Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Thomka Beáta

Irodalom, kritika, kultúra

A Debreceni Irodalmi Napok szervezői dialógust kezdeményeztek egy valamennyiünket érdeklő kérdésről. A mostani alkalmat mégsem tudnám szakmai tanácskozásként fölfogni, s azt sem hiszem, hogy elsődleges célja ama játékosan zárójelbe került fogalom, a tudomány problémáinak megvitatása. Értelmezésem szerint beszélgetéseinkben mindenekelőtt annak a különös ritmusnak kellene előtérbe kerülnie, mely az irodalmi folyamatok, az irodalom történései, a művek jelenségei, illetve ezek kritikai és elméleti reflexiója együtteséből kibontakozik.

Roland Barthes s a körében tevékenykedő fiatalabb teoretikusok annak idején nyomatékkal emlegették annak az egymásrautaltságnak a jelentőségét, mely a poétika és az interpretáció között fennáll. Az elméleti gondolkodás különös lendületet szerzett a művekkel való kapcsolatból, s ez vissza is hatott a francia irodalom folyamataira. Az így kialakuló áramlásban már-már szétválaszthatatlanná vált fikció és teória mozgása, és egyiket sem jellemezte a másikkal szembeni lépéshátrány. Az a benyomásom, a magyar kultúrában ennek az együtt haladásnak, az elméleti gondolkodás új irányaival, illetve a jelenkori irodalommal való egyidejű párbeszédnek a legfiatalabb irodalmárok körében jó esélyei vannak.

A kritika és az elmélet és az elmélet műről műre próbára van téve, másfelől pedig a szellem, a gondolkodás és a tudomány időszerű folyamatai is helytállásra késztetik. Korunkat sokféle összetételben a poszt, az „utániság" mozzanata írja körül. A filozófia állítása szerint metafizika, keresztyénség, modernitás és történelem utáni állapot határozza meg, a művészetek az „inter" szócska jegyében válnak médiaközi, egyéb jelenségek pedig a tudományközi kutatás tárgyává. Mindez több vonatkozásban módosítja nemcsak az irodalom kutatásának belső rendszerét, hanem helyét is a humán tudományok körében. Az irodalom ugyanakkor természetes összefüggésébe, a kultúra kontextusába kívánkozik, ami a hagyományos közelítésekhez viszonyítva jóval tágabb keret. S máris problematikus beidegződésekbe ütközünk.

Arról a tökéletes ritmuszavarról történelmi tapasztalataink vannak, mely a művek folyamatai és értelmezése között több évtizeden át fennállt. Az elméletellenes korszak időbeli eltolódást okozott az elméleti áramlatok követésében, melyet most sürgetésként él át az irodalmi gondolkodás. Ez önmagában termékeny ösztönzés, ám nem feledtetheti rendeltetésének egyik végső célját, a közvetlen irodalmi megnyilvánulások értelmezésének, értékelésének és rendszerezésének feladatát. Az effajta reflexió megélhető olyan szemléletmódként is, mely a kritikát és interpretációt a mű és az elmélet közötti viszony termékeny és nélkülözhetetlen műveletsorsának tekinti. A művek és a művek olvasásának kapcsolatában kibontakozó érzékenység, rugalmasság és kritikai igényesség mindkét vonatkozásban motiváló tényező lehet. ha ez mégsem érvényesül, fennál a lehetőség, a kérdésre, merre tart az irodalom és tudománya, egyetlen válasz kínálkozik, az egyik erre, a másik arra.

A magyar irodalomtudomány lehetséges irányzataival kapcsolatban egy alkalommal fenntartásaimról beszéltem, hisz e téren még ma is inkább elvi, szemléletbeli, módszertani különbségekről lehet csupán szó, pontosan körvonalazódott irányzatokról aligha. A tényt, hogy több elméleti orientáció és metodológia érezteti hatását, fontosnak ítélem, ám elégtelennek a tudományág differenciáltabb összképét illetően. Kérdés az is, vajon elég jó befogadói vagyunk-e egyáltalán a tudománytörténeti hagyománynak, illetve kritikus közvetítői vagyunk-e a szakterület jelenkori történéseinek; s ha igen, az elméleti ösztönzések nyomán milyen képünk van egy korszerűbb, önálló tudományosságról.

Az irodalmat és a tudományt, a kultúra jelenségeiként szemlélve nem feledkeznék meg arról, hogy a kisebb kultúrák sokkal kevésbé viselik el a megosztottság és intolerancia terhét, mint a nagyobbak. Az említett szakmai differenciáltság éppen a nézetek és szemléletmódok sokszólamúságán alapul. Az árnyaltság kibontakozását azonban gyökerében teszi lehetetlenné a magatartás, mely a kizárólagosság nevében kísérel meg valamely képzelt hierarchikus rendet létrehozni, s azon belül hatalmi helyzetet elfoglalni. Zavaró körülmény, ha az ízléstől az értékekig, az affirmált iskoláktól a folyóiratokig merevség és türelmetlenség tapasztalható. A másféle ízléssel, normával és irodalomszemlélettel szemben. Nagyobb kulturális közösségeken belül ennek alig van jelentősége, másutt azonban komoly következményekkel járhat.

A közvetlen, eleven kritikai dialógus jelentősége kivételes, s ha a folyóirat-irodalom minőségi növekedéséből indulunk ki, ennek mintha minden külső feltétele meg is lenne. A kritikát mégsem érzem eléggé hatékonynak, eléggé frissnek, nyitottnak és függetlennek. A kultúra egészét jellemző bajok ebben a vonatkozásban is érzékelhetők. Az új művel a kezünkben pontosan lehet tudni, hol várható bármiféle visszajelzés, mely lap fogja elutasítani vagy elhallgatni. A megbízható és el nem kötelezett kritika az irodalom vitalitásának mércéje, szelekciós tevékenysége pedig a tudomány értékelő, történeti munkájának előkészítése.

A mai irodalmi szövegek önreflektáló és -kommentáló hajlama mintha annak a jelenségnek fikciós tükre lenne, amit a szellem és gondolkodás terepén az interpretáció jelentőségének növekedése hozott magával. Az irodalomról való beszédet azonban sokszor elfedi az interpretációk interpretációja, ami e másodlagosságot matematikai értelemben meghatványozza. Magam nem kis élvezettel követem az absztrakciók játékát, ám eközben érzékelem, a kérdések önmagukat indukálják, egymásból nőnek ki, s válaszaiknak nem forrásai a fiktív világokon belüli összefüggések. A következtetések és eredmények sem fordíthatók vissza ezekhez, s így az elmélet kalandját a más teóriákkal folytatott párbeszéd jelenti. Eközben sorjáznak a jelenbeli műalkotások értelmezést s a korábbi korok újraértelmezést igénylő jelenségei. Furcsa, hogy a hermeneutika korában sokszor több szó esik az értelmezés esélyeiről, mint magáról az értelmezett tárgyról.

A kritikai gondolkodás felszabadultabb mozgását a belső korlátokon kívül részben az a tehertétel is akadályozza, mely az elmúlt történelmi korszakból következik. Az elhallgatott értékek újraértékelést igényelnek, a közelmúlt hagyományával egyidőben pedig a távolabbi hagyományrétegek átértékelése is felettébb időszerű. A nemzeti kultúra kérdései azonban abba a tágabb kontextusba kívánkoznak, melyről a magyar irodalmároknak a két világháború között még volt átfogó képe. Nem feltétlenül a komparatisztika regionális vagy európai összefüggésekre koncentráló szempontjaira gondolok, noha ez is hiányossága a magyar kutatásoknak, hanem a tágabb szellemi horizontok jelenlétére. A régió egyéb kultúráihoz viszonyítva a magyar zárt, önmagára figyelő, kellő szellemi nyitottság nélküli. E magatartás azonban az ezredvégen mind kevésbé nyerhet történeti felmentést. ha kisebbségi helyzetben újra azt tapasztalom, hogy szellemiségét saját nemzeti kultúrája frusztrálja, a nemzeti kultúra viszonylatában sem tudom másként értelmezni a megnyilvánulások sorát, melyekben az önértékek túlbecsülése vagy éppen elhallgatása játszódik le. Mindkét esetben a viszonyítás hiánya, a látókör beszűkülése, a kultúra-fogalom tisztázatlansága uralkodik és a kultúraközi összefüggések jelentőségéről való megfeledkezés.

Az irodalom és a kultúra viszonyának meghatározása, az irodalom helyének kijelölése ebben az összefüggésben kritikai vizsgálatot igényel. Másfelől, magát a kutatást a humántudományok interdiszciplináris rendszerében kellene továbbgondolni. Az intézmények, kutatóhelyek, tanszékek felépítése és állapota ma még nehezen felel meg ennek az igénynek. A könyvkiadásnak is felmérhetetlenül sok pótolnivalója van. Mindez nem teheti kérdésessé, hogy komoly szemléletbeli tágulásra van szükség ahhoz, hogy az irodalmi reflexió kritikai és elméleti feladatainak eleget tehessen, s hogy összehasonlíthatatlanul több esetben érezhessük azt, művek és eszmék által megszólítottak vagyunk.

Az irodalomnak és kritikai vizsgálatának, illetve a művészetnek és elméletének viszonyát az ontológiai hermeneutikának az az állítása is újraértelmezésre ösztönzi, mely szerint az igazság megélése esztétikai jellegű. Az esztétikai élményben felismerni az igazság tapasztalati modelljét egyben annak a ténynek az elfogadását jeleni, hogy azzal is kapcsolatban áll, ami meghaladja a közönséges józan értelmet (...) az igazság posztmodern (vagy Heidegger szavával a posztmetafizikai) tapasztalata esztétikai és retorikai élmény is. (Gianni Vattimo: La fine della modernita. 1985)