Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)
1945. május 9-én
Kedd volt, alkonyba nyúló délután,
kislányommal sétáltam Váradon
a Garasos hídon át Olasziba.
A fűzfák haja lenn a vízbe ért,
alattunk a Körös locsogott,
a parton vak harmónikás zenélt,
az életben maradottak pedig
jártak-keltek dolgaik után.
Zord háztetők felől a jegenyék
eregették fehér pelyhüket.
Ilyen volt akkor az a délután,
mintha nem is lett volna semmise,
pedig délben mindenütt lezárták
a színig-telt katonatemetőt.
Mindig valék
most is vagyok
és holnap is
leszek
és ameddig
(valameddig)
lélegzetet
veszek
Hessegetem
az árnyakat
reggel magam
körül
míg rámtalál
egy kis sugár
s az öreg szív
örül
Mint lágy zene
lebeg ha vé-
ge van
de nem tűnik
nem múlik el
zokog. Emlé-
ke van.