Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bónus Tibor

Egy szemiológia távlatai

(Thomka Beáta Tolnai Ottó és Mészöly Miklós című könyvéről)

Thomka Beáta elsősorban az irodalmi műalkotások alaktani vizsgálatát kitüntető értelmezői hagyományok magyar irodalomra való érvényesítőjeként vált ismertté, egész pontosan a francia szemiológia, azon belül is az elbeszélő művek vizsgálatának "módszertanára" javaslatokat tevő narratológia eredményei képezik azt a szempontrendszert s értelmezői szótárat, amely kisebb-nagyobb módosulásokkal végigkíséri interpretációs tevékenységét. Genette híres elbeszéléselméleti munkája, a Discours du récit(1972) narratív alakzatok felismerésére, s elbeszélő művek szerkezetének leírására tett javaslatot, s - ellentétben például az Új kritikával - a felismert figuráknak nem tulajdonított összetett jelentéstani funkciót. A poétikát végső soron értelmezés nélküli leírásnak tekintette, s nem vette figyelembe, hogy bármely alakzatnak csak az olvasóra tett hatása felől lehet jelentősége. Jellemző, hogy Proust főművét, az A la recherche du temps perdu-t nem a szöveg értelmezésére, de alakzatok demonstratív bemutatására használta föl, tehát - egyébként bevallottan - nem interpretációra, hanem illusztrálásra törekedett. Részben a formalista iskola hatására Todorov, másrészt pedig az immanens szöveg eszményétől a hetvenes években radikálisan eltávolodó Barthes - és persze más munkáiban Genette is - voltak azok, akik értelmezéseikben funkcionális összefüggésbe helyezték a narratív alakzatok vizsgálatát.

Thomka Beáta úgy kapcsolódik a francia szemiotika örökségéhez, hogy saját műelemző gyakorlatában át is értelmezi azt, amennyiben a narratív kód szerepét más kódokkal való dinamikus kölcsönhatásában vizsgálja, és írásaiban többnyire a személyes érintettség "szemantikájától" sem vonatkoztat el. A Homíliák az Emlékiratok könyvéhez című elemzése azt is bizonyította, hogyan lehet az életeseményként is értett befogadást interszubjektív tapasztalatként meggyőzően közvetíteni.

Legutóbbi két könyvében még alakulóban lévő, terjedelmes és "sokrétű" életművek feldolgozására vállalkozott, ami nem csekély próbatétel elé állította egyedi szövegek, kisebb szöveghalmazok vagy tendenciákként kezelt korpuszok vizsgálatában árnyalódott értelmezői szempontrendszerét. Tolnai Ottó esetében a kötetek megjelenésének sorrendje megegyezik a monográfia fejezeteinek rendjével, a Mészöly Miklósról írott könyvet elsősorban műfaji csoportosítás tagolja fejezetekre, a fejezeteken belül azonban szintén a megjelenés idősora rendszerez. Thomka Beáta, erőteljesen ragaszkodva a szerző elvéhez, egységes szerző személyiséget épít fel mindkét életmű mögé. Érvelése akkor meggyőzőbb, amikor poétikai jegyeket vezet vissza egyéni alkatra s mentalitásra, s akkor kevésbé, amikor életrajzi tényekkel igyekszik alátámasztani irodalmi hatások jelenlétét. Egy viszonylag rövid terjedelmű monográfia esetében önkéntelenül adódik, hogy a szerzőnek nem áll módjában szövegek részletes összevetésével bizonyítani állításait. Több esetben előfordul, hogy a rövidre zárt kijelentések kifejtését Thomka korábbi műveiben leli fel az olvasó. (Így van ez például a Mészöly-monográfia Átrendeződő magyar regénytérkép című fejezetének bevezető utalásszerű megállapításainál is.) A vajdasági magyar szerzőről írott monográfiában azonban lépten-nyomon találkozhatunk olyan kijelentésekkel, melyek Tolnai Ottó személyes élettörténete felől nyerik el argumentációs bázisukat, s nem szövegnek szövegre tett hatását firtatják. Ilyen a következő megállapítás: "Tolnai kitartó saját különleges világának alakításában, melyben mindenekelőtt kiváló szimata, ösztönei vezették művészi mintái felé." A produkció szempontjának beiktatása s a szerzői szándék rekonstrukciójának mozzanata mindkét monográfia műértelmezési horizontjában meghatározó tényező, s a Tolnai-könyvben végig fenntartott interpretációs részszólam. Thomka ennek indokoltságát abban látja, hogy úgy Mészöly, mint Tolnai alkotásaiban gyakori az önreflexív, önelemző megnyilvánulás, s esszéik elegendő kontextust teremthetnek életművük poétikai vizsgálatához is. Ezen a ponton értelmező s értelmezett nyelv kölcsönhatásának mikéntje merül föl, irodalom és "róla szóló" nyelv viszonyának felfogása lehet elemzés tárgya. Az alábbiakban arra összpontosítom a figyelmet, hogy a szemiotika leíró fogalmiságát hogyan funkcionálja át egy esszéisztikus nyelvhez való közelítés, s hogy egy elsősorban az irodalmi folyamat disztribúciós aspektusát szem előtt tartó nyelvezet milyen szerepet kap az alkotás vagy a befogadás aspektusát érvényesítő nem fogalmi jellegű beszédformákkal társulva.

Tolnai-monográfiájában Thomka a szerző valamennyi szövegét az eddigi életmű szövegösszefüggésében vizsgálja, s az oeuvre alakulási folyamatát mindenekelőtt szövegek alakulásának tekinti, amikor ezt írja: "(...) minden egyes új mű hozzájárul a kaleidoszkóp meglevő elemeinek újbóli átrendezéséhez." A költészeti poétika alaktana viszont önmagában nem alkalmas arra, hogy a művekbe írt "önéletrajz" befoghatóvá váljék, s egy motivikus szempontú vizsgálattal kell kiegészülnie. "Tolnai költészetéhez egy belső egybevető motívumvizsgálat kínálhatja fel a legmegfelelőbb módszert." A motivika természetesen csakis a közlésmódra koncentráló poétikával kölcsönhatásban lehet releváns szempont egy szemiológiai alapozású dolgozatban, hiszen önmagában eltekint részben bizonyos műfaji funkcióktól s mindenekelőtt attól, hogy a szövegek nyelvi megnyilatkozások.

Ha mindkét szerző alakulóban lévő életművét folyton átrendeződő, újraértelmeződő szöveghalmazként fogjuk fel, akkor kérdés lehet, honnan tekintünk az alakulásra. Ez egyúttal azt is elárulhatja, miben látjuk és mennyire tartjuk fontosnak a megértés applikatív műveletét, milyen mértékben vonatkoztatjuk az esztétikai tapasztalatot a mindenkori jelen horizontjára. Thomka Beáta mindkét könyve hasonló válaszokat ad ezekre a kérdésekre. A szerző a történeti-poétikai vizsgálatokkal egyenrengúként kezeli az elsősorban biografikus nézőpontból értett mentalitás- és kultúrtörténeti kontextust, s az alaktani megállapítások együttesét általában nem egy átfogó irodalmi funkciótörténeti s szemléleti modell összefüggésébe helyezi, de egy a személyes élettörténet tényeiből is példázott közép-kelet-európai sorsmodellel hozza összefüggésbe. Ezen a ponton láthatóvá válik egy a szövegek immanens alkotóelemeit kitüntető poétika lehatároltsága s elégtelen volta. Hiszen ha el szeretnénk kerülni a veszélyt, hogy irodalmi műalkotásokat élet- és kortörténeti lenyomatokként kezeljünk, az esztétikai tapasztalatnak egy összetettebb funkcionális modelljére van szükségünk. Thomka Beáta láthatólag idegenkedik egy befogadáselméleti paradigma alkalmazásától, noha sejthetően tisztában van azzal, hogy ebben találhatná meg a szemiológia eredményeit szélesebb történeti összefüggésekben hasznosító elméleti keretet. Könyvei vázlatos megalapozását jelenthetik egy hatáselméleti kutatásnak, mivel a poetológia megakadályozza egy valóságreferens értelmezési modell érvényesülését, amit a motivikus s biografikus szempontok olykor megengednének s többször látványosan működésbe is léptetnek. Az a tény, hogy általában csak a vázlatosan s deiktikusan felállított sorsmodell horizontjában nyernek szélesebb jelentést a poétikai alakulások, arra utal, hogy a változó esztétikai kérdések mégiscsak valami állandó felől kapnak mélyebb értelmet. Ez azt is jelenti, hogy az egyes művek szempontjából voltaképpen másodlagos az értelmezői nézőpont kérdése. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Thomka egyik könyve sem akarja ezt a benyomást kelteni, hiszen Tolnainál az önértelmezést, Mészölynél pedig a szellemi nyitottságot tartja az életmű legjellegzetesebb vonásának. Nem beszélve arról, hogy kifejezetten kerüli a rövidre záró allegorizálás alkalmait. Pusztán arról van szó, hogy módszere "nehezen tudja létrehozni azokat az átkapcsoló rendszereket, amelyeken keresztül a világképben végbemenő változások tagoltabb, artikuláltabb tartalmi vonatkozását megragadhatná."(Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás-szöveg-hatás, 576.)

Azért is nevezhető ebből a szempontból megoldottabbnak a Mészölyről írott dolgozat, mert a szerző benne a történeti poétikát nem helyezi közvetlen életrajzi összefüggések hálójába, s így az alkatra és sorsra való hivatkozás csak az összegzés kontextusában jelenik meg, s a poétikai elemzés elsősorban lételméleti keretet kap. Tolnai Ottóról írott könyvében két történet bontakozik ki párhuzamosan: egy életrajzi s egy poétikai. Ha a verseket "önéletrajzi kalauznak" tekinti, akkor dokumentummá fokozza le őket s egyfajta nyelvfeledettség lesz jellemző az elemzőre. A poétikai elemek vizsgálatakor a megformáltságra s a nyelvi alakításmódra koncentrál a szerző, ami természetszerűleg egy egészen más történetet hív elő, mint az életrajz. Thomka egyik életmű vizsgálata esetében sem próbálja eltagadni erős érintettségét, amire abból is következtethetünk, hogy valahányszor a szerzői szándékból igyekszik felderíteni a jelentésintenciók irányait. "A Gogol halála elképzelésekor nemcsak a rövid prózaforma, hanem a történetekből létrehozható szőttes, rongyszőnyeg lehetőségei lebeghettek az elbeszélő szeme előtt. Ebből nő ki a mozzanat-mozaik műfajkoncepció és kötetkompozíció." - írja egy helyütt. Noha igaz a tétel, mely szerint a megírás után - sőt már bizonyos értelemben az írás alatt is - a szerző is csak egy olvasója saját művének, szinte törvényszerűnek mondható, hogy az alkotói önértelmezés nézőpontja sohasem azonos az irodalmár nézőpontjával. Pontosabban művének általában nem a szerző a legadekvátabb olvasója, hiszen szándék és megvalósulás - jórészben a nyelv természetéből, a megértés időbeliségéből s az alkotói s befogadói kompetenciák különbségéből következően - nem esik egybe. Ha például Tolnai Ottónál a műfaji konvenciókon való kívülállás szándékából indulunk ki egy alaktani elemzésben, szem elől téveszthetjük az olvasói emlékezetben jelenlévő műfaji kontextus, vagyis a szöveg által emlékezetbe idézett műfajformák s a szöveg kódolta eltérések közötti összjáték jelentésképző természetét. A szerzői intenció rekonstrukciója itt ellene hat a dialogikus befogadásnak. Más helyeken viszont olyan szándéknyilatkozatokkal találkozunk mindkét szerzőnél, amelyek a befogadói részvétel minél nagyobb arányára hívnak fel az olvasás aktusában. Ez is azt bizonyíthatja, hogy még az alkotói intenció rekonstruálásakor is a befogadó döntései határozzák meg az olvasat irányát, vagyis az alkotó nézőpontja sem jelent nagyobb elemzői kompetenciát, hiszen annak is csak olvasatát adhatjuk. Thomka Beáta több helyütt adja tanújelét, hogy tisztában van azzal, hogy az elemzői nyelv "választása" határozza meg a műről adott értelmezését, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, ez a döntés nem egyedül individuális cselekedet, de történés is. "Mindez azonban csupán adalék lehet egy majdani interpretációhoz. S talán az olvasat, melyben a lankadatlan rendőri felügyletre vonatkozó utalások is (a dossziéban a jelentésben minden pillanat lapokra teleírt lapokra hasadt) fiktíveknek tűnnek majd, megszabadul a nyomástól, amely e mozzanatok tényszerű összefüggéseiből származik."-írja, majd hozzáteszi: "A Rovarház a hatvannyolcas korszak és világélmény különös dokumentuma." Az elemző poietikus szabadsága erőteljesen korlátozott, hiszen személyes élettörténete arra készteti, hogy Tolnai műveit mindenekelőtt valami megélt, közös tapasztalatnak a felismeréseként s kifejezéseként olvassa, s csak másodsorban tekintse nyelvek alkotó találkozásának az értelmezést. A Tolnai Ottóról írott munkát nemcsak az értelmező s értelmezett nyelv, de az értelmező nyelvek feszültsége is nagyban meghatározza. A szerző idézett nyilatkozatából az is kitűnik, hogy hátránynak tekinti az említett késztetést, de nem képes teljesen megszabadulni tőle. Véleményem szerint sokat segíthetett volna ebben, ha nézőpontját jobban kiszolgáltatja a kilencvenes évek magyar irodalmi kontextusának, s Tandori, Kukorelly, Parti Nagy, Garaczi s Petri György szövegei felől, pontosabban a velük való összjátékban tesz kísérletet a Tolnai-szövegek olvasására. Egy ilyen nézőpont azt is meggyőzőbben bizonyíthatta volna, hogy "a jelenkori magyar kultúra összefüggésében" milyen nagy jelentősége és hatása is van ennek az életműnek.

Mészöly Miklósról írott könyvében Thomka a Mészöly esszéiből kiolvasott "ontologikus művészetkoncepció"-t teszi meg az elbeszélő szövegek alaktani jellegzetességeinek funkcionális "kereteként", s ezzel egy diszkurzívabb s kontextuálisabb értelmezői szempontrendet enged érvényesülni. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az elbeszélő próza formavilágának leírására árnyaltabb fogalmi nyelvezet áll rendelkezésére, mint költői világok vizsgálatához. Alighanem a tagoltabb elkülönböztetés lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy az elemzőnek több helyen sikerült túllépnie a történeti-poétika ellentétező szerkezetein. A világkép lételméleti dimenzióban való megragadása mint a szerzői intencióval való azonosulás itt azért lehet eredményesebb, mint Tolnai esetében, mert Mészöly teoretikus, absztraháló hajlama olyan esszévilágot eredményez, melyben diszkurzív magyarázatot kapnak írói világoknak a szerző szövegeire való hatásai. Ugyanakkor ebből a világképi perspektívából nem nyílik jól belátható horizont a kortársi próza azon jelenségei felé, amelyek egy tragizáló utómodern elvárásrend számára már nem kínálnak érvényes válaszokat. Thomka Beáta értelmezői szempontrendszere akkor mutatja meg ismét történeti látásmódjának határait, amikor a Mészöly szövegei révén a magyar irodalmi hagyományban újraírt és "bevezetett" prózai alakzatoknak a kortársi irodalomra tett hatását kísérli megragadni. Abban messzemenőkig igaza van Thomka Beátának - s a vele egyetértő Mészáros Sándornak -, hogy ezt a hatást nem lehet kizárólagosan egyirányúnak tekinteni. Az viszont már nem feltétlenül válik előnyére e monográfiának, hogy "interpretációs stratégiájában nem alárendeltje az új irodalmi paradigmaváltás kérdésirányainak." (Mészáros S.: Egy hiánypótló monográfia. Kalligram 1996/1. 68.) Hiszen éppen ez az elzárkózás lehet az oka annak, hogy egyes mészölyi prózaalakzatoknak a kilencvenes évek irodalmában való szemléleti-világképi - csúnya szóval - átfunkcionalizálódására nem tud figyelni ez az elemzői beállítódás. A szöveg immanens alkotóelemire való koncentrálás eredményezi például, hogy a Tolnai Ottóról készült könyvben avantgárd és posztmodern szövegiség a formai alkotók felől nem különböződik, mert nem is igen különböződhet el, hiszen innen nézve nem nyílhat határozott rálátásunk a két nyelvi magatartás szemléleti funkciókülönbségére. "A hatvanas/hetvenes évek fordulóján [Tolnai Ottó] prózai és verses szövegei gyakran élnek ready made eljárásokkal, patchwork-modellekkel. Nem véletlenül szerkeszt Tolnai maga is képzőművészeti kollázsokat: a nem nyelvi anyagot úgy kombinálja, mint nyelvit, ahol a betűk, szavak, szövegrészek rendszerint szervetlen, laza halmazokat alkotnak. Legalább három műformában rokon megoldásokhoz folyamodik tehát. A Rovarház c. regénynek ugyancsak központi nyelvi és nem nyelvi kompozíciós művelete az inkoherenciát érvényesítő betéttechnika, a posztmodern idején újra lendületet nyerő idézéses szólamváltogatás." Nemcsak a hagyományhoz, de egyúttal a nyelvnek az esztétikai tapasztalatban betöltött funkciójához való poétikai viszonyulás megragadása segíthette volna az elemzőt abban, hogy az alaki jegyek hasonlóságát egy különbözőségi keretben értelmezhesse. A fragmentarizáltság például mindkét szerző szövegeiben fontos komponens, Tolnai számos szövegének depoetizált jelnyelve viszont sokkal inkább hozzájárult az irodalmi nyelv hermetikájának erőteljes felbomlásához, mint Mészöly fragmentumai. Innen nézve nem elhanyagolható a kérdés, hogy mindezt egy avantgárd vagy pedig egy posztmodern nyelvfelfogás és jelhasználat "keretében" teszi-e.

Ha tovább kívánjuk árnyalni fogalmainkat arról, milyen elvárások birtokában közelíti meg Thomka Beáta a két alkotó életművét, ajánlatos megvizsgálni értékelő szempontjainak jelenlétét. Annál is inkább, mivel a személyes érintettség szemantikája ezen a ponton találkozik össze leglátványosabban a tárgyias elemző nyelvével. Ebből következik, hogy egyszerre találunk fölfejthető és rejtve maradó, kifejtetlen, a személyes preferencia körébe utalt értékelő megjegyzést. A Gogol halála című Tolnai-kötetről írja a szerző: "Tolnai kifejezetten diszkurzív típus és akkor is kiváló mesélő, ha ez alkalommal prózai fragmentumai véletlenszerűen összehordott cserépdarabkák maradnak is. (...) Tolnai posztmodern ízléshez közelálló szilánkjainak nagy része azért nem funkcionál a Gogol halálában, mert a formai önállóság helyett csak a köröttük lévő halmaz, háló, füzér részeként működnek. Alapproblémájuk nem az, hogy fragmentumok, hanem, hogy nem sűrítmények." A szerző értékesebbnek tartja a gazdag motivikus anyagot működésbe léptető, a távolabbi szövegrészek között kapcsolatot teremtő, kihagyásos, sűrítéssel élő, helyettesítéssel szemantikai polivalenciát létrehozó s ezáltal az olvasói aktivitásnak nagyobb teret engedő szövegeket, s ennek megfelelően Tolnainak azokat a műveit marasztalja el, amelyek lemondani látszanak mögöttes jelentésvilágok "felidézéséről". A Wilhelm-dalokat a gazdag s variatív lehetőségeket kínáló "megjelenített" anyag s a metaforikus jelentésképzés, az etimologikus megközelítés összetartó hatásszerkezete miatt, a Prózák könyvét szintén a figuratív nyelvhasználatra s a konnotációs hatáselemek erősségére hivatkozva értékeli fel az elemző. Azokat a szövegeket s szövegegyütteseket tartja kiemelkedőknek, amelyek néhány központiként is tekinthető metafora konnotációs terébe vonják a széttartottságában többszólamú versbeszéd vagy elbeszélői közlés elemeit, s végrő soron egységes jelentéskonfiguráció felállításához adnak támpontokat. Tolnai-könyvében Thomka Beáta vázlatokat ismertet, azaz jelentésirányok kiolvasására tesz kísérletet, s nem vállalkozik egyetlen mű esetében sem részletesen kifejtett, sokfelől argumentált, önálló tanulmányként is megálló olvasati ajánlat kidolgozására. A jelentéstani összetarthatóság mint feltétlen értékszempont is hozzájárulhat ahhoz, hogy Tolnai hatását a kilenvenes évek - főként - prózájában lejátszódó folyamataira nem képes befogni ez a monográfia. Pedig aligha lehet kétséges, hogy a Prózák könyve szövegszervező eljárásai nemcsak alaktani nézőpontból kapcsolódnak például a Nincs alvás! darabjaihoz.

Mészölyről írott könyvében is hasonló értékszempontok érvényesülnek: "Az előbbi három szöveg [Szerelem, Agyagos utak, A stiglic] az ötvenes évek első felének , a háborút még ki nem hevert, ám belülről már a forradalom lehetőségét hordozó világnak a rajza és kevésbé sikeres terméke. A kiterjesztés, sorjázó helyzetidézés folytán nem érvényesül a Mészöly sűrítő láttatásmódjából következő átütő erő, sem az elhagyásból, elhallgatásból, megszakításból származó jelentéskoncentráció." A sűrítés, a metaforikusság Mészölynek inkább a "történetszerű" elbeszéléseire s a példázat alakzatának a kihagyás poétikájával való átértelmezésére lehet alkalmazható elemző/értékelő szempont, s csak részben hozható játékba azon szövegeinek értelmezésében, amelyek a "leírás poétikáját" írják. Hiszen ez utóbbi esetben éppenhogy az lehet az elbeszélői magatartásból kikövetkeztethető alapállás, hogy a szöveg egy a jelentulajdonítás irányultságait kitörlő felhívó struktúrát próbál működésbe léptetni. "Az átjárhatóság [az írott s a képi jelrendszerek között - az én közbevetésem: B.T.] a dolgot önmagaként azonosító jelrendszerek egybehangzó olvashatóságának 'bizonyítéka', de elvileg szavatolhatja az értelmezőnek ki nem szolgáltatott jelentések létrejöttét is." (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991., 104.) A fölerősödő töredékesség szövegszerűsödést eredményez, amennyiben a metonimikus egymásra következés megszakítása a narratív rendben hoz létre diszkontinuitást. Mészöly fragmentarizált szövegeit nagy részben azért értékeli föl Thomka Beáta, mert bennük a töredékes formáknak - sokszor teljes joggal - a sűrítés funkcióját, vagyis integratív szerepkört tulajdonít. A Variations désenchentées, a Hamisregény s a Családáradás kapcsán az a szempont is fölvetődhetne, hogy az elrendezés megváltozása miképpen jelent átértelmezést, s hogy az "assemblage" szerepe hogyan erősödik fel a Mészöly-opuszban. Ez a szempont esetleg a töredékesség szerepének átértelemzését is lehetővé tenné.

A Mészöly-monográfia kiemelkedő fejezetének tartom az Átrendeződő magyar regénytérkép című tanulmányt, annak is különösen "A jelenlét szemantikája" és a "Saulus térbeli formája" alcímek alatt megjelent elemzéseit. Nem véletlen ez, hiszen a Saulus az egyik leginkább alkalmas szöveg egy szemantikai rend reprezentációjának fölállítására, egy szemiológiai elemzés kiteljesítésére. A kifejtettséget tehát nem esetleges adottságként, de a módszerből következő szükségszerűségként fogom fel, s implicit értékelésként kezelem. Ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni azoktól az értékelő megjegyzésektől, amelyek mindkét monográfiában gyakoriak, s amelyek többnyire nem vagy csak részben vezethetők le az elemzések argumentációjából. Pontosabban fogalmazva, ezek az értékelések a Tolnai-monográfiában néhányszor, a Mészölyről írott könyvben szinte egyáltalán nem válnak el erőteljesen az elemzői szempontrendszertől. Viszont egyik esetben sem expliciten az érvkészletből kikövetkeztetve állnak az értelmezésben, amivel azt sugalmazzák, hogy nem is teljes egészében belőle következnek. Arra utalnak, hogy az esztétikai tapasztalatban egyenlő szerepe van a gyönyörködtetés és a megértés aspektusának, s nem lehet egymással magyarázni e kettőt, noha nem is bizonyulhatnak teljesen szétválaszthatóknak sem. Thomka Beáta kísérletet tesz a gyönyörködés személyes, de korántsem teljesen esetleges mozzanatának érzékeltetésére, azonban ezt általában nem terjeszti ki az elemzésnek az értékelés aspektusán kívüli szegmentumaira, amiből több esetben mintha arra lehetne gondolni, hogy olykor mégiscsak elválaszthatónak tételezi a két összetevőt. De talán több joggal inkább azt olvashatjuk ki ebből, hogy mégsem bízik feltétlenül abban, hogy érvként haználhatná a nem indokolhatót. A "sugalmazás grammatikája"(Dobos István) akkor meggyőzőbb, amikor árnyaltabbá teszi a szemiológiai elemzést, és tehát nem válik tőle külön, s akkor kevésbé, amikor helyettesíteni látszik azt. Az utóbbira példa a következő - Tolnairól írott - szövegrész: "Az első kötet atmoszférájának kialakításához a példaképek kijelölésében, a hangvétel, a poétikai formák, a művészi eszközök keresésében megnyilvánuló ösztönösség, továbbá a szerelemélmény hamvassága, a lányok oly gyakori emlegetése, a képzelet játékossága, a tengerre szökés gondolata, a kaland természetessége, a versnyelv könnyedsége járul hozzá." (kiem.: B.T.) Le kell szögeznünk azonban, hogy a személyesség hangja mindvégig visszafogottan, nem az "őszinteség", hanem az érzékletesség nevében kíván szót Thomka könyveiben, a konszenzuális fogalmiság kiegészítőjeként, s nem kioltójaként. A kettő feszültsége nem eldönthető feszültség, ugyanakkor sejthető, hogy a szerző nem vonja kétségbe, az értekezésnek diszkurzív érvekkel, s kevésbé érzékletek kifejezésével kell meggyőznie olvasóját, ellenkező esetben szabad tér nyílhatna a beleérzés parttalan és esetleges beszédének. Thomka jól tudja, amit már Kosztolányi is megfogalmazott: "A kritika célja, hogy megértesse azt, ami voltaképp érthetetlen, hogy egy alkotást ízeire szedjen, hogy föltárja szerkezetét, hatóeszközeit, leleplezze művészi titkait. Hogy ez értelmi működés, az kétségtelen. Ezen a téren azonban másra, mint értelmünkre, nem támaszkodhatunk. Tőle kapunk legtöbbet." (Egy ég alatt. 273-274.)

Végül még annyit kell megjegyezni, hogy a könyv elemzéseiben a retorikára összpontosító vizsgálódás nem kerül feszültségbe a szemiológiai értelmezéssel, ami többnyire azért lehetséges, mert nem "önállóan" érvényesített szempont, pontosabban inkább a grammatikus olvasat alárendeltje. Eltekintve az irónia észrevételezésétől, csak azok a retorikai alakzatok kapnak szót, amelyek valamennyiszer affirmálják s erősítik a szemantikumot, és sohasem azok, melyek kétségbe vonják vagy kioltják a grammatikai olvasatot. Ezért van, hogy a többértelműség, az olvasatok pluralitása csak ez utóbbi olvasaton belül, tehát egy összetartott keretben jelenik meg, azaz sohasem egymást kizáró, de inkább egymást kiegészítő értelmezések virtualitásaként. A szemiológia felszabadította ugyan a kritikai diskurzust a parafrázis nyomasztó terhe alól, de - ahogy Paul de Man nagy hatású könyvében bizonyította - egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az irodalmi szemiológiának "a grammatikai (főleg szintaktikai) és retorikai struktúrák egyesített felhasználása egy köztük lévő lehetséges divergencia tekintetbevétele nélkül. Irodalmi elemzéseikben Barthes, Genette, Todorov, Greimas és követőik Jakobsonhoz képest valamennyien egyszerűsítenek és visszalépnek, amikor lehetővé teszik a grammatikának és a retorikának, hogy tökéletes folytonosságban funkcionáljanak, s nehézség és szakadás nélkül járnak át a grammatikai struktúráktól a retorikai stuktúrákhoz."(Allégories de la lecture. 27.) Ha például innen nézzük a személyesség szerepét az elemzésben, azt látjuk, hogy hasonlóképpen gátat emel egy erőteljesebben érvényesített retorikai vizsgálódás elé, mint ahogyan a szerzői intencióval való azonosulás a történeti elkülönböztetést megakadályozta. A "nyitott mű" így felfogott koncepciója úgy állítja a szemantikai polivalenciát, hogy nem az értelmezési stratégia s a mű párbeszédében, hanem magában a műben - s olykor a szerzői szándékban - keresi a poliszémikusság magyarázatát

Thomka Beáta két könyve - ellentétben korábbi munkáival - ma már nem olyan irodalomértői szövegtérbe lép be, amelyben a szemiotika, mint néhány évvel ezelőtt, a szövegközpontú elemzés s a fogalmi nyelv újdonságát jelenti, de olyanba, amelyben a megértés időbeliségének komolyanvételét ajánló (irodalmi) hermeneutika s a grammatikai és retorikai olvasat mindenkori feszültségére koncentráló dekonstrukció fejt ki mind nagyobb hatást. Könnyen lehetséges, hogy egyik "irányzat" sem jött volna létre, ha nincs a szemiotika. Hiszen a dekonstrukciót akár a szemiológiára következő ellenhatásként is tekinthetjük, az irodalmi hermeneutika pedig poétika és hermeneutika közelítésekor sokban támaszkodik a szemiológia trópus- és alakzatvizsgálataira. Nem kételkedem benne, hogy Thomka Beáta, aki a szellemi nyitottságot s az állandó önértelmezést tartja példaértékűnek a két alkotó életművében, termékeny párbeszéd lehetőségét látja az övével vitatkozó "olvasásmódok" kihívásában.