Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szénási Miklós

Zoopark

Az Állatkertet is Norton vette meg, a betolakodó vörös albioni.

Csak besétált a polgármesterhez, csak félretaszította a hervadó arcú gépíró Magdolnát, csak felemelte kockás esernyőjét és a város a lábai elé heveredett. Nem szakadtak meg a telefonvonalak, ahogy aztán terjedt a hír és a lámpák sem kezdtek kísérteties morzejeleket vibrálni. Norton végtére is angol volt, vagyis porosz, mert az újságos Gilányi mindent jobban tudott.

Szerzett magának újságot, megkaparintotta az egyetlen egyet, ami naponta került az olvasók elé helyi hírekkel, nyitott hentesüzletet és most a polgárok tüdejéből kanyarintott magának. Az Állatkert ugyanis az erdő szélén volt, telis-teli fákkal, bokrokkal; sárga kavicsos ösvényen sétálhattak a friss levegőre vágyók. Tavak tátogtak az égre, hattyúk és vadkacsák fodrozták a vizet. Éltek oroszlánok, medvék és farkasok a parkban, esténként pedig erős trágyaillat terjengett a sötétedő bivalycsorda felől, mert Pacza bácsi, egykori fő-főmarhapásztor nyugdíjba vonulásának évében, mikor ügyvédet fogadott és halálát közel érezve alapítványt tett a köz javára, kikötötte, kevesebb soha nem lehet kilencven bivalynál. Azaz lehet, de akkor nélküle. Pénze nélkül. Ápolták hát Pacza bácsi emlékét az előljárók.

Két éve nem is hitte volna senki, talán az egy Gilányi kivételével, hogy baj lesz. Volt vattacukor, pattogó. Forradalom is aztán, ősszel; akkor már látogatók nélkül telt az idő, iskolába jártak a gyerekek, nem szarvast, nyulat és fácánt bámulni. Tavasszal a Gyárosok Szövetsége, a változásokra való tekintettel társadalmi munkában kicserélte a stílustalan trafikot. Helyette lett hamburger és popcorn. Lala bácsi, azaz Posz Lala, a régi eladó felkötötte magát; viseletes zakója zsebébe dugott végrendeletében hiába kérte, etessék fel a dzsungel királyaival, nem cikkezett róla a sajtó és elhamvasztották. Szomorú füst lett belőle, amit aztán könnyen elfelejtettek. Ez júniusban történt.

Főszezonban, július közepén az Orvosi Kamara záratni akart. Sok a szemét, nagy a fertőzésveszély és különben is, olaj vagy zsír: büdös. Augusztusra minden eldőlt. Új biciklin feszített a főorvos és a Város Szavába cikkezett - amit Norton messze áron alul szerzett meg - a lehűlő éghajlat ellen segítséget jelentő hőtermelő intézményekről. Esetleg, ahogy írta, ezek lehetnek lángossütők is. De Norton a húsipar felé terjeszkedett, mondják, beteges bujaságtól hajtva.

Kezdetben kóser üzletet nyitott, vagyis szalonnát, förtelmes disznócombokat, sonkát, karajt csak pult alól, birka és marha lóghatott a kampókon. Árult halat is. Addig dolgoztatta éjjelente mészároslegényeit, míg a szomszéd öregasszony szíve felmondta. Gilányitól tudom, Norton ekkor megjegyezte, csendesebb napok jönnek. Aligha néhai Bella mama szívének dobogására célzott.

A zsidóknak nem volt helye többé a gömbölyödő hentesüzletben, utazhattak a keleti peremre, ahova a 29-es busz jár. Norton ingyen reklámozta áruját a sajtóban, szövegeket legjobb publicistáival faragtatott velőről, disznósajtról és egyebekről. Cégét árban alul nem múlhatták a régiek. Azok szerettek volna legalább megélni, de módjuk sem nyílott rá. Elégtételt az sem jelenthetett, hogy Anglia válogatottja a Népstadionban 3:0-ra kikapott egy helyi kiscsapattól, amit egyenesben közvetített a televízió; akkorra ugyanis már tetőzött az öngyilkossági hullám.

Nem hiszem, hogy Norton sokat adott volna a látszatra. Elegánsan járt ugyan, fekete zoknihoz fekete fűzős cipő, kicsit bicegett, lóbálta esernyőjét és nem szégyellte, ha kivillant a zakó alól revolvere. Ez a fajta nem reszket. Jár ugyan villamoson, buszon, de jegyre nem tart igényt. Magdolnát nem köszöntötte, a terjedelmes keblek mintha nem is hullámzottak volna ütemesen gépírás közben. Mintha nem is a polgármester titkárnőjének szobáján viharzott volna át. Magdolna későn állt fel székéből, hogy óvja urát a váratlan behatolástól, s ahogy dzsörzészoknyája hasadt fiókja kulcsába akadva, egészen elhervadt. Szinte egész teste a a két szivacsos kosárba fáradt, haja ázottan omlott alá, holott kint esett.

A főszerkesztő sajtómágnás és mészáros húsdirektor készpénzzel fizetett. Az Állatkert táblát még aznap leverték és a továbbiakban neon Zoopark mutatott utat tévelygő szerelmeseknek, turistáknak.

Mondtam már talán, Tujon atya szigorú kenyéradó, bár jobb pillanataiban viselhetne szárnyakat is, fehér tollakat hátán, ahogy az ismeretlen tokaji mester freskóin láttam eleget. Teljes életet követel a templomi szolgálat, mondogatta gyakran és jobb híján szívesen gyóntatott, csakhogy penitencia gyanánt rózsafüzérnyi Miatyánkot testáljon rám. Talán ezért szoktam el a korombeliektől. Mégis: találkoztam televízióval a Buller-házban, a domb alatti kocsmában, ahol nyitástól zárásig ment az MTV. Oda Sportszeletért jártam, az fizikai erőt adott sepregetéshez, tüzelő-hasogatáshoz. Álltam a pultnál, bambán talán, meredtem a színes villódzásra.

A Buller-házban lettem szerelmes.

Egyetlen alkalom, de éppen plátói volta miatt örökre szólt találkozásom a szörny által üldözött lánnyal. Fél perc az egész? Futott-futott, szörnyeteg űzte, ifjú hős szőtt addig hálót. Erdő, víz, mintha családregény nyílott volna. Bár lehetnék kétdimenziós, szipogtam párnámba éjjel, Tujon atya, hogy férnék papírra? Lelkem ömlött padlóra akkor, kilenc rózsafüzérrel kellett felmosnom, amiért részleteztem a sárga inget feszítő halmokat és Monster Burgert emlegetve nyáladztam. Szóval? Szerelem. Szerelem, szóval az. Ráadás nyolc. Szívből, fiam, vagy kezdheted elölről.

Végigpörgettem újra és újra. Boldogan morogtam az imádságokat, húst is darálhattam volna, mákot annyi erővel. Ő és kizárólag ő, históriája hősnője. Mintha magam rendeztem volna, úgy tudtam, hol gyökér, hol csak dőlt fűszálak kapaszkodnak elébe. A végén elsiklottam, június volt csak, lepkeszezon, ilyenkor ne akarjanak komornak. És mégis: a zsírban sülő szörnycafatok segítettek felismerni Nortont.

Nem kellett nekem ketreceket lesni, tolakodni, lökdösődni a Zoopark-ban, hogy tudjam, fogynak az állatok. Kínált egzotikus csemegét, afrikai masszát Norton hentesüzlete. Zebra? Csak a kereszteződésekben maradt. Hegyi tolvajokról cikkezett a Város Szava, furulyás bocskorosokról, eltűnt barna bömbölőkről. Ajándékba ment Leó, sugdosott Finner Fay - vagy Winner Way? -, Norton külföldi embere, Zoo Park-i hamburgeres, Oklamohába (Oklahomába?) egy beteg kisfiúhoz. Szavannai pörkölthöz ínyenc adalék, hirdette-harsogta Norton hentese.

Huszonhárom fűzér gyanakvásodért, oktalan, hördült fel Tujon atya. Hát akkor huszonhárom, sompolyogtam az Orvosi Kamara székháza felé, inogó fák közt. Feddhetetlen üzletről világosított fel az ügyeletes, nincsenek járványok, mondta, de láttam, tárcsázta a mentőket, alig szökhettem el a zubbony elől.

Tucatnyian, ha voltak a bivalyok. Szikkadt trágyájuk párája nem rejthetett volna el, maréknyit zsebembe tűrtem, úgy lopóztam Norton házához.

Csillogott a homloka, zúgott halogénlámpája, számolt és ásítozott.

- Norton, te!

- No.

Fel sem emelte fejét. Biedermeyer, rokokó és parasztreneszánsz, osztályoztam a bútorokat. Kellemes Denim Fire illat terjengett, holmi szegfűszeges almával keveredve. Tujon atyától tanultam a templomok hűvösét, ez az éjszaka meg bűnös izzásával átjárt és forróvá tett, mintha más és más életek napjainak kerekén forgattam volna. Ha az első pillanatban Norton arcába szórom zsebem tartalmát! hogy tisztázzam a köztünk levő viszonyt - mégis mást gondoltam. Szinte bugyogott belül a vér, nőttem, izmosodtam magamtól, attól, hogy izgalmas változás uralkodott el rajtam.

Norton szája szeglete fénylett.

A számok nem akartak végetérni papírján. Szavamra, igazán értette a fickó, hogyan lehet elegánsan ölni:

- Tömd csak a számba. Vagy az ernyőmet akarod előbb? Könyvszekrény, fentről a második polc, baloldal. Hiszen ezért jöttél, te penészvirág.

Elhamvadtam. Freskópor lettem, gyertyakorom. Norton keze, kezének írása, lendületessége és zaklatott grafittörése, piszmogása hegyezőjével meghatározónak tűnt. Norton a citrom csepegtetője és pupillám sikoltott vakon. Uralt a vörös albioni. Poroszos fegyelemmel kezelt és szerelt le. Rátapintott ütőeremre és mocsárdarabkává gyűrte. Legtitkosabb álmomat, az egyszeri kegyetlenség délibábját lehellte semmivé; Hogy ernyőjét szemébe döfve öljek Istenért, hazámért, népemért, fogyatkozó állattestvérkéinkért.

- Ferenc, te sírsz.

Norton felállt, kezébe fogta kezem és derűsen a konyhájába vezetett, ahol szilvabefőttel kínált. A magokat is le kellett nyelnem, a kilencediknél mondta, ez lesz az, hamarosan kórházi ápolásra lesz szükségem. Vakbél-perforáció, így mondta. De addigra régen vonaton leszel, nyomta kezembe a II. osztályra szóló menettérti jegyet. Gálánsnak és nagyvonalúnak tűnt, ahogy kitessékelt.

Páviánok kísértek az állomásra, a lépcsőházból alig tettem ki a lábam, elkaptak hamar. Nortonnak dolgoztak, mondanom sem kell. Gilányinál vehettem újságot, hiába hunyorogtam neki, nem akarta az istenért sem észrevenni szokatlan kíséretemet.

Lassan gurult a vonat, láttam Tujon atyát, aki mintha csak véletlenül sétált volna a hajnali pályaudvarra levegőzni. Tudtam már, hódolók mindannyian, elkárhozottak. Nekem ugyanis volt merszem hátratekinteni a lépcsőről Norton felé és falra íródott árnyéka engem is elrettentett: de akkor mindegy volt már.

A kalauz sapkáját félrecsapva viccelődött az utasokkal. Kék egyenruhája mosolygott, táncolt kezében a lyukasztó. Igen önző módon csak a szilvamagokra tudtam gondolni, ahogy leszánkóztak és küzdöttek a szűkebb ösvényeken. Tujon atya rajzát láttam az emberi belsőben kanyargó utakról és kilenc szilvamagot füleltem, nem koccannak-e.

- Új felszállók, kérem a menetjegyeket ellenőrzésre.

Forgatta.

- Elmúlt éjfél, uram?

- Negyednapja talán.

- Akkor ennek is vége, érvénytelen mától.

A vonatfütty állomást jelzett. Házak nélkül. Néhány szolgálatos, jegypénztár, Utasellátó. Országút vezetett ugyan valamerre, láttam a csapnak támaszkodva, de autó sehol. Szendvicset vettem és utána cigarettára gyújtottam, a bakter kínált meg, nevetett, hogyan kínlódtam a füsttel.

- Ez kimaradt eddig - köhögtem maga elé.

Este még éltem. A székletem csak másnap indult meg, de már otthon, Tujon atyánál. Eszeveszetten turkáltam, míg felolvasta Norton rejtélyes halálát és a Zoopark-ban pusztító járványt. Szerettem volna kidülleszteni a mellkasomat és odaállni Tujon atya elé, hogy végre keressen mást, de csak nyolcat találtam. Mégis Norton nyert és én gyáva, soha nem kelhetek útra, járjak városról városra, hol rombol éppen. Ott van és uralkodik rajtam, nyomorult magvacska képében és lassan árnyékot vet szorongásaim lombja.