Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Ács Margit

El az irodalomtól

Indulatok és álkonszenzusok

Nem adok igazat Kálmán C. Györgynek: a „Hogy ityeg a fityeg?" értelmes kérdés. Az a jelentése, hogy a kérdező nem kér választ. Ennek ellenére ez volt itt szinte az egyetlen kérdés, amelyre egyenes, nyílt válasz született éppen Kálmán C. Györgytől: „fellógatva". Hogy az irodalomtudomány merre tart, szintén értelmes kérdés, ez feleletre is késztet, sokan sürgetik megválaszolását (az idén a Tokaji Írótábort is erre szánták). Ám mindezideig csak a téma konjuktúrájából tudható, hogy valami más is rejlik e látszatra belterjesen szakmai kérdésfelvetés mélyén; a tanácskozásokon mindezideig nem derült ki, miért parázslanak fel évtizedek óta keserves indulatok, mihelyt az irodalomtörténet-írás, irodalomtudomány szemléleti formáiról, nyelvéről, vizsgálati módszeréről esik szó. Oly mély indulatok, hogy mindenki sietősen kiegyezik az álnaív álkonszenzus tételével: a pluralista irodalomtörténet igenlésével, vagyis hogy többféle értékrend, szempont, igény érvényesülhessen egyidejűleg. Aligha lehetne vitatni a tételt, ha csak annyit mondana: egyidejűleg többféle szemléleti forma, vizsgálati módszer, értékrend létezhet; hiszen persze; ez többnyire így is volt. Még a zsdanovi esztétika uralma idején is létezett az Újhold értékrendje. Illyés értékrendje, melyen a „listavezető" Szabó Lőrinc volt, Weöresé, melynek élén Hamvas Béla állt, a népiek értékrendjében Juhász Ferenc, Nagy László kétségkívül megelőzte Kuczka Péter, Aczél Tamást, de Vas István értékrendje is létezett, amelyen Kassák (atyai ellensége) Juhász Ferenc és Ottlik Géza (szívbéli barátja) egy sorba került, igaz, jócskán Arany János és Kosztolányi mögött. De lám, rákényszerültem, hogy írók és költők nevét soroljam értékrend-alkotókként, mert olyan irodalomtörténeti iskolák, amelyek ezeket a karakteres szemléleti formákat a maguk módján megjelenítették volna, elméleti hátterük feltérképezésével, történeti és esztétikai összefüggéseikben, nem létezhettek, mert nem érvényesülhettek. Tehát ma sem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy melyik irányzat van birtokon belül. A kérdéssel itt csak az erőviszonyok tudomásulvételét szorgalmazom, nem a megváltoztatásuk szükségességét hirdetem meg, pláne nem arra teszek kísérletet. (Közéletünk olyan, hogy sajnos, ezt a butaságot nem fölösleges mondanom.) A hermeneuták és dekonstruktívok még mindig támadottságuk hitében fordulnak minden kívülálló ellen intézményileg jól felszerelt szekértáboruk sáncai mögül; sérelmükbe kövülten talán észre se veszik, hogy harciasságuk jóideje már támadó jellegű. (Vagy ki tudja?) Ezzel nemcsak ellenfeleiket frusztrálják, hanem egészen célszerűtlenül önmagukat is. Már rég sor kellett volna kerüljön irányzati árnyalataik megkülönböztetésére, az egyes csoportok pontosabb önmeghatározására, ahogy az új szellemi irányzatok fellépésekor történni szokott, s náluk csak most kezdődik. Mi tagadás, e folyamat megkésettsége engem kevésbé aggaszt, mint az egykori rossz fogadtatás „morális" tőkéjének a kamatoztatása minden egyéb törekvés totális (bár olykor vállveregető) negligálásában. Ugyanakkor méltányolom, hogy a posztmodernizmus megállt a figyelem megvonásánál, tiltásig nem jutott el.

Eredeti szándékom szerint rögtönzött felszólalásomat kiegészítettem volna némely részlet árnyaltabb kifejtésével, azonban a reakciókban észlelt félreértések és félreértelmezések miatt csak lábjegyzetben közlök egy-két elkerülhetetlennek érzett kiegészítést. A szövegben csak stiláris szerkesztésre szorítkozom.

(Tokajban Angyalosi Gergely kínálta fel e tant a megbékélés alapjául, itt Veres András ismerte el készséggel, hogy egy irodalmi alkotás történelmi dokumentumként is olvasható, miért ne, amennyiben valaki úgy kívánja olvasni.)

Gyanítom tehát az álnaivok között valóban naiv, aki - mint én - választ várt legalább a feltett kérdésre, s hogy tetézzem naivitásomat, tőlem telhetően reflektálok az irodalomtudomány itt kirajzolódó programjára.

Nem hiszem, hogy a „virágozzék minden virág" elvét az irodalomtudomány -minden jószándék ellenére átültethetné a gyakorlatba. Mert nincs két-öt-tíz irodalomelméleti tanszék az egyetemeken, nincs tetszőleges számú nemzeti alaptanterv, s ugyanannyi az új generációból, amelynek irodalomértését meg lehet szabni; nincs annyi alapítványi kuratórium, amennyi ehhez kéne stb. Veres András ki is mondta előadásában, hogy ez a paradigma-vita tétre megy. Ez mindenesetre magyarázhatja az indulatok egy részét, az érzékenységet és a türelmetlenséget, csak egy paradoxonban akadunk el: hogy éppen annak a paradigmának számos képviselője, amely a hatást, a szövegköztiséget, a befogadást mint a mű immanens részét tekinti, a befogadás primér válfaját, a tartalmi, az érzelmi, az úgynevezett esztétizáló befogadást a tudománya szempontjából illetéktelennek nyilvánítja, ahelyett, hogy vizsgálata tárgyául tenné. (Radnóti Sándor is utalt erre korreferátumában.)

Az irodalomtudomány mai konfliktusait tévedés volna úgy nézni, mint egy hatalmi, egy katedrákért, intézményekért, befolyásért folyó harc epizódjait. Nem hiszem, hogy csak ennyiről volna szó, és hogy ez a harc csak az egyes irodalomtudományi iskolák belső ügye. Ha így volna, nem váltana ki szorongást, haragot, elutasítást a művész-irodalmárokból, miért is váltana?! Az irodalom és tudománya közötti új viszony már több magyarázatot kínál az izgalomra, de ezzel sem jutottunk sokkal mélyebbre. Mert a mélyben azzal, hogy az új művészeti ideológia az író és műve összetartozásának axiómáját lecserélte a mű és az olvasó egyszeri találkozásának evidenciájára, az éntudatában provokálja az embert. Tehát nem okvetlenül tudományellenesség nyilvánul meg az idegenkedésben, amelyet felemlegetnek az új iskolák hívei.

A hetvenes években a marxista esztétika sémáival szemben az akkor fellépő strukturalizmus „nyugati import" lévén az ellenzéki szellemiség aurájával is rendelkezett. Mégsem kapta meg a hazai irodalmi ellenzék (ti. a marxizmus ellenzéke) támogatását, sőt. Csakhogy ez az épp hogy csak levegőhöz jutott magyar „modernség" - mert a művekben ha megnyomorítva is, de folyamatosan, szervesen épült tovább a szabad művészet - a totális ideológia elaggásától kezdve várta és igényelte, hogy jelentkezzék az őrá reflektáló, a mellé felnövő elméleti irodalom, regenerálódjék több évtizedes eltemetettség után, hogy megalkossa a filozófiák égboltját a művek tartománya fölé, hozzásegítsen az önismerethez, olyan értékrendeket forrjon ki (az a természetes, ha többet), amelyek összekapcsolhatóak lesznek a valós folyamatokkal.

E helyett újra csak egy más kulturális bázison létrejött irodalomszemlélettel találta szembe magát, amely ha másként is, de épp oly radikálisan használja fel a művet a maga igényei szerint, mint a marxizmus tette, mert hisz épp oly ideologikus. Ráadásul e szemlélet jegyében újra a magyar irodalom fogyatékosságainak a lajstromozása kezdődött meg, megint valamely eszményi egyetemes korszerűség szempontjából. A strukturalizmus után még újabb ideológiák sorjáztak egymásra, hasznuk is volt, eredményeik is vannak, de kiválóságaiknak egyszer számot kéne vetniük azzal, hogy kertecskéiket egy gyógyulatlan seb krátere fölött művelik.

Hamis vád a tudományellenesség, amivel Veres András az úgynevezett „nyugatos esztétizálókat" illette. Éppen ők képviselték olyan időben, amikor a műnek csak eszmei tartalma adhatott létjogot, az igényt a műnek mint műnek a vizsgálatára. Nemes Nagy Ágnes esszéiben például hányszor merült fel, hogy az írás mesterség is! Miért is volna ellenére egy írónak, hogy művét az övétől eltérő gondolatrendszerek hálójára vetítve lássa, még ha olykor elborzad is, vagy mulat azon, hogy szót se ért az egészből. Az ember a röntgenképét vagy a kompúter-tomográf felvételét is a sajátjának ismeri el, persze nem tekinti a portréjának. Megjegyzendő, a portréjául készült akvarellel vagy krétarajzzal sem okvetlenül ismeri el a hasonlóságot (ld. impresszionista kritika). Kulcsár Szabó Ernő előadásában merült fel az a gondolat - s ezzel láthatólag valóban új állomásra érkezett útján -, amit nagy megkönnyebbüléssel fogadtam. Őt nehéz idéznem, csak saját szókészletemmel utalhatok álláspontjára: tudni kell, hogy a másik nem én vagyok (Schleimacherrel találva rokonságot e tekintetben). Hogy a megértés minden erőfeszítés ellenére nem lehet teljes, mindig megmaradnak a meg nem értés tartományai. (Tudom, hogy ez az én K. Sz. E.-értésemre is érvényes.) Ezt az alapállást szögesen ellentétesnek érzem Veres Andráséval, az ő militáns felfogásában az irodalmi mű nem élvez ekkora szuverenitást. Az irodalom paranoid okvetetlenkedőnek tűnik fel, aki nem átallja elsődlegesnek képzelni magát a recepcióhoz képest, holott anélkül nem létezik. Szegedy-Maszák Mihály sokkal atyaibb, sőt patrónusibb viszonyban van az irodalommal, a világ egyre egységesülőbb kulturális értékrendjében akar helyet szorítani - valós arányban - a magyar irodalom képviseletének, de mintha azzal, hogy néhány respektálható mű levizsgázik külföldi irodalomtudósokból álló grémium előtt, irodalmunk minden gondját le is tudnánk.

Nyilvánvaló, hogy a militáns irodalomtudománynak, épp annak, amely magát a legautentikusabbnak hirdeti, le kell válnia az irodalomról, ha elsődlegessé vált számára önönn tudományként való érvényesítése. És nemcsak külön nyelvre, külön ideológiára is szüksége van. A túl esetleges túl változékony irodalmi termés helyett inkább filozófiákra köti rá áramkörét. Országlása idején jól teszi az író, ha maga is ugyanezen filozófiai energiaforrásokra csippenti rá magát. (EZ az önkéntelen igazodás a későbbi hatásvizsgálatok szempontjából is kész nyereség.) Igaz, a művészetben ezt nem is oly rég riszálásnak, vonalasságnak nevezték és szánalmasnak tartották.

Művészet. Tanulságos volt, hogy a tanácskozás első napján nagy hangsúlyt kapott a művészet és tudomány elkülönítése, a tudomány művelői részéről értelemszerűen a tudomány elsőségével. Csupán Kulcsár Szabó Ernő, majd a második napon Thomka Beáta és kivált Bányai János tekintette alapelvnek, hogy az irodalomtudomány tárgya az irodalom és nem önmaga. De nézzük mint tudományt. Ismeretelméleti tétel szerint a tudományos állítást az különbözteti meg az áltudományostól, hogy körülhatárolt az érvényessége, és igazolható a helyessége. A művészet tényeinek az igazolhatósága abszurdum. A kétség a művész, az író Nessus-inge. Hol a referencia egy vers igazságára, értékére? De hol a referencia egy tudós versértelmezésre vagy egy korszakhatár megvonására? Az irodalom tudományának, amennyiben az irodalomra vonatkozó tudomány, osztoznia kell e lényegi bizonytalanságban; így értendő, így mindenképpen értendő Lengyel Balázs állítása: a tudomány - művészet.

Kívülállóként hallgatva a referátumokat határozottan úgy látszik, a ma irodalomtörténészeinek zöme számára a bizonyosságok tárháza egy-két jeles gondolkodó életműve.

„Ez hódít! Ezt követik a fiatal kutatók! Mi nem tehetünk róla, hogy a fiatalságnak ez kell" mondja egy posztmodern irodalomtudós, nem titkolt diadallal, és árnyéka sincs benne a kételynek, a gyanúnak, jó-e, ha egy módszer könnyen kelepeltethető játékszerré válik, s jó-e, maradéktalanul jó-e, hogy a fiatalság átlaga mindenkor oly fogékony minden ideologikus rendszerre. Akik nagyszerű, de mégiscsak az alkotás esetlegességeinek kitett íróemberek. Márpedig ugyanazon rendszeren belül maradva nem lehetséges elvégezni egy állítás igazságának ellenőrzését.

Az egymásra hivatkozás, tekintélyekre hivatkozás zárt rendszerében óhatatlanul sok homályos elem marad. Miért bízzam meg egy olyan irodalomtudományi iskola ítéleteiben, s pláne normákat állító, de szelídebb változatban is normákat sugalmazó ítéleteiben, amely épp a tudományosság egyik követelményének nem felel meg: nem ismeri fel és el, nem jelöli ki érvényességének határait. (Az imént örömmel ismertem el, ha megteszi.) Emlékszem, 1993-ban Veres András Kulcsár Szabó irodalomtörténetéről közölt kritikát a Buksz-ban. A módszert, a tudományos paradigmát illetően nagy elismeréssel írt Kulcsár Szabó munkájáról, viszont élesen bírálta az értékrendjét több ponton is. X miért van ezen a tabellán, Y viszont miért nincs? Nem derült ki a kritikából, hogy milyen szakmai, tudományos distanciából következik számos kifogása. Sajnos még az sem, hogy milyen külső, nem szakmai, nem tudományos okokból. Csak! Ami azért kevesebb, mintha azt mondhatnánk: ízlésből. (Ezt persze kellő megvetéssel mondanánk.) Meglehet, közönséges magyarázat ez a jelenség némely írók konok bizalmatlanságára az efféle tudományossággal szemben, de hát végtére a top-listák állítása náluk is tétre megy, így mindenesetre magyarázat.

Ezért bizony nem volt álkérdés, hogy merre tart az irodalomtudomány. Azzal a félelemmel hallgattam a válaszokat, hogy - eddigi észleleteimnek megfelelően - ki fog derülni: az irodalomtól elfelé. Több hozzászólás erre vallott. A Szegedy-Maszák Mihály előadásában meghirdetett koncepció - „Világ komparatistái egyesüljetek!" - pedig nem vonatkozott a lényegi kérdésre: az irodalom és tudománya viszonyára; igaz, nem is akart. Ennek ellenére félelmeim itt Debrecenben nem igazolódtak maradéktalanul.