Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Solymosi Bálint

„Régi versek"

1978/1996

„Fonálnapok

a hamufekete pusztán.

Egy fa-

magas gondolat

fényhangot fog: adódik

dalolnivaló még az

emberek túl."

(Paul Celan: Lélekzetkristály

Marno János fordítása)

Megjelenik

Megjelenik épp' itt, hol haza

nem találhat

csak a víz, a vízkő (folyópart)

lehetetlen

eszméjének közönye színén...

„Jó",

mondja a nincsteremtő,

„addig, ameddig ez tart, kísért."

És nincs tekintet, mely észlelné,

hogy egy semmi

szél széltében/hosszában neki

minden csendje

esélyét fölajánlja. Ki is

ál-

dozna többet, fáradtan,

szeretetéért? Ide is, el is -, út.

Ragyogó fehér

A város ma fáradt, riadt nyúl

(húgy a nyoma

csak embernek), s ködbe' álmodja

magát, nevét

ismételgeti szívdobogva

pont;

ilyen kín a kőmondat.

Az „én" fekete szembogara.

Van, akit a tánc, egy táncosnő

vezet ki/be

önnön holdudvarába... Nemde

nyúzottra vall

ez éjhányta kép „idegenje"?

Üdv-

re se képzet, se hódolat...;

imameddő a szomj s jegyese.

Ablakszárnyak

Zárt, törött ablakszárnyak (gyerek-

koremlékmű)

a végtelennek tűnő nyelvhű

valóságban.

S most, hogy ne kelljen megindulni,

víz

csöpp se páráll a szemhéj

mögötti ténygödrökből (kubik).

Ezekre a sorokra ébred

majd a folyó,

s rendes éje után gyanakvó

figyelemmel

néz a sötét, távoli ablak-

ü-

vegekre; olvas, szívszaporán,

egy halk hangot keres, mely szabad...

Egy naprög

Egy naprög e hajnalnak visszér-

falán..., vagy tűz-

falon egy szó, mit kislány betűz,

a Vágybazár.

Sár, másik arc gondolódik ki,

ok

az oktalanságból. Hiány

jelei, élettűnt tárgyai...

Melyek körülveszik, melyekből

következik

ugyanaz ámulatnak „égi"

fényszülöttje...

Valamitől és valamiért

egy-

más lábanyomát szedik

Jákob lajtorjáján... „Angyalvész?"

„jutalomkakas"

Egy üvegtálban, inog a vér

az Üllői

úti háztetők fölött. Késői

üldözöttje

az éji testtelennek, hajnalt

ér

érkezetlen. S az ég dől,

bíborfénnyel, felfoghatatlan.

Nem, nem ez a fölfoghatatlan.

Marad egy jel,

színmarta kép, mely semmi hittel

hívja vissza

formáit, hogy majd újfent bízni

le-

hessen egy út, ház, bármi

szó alakulásában. Ezt látni.