Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Ember Lili

Gyöngy

Ahogy lehajtod fejed,

Tarkódon hullámzik a tenger.

Elborít a zöld ár, simogat.

- Kezdetben még élvezed:

Hajad moszat, hajladoz,

Két füled kagylóján morajlik,

Zeng a mély. De izzik, parázslik

A láva, mit partra hoz.

Nézed, éled e csodát,

Örvénylik tűz, víz

és a szobád.

Még soha senki nem látta itt

E mélységek titkait,

Mind megrekedt odaát.

Zik Zik

Kővé vált szívem csillag-dobbanása,

Céltalan sugár tekintetem:

Madárhang, faágra ültetem,

Repülni, szállni többé nincsen szárnya.

Mindenki elment, a játéknak vége,

S te maradták a függöny mögött,

A hunyó is régen megszökött,

Sötét van, csönd van, nesztelen béke

Idebent, de kint a sűrű zápor

Veri a földet, mindent ledönget,

Sártenger, tajték, pocsolya-mámor.

Hideg van, mostmár hó hull helyette.

„Annál is inkább zik zik" - felelget,

S piszokul fázik a csacsi medve.

Miért sós a tenger?

Csak sírok mint halak a vízben

könnyeik láthatatlan

zokogásuk nem hallja senki

elnyeli a puha mély

öblök homokjában mint kagyló

zárja önnön börtönét.