvölt, sír e vad rohanatban...?", vagy mámoros örömként, pl. „az égbe bál van, minden este bál van") - minek a megfogalmazása szakad félbe és kerül törlésre, eldobásra. A meginduló szóbeli vagy írásos, művészi vagy nem művészi megnyilatkozás azután a kiválasztásra került tárgytól is függően alakítja - több viszonylatban is - a „beszéd" további útját-módját. Másfelől viszont ennek a beszédnek a szorosabb értelemben vett (részben felszínibb) módjában megnyilatkozni tudó lelki diszpozíció már maga is belejátszott abba, hogy a lehetséges témák közül melyikre esett a választás. (Arany Jánosnak a maga klasszicizáló, emelkedettséget még elváró esztétikai felfogásához, illetve stílusához nem tudtak utat találni lánya halálán érzett fájdalmai, József Attila „felszabadítottabb" stílusa viszont már el tudta jajongani az elementáris erejű Nagyon fájt és a Kései siratót.) Olyankor pedig, ha a kiválasztott tárgy alkotás közben alkalmatlannak bizonyul a diszpozíció kifejezésére, a téma megváltoztatására is sor kerülhet, akár a „beszéd" félbeszakítása nélkül. (Paul Eluard annakidején Nush-höz szóló szerelmi vallomásnak a megírásába kezdett, hangjának mind tovább- és továbbhevülése azonban végül a szabadsághoz szóló modern óda megírásához vezette a lírikust.)

A tágabb értelemben vett „beszédmód" természetszerűen foglalhatja tehát magában a beszéd tárgyának a kiválasztását is (ez is valamilyen módon végbemegy) az alkotási folyamatnak minden más lényeges mozzanatához hasonlóan. (Ezért olyankor, mikor tudatos esztétikai értékteremtés produktumát vizsgáljuk, talán alkalmasabb is - globális vizsgálat esetében - a hagyományos „alkotásmód" szó használata.) Megérdemelheti esetenként az is azt, hogy külön tényezőként foglalkozzunk vele. (Mint ahogy az építészetnél is érdekes lehet, hogy inkább színházakat, bankokat, kastélyokat vagy börtönöket formálva talált rá valaki a maga alkotói képességeinek legmegfelelőbb kibontakoztatására - metaforikusan szólva: a beszédmódjára.) Akár a többi tényező: a mondatszerkesztés vagy a gondolatmegfogalmazás, az indulat-kifejezés és a világkép-érzékeltetés, az időszerkesztés és az írói nézőpontválasztás, az azonosulás és az elidegenítés, az auktoriális és a közvetett megszólalás, a hallható és az asszociatív motívumszerkesztés, az archetípus-felhasználás és a strófaszerkesztés milyensége - és a műalkotás megannyi más meghatározója. Külön névmegjelölések alatt is érdemes lehet szólni róluk, esetleg kisebb vagy nagyobb csoportjukban is. Bármilyen legyen is viszont máskülönben közös szakmai megnevezésük, arra ügyelnünk kell, hogy ez ne födje el a tényt: a gyakorlatban mindezek csak közösen hoznak létre nyelvi műalkotást. Annak mi-voltától el nem szakítható milyenségével, milyenségétől el nem szakítható mi-voltában.