Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Zeke Gyula

Hatás

Beteg vagyok. És hős. A tüdőmben egy széttépett sün, apró darabonként köpdösöm ki. Elvörösödöm, mint Budapest a kommün alatt, orromból váladék fröcsög, kocsonyás abszint.

Két hét. Vagy három. Fokhagymát eszem, azt mondom, jaj!, Istent is káromolom, teát iszom, akkor elönt az undor, és sört iszom mégis. Langyos pacal a gyomrom, remeg, mintha tehénben a vágóhídon. Fáj a lábam, pedig nem rúgtak belé, és fáj a gyűrűsujjam alsó csontja is, ezt végképp nem értem, a feleségem hordja az én gyűrűmet is.

Gyógyítsatok meg! - kérlelem a Ferenciek terén egy felcser barátomat. Vásárol a feleségével, felém hajol, félelmes belgyógyász. Súgja, hogy a felesége se hallja, ráhibáztam, Nobel-díjas kérdés, a rákon már rég túlleszünk, és semmi remény, a sün akkor is a tüdőmbe költözik.

Ez világos beszéd. Tárgyalási alap. Különben is szeretem, ha civilben vannak. Civil kurázsi. Úgy kevéssé magabízók, s unszolásomra némelyik beismeri, ő is elpatkoland, tán még előbb, mint én. Ha rajtuk a fehér köpeny, már lehetetlen szót érteni velük, akkor már örökké élnek, és istenfélék a halandókkal csak kivételképp kvaterkáznak. Nem volt ez mindig így. Egy falusi orvos, vagy egy háziorvos minek is bújt volna fehérbe? Hogy hentesnek nézzék? Vagy patikáriusnak?

Cseppet sem véletlen, barátaim, cseppet sem. A fehér színt vall. Egyes kultúrákban, imitt-amott nálunk is a szász színe, mely perli az örök halált lüktető feketét, s az elmúlást a keletkezéssel társítja. A szemfedő fehér csipkéi a babakelengyét, a testet búcsúztató orchideák a nászt idézik. Fekete bölcső nincs, de van fehér koporsó.

Az orvosköpeny tehát kiszámítottan fehér, csábít, megnyugtat, ígér. Gyere be a kórházamba, mondja, és mi bemegyünk, mert inkább hisszük, mint féljük a fehért. halálos nász, s nem állunk ellen a hívásnak, miként a közösüléssel halálba igyekvő rovarhímek. A nép nem hagyja magát elvakítani, az őserő fogyóban, kórházba mégsem megy, mert oda, régi tapasztalaton nyugvó meggyőződése szerint halasztani viszik az embereket, mikor már nincs több haladék.

Azután meg, tisztaság, elegancia. Egy nagytudású hátvéd akasztja hópamut mezét a szögre valami latyakos, februári meccsek után. Aki él, győzött, és az orvos a kórházban mindig életben marad. Áll fölöttünk borotváltan, kínosan mosott genitáliákkal, s mi szégyenkezve távozunk a világból, mert nem volt módunk körmöt vágni és szájat öblíteni a nagy út előtt. Az kell nekik, az a félelmes remegés, mely valamikor ötéves korunkban költözött a csontvelőnkbe, az első injekciós tű láttán. Vérünk, nedveink is fensőbb tisztasága szolgálatába szegődnek, hisz van-e fehérebb az embermocsokkal megfreccsentett köpenynél?

Hát ezért szeretem, ha civilben vannak.

Hős meg azért vagyok, mert nyomorú állapotomban is könyvtárba igyekszem. Szükségem van egy adatra. Kissé félek, hogy még betegebb leszek, de szükségem van arra az adatra. Szaktanulmányt írtam, melyben rendbetettem a világ egy kis szeletét, időm, szemem, hátam vásott belé, de ott már rend van, és ha embertársaim hasonló áldozatokat hoznak a többi részterület rendbetételéért, akkor egyetértés és harmónia költözik a világba, és addigra talán kiköpdösöm a sündarabokat is.

Egy adatra van szükségem csupán, hogy szaktanulmányom jegyzetanyagát teljessé tegyem, megvolt már egyszer az az adat, de elkevertem a cédulát, mindig elkeveredik egy cédula, ha tótágast állok is, hát nem állok tótágast, visszasomfordálok a könyvtárba, és újra megszerzem az adatot.

Nemcsak magamat féltem, attól is tartok, megfertőzöm embertársaimat. Például szikrázót köhintek, és későn kapok a számhoz, vagy gyalogsági akna-tüsszentésemmel annyi vírust lökök a levegőbe, melyeknek számát föl se foghatom, hiába mondatják ki velem, szóval ronthatok a világon, és akkor hasztalan tettem rendbe szaktanulmányomban egy kicsiny szeletét, erőfeszítésemmel mégsem sikerül megemelnem a lét átlagát, a sörte embercsapat, melynek kelletlen magam is tagja vagyok, továbbra is a kozmikus BLSZ II-ben marad, szégyen, blaszfémia. Papírzsebkendővel, csavarhatós orrfúvókával, bianco gyászjelentéssel mindenesetre fel vagyok szerelkezve.

A ruhatárban már őrjöngök, semmi nem kavar úgy fel, mint a létezés intézményszerűsége, persze bent felejtem a kabátomban a papírzsebkendőmet és a csavarható orrfúvókát, a kabátját nem kérheti vissza az ember, ahhoz évekig kell járni ugyanabba a könyvtárba, akkor is merész tett, mint reggel hazatérni egy tartós házasság tetszőleges csütörtökén. Bilétát kapok, az olvasóteremben ismét bilétát kapok, nincsenek bilétatartó zsebeim, a tudományos pakkom tetején kell tartanom a bilétákat, legalább az egyiket el fogom veszíteni, semmi kétség, és nem engednek kimenni, vagy nem adják oda a kabátomat, vagy odaadják, de a kapuban kiveszik a kezemből az újra megszerzett adatomat, és akkor nem közölhetem a szaktanulmányt, melyben rendbetettem a világ egy kicsiny szeletét, és a sündarabokkal a tüdőmben elkulloghatok, és a sörte embercsapat, melynek kelletlen magam is tagja vagyok, kiesik a BLSZ II-ből, Föld-labda leereszt, és a sóhajok kispadján kuporgunk valamennyien, és gonosz és beteg léttartalék leszünk.

Lecihelődök nagyvégre a helyemre, kutatótársaim cseppet sem festenek úgy, mint kik rendbe kívánnák tenni a világ egy kicsiny szeletét. Csupán szemináriumi dolgozatot, szakdolgozatot, és kandidátusi értekezést írnak, és van egy félbolond nő rizsporos tokával. Furcsa mód a középkorú könyvtáros hölgy az egyetlen, kinek szeretet van a tekintetében, pedig ő itt tölti a napot, a legtöbb oka neki volna a belső nyomorúságra, nem is szeretet, melegségféle sugárzik szakadatlan ápolt szeméből, mindene ápolt, konok test fényes, felkavaró körmökkel.

Visszanézek, s megrémülök, nem ártottam-e máris, vajon a tekintet befogadása nem rosszabb-e, mint a közöny, hisz látom a szemében, már szert tett a halálra. De késő, felém indul. Remegek, mint a tanévnyitón. Megáll az asztalom fölött, biccenésnyit előrehajol.

- Segíthetek? - a hangja tompán cseng, mint az el nem mosott unicumos pohár.

- Vigyázzon, beteg vagyok! - hadarom, és a toalettre inalok. Nincs kedvem leülni, magasan fent nyitva van egy ablak, húz, nem érem el. Sünt köpök. A csempén felirat: „Nem tudom, hogy lesz ezután." S alatta más kézírással: „Legyen valahogy?"

Nem merek visszamenni, a katalógus-folyosón maradok. Túrni kezdek a könyv után, melyet a raktárból kihozatok, s melyből kiírom a hiányzó adatot. Ez is, hogy a katalógusban túrok, micsoda atavizmus. Tájékozottabb barátaim sokat tudón mosolyganak, nézzek körül jól, mert a számítógép éveken belül fölöslegessé teszi az effajta katalógusszekrényeket, és internet, és ne gondoljam, hogy könyvek lesznek, mert azok fölött is elszállt az idő. Alkotásaimat a hálózat rendelkezésére bocsáthatom, és megvalósulhat a nagy álom, melyről, így ők, annyit pofáztatok, író és olvasó együtt dolgozhatnak, föl fognak olvadni egymás szerepében, miként a számítógéppel a kissé vaskalapos nemi princípiumoknak is befellegzett.

Végre megvan a könyv, sebesen a kérőlapra vezetem a raktári jelzetet, s indulok az olvasóterem felé. A hölgy a folyosó végén áll, gyönyörűen áll, bizonyos, hogy ameddig él, állni fog, nem ágyba betegedő típus. Mostmár nem tartok tőle, hogy megfertőzhetem, őt csak valami neki szabott mutáns teperhetné le, mely mindjárt a sírba is vinné. Feszes felkiáltójel a teste, egyetlen érintésre kérdőjellé omolna, ebben bizonyos vagyok.

Félve nyújtom át a cédulát. Húsz percet kell várnom, hozzávetőleg. A szabadpolc fenyegetőn magasodik fölém, a szeminaristák, a szakdolgozók, s a várományos kandidátusok sercegnek, szuszognak. A félbolond nő sűrűn méreget, attól tartok, meg akar szólítani. Rizsporos tokája, mint a variszkuszé, külön életet él. Megérkezik végre a könyvem, a hölgy integet, de indul ő is. Félúton találkozunk, a Biológiai Lexikon vaskos kötetei előtt.

- Parancsoljon, fiatalember! - nyújtja felém pohárhangján, s most mintha már valaki bele is hamuzott volna a sötét unicumüledékbe.

Fél perc alatt megtalálom, és kiírom a hiányzó adatot, mellyel teljessé tehetem szaktanulmányom jegyzetanyagát, s végre rendben tudhatom a világ egy kicsiny szeletét. Hamar szedelődzködöm, a bilétáim is megvannak. Udvariatlanságra azonban dezertálás közben sem vagyok képes, rengeteget ártottam már magamnak evvel az udvariasságommal, most sem csupán elköszönök, tapintatos bárgyúsággal megkérdem még, meddig van nyitva a könyvtár. Felém fordul, elmosolyodik, fényes, felkavaró körmei visszaadott könyvemen pihennek.

- Mi mindig nyitva vagyunk! - a hangja tiszta, már elmosta poharát.

Megkapom a kabátomat, a papírzsebkendőim hiánytalanul megvannak, megvan a csavarhatós orrfúvókám is. A fegyveres őr unottan néz, bekerít a sokadalom.

Pár lépést teszek, megállok egy csatornalefolyónál. Beléfogódzom, íze fakó, mint az ég. Sűrű taktusokban öklendem a sünmaradékot.

Marrákes hangjai

Nem maradt más gyermekkori szenvedélyem, csak ez a legfinomabb csokoládéfagylalt. Gyógyítja a torkot, pusztítja a vírusokat, már azokat, amelyek nem bírják a hideget, a többire forró húslevest öntök, nikotinnal fullasztom, törköllyel ölöm a maradékot. Ezen a vasárnapon is megszöktem.

A Kakadou cukrászda felé igyekeztem az óbudai rengetegben. Messzire ugyan nem jutottam, megállított egy cigányasszony. Azt hiszem, erdélyi volt, a mieink közül valahogy a legelesettebbek is mások.

Azon a járdán már tizenöt éve is megállított egy cigányasszony. Rongyokba bugyolált csecsemőt tartott a karján, mellette meseszép lány, s jósolt nekem. Letétbe kellett helyeznem a tenyerébe egy százast, amit majd visszakapok, efelől kétségem se legyen, kántálta, s rá kellett köpnöm. Csak így lesz a jóslat érvényes intés, biztos tudás a jövőről, melyhez reményemet, s kétségeimet szabhatom, nem puszta panelba pottyantott szó. Pökkintettem tehát, torzat, félresikerültet, mint mikor a kamaszok nem tudják eldönteni, csókolomot, vagy jó napot köszönjenek, vagy köszönjenek-e egyáltalában. Susmogott, darált, hogy szerencsés leszek a szerelemben, meg ki mindenki ül valami szobában, és vár rám.

Már én ott szerencsésnek tudtam magam, mert a duruzsolás alatt nézhettem a lányát, aki olyan szép volt, hogy szégyenkeztem, és cigány szerettem volna lenni magam is. A jósnő forgatta, nézte a tenyeremet, mint akiben a kereset parancsa viaskodik a szakmai tisztességgel, s kis idő múltán hozzátette, sok szenvedést is lát a redők között.

Dolga végeztével ő is ráköpött a százasra. Az már nem olyan köpés volt, mint az enyém. Dús, szép, alakos, olyanféle, amely a legzordabb körülmények között sem veszíti el a térbeliségét. Anyagi helyzetem akkoriban is tarthatatlan volt, csak álltam, és röhögtem, fuldokoltam a röhögéstől, és csak akkor csendesedtem el, mikor láttam, hogy befordulnak a gyógyszertárba.

Na ugyanazon a járdaszakaszon állított meg most egy erdélyi cigányasszony, adtam neki negyven forintot, és beálltam a fagylaltomért a sorba. Elszélesedett a képem, hogy embernek, kereszténynek, európainak egyként, szóval na, hogy milyen jó ember vagyok, nem úgy hagyom majd itt a világot, ahogy a tenyerembe kaptam. Egy gombóc fagylaltot eszem rendszerint, kettőt ritkán, inkább ismét megugrok a család elől, és eszem még egy gombóc csokifagylaltot.

- Hogy vannak a gyerekek? - kérdezte a cukrászhölgy, amint elléptem az ablaktól.

- Jól - feleltem -, már fél éve nem voltak betegek.

Épp belenyaltam a fagylaltba, szurtos kölyök toppant elém, annyi idős épp, mint a kisebbik fiam, óriás fogai majd szétvetették a száját. Összetett kézzel könyörgött, vegyek neki is egy gombóc fagylaltot. Fölforrósodott számban a nyalat, az adrenalin, őrül egér, szertelen cikázott idegpályáimon. Tanácstalanul forogtam. Nem volt apróm, és időm se újra sorba állni. A világot is megjavítottam már. A gyerek kántált, olajos kézzel imádkozott a képembe, mintha kopasz pópáéba, s szívósan terelgetett az ablak felé. A Nap, szarházi fegyőr, föntről figyelt.

Hol is? Hol is? Az istenfáját! Igen, igen Canetti:

„Nem érdekel, mit gondolnak rólam. Tartsanak tökkelütöttnek, én szerettem ezeket a gyerekeket. (...) Szerettem eleven gesztusaikat; amint apró ujjacskáikkal a szájukra mutogatnak és közben siralmas képpel nyöszörgik: manger, manger, szerettem, ahogy leírhatatlanul szomorú arcokat vágtak, mintha az éhségtől és a gyengeségtől azon nyomban össze akarnának esni." És tovább, tovább. De kuss, te művelt lélek, ez most élet, nem irodalom.

Föltekintettem. Vagy tíz méterre állt tőlünk az anyja, akinek az imént azt a negyven forintot adtam. A mellére tette a kezét, kérőleg biccentett a fejével, mint valami kendőkbe tekert naiv madonna, s úgy maradt. Nyaltam még kettőt a fagylaltomból, s a gyereknek nyújtottam. Eltűnt végre, semmi pillanat alatt.

Mélyet szippantottam a mérges légből, s indultam volna a város egy másik tájára, ahol Isten segedelmével ismét haladékot kaphatok. Ott tartott azonban egy tekintet, egy ötven körüli nő tekintete. Végig mellettem állt, mint valami foltos szaratov a szemétdombon, a szemem sarkából láttam. Szürke kabátján hullaszín gombok, combja, s ősz hajkarikái büntetőn hengeredtek.

Zsibbadni kezdett az alfelem, a rettenet s az undor az aszfalthoz cövekelt. Odvas remegés szállta meg a testem, maszatos képem torz fintorba ragadt. A gyógyszertár felé fordultam.

Bordám alatt mohos lény mocorgott.

Egy szakítás története

Régóta letettem a napilapolvasásról. Ha kézbe veszek egyet, végigolvasom, elönt a világ, mint patkányt a csatornalé, halálos levertség vesz rajtam erőt, s csak másnapra leszek emberféle megint. Nem írnak semmi vigasztalót, a világért sem, semmit, semmit, amit olvasni nem volna szégyen és botrány, véletlenül sem. Igen, csúfosan fizetek minden kísérletért, melyet a viszony fölújítására teszek. A gyötrelmes szerelmek többnyire valami kisszerű, súlytalan gesztussal érnek véget, íme lássák az én történetemet.

A kisföldalattin vastagbetűs címre leszek figyelmes. Először csak az utolsó szót tudom elolvasni: híd. Idáig rendben. Ki nem állhatom a vizet, s már ezért is a hidak barátja vagyok. Ha a sajtó a hidakkal foglalkozik, csak helyeselhetem. Olvasnám hamar a cím többi részét. Útitársaim nem segítenek. Különben sem tudom, hová mennek, és miért jó nekik büdös testtel itt dörzsölődni, és hogyan bírják egymás szúvas leheletét. Ha odébb dőlne kicsit az a kövér menedzser (a továbbiakban: gazdasági serkentő ember), tán megpillanthatnám a teljes szöveget. A Bajcsy előtt kanyarodik és fékez is a szerelvény, már az első szó és egy határozott névelő is az enyém.

Összeomlott a híd. Ez mindenképpen sajnálatos. Emlékezetem brokátképernyőjén megjelenik a Dunába robbantott Margit híd a fürdő villamossal, a félrecsúszott autókkal, tíz éve megszólított egy férfi, amint ezt a kinagyított képet néztem a frissiben épült Jászai Mari téri aluljáróban, szomorkodtam, miért kellett fölrobbantani a Margit hidat, és miért kellett szarral bekenni ezt a kinagyított képet valakinek ott, a Jászai Mari téri aluljáróban, szóval odalépett hozzám egy férfi, és azt mondta, hogy ő már fönt volt azon a villamoson, de az utolsó pillanatban lelépett, mert eszébe jutott, hogy nincsen cigarettája.

A többi víz alá szórt híd is megjelenik előttem, az egész széttrancsírozott város, egy elfuserált makett komikus arányokkal, s már kíváncsi félsszel igyekszem rálátni a középső szóra, melyből megtudhatom, milyen híd omlott össze. A gazdasági serkentő ember idétlenül dülöngél előttem, s azt az izzadt, vörösképű nőt is odébb kéne taszítanom.

Egy zökkenő meghozza végre a testek szerencsés szétmoccanását, enyém a cím: „Összeomlott a moszkvai híd!"

Fura. Moszkvában nem egy híd van, úgy tudom, sőt sok híd van Moszkvában. Kicsit mindjárt meg is nyugszom, akkor azért át tudnak jönni a..., mi is folyik ott?, nem a Volga, hát az arrébb van, a Léna meg pláne. Persze, na, a Moszkva folyó, a Moszkva folyik ott. Meg aztán, amikor semmi híd nem volt, akkor is átjöttek valahogy. Ha összeomlott, hát összeomlott, nyilván úgy építették, hogy egy ideig híd, aztán összeomlik, nem örülök neki, remélem nem voltak rajta túl sokan, és akit kihúztak épségben a Moszkvából, biztos forró teát kapott, mégis nyugtalankodom, vajon nem lehet-e ennek valami következménye Magyarországra nézve.

Felszabadultságom azért erősebb, kevesebb lesz a mozgás, maradjon ki-ki a maga partján, vagy használják óvatosan a többi hidat. De halványan, épp csak egy pillanatra láttam, bizonytalan még az a 'moszkvai'. Csupán szerettem volna, hogy ha már összeomlott valahol egy híd, ha ennek föltétlenül meg kellett esnie, hát történjék volt mindez Moszkvában.

Az Oktogonon lelép a gazdasági serkentő ember, a vörösképű nő is odébbszédeleg, végre közelebb hajolhatok. Birtokába jutván a hiteles olvasatnak, tovaszáll szívemből a szorongás szürke madara, s a hír egyszeriben valóságossá válik. A címet így már a korom mottójául ajánlhatom: „Összeomlott a mostari híd!"

Ideírom még, 1993 novemberében esett a dolog.

De mindez kevéssé érdekes. A híd ép maradt azon a belső brokáternyőn, miként ép az alexandriai könyvtár, épek a bajai háztetők, és az anyám pelerinjét 1960 óta fodrozza a szél.

Azután meg, nagyjában képre álmodója halála óta már moccanatlan a jelen világban.