Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)
Ahogy lehajtod fejed,
Tarkódon hullámzik a tenger.
Elborít a zöld ár, simogat.
- Kezdetben még élvezed:
Hajad moszat, hajladoz,
Két füled kagylóján morajlik,
Zeng a mély. De izzik, parázslik
A láva, mit partra hoz.
Nézed, éled e csodát,
Örvénylik tűz, víz
és a szobád.
Még soha senki nem látta itt
E mélységek titkait,
Mind megrekedt odaát.
Kővé vált szívem csillag-dobbanása,
Céltalan sugár tekintetem:
Madárhang, faágra ültetem,
Repülni, szállni többé nincsen szárnya.
Mindenki elment, a játéknak vége,
S te maradták a függöny mögött,
A hunyó is régen megszökött,
Sötét van, csönd van, nesztelen béke
Idebent, de kint a sűrű zápor
Veri a földet, mindent ledönget,
Sártenger, tajték, pocsolya-mámor.
Hideg van, mostmár hó hull helyette.
Annál is inkább zik zik" - felelget,
S piszokul fázik a csacsi medve.
Csak sírok mint halak a vízben
könnyeik láthatatlan
zokogásuk nem hallja senki
elnyeli a puha mély
öblök homokjában mint kagyló
zárja önnön börtönét.