Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)
Regényrészlet
és amint csak állt a különlegesnek tetsző révületében saját portájának bejárati ajtajában (akadt gyámolítóiban annyi tapintat, hogy a várakozás beláthatatlan, ámbár valójában rövidnek ígérkező idejére ne vigyék kívül a kapun, amely ebben az esetben bizonyára pellengér félét jelenthetett volna, mivel a kis utca rövid hírlánca igencsak hamar végigfuttatta volna a szenzációt, inkább az ajtón belüli várakozás mellett döntöttek a föltűnés kerülése mellett, joggal gyanakodtak ugyanis arra, esetleg megszólják - minden segítőkész jószándékuk ellenére - őket is, hátha így próbálják kitúrni befogadójukat a tulajdonából, ami valójában jogi képtelenség lett volna, de az utca népe fölöttébb sajátosan szokta értelmezni a jogot), állt és úgy tűnt föl, mintha minden figyelmét lekötné a tuják alatt ugrándozó rigó, amelyhez ezúttal továbbra sem volt egyetlen szava sem, mégcsak meg sem dicsérte, holott máskor ezt el nem mulasztotta volna, hogy milyen szakértelemmel húzott ki egy általa nem azonosítható férget a gyökerek közül, valójában mégsem a szorgoskodó kedvencre ügyelt, abból az imént emlegetett mélységből, a lekozmált tudat legfenekéről kezdett fölkavarogni benne valami, amit magára kényszerített emlékezésének fakanalával vakargatott, nehogy az odakozmált élmény alatt durvábban megsértse az edényt is (egyébiránt jóideje volt önmaga gyakorló háziasszonya, kitapasztalta ezeket a mindennapi alapfogásokat, súlyos hibákat ezen a területen régóta nem védett), persze, hogy legfölül az a szerencsétlenre sikeredett ébresztés kavargott a műgonddal elkészített hangfölvétel bejátszásával, szíve tájékán ennyi idő után is szorítás félét érzett, amely fokozatos remegésbe kezdett átmenni, eleinte csupán a mellkas és a hasüreg tájékán, de meglehetősen gyorsan átterjedt a végtagokra, amit ugyan palástolni igyekezett részint zsebre dugott kezével, nadrágja szára azonban nem bírta igazán elrejteni reszketését, fölvigyázói igazi aggodalommal kérdezték meg nyomban, nem fázik-e, hűvös ez a reggel, sehogyan sem óhajt a sínére állni az idő - bőbeszédűsködött az egyik, ő azonban határozott fejrázással adta meg a nemleges választ, pontosan tudta, ebben a pillanatban a világ legmelegebb gyapjú vagy teveszőr fölöltői sem lennének képesek megvédeni attól a benső jegességtől, amely zsigereit átjárja, kőkeménnyé fagyasztja tüdőlebenyeit, hogy igazán mély levegővételre se legyen képes, akár a keresztrefeszítettek, szinte csak kifújni bírja a levegőt, kis idő elteltével azonban már kifújni valója sem akadt, ekképpen azon kapta magát, enyhe fuldoklásszerűség ingerli, ami talán még fokozza remegését, igazán azonban sokkal inkább a mélységes mélyből fölkavarodó képek, mindenek előtt egy arc, amelyet ezúttal mégsem úgy lát, mint amikor az a bántó elutasítás elhangzott azon a szerencsétlen reggelen, hanem korábbinak, fiatalabbnak, csaknem kislányosnak, valójában - ötlik föl benne váratlanul a kételkedés - ilyennek talán sohasem látta, ilyen frissnek, üdének, festetlennek és természetesnek, az alakot sem soha ilyen vonzóan kamaszlányosnak, ettől pedig az eddiginél is jobban elérzékenyült: százszorta fájdalmasabbá vált a fölidézés, már-már ott tart, hogy ki kell ordítania magából ezt a fájdalmat, mindegy, mit gondolnak ezek itt mellette, közömbös, mit hall belőle az utca, a külvilág, az embernek joga van fájdalma kifejezésére csakúgy, mint az állatnak, és attól, hogy talán több olyasmi szorult beléje, amit értelemnek szokás nevezni, ami a belélehelt lélek, még nem köti parancs, hogy az elemi módon kikívánkozót magába fojtsa, hitvány és álszent magatartásformák kényszerítik erre, amelyekre viszont hosszú évek óta ő fikarcnyit sem ad, sőt, éppen az a gyanúja, emiatt került ebbe a lehangoló várakozásba, hogy a külvilág ezt az önfölszabadító aktusát, elszántságát a maga megszokott, bevált és legkevésbé sem érzékeny módján megtorolja, ő pedig úgy érezte, határozottan állította volna, ha ez kérdés formában intéződik hozzá, ehhez nincs joga senkinek, hiszen végső soron nem ártott, ami hajdan történt, az legalább annyira megviselte őt, amennyire azt a lényt, aki mára mindössze az előbb csaknem egymásba keveredett kétféle formában képes megjelenni előtte: az ellenszenves, fékevesztett és tapintatlan reggeli rikácsoló, aki mélységesen megbántva érzi magát, mivel afféle közönséges hülyeséggel (ez így a rövid vita hevében akkor elhangzott) pihenésében megzavarják, annak a lehetőségét sem kaphatja meg, hogy legalább magától, kipihenten ébredhessen, hogy elegendő ereje legyen elviselni a nap megpróbáltatásait (emlékszik: ő csak állt zavartan a közös ágy fölött, mindinkább igyekezett óvón magához szorítani eszközeit, amelyeket valósággal fenyegettetve érzett a nem várt otrombaságú kitörés után), lesütött szemmel, ott helyben megszégyenülten - és mindmáig egyazon szégyen kavarog lelke mélyén, a bugyrokban -, szólásra, válaszra, mentegetőzésre képtelenül hallgatta az eszeveszett kitörést, időbe tellett, míg megértette, egyetlen, amit itt tehet, ha szép csöndben elkullog, megkeresi készüléke számára a legbiztonságosabb helyet, elzárja, és soha többé nem forszírozza, hogy hallgassák meg közösen egyik-másik újabb szerzeményét, ugyanis ez a váratlan vihar teljességgel egyértelművé tette, egy ilyen program végtelen teher, megpróbáltatás a másik részére, azzá a tomboló fúriává alakítja, akit azon az iszonyatos hajnalon látott, és amely fúria abból az üde, bájos, halkszavú és készségesen alkalmazkodó lényből bújt ki, akinek természetes varázsához éppen ezt a megpróbáló türelemmel, választékos ízléssel és szerencsével (ugyan mihez nem szükséges szerencse?) kiszűrt természetes melódiát tekintette kizárólag illőnek, és akinek - erre határozottan emlékszik - ezt az elméletét meg is kísérelte - vajha eléggé meggyőzően-e? - előadni, elmagyarázni, sőt, próbálta beleszuggerálni, aminek hatását, befogadását nyomban ellenőrizhette a figyelmes kérdésekből és lelkendező igenekből, erre pedig örömest épített föl egy olyan (mostanra jelezhetjük ezzel a pontossággal) légvárat, amely ideig-óráig szépséges látványnak tetszett mutatós bástyáival, kecses tornyaival, hogy aztán egyetlen - szerencsétlen pillanat alatt omoljék össze, foszoljék semmivé, a légvárnál is semmibbé; ezek után - természetesen - egyetlen percre sem bírt igazán elszakadni a madaraktól vagy egészen pontosan: a madarak muzsikájától, mert ezek a szárnyasok tudományosan, tehát madártani értelemben egyáltalán nem érdekelték, formailag alig tudott róluk valamicskével többet, mint bárki, aki akár városi ember létére is parányit érdeklődött fajtáik, jellemzőik iránt, rendszertani ismeretei pedig egyáltalában nem álltak össze, nem is lehettek, képtelen volt elmélyedni ilyen irányú tanulmányokban, viszont a hang, a hangoknak ez a végtelen gazdagsága, és az általa föltétlenül megérzett rejtelmessége megkapta, és a legközönségesebb verébcsivitelésre is figyelmesen kapta föl a fejét, nem beszélve - teszem azt - azokról az elutasító-tiltakozó és fenyegető „átkozódásokról", amelyek némelyik rigó torkából fakadtak, amikor valamelyik utcai gömbjuharban műgonddal elrejtett fészkének mélyén veszélyeztetve látta kicsinyeit a fa alatt érdektelenséget mímelve sompolygó macska láttán, amelynek szándékai felől nemigen lehettek kétségei, ezekre mind-mind figyelmezett, ezeket szépen sorjában szerette volna megfejteni és a későbbiekben vélhetőleg pontosabban átgondolandó hangszótárba valamilyen sajátos módszerrel rögzíteni, ott, és csak ott, csupán az abban megfogalmazódó követelmények szerint rendszerbe állítani, végül is - túl a mindenkori gyönyörködtetésen, ami hamarost egyszemélyes gyönyörködéssé szegényedett, - ez lett volna célja szenvedélyes gyűjtésének, noha tisztában volt vele, másféle hasznosítási esélyek is lehetnek, esetenként elő is fordult, hogy rádió, film, televízió vagy egy biológiatanár oktatási illusztrációs céllal, kölcsönöztek tőle - nem megvetendő anyagi ellenszolgáltatás fejében - megfelelő hangokat az éppen megvalósuló föladatokhoz, művekhez, ő azonban minden beígért biztosíték ellenére szorongással vált meg féltett kincsétől, jóllehet, még arra is ígéretet kapott olykor néha, hogy tisztázottabb minőségben szolgáltatják vissza, amit rendre be is tartottak, mindemellett viszont szinte végtelen magányban élt ezekkel a fölvételekkel, azzal sem mert próbálkozni, hogy asszonyának bevallja, hogy egy-egy ilyen kölcsönbe adás bizonyos pénzt hozott a házhoz, becsmérlő szavaktól, megvető fintoroktól tartott, és voltaképpen abban az időben vált szokásává, hogy mind gyakrabban húzódjék vissza a padlásra, amelyet két keze munkájával választott két részre ablak nyílott, ha nem is nagy, de nappal elegendő fényt adott, s ahová sikerült a villanyáramot fölvinnie, igyekezett kissé lakályosabbá tenni, célszerűbben berendezni, régi asztalt talált fönn, amelyre összeütött egy nagyobb lapot, hogy megférjen rajta minden, mitöbb, mellette ő is a jegyzetfüzetével, hiszen rendületlenül jegyzetelt a fölvételekről, a fölvételek közben, az ellenőrző lehallgatások során, de még olyankor is, amikor ennek szemmel látható indoka nemigen akadt, itt polcolta föl azt a néhány darab könyvet, ezek főképp zenei vonatkozásúak voltak, amelyekről gyanította, hasznára lehetnek, széke kényelmét puha párna biztosította, és ugyancsak a fönti limlomok között akadt rá egy kopottas heverőre, amelyen elegendő volt néhány kiszabadult rugót lekötni, keríteni rá valamiféle súlyosabb terítőt, vitt föl megfelelő ágyneműket, és egyszer csak azon kapta magát, mind ritkábban, főleg csak az étkezések alkalmával találkozik azzal a lénnyel, akinek egykor - szándéka szerint - magát a paradicsomot szerette volna megidézni, csakhát - úgy tetszik - paradicsom is annyiféle létezik, ahány képzelet jeleníti meg, az egyénben rejtekező őskép föltehetőleg korántsem olyan részletes, nem annyira erőteljes, hogy ezt a különbség-sort áthidalhassa, ekképpen paradicsom és paradicsom között zubogó-zuhatagozó folyamatok habzanak, egyikük sem sorolható azon négyek közé, amelyek szolidan osztják az Édent - minden hiteles Éden-térkép szerint, mégcsak nem is kecsegtetnek biztos kompátkeléssel sem, emiatt maradtak tehát összevonhatatlanok, egybekapcsolhatatlanok az ő privát-paradicsomaik, amire neki a kellő időben - noha nem éppen a legillendőbb módon - rá kellett ébrednie, vagy - utólag legalább is - fölvetődhetett az a gondolat, hogy kettejük kapcsolata egyetlen pillanatra sem kecsegtetett valaminemű paradicsomi állapot esélyeivel, azzal sem, amit mindközönségesen emberi boldogságnak szokás nevezni, alkalmasint ügyetlenül fölfogott érdekek látszólagos csábítása, jobb esetben érzelmi villanás lehetett, ezek közül azonban általában egyik sem szokta kiállni az igazi próbát, az első jelentékenyebbnek tetsző nézeteltérések rögvest eltaszítják őket egymástól, többé pedig a közeledésnek reményt sem kínálnak, miként ezt saját történetük igazolhatja, amelybe belejátszik - ezt ő készséggel belátja, még itt is, ebben a méltatlan remegésben, amikor többé régen nem erről, legföllebb bizonyos mértékig ennek következményéről van szó, amennyiben valóban szó van valamiről - az a mániákusság, amellyel a madarak nyelve, a madarak éneke felé fordult, és amely általában minden szabadnak tetsző idejét, fölösnek mutatkozó energiáját lekötötte, szenvedélyévé, vagy ami rosszabb: megrögzült szokásává vált, bizonyos idő után diktálni kezdte időrendjét, napi programjainak fölépítését (elegendő ezúttal csupán arra utalnom, hogy már március idusán gyakorta előfordul, hogy hajnali négy óra tájban belekezd egy-egy madár korai csivitelésébe, miáltal megébresztett társait előbb unott, álmos, majd egyre élénkebb válaszokra készteti, ő pedig ezekre a mély szürkületben elhangzott hangokra is fölriadt, nyomban a mindenkor kéznél lévő szerkezethez ugrott, hogy elindítsa, nehogy bármiről lemaradjon, az embertelenül korai kelés azonban nem tűnt el fölötte nyomtalanul, idegfáradság, kimerültség, aluszékonyság vagy éppen fékezhetetlen ingerültség, ingerlékenység formájában görgetőzött tovább a nap folytán a csillapodás ábrándját kínáló éjszaka felé), időrendje teljességgel alárendelődött azoknak a kecsegtető alkalmaknak, amelyek némely kis szárnyas föltűnésével olyannyira izgalomba kergették, és ha meggondoljuk, ugyan ki lehetett volna, aki ezt kívülállóként, ám egyúttal mellőzött hozzátartozóként szó nélkül elviseli, isteni rendelésként eltűri, aki netán képes beépülni - minden ésszerűsége, valóságtudata ellenére - egy indokolhatatlan (annak csak az lehet, aki maga nem érintett a lelkében általa) mániába, amely - alapjában véve - mégiscsak egyszemélyes, és ki lehetett volna, akiben akad annyi türelme a szeretetnek, amely átsegíti ezen a lehetetlen helyzeten, kitartó támasz, elnéző segítség, megértő szerelmes egyszemélyben, mert tudja, mert ráérzett, hogy mindezek legalján a másikban, abban az áthatolhatatlan világban bolyongóban szintén szeretet, vonzalom, sőt, elemi erejű vágyakozás, zabolázhatatlan és alig-alig csillapuló megkívánások rejlenek; nem, ezt így nem lehetett tudni, gondolni sem lehetett, a könyörtelen eltávolodást lehetett mindössze érzékelni, a félénk és mégis indokolatlan dühökbe fogalmazódó válaszadást, ráadásul valami igazságtalan szemrehányást, mintha arra óhajtott volna minduntalan utalni, hogy hiszen él még közöttük egy érvényes, eleddig visszavonásra semmilyen módon nem került egyezség, amely kimondta, hogy ásó, kapa, nagyharang... holott a visszavonás - érzelmileg mindenképpen - réges rég megtörtént, riasztóan korábban, ahogyan azt várni lehetett volna még a fönnálló körülményekhez képest is, valós emberi közösség már nem létezett közöttük, elvétve, ha összeakadtak a házban, amelynek az asszony szívesebben használta az akkor még kiadatlan hátsó részét, ezek a találkozások inkább gyakorlati gondok megoldását célozták, számlák kiegyenlítését, más hivatalos vagy félhivatalos ügyen rendezését - úgyszólván a leghalványabb közösségi motiváció nélkül, és ennek ellenére többször érezte úgy, ki kellene használnia valamelyik ezekhez fogható alkalmat, megcirógatnia az asszony haját, átfogni a vállát, szólni néhány kedves szót hozzá, azután azonban, hogy második házassági évfordulójuk reggelén (ezek a reggel voltak - úgy látszik - a legelátkozottabbak, ilyenkor nem sikerült neki az asszonnyal semmi; ha csak valamit tudott volna a migrén természetrajzáról, ezekkel a kísérletezésekkel nyomban fölhagyott volna), persze, már nem volt igazán korán, hiszen megfordult a piacról, szép csokor írisszel próbált kedveskedni élettársának, aki vissza sem pillantott a fésülködő tükör felől, úgy vágta oda: „na, ne röhögtesd ki magad", ő meg nem tudott hirtelen válaszolni sem, a virággal sem tudott mit kezdeni, az asszony vállát bámulta meredten, amelyről lecsúszott a köntös, feszült vágyak keveredtek össze benne reménységgel, hogy talán a mondottak ellenére is, tétován az asztalra fektette a csokrot, odabotorkált a feleségéhez, lehajolt és lehelet finoman megcsókolta a vállát, az asszony pedig sietősen összerántotta magán a frottírt, úgy sziszegte: „neked teljesen elment az eszed" -
különös, hogy amint cipőjével mind idegesebben tapickolja a homokot, egyre jobban jön föl belőle a víz, az éjszaka esett valamicske csapadék, már egészen jól kirajzolja cipőtalpának mintáját, amiről nyomban eszébe is jutott, hogy mennyi árulkodást jelenthettek az efféle nyomok, holott igyekezett belőlük minél kevesebbet hagyni, abban az időszakban, amikor a végső elutasítás, kirekesztés után jó ideig úgy szerzett magának némi örömet és satnyán kamaszos kielégülést, hogy esténként odalopakodott felesége hálószobájának ablakához, tudta, hogy rendszeresen későn fekszik le, gondosan ügyelt rá, hogy a legcsekélyebb zajt se üsse, és mint egy nemi tévelygő, megleste vetkőzését, amely viszonylag hosszadalmas szokott lenni, mivel az asszony rendületlenül hitt mindenféle szépítőszerek erejében, bizonyos tornamutatványok karbantartó hasznosságában, így hát hosszasan masszírozta mezítelen bőrébe a világszélhámosok balzsamait, kitartóan emelgette lábát, nehogy hasizma ernyedtté váljék, és még számos egyéb korszerű varázslatokkal igyekezett magát „tündöklő" ifjúságában megtartani, ő ezt mind-mind végignézte, el nem mulasztott volna egyetlen mozzanatot sem, és mivel akkor még valóban fiatal volt, jó erőnlétben maga is, egy-egy ilyen kukucskálós estén többnyire kétszer is támadt erekciója, amelyeket aztán rendre heves mozdulatokkal küzdött le az évezredeken át bevált módszer szerint, és olyan izgalomban érezte magát, amilyenhez foghatót soha nem tapasztalt, amikor házasságuk elején - legalább is mímelve az önzetlenséget (mert lehet-e még most is biztos ebben az önzetlenségben?) - átadták magukat egymásnak; homloka verejtékezett, haja nyomban csapzottá vált, torkában olyan szorítás jelentkezett, hogy a fulladás veszélyétől tartott, zihált és már-már hangosan lihegett volna, ha nem tart tőle, magára vonhatja a figyelmet, azonban úgy ítélte meg, mindez megéri, rejt annyi kéjt, amennyire szüksége van, amikor pedig visszalopakodott előre, a szobájába, úgy vélte, ismételten meggyőződött róla: a tökéletes kielégülésben volt része, és ehhez járult az a jóleső tudat, miszerint pontosan ismeri az asszony minden titkát, ennyire nem ismerheti senki, ennek következtében - sosem lett volna képes érzékelni a logikai bukfencet - tökéletesen az ő birtoka, jóllehet, végérvényesen tudomásul kellett vennie, ehhez a testhez többé nem érhet hozzá, elhitette azonban magával, hogy a valóságos testi érintkezés megfosztaná ettől az önzetlen (az, hiszen nem erőlteti senkire) örömtől, ami pedig a legkülönösebb, számára a legvonzóbb, a fülének legtöbb szépséget okozó madártrillákat pontosan ennek a gyötrelmes és józanul szemlélve sivár örömszerzésnek a kifejezőiként tartotta számon: a villanyoszlop tetején nótáját cifrázó feketerigó - megítélése szerint - az ő boldogságát énekelte szét a nagyvilágba, noha egyetlen pillanatig sem gondolta volna, hogy - természetszerűleg - a sajátjával egyetemben, csakhát ekkorra már önmagát is egyazon természet részeként értékelte, miként a párzást áhítozó madarakat, többé nem kívánt mélységes különbséget tenni a teremtmények között mondván: mindegyik egyetlen akarat beteljesítője, a természet akaratai, amely minduntalan képes rálicitálni önnön szépségére és ezáltal hívei számát gyarapítani, ámbár - így érzékelte - a teremtmények jelentős hányadát ezek a szépségek általában hidegen hagyják, nem alakult ki bennük annyi és olyan mérvű fogékonyság, ami elvezetné őket az azonosuláshoz, amely a valóságos létezésnek alighanem egyetlen megbízható formája, a többi pótcselekvés, szerepjátszás, olcsó ripőkség talmi jelmezekben, netán álruhákban, aki azonban erre ráébredt, noha talán ilyen kristályosan nem fogalmazta meg, maga az esendő ember volt, egy szerencsétlen magány torzszülöttje, ha a hétköznapok életelvei felől közelítünk hozzá, sőt, ennél rosszabb minősítés is tárgyilagosnak tetszenék a lehetséges közvélemény előtt, amely minduntalan az irigység és a bosszú vágyait leplezi szörnyülködéssé, ő azonban - egyelőre - kívülrekedt ezen a megítélésen, hiszen abban a visszahúzódott formában, amelyben napjait morzsolgatta, nemigen akadt alkalom, ahol a külvilág beférkőzhetett volna, valójában csupán akkor, amikor az asszony úgy döntött, elköltözik tőle, és egy reggelen kis teherkocsi gördült a kapujuk elé (ő ezt a padlásablakból követte figyelő tekintetével), a kocsiból két robosztus fiatalember szállt ki, csöngettek, minden bizonnyal az alsó gombbal, mert ő nem hallotta, hogy nála szólalt volna meg a csöngő, ő csak azt látta, felesége a kapuhoz siet, röviden tárgyal az emberekkel, együtt térnek vissza a házba, kis idő múltán pedig a két férfi már az asszony heverőjét cipeli kifelé és csúsztatja a kocsi platójára, sebesen fordulnak újra, ismét bútordarabok, összekötözött csomagok, bőröndök és ruháskosarak (nem is gyanította, hogy ennyi ruháskosár akad a háznál) követik a bútorokat, végezetül maga az asszony, aki kissé tanácstalanul tartja kezében lakrészének a kulcsát, kopogtatni próbál az első ajtón, mivel azonban válasz nem érkezik, miként is érkeznék, amikor ő továbbra is a padlásablakból követi a lenti történéseket, és semmi kedve elárulni ottlétét, akkor az asszony hirtelen meggondolja magát, a kerti kapuhoz igyekszik, és határozott mozdulattal a kulcsot a levelesládába süllyeszti; szótlan remegéssel nézte végig ezt a rideg távozást, halkan szólt valamelyik kedvelt kazettája, szeméből lassan peregtek könnyei, amiket eszébe sem jutott letörölni, csupán csak akkor, amikor orrürege is megtelt velük és szipogni kezdett, vonakodva, mintha mindössze valami kényszerűség tudta volna rávenni, fölállt, leszédelgett a lépcsőn, kivonszolta magát a kertkapuhoz, kivette a postaládából a kulcsot, a véglegesség és bizonyosság megkérdőjelezhetetlen jelét, a kertkaput gondosan bezárta, hátra csoszogott az elhagyott lakrészhez, akárha szélütéses vénember totojázott volna a kertben, keze úgy remegett, hogy időbe tellett, míg bele tudta illeszteni a kulcsot a zárba, váratlanul még az is megfordult a fejében, talán kopogtatni illett volna, tétovázva lépett be a lakrészbe, az elsivatagosodott előszoba fogadta, amelyből tátongó ajtajával csalogatta a háló, éppen az, aminek ablaka alatt - továbbra is úgy tartotta - megannyi örömteli percet töltött el, ámbár az utóbbi időben - és itt ez ugyancsak eszébe jutott - az asszony jónéhány alkalommal nem töltötte otthon az éjszakát, itt sem talált azonban semmit azok közül a tárgyak közül, amelyeket ablakon kívülről olyan közelállóknak érzett szívéhez, éppen a heverő meg a székek hiányoztak, azok, amik az asszony nárcizmusának kétes színpadán a legfőbb kellékekként lehettek eddig jelen, egy kép helyét a falon határozott porkontur jelölte ki aprólékos precizitással, sehol egyetlen ruhadarab, amely abból a csodált testből közvetíthetett volna még némi kegyes búcsúfélét, és a fürdőszobában is csupán egy-két üres flakon, tubus vagy kiszolgált krémes doboz árválkodott, egy idegesítő szennycsík a kádban körben, lesikálására - úgy látszik - használójának már nem maradt figyelme, esetleg kedve sem, lerogyott a konyhában egy kopott festésű székre, még mindig rázta a zokogás, de már pontosan tudta: ezúttal valami végérvényesen befejeződött, nem a fölvonás, a darab ért véget, innét visszaút soha többé nem nyílik, magányos élete mögül ez a látszólagos háttér is mindörökre kikopott, sajnálta magát, szívét apró hasadások kezdték ki, akárha finom porcelánt a koccanások, merően bámulta a levegőnek nevezhető semmit (ha igazán levegő lett volna, nem küszködött volna légszomjjal), jövendőjének leegyszerűsödött terét, amikor túl a semmin fátyolos tekintete fölfedezett egy jellegtelen papírlapot, hevenyészve tűzték a konyhaajtó félfájára, nem lehetett benne bizonyos, hogy valóságos vagy képzelgés-e ez a bátornak, egyenesnek egyáltalán nem tekinthető üzenet, a szembenézéstől való félelemnek ez a sunyisága, föltápászkodott, hogy levehesse, noha kétsége sem igen merülhetett föl a tartalma felől, elolvasta többször egymás után, de nem sikerült igazán megfejtenie, mit jelent az a szimpla mondat, amely megszólítás és aláírás nélkül került a lap közepére: „magam miatt hagylak el, nem miattad", hiszen ez akár önző dicsekvésnek minősíthető, akárcsak az ő nagylelkű fölmentésének, nem szólva a kettő közötti árnyalatokról, mivel azok számosak lehetnek, de csöppet sem vigasztalóbbak; a papírt összehajtogatta, kisebbre is, mint amekkorára szükséges volt, hogy zsebre vághassa, mégegyszer lassan körülnézett, majd elhagyta a lakrészt, bezárta, és egészen addig míg esztendők múltán érdeklődőkre nem akadt, többé ki alig nyitotta, úgyhogy azok egy portól, pókhálótól vastagon ellepett helyiségbe nézhettek be, amikor fölkeresték, a szükség azonban rávitte őket, hogy a korántsem olcsó áron bérleti szerződést kössenek befogadójukkal, akiről valójában nem tudhattak semmit, mivel az utcabeliek is legfőbb információként az asszony váratlannak tetsző elköltözését tudták megemlíteni, no meg azt, hogy a magára maradt férfi ezután még annyira sem érintkezett emberekkel, mint azelőtt, holott mindig rejtelmes visszavonultságban élt -
most azonban az idegesen föltapickolt nedves homokban alighanem egy bűntudatos kamasz várta megadóan sorsa beteljesedését: halványan motoszkált tudatában, hogy rajta csípték valamin, ami a világ szemében kivetendőnek látszik, ugyanakkor annyi más emlék tolult föl egyszerre benne, hogy ennek tulajdonította a legkisebb jelentőséget, és komoly aggodalommal gondolt madárdal-gyűjteményének leendő sorsára, ámbár alaposan lezárta a háznak azt a részét, amelyet magának tartott fönn, még a lakatot is fölcsukta rá, amit többnyire csak olyankor szokott, ha huzamosabb időre kellett eltávoznia, ezúttal azonban lehetséges, hogy valóban elnyúló idő lesz ebből, lakói valami olyasfélét pusmogtak folytonosan a fülébe, hogy beteg, orvoshoz kell mennie, kezeltetnie kell magát, nem nagy ügy az egész, és most még idejében van, ők pedig készséggel vállalkoznak rá, hogy bekísérik, ebben az állapotában (vajon milyen lehet ez az állapota - kérdezte magától tanácstalanul, és valóban nem érzett semmiféle megfogható eltérést a korábbihoz képest, ami ezt a megkülönböztetést a legcsekélyebb mértékben indokolta volna) nem hagyhatják magára, megeshet bármi, az utca, a közlekedés megannyi veszély forrása, emiatt vigyázzák hűséges testőrökként a várakozás nehéz perceiben, noha vigasszal alig szolgálhatnak, mert ugyan eleinte megkíséreltek holmi beszélgetést kezdeményezni, azonban nyomban kudarcba fulladt, a megszólított - szemmel láthatólag - nem érzékelte a hozzá intézett szavakat, annyira elmélyedt saját bensőjének megkavarodott világában, ahol múlt és talán jövendő is egyöntetűen olvadta bele valami színvonaltalan jelenbe, amelyben minden egyazon pillanatban mutatkozott meg - mintegy valami elhibázott örökkévalóság visszfényeképpen, úgy, ahogyan ő maga semmiképpen sem szerette volna, ha már egyszer sor kerül egy ilyenfajta visszapillantásra, hát legyen segítségére a megkuszálódott szálak szétbogozásában, vezesse el legalább ahhoz, miért jelentett neki akkora örömet az a véletlenül megszerzett kertitörpe, hogyan jutott odáig, hogy a gipszöntvényben valóságos alakot lásson bele, ámbár, ha megkérdi esetleg sajátmagától, sosem tudott volna választ adni rá, miféle alakot, hiszen azt sosem tapasztalta, hogy vele azonos neműek iránt vonzalmat érzett volna, márpedig egy szakállas törpe világos és egyértelmű nemi hovatartozást mutat, de az ingyen megkaparintott műtárgy javítgatása, ápolgatása szép csöndesen ennek ellenére is átcsúszott egy indokolatlannak tetsző vonzalomba, amely - föltehetőleg - (lélekgyógyászra tartoznék elemzése, hogy mi módon és minek okán) azt a végtelen izgalmú, ám mégiscsak szánalmasan szegényes örömélményt volt hivatott helyettesíteni, amely bizonyos ideig asszonya kivilágított szobájának ablaka alatt estéről estére rendelkezésére állt azzal a félelemmel, hogy elvét valamit, elügyetlenkedi az elhelyezkedést, netán izgalmában erőteljesebb hangot enged ki a száján, de a kockázatért az élmény mindenképpen kárpótolja; nos, ebből a mélységből még volt lecsúszási lehetőség, akadt százszorta sivárabb kielégülés-pótlék, a gazdagabb lehetőségeivel fukarkodó élet kigúnyolása (nem szándékkal, dehogy érezte ő ezt saját részéről gonoszkodó válaszadásnak, annak tudta, ami volt: egy szükséglet minden áron történő kielégítése, olvasott ennél riasztóbb, hátborzongatóbb, sőt, visszataszítóbb megoldásokat is bizonyos börtönírásokban, amelyek részletező elemzései némelykor gyomrát fölkavarták), egyúttal - természetesen - kényszerítése ugyancsak, legalább ebben a formában, ha ez a leghitványabb is, adja ki a jussát, és ez a közeledése a törpéhez - a körülményekhez képest - tapintatosan zajlott, átvitte rá azokat az erőszaktól, durvaságtól óvakodó formákat, amelyek feleségével a korai együttléteket jellemezték, emellett minden alkalommal végigjátszotta következetesen azokat a játékokat, amelyekről úgy képzelte, egy normális kapcsolatban, egy egészséges aktusban pontosan így kell végbemenniük, tudatosan meg akart felelni most, amikorra egyértelművé vált, hogy az igazi cselekvési lehetőségek között - könnyen lehet, hogy amiatt, mert partnerét rosszul választotta meg, hiszen erre meglehetősen biztos jelek utaltak - csődöt mondott, éppenséggel nem tudott megfelelni a legalacsonyabb követelményeknek sem (az igazság megkívánja a kiegészítést: hatékony segítségre sem lelt ahhoz, hogy az előtte fölbukkanó akadályok leküzdhetőek legyenek, benne azonban még véletlenül sem merült föl olyan hátsó gondolat, hogy a történtek miatt mindenképpen és kizárólag a másik felet kellett volna hibáztatnia, annyira önmagát kereste ezekben a sikamlós eltévelyedésekben), de hát az egyik legfőbb baj pontosan az lehetett, hogy mindezeket követelményeknek kellett tekintenie, és legvégül, az utolsó hetekben annyira belemerült az estelenti fajtalankodásba a gyalázatos törpével, hogy észre sem vette, a lakói fölfedezték tévelygését, újra meg újra megfigyelték (ami azért nem volt szép tőlük), és úgy döntöttek, ennek súlyosabb következményei lehetnek, vagyis: közbe kell avatkozniuk -
dobhártyámat beszakítja, agyamat kettéhasítja az az iszonyatos sziréna, amivel a fehér autó érkezik, és úgy fékez a kapuban a kapum előtt, mintha hirtelen elébe ugrott volna valaki, megkísérlem lazítani arcom rángatózását, legalább ne észleljenek rajtam súlyosabb megrendülést, két testőröm kétoldalról enyhe nyomással az ajtó felé fordít, amelyen most beszól az egyik mentős, szükség van-e hordágyra, a mellettem állók elvetik az ötlete, toloncolnak (igen, ezt határozottan toloncolásnak tekintem) kifelé a kapun és irányítanak a mentőautó hátul kitárt két ajtószárnya felé, némán engedelmeskedem, semmi okom a tiltakozásra, hiszen bizonytalanabb vagyok magamban, mint valaha, érthetetlenebb a történetem, ha ugyan ez történet és több egy jól elrejtet találóskérdésnél, óvakodva szállok be a gépkocsiba, nehogy fejemet beüssem, ostoba baleset lehetne ebben a fölöttébb kínos pillanatban, csak még jobban összezavarna köröttem mindent, egy hirtelen és hangosan fölcsendülő hangra azonban visszafordulok: a villanypóznán, szokott helyén, áll kedvenc rigóm és trillázik, cifrán és gazdagon, de aligha ilyen szomorkásan valaha is, egészen addig nézem, noha kis ideje már nem hallom, míg a fehér autó, ami az ismeretlen felé tart velem, ki nem fordul az utcánkból...