Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Schein Gábor

„Irodalomról beszélgettünk..."

Lengyel Balázs: Két Róma

Lengyel Balázs a harmincas évek óta jelen van irodalmi életünkben, és közben mindvégig ragaszkodott azokhoz a meggyőződésszerű előfeltevésekhez, amelyek több helyütt részletesen kifejtett normákat állítottak számára kritikusi, esszéírói munkájában. De nem hiszem, hogy a ragaszkodást - normális körülmények között - külön kiemelendő erénynek kellene tartanunk, még akkor sem, ha a kritikusi munka morális alapjainak biztosságát jelöli, és a morális szempontok egyáltalán nem elhanyagolhatóak a nyilvánosságot függetlenül alkotó és azzal élő kritikus működésben. Ha Lengyel Balázs új könyvéről szólva mégis ezzel kezdem, az csupán annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedekben - finoman szólva - nem voltak mindig normálisak a körülmények (a jelenről ne essék szó), a hatalmi centrumtól és alcentrumoktól való viszonylagos függetlenséget az ellenőrzött nyilvánosság a társadalom zártságával ellentétes arányban fogadta el.

Ma azonban sokkal érdekesebbnek tűnik, milyen előfeltevések mentén választott értékeket, értelmezett műveket e belső szakadásoktól mentes pálya. E kérdésre halaszthatatlan alkalmat ad a Két Róma című kötet, mert egymás mellett szerepelnek benne Lengyel Balázs legkülönbözőbb időszakokból származó, eddig kötetben nem publikált írásai. A dokumentumok sorában újraolvashatjuk például az Újhold első számának (1946. július) beköszöntő szövegét (Babits után) és egy 1969-70-ből datált rendkívül izgalmas levélváltást Vas István, Nemes Nagy és a kötet szerzője között, egy másik fejezetben néhány ötvenes- hatvanas évekből származó - főleg világirodalmi tárgyú - kisesszét. Irodalmi arcképek cím alatt pedig néhány újnak mondható rövid vázlatot többnyire olyan alkotókról, akik az Újhold-kör szellemi környezetében írták műveiket. És külön figyelmet érdemel a kötet címadó esszéje, melyet egy pálya, egy élet vallomásos összegzéseként is olvashatunk.

Az irodalom történetét Lengyel Balázs autonóm hatásfolyamatok együtteseként beszéli el, melyek természetesen nem függetlenek a társadalomtörténet egészének alakulásától, de e történet általánossága szerinte az alkotások egyediségéből és összemérhetetlenségéből fakad, az esztétikai megismerési forma eredendő szubjektivitásából. E tekintetben az eltelt évtizedek nem hoztak változást pályáján: az irodalomban mint történetben és az egyes művekben is minden alkalommal az egyéniség saját körén túlterjedő megnyilatkozását érte tetten. E könyvben is ezért kerülhet akadálytalanul egy-egy mű értelmezése mellé, sőt szőheti át - helyenként anekdotázva - magát az értelmezést a szerző személyiségéről szóló benyomások felvillantása. A kanti esztétika romantikus értelmezéséhez közel állva legmélyebben talán az a tapasztalat érdekli Lengyel Balázst, miként tesz szert az egyéni léttapasztalat az alkotásban, illetve a befejezett műben olyan általános jelentésességre, amelyet egy befogadói közösség megőriz és amely az értelmezések sorában más-más jelentést kap. E gondolat metafizikus előfeltevése szerint a szubjektivitás egyaránt uralja a nyelvi alkotást és a befogadást, mert semmi más nem közvetíthet a szakadásosan elváló egyedi és általános, saját és közös, belső és külső között. (E lényegében változatlan metafizikus szemlélet véleményem szerint egyre inkább elmarad az Újhold legjelentősebb költőinek poétikai gyakorlatától.) Az alkotó egyéniség, illetve közösségi értékként elfogadott egyéni alkotás kérdése azt az esszéistát foglalkoztatja, aki végigkövethette, amint közeli barátainak, feleségének a művei klasszicizálódnak, bekerülnek a nemzeti kánonba, miközben a szerző személye épp oly esendő vagy még esendőbb, mint bárki más. „Hogyan lesz, mi módon lesz valaki egyáltalán költő? Olyan költő, aki sok ember, egy egész nép tudatában képes megéledni? Mi az oka, miként jut hozzá, hogy valaki, mint Weöres Sanyika, hiába rángatom ki, némi rábeszéléssel, Amy kérésére erőszakkal a cataniai ivóból, nem az, akit vállon fogva viszek magammal, hanem aki, már akkor is sejtettem, zseni, egy korszak legnagyobb költője. (...) Hogy nem jöttem rá, hogy az az asszony, aki a feleségem volt, majd szellemi társam egy életen át, s akivel viaskodva szerettük egymást, létrehozott valamit, ami létemnél, létünknél teljességgel több? Hogy az, amit ír nem egyszerűen jó vagy kitűnő vers (ez is elég nagy dolog), de valami létező más, nem is tudom, hogy mondjam, mit mondjak mindhármukról? Mondhatom, hogy transzfiguráció? A tüzes nyelvek csodája?" Ha mű létében a közössé váló személyesség uralmát ismerjük fel, az értelmezés szükségszerűen pszichologikus modellt alkot, a jelentésesség kihívása egy a művet megelőző alkotó szubjektumra vagy az értelmezés közben megszülető befogadói szubjektumra hárul. Ugyanakkor mivel az alkotó szubjektum a műben alakot vált, megszabadul esetlegességeitől és esendőségétől, a befogadónak ebben a modellben az a feladata, hogy a műben mind teljesebben megértse ezt az őt meghaladó egyetemes szubjektivitást, miközben tudja, hogy a közös érték egzisztenciális anyaga egy ember nyomorúsága. E kettősség mindvégig áthatja és alakítja Lengyel Balázs művészetszemléletét: „Kritikus létemre kevéssé tisztáztam magamban, hogy a vers kikristályosult kifejezése mögött nem csupán dicsérendő vagy kevésbé dicsérendő verssorok állnak (valami érzékelhető minőség), hanem állandóan működő belső világ, a vers szikrázásán túl maga az állandó vulkánikus kontempláció, amely titokzatosan teremti a költészetet, valami állandó feszített, kiismerhetetlen működést, más minőségű létezés termését. Bár naivul, túlegyszerűsítve mondom, van a vers felszikrázó csodája és vannak a természetes, józan mindennapok."

Lengyel Balázs írásaiban a mű megalkotottságával és létével kapcsolatban nem véletlenül határozza meg az esztétikai tapasztalatot a csoda, a titok és az ünnepiség érzése. Az egyéniség kifejeződése és szubjektivitásának általánossága között nála egyedül valamilyen immanens metafizikus entitása közvetíthet, és a mű immanenciája itt azt is jelenti, hogy a kánonban jelentősnek tetsző, a közösségi emlékezetben megőrzött mű e csodás transzfiguráció során befejezetten alkotódik meg. A befogadó dolga, hogy e befejezettség és fenségességet teljes egzisztenciájával igazolva újra és újra megismételje, továbbadja a bevésett szövegeket, mert azok semmilyen más módon nem elérhető tökéletességgel mondanak ki bennünket. Tehát a mű jelenléte önkimondása által jön el, és amint ez megtörténik, együtt bocsáttatunk be egy teljes költői univerzumba és saját kimondhatatlan benső életünkbe. Ez az értelmezési modell ad absurdum vive azt sugallja, hogy végső soron a szórul szóra való megismétlés (az ugyanolyan másság) teljesíti be a szubjektivitás egyetemesülését, az értelmezésben pedig olyan fokra helyezi az eredeti szöveg tekintélyét, hogy a zárt megalkotottságtól való minden eltérés csorbítani látszik az abszolút esztétikai értéket, a mű mássága - éppen az értékesség tiszteletéből fakadóan - teljes azonosulást követel.

Ha ez így van, kételyeink ébredhetnek, nem veszi-e el Lengyel Balázs saját kenyerét, hiszen a korábbiakból következően a műről való beszéd - bár jó az irodalomról beszélni - legföljebb a mű keletkezésének személyes körülményeit tárhatja fel, de az alkotásban nem lehet társa a közvetítő metafizikai entitásnak, mert a közvetítettségben ez az immanencia teljesnek mutatkozik. És valóban, bár Lengyel Balázs igyekszik feltárni a szeretett mű poétikai szerkezetét, pszichológiai és létértelmezési irányait, világirodalmi kapcsolatrendszerét, de mindezt azzal a meggyőződéssel teszi, hogy a mű önkimondásához képest minden beszéd töredékes és hamis. (Ezért a beszélő minél intenzívebb hasonlatokat keres, hogy töredékességében is általuk jelezze, a mű mennyire meghalad minden értelmezést, és eltaszítja magától a hamisítást.) Mi dolga hát a kritikusnak? Pilinszky Harmadnapon-beli költészetéről ezt olvassuk a kötet címadó esszéjében: „Égető, mint a napfény a nagyítólencse fókuszában. Ezt a tömény, gyúlékony forróságot képes a Pilinszky-vers létrehozni. Egy másféle költészet-módot. Egy túlhevített közlésfokot. Korántsem gondolom, hogy titkát ki tudnám tapintani. Inkább csak létezése jelenlétét próbálom érzékeltetni." A kritikus a megalkotottság minden vizsgálata ellenére valójában a tanú szerepét vállalja, a maga töredékes tudásával tanúskodik az őt végtelenül meghaladó mű értékességéről. E helyzetet jól példázza az iménti idézet, ahol Pilinszky olvasásának esztétikai tapasztalatát egy verssor metaforikus áthelyezése („túlhevített virágcsokor") fejezi ki, tehát a költészet önkijelentése. A tanúság egzisztenciális helyzetét itt ugyanúgy gondolhatjuk el, amit Ricoeur beszél róla A tanúság hermeneutikája című tanulmányában: „A tanúság fogalma azokra a szavakra, tettekre, cselekedetekre és életekre vonatkozik, amelyek arról a szándékról, ihletésről és eszméről tanúskodnak, amely ugyan tapasztalati és történeti, de egyúttal meghaladja ezt a tapasztalatot és történelmet. A tanúság filozófiai problémája az abszolútról szóló tanúság problémája..." Itt azonban a tanúság helyességét semmi más nem biztosíthatja, mint a tanúság eredendő etikuma és a helyesen ítélő ízlés. Lengyel Balázs ezzel tisztában van. Nála nemcsak értékválasztást jelöl, hogy kiről beszél és kiről nem (azt is, mert amit nem tart kiemelkedően értékesnek, arról nem tehet hiteles tanúságot), hanem az ízlés határait is: rendszerint az Újhold (Nemes Nagy Ágnes) poétikájához közeli műveket választ, mert ízlését ez a poétika képezte, róla ítél a legpontosabban.

És itt jutottunk el a kötet címadó esszéjéhez, amely két római útról számol be. Az első utazás 1948-ban esett, amikor Lengyel Balázs, Nemes Nagy, Pilinszky, Weöres, Ferenczy és még jónéhányan lehetőséget kaptak, hogy - mint később kiderült - a vasfüggöny legördülése előtti utolsó hónapokat az örök városban töltsék. A második látogatás évtizedekkel később vezetett Itáliába, de már nem Nemes Naggyal, hanem második feleségével és fiával. A két utazást egy személyiség képződéstörténete választja el, és egy szerelem története Nemes Nagy Ágnessel: a két dolog itt ugyanaz. „Ha reggel kávézva beszélgettünk, ragyogó elmefuttatásokat, esszéket rögtönzött. (...) S gyakran nem tudtam eközben, hogy ő mondott-e valamit, amit én természetesen kisajátítottam, vagy beszélgetésünk közben valóban nekem jutott eszembe valami találó gondolat. (...) Mert mohó volt ő is, döbbenetes csúsztatással, naiv hittel, bár nem restellem bevallani, kettőnk között ő volt a szellemi nagytőkés, aki ugyanakkor könnyű szívvel, félkézzel adott." Lengyel Balázs mostani kötete az irodalomról beszél. De e beszédet a panasz nélküli gyász hangolja, és a vágy, hogy ha vétett ama kapcsolat ellen, utólag elnyerje a bocsánatot: „Pedig ha nehezen is, meg tudott bocsátani és feledni tudta keserűségét. (...) Akkor, amikor már menthetetlenül beteg volt s én az infarktus után lábadoztam. (...) Igen, irodalomról beszélgettünk, mert az életünk nyomorúságáról, a betegségről Ágnes nem akart beszélni." (Balassi)