Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Harangi Andrea

Harmincegy

A hajdú-bihari tejipar részvényeit veszik, mint a cukrot. Ülök, mi van még nekem hátra? Minden cigarettámmal meghalok. Volt egy virágom, Bernadett hozta. Két csavarkulcskészletem, loptam. Már több csavart nem akarok meghúzni.

Tegnap elkezdtem porszívózni, az egész utca összes pora ideszáll, be az én ablakomon, kár volt azt a matricát kiragasztani az üvegre, kötelező haladási irány. Egy város pora száll rám, az országé. Minek mosdjak, harmincegy is elmúltam, világ végezetéig büdös marad már a seggem.

Most kellene megkeresni a régi nőket, csak van egy gyerekem valahol a világban.

Az egyház visszakapja az én régi iskolámat, a reformátusok. Az én lelkemet ki kapja vissza? Futólag rápillantottam a polcon, siettem, mire legközelebb mentem, épp kikölcsönözték a megyei könyvtárból. Egy spiné a raktárlifttel is leküldte, negyedóra múlva önelégülten mosolygott a pofámba, mondtam magának, hogy nálunk ez nincs meg. A kis szomorúságok elmúlnak belőlem, kifingom őket, ennyi.

Egyre gyakrabban esek kétségbe, ettől a rohadt világtól, rá lehet kenni. Ártatlanul születtem, úgy megyek el innen, hogy egy rendes bűnre nem tellett az én nagy eszemből. Gyilkolni, mi az? Ha az embernek van hozzá egy kis filozófiája, mindjárt más! Nekem nincs.

A sok középkorú fószer meg spiné ingyen kúrt a szanatóriumokban, hát most ennek vége, olvasom az újságban, megszűnik a liberalizált szanatóriumi beutalás. Lelkemben kevés a féltékenység, felőlem csinálhatták volna, itt úgyis mindenki az én pénzemen csinál azt, amit akar.

Tovább értéktelenedik a forint, mióta megtudtam, ki írja a horoszkópom, nem olvasom.

Én szép kis életem, tudom, hogy vége, de nem hiszem el. Kétségbeesés, bűntudat, középszer.

Fa

„Elmentem délelőtt oda is. Sokat cipeltem, olyan nagyon sokat. Felmásztam a padra, elfáradtam. Mosok, főzök, takarítok, megvan már a káposzta. Egyél csillagocskám, ehin van ni, kenyér. Örülök, ha ízlik. Délután kimentem, tegnap is kimentem nagyapával, már most jó idő van."

Citromos leves káposzta, egy hétig esszük, szeret minket, nem tud kevesebbet csinálni. Hogyan volt ez, nagymama? A titkos folyosó, segéd, úri szabó, ruhagyárban sztahanovista élmunkás, vissza a gyerekekhez. Addigra a galambot megették, apám lőtte.

Papír jön a földről, volt, partizánságért, ellenállók. Be a pártba, szolíd ivászatok. Rendőri hivatás, kovácsmesterség után, sohasem fogom megtudni, mi. Nem tudok én semmit, ami rám tartozna, a káposzta jó.

Szép házban, tisztes nyugdíjjal, fényképek a vitrinben. Életnek képzelhetetlen fordulatjai, háromszor, négyszer, sokszor. Tartás, a humor maradt, egy-két pohárnyi bor. A tiszta szobában el nem használt étkészletek, Timur és csapata. Ép érzékkel embernek lenni, a kenyér haját megenni.

„Eriggy már, nézd meg szépem, valami hisztéria a fáról leesett."

Vitrin mögül magamra nézek, négy, tizennégy, tizennyolc évesen. Szívembe nyugtalanság vág, megugrom süllyedt tornácunk három lépcsejét. Látom, a szél port kavar, ormótlan massza ül a fán. „Múlt héten vágtunk ki, a vezetékek miatt. Te ki vagy, te ki vagy?"

Harangoznak, a miértet tudnod kell, nevedben van. Elfutnék, elesek, álmodok.

Cukorgyártó munkás nemesi családból, az áramszolgáltatás köszöni. A gyerekek megfáztak, pedig egy teherautó állt az udvaron azon az őszön. A keresztrejtvénynek köze van a keresztrefeszítéshez. Sok falvak, rengeteg erdők, miket a magaménak tanultam. Az a régi lovaskapitány menekült két országon át. Dédmamát fehér ruhában képzelem, nagy hassal a határon feltartották, a birtokokat átjátszották, az egyház vette el. Papot átkozni hamar megtanultam. Uram, esendő szolgáid kezéből néha kicsavarod az esernyőt, hit, remény, szeretet lecsurog rajtunk. A koronás címert a lepedőből ki kellett bontani, névadó ünnepségem.

Az egyiknek megérzései vannak, távollévő fiaival beszél. A másik, két feleket hittanóráira is járt. Lehet nem imádkozni, de imádkozni elfelejteni nehezen. Uram, te tudod, mit végeztél. Mák a fogamból kipereg, nem érthetem, mivégre tenni mindenkit mássá, önmagától elválasztani. Mivégre adni mindenkinek mások bűneit. Igen, a fáról leesett, őrület, rossz tetű, vedd le rólunk, uram.

A madame misztériuma

Egy, két, há, és, élveztem a madame táncóráit. Izzadtunk a göncök alatt, bájosan giccses förmedvények. Táncolni sohasem tudtam, táncórára járni nagyon szerettem. Viszolyogtam a madame kis világától, ebbe a viszolygásba szerettem bele. A tüdőm a torkomba mászott, orrom bedugult, zihálnom kellett, madame biztosított hetente háromszor másfél óra szédületet.

Lányok, madame, szerettelek benneteket. Rajtatok keresztül magamtól viszolyogtam, ember s állat nem békült bennem, kedélyemben életerő s hisztéria felváltva gyilkolták egymást. Meghaltam és élek, feltámadtam és nem.

Egy, két, há, csípő, ki, be, ki. Szorgalmasan gyakoroltam közel két éven keresztül, madame táncóráinak nagy részét elvitte, nem bántam. Megértettem, csípőm helyes használata az élet fontos dolgaihoz vezet engem, meglehet, a sűrűjébe. No, nem rögtön szerettem bele a csípőmbe. Légiesnek sem szerettem magam, amikor táncoltam, testemnek súlya volt, itt tartott a világban.

A próbaterem erkélye alatt férfiak álltak a sötétben, illett megbotránkozni, Nehéz voltam, szerettem csontom, húsom, hájam.ha a nyelvüket rezegtették, izzadságszagú picsánkra ittak az üvegből, szerettem őket. Szerettem magam szűzkurvának, ami voltam, férfiak folyó hullámaiként öleltek, és én ezen a folyón járni tudtam.

A madame teste szép volt, mert az az ő teste volt, az általa szelídített kis test, viszonyuk volt, és ezt mindketten élvezték. Amolyan kidolgozott, csupa csont, semmi mell táncos test volt ez. Előtáncosoknak mindig hasonló alkatú lányokat választott maga mellé. Megértettem, hogy a teremben ezeknek a madárcsontú szarosoknak van hatalma, de a szexus misztériumát már mégsem hagyhattam nekik. A többi lányra testált mozdulataikkal csak veszíteni lehetett, kinyújtottam rájuk a nyelvem, megdermedtek. Nagy önérzet szorult belém, vágytam rá, idővel tiszteletbeli tagja lettem a madárcsontú társaságuknak.

A vizsgabemutató idióta zenéjére tett idióta mozdulatainkkal madame elégedett volt. Csak a szőrt kellett lenyírnunk a nagy napra, akkoriban ez még nem volt általános, tessék, csak tessék, mondta a madame, hónaljnál, combnál, lábszáron, a társaság tagjaként nem ijedtem meg. Többé már csak attól ijedtem meg, amitől akartam, és akkor szégyelltem magam, amikor akartam, vagy majdnem.

Madame gátlástalanná tett, gondolatban végigsimogattam a testét, a vágyott testet. Orrba vágtam, leütöttem, kidobtam az erkélyről, megettem. Mindezt valóban megtettem, ha értelmét láttam, és nem tettem meg, ha nem.

Madame, ha táncolt, ember volt s állat, valóság, varázslat, gyermek, férfi és nő, tudója szexus misztériumának, világegyetem összes titkának. Mindenttudó kislány volt ő, egész életében lányságot táncolt, lány maradt lelke, öregkoron a virágzó tavasz első érintésétől búcsúzott a sötétbe menve.

A fiú meg a lány

Az aluljáróban cigarettát kértek, apró pénzüket kiszámolták borra, még szerenádra is futotta abban a belvárosi kapualjban, light my fire. Hazafelé tartottak az egyik hegyre, nagy házba, osztrigát enni. az osztriga a szülőké volt, loptak belőle. A lány inkább vajas kenyeret szeretett volna, a fiú mégis belenyomott egy adagot a szájába, hányingere lett, a fiú kényszerítette, hogy szeretkezzenek, a lány mégis élvezte.

A rádióban zene szólt, a zene még kicsi volt, amikor a fiú meg a lány is. Ez a zene kísérte őket a világban, idegen ablakból jőve, félik szeretettek mellett, álmos családi délután, barátok között. Feltűnt, megjelent, valami történt, és tulajdonképpen nem történt semmi sem.

A lány a fiú régi fényképét nézte, tizenkilenc. Az feszengett a darab kartonon, élettársaitól szabadulni próbált, gyöngytől, kőtől, kötéltől, rajzbéli hasonmásától, a ráakaszkodó egyik első cigarettától.

Ha tele volt a hasuk és sütött a nap, a villa kertjében szerették egymást. Múltkor torokgyulladást kaptak egymástól, napokig nevették, muris volt, nagyon jó.

Ha a felesége megjött, a fiú elzavarta a lányt, akinek szüksége volt rá, hogy néha megalázzák. Mindenre rá lehet tanulni, ha bizonyos módokon alázták meg, felizgult. A kutya, a feleség, meg a gyerek, megérkeztek. Elbújt a fészerben, az egész napot ott töltötte, mégis jó volt. Ő még senkire sem mosott követ ilyen örömmel, mint itt tegnap, egy ládán ült.

A feleség táncosnő volt, a lány pedig író, kurva és tömeggyilkos, de sajnos neki sohasem volt ritmusérzéke. A fiú ismerte ritmusait nem csak a zenének, de az egész világnak. A legtöbb, amit a lány tehetett, figyelt rá. Tükörbe nézve, arcán a fiú vonásai rajzolódtak, szerette.

Zajt hallott, lebújt a sok lom közé. Te koszos boszorkány, a gyerek beleragadt a lány hajába. Kiszabadította magát, felvette a gyereket, adott neki egy kisebb pofont, rámosolygott. A gyerek megszeppent.

Kimentek egy közeli játszótérre. Más gyerekeit könnyen és felelőtlenül szeretjük meg, így is hagyjuk őket el, gondolta, a kis jószágok. Úgy érezte, a legtöbb, amire kedvese gyermekét megtaníthatja, hogy ne bízzon benne, a lányban, ne bízzon az idegenekben, akik vagy szeretik a gyereket, vagy nem.

Átkelve az úton, a lány remélte, a következő kocsi mindkettőjüket elüti. Semmi nem jött, libikókázott a gyerekkel, ingerült felnőtt volt, akinek elrabolták a kedvesét, és elvárják, hogy mosolyogjon hozzá.

Jött egy csapat gyerek, velük összeverekedtek. A lány úgy tett, mintha csak fegyelmezne, de némelyiknek keményen odavágott a kis seggére, bár alig érezték a vastag overallok alatt.

Levették a cipőjüket, mezítláb mentek haza, jó játék volt, a lány remélte, a gyerek megfázik, a jövő héten nem jönnek. A fiúnak bűntudata lesz, de ideje nem, hogy elmenjen a gyerekhez.

Apád nagyon szeret téged, a ház közelében a lány visszaadta a cipőt a gyerek lábára. Bement a fészerbe, alig hallott valamit a házbéli beszélgetésből, remélte, a gyerek tényleg megfázott. Tüsszentett, majd még egyet, fázni kezdett.

A fiú bejött, osztrigát hozott, amit a lány utált, a felesége marad hétvégére, mondta. A lány látta, hogy a fiú boldog, próbált örülni amaz boldogságának, elkent egy könnyet, kettőt. Igen, ő író és kurva és tömeggyilkos, de most egy nagyon kicsi ember, akit éppen megaláztak.

A fiú szerelmes volt a feleségébe, a lány gondolt rá, ha a feleség meghalna, tisztességgel felnevelné a gyereket. Ha a gyerek meghalna, talán a fiú szerelme idővel alábbhagyna a feleség iránt, vagy nem.

A lány nem mondta, hogy többé nem jön, jönni akart. Kiment a kapun, biciklis gyerekek kiáltottak neki, biztos, hogy csúnyát, mosolygott, a nyugodt reménytelenség órái jöttek.

Mégsem éhezés

Az első nap előtti estén enyém a világ. Délután pénzcsinálási ötleteket, társasági pletykákat cseréltem az egyik legjobb barátommal, nincs túl sok élelmem, de fel vagyok dobva, alig zavar. Marék rizs, darabka penészes kenyér, holnapra is marad, gondolom.

Azután mégis befalom, lassan döbbenek, előestéjét ülöm az éhezés ünnepének. Lelkemből éhezni kezdek, ennék szalonnát, pörköltöt, vajas kenyeret, mindent.

Hirtelen felötlik előttem egy kép, gyönyörű kép, rothadó almáé az ágy alatt, letérdelek, boldogan szedem elő, megsütöm, és sokáig nézem. Egy egészen kis darabot elrakok egy fém kekszes dobozba, azért kincsem legyen, a felesleg is létszükséglet, az evés folyamatára nem emlékszem. Az üvegeket már visszavittem, a könyveimből is, amiktől válni tudtam. Drága kincs a többi, ha úgysem halok éhen, csinos kis könyvtárammal maradjak. Talán még annak a fiatal költőnek gyenge kis kötete. Amit adnak érte, vaj lesz belőle s kenyér. Majd a jövő héten.

Nem kérek kölcsön, nem tudom megadni. Jó is volna éhen halni, végigmenni az úton, amit a hetedik, nyolcadik napnál most is meg fogok szakítani. Érdekes volna figyelni lelkem fényét, halványodásán túl végső kihunyását.

Az éhezésbe belekopik a lélek. A negyedik, ötödik napnál egy kicsiny lélekszikra marad, azt is egyre nehezebb megtartani. Az a jó, hogy csak én éhezem, körülöttem az emberek nem, ez így vidám, ez így nem is az „igazi". Árnya egy „igazi" éhezésnek, hol a szeretet fénye tompul, állattá válik az ember.

Már azt mondom, éhezem, pedig csak az előbb kaptam be egy finom kis rohadt sült almát, régen volt, megyek vissza a gyermeki időbe. Az időmorzsák szakadnak egymástól, tőlem foghatatlan messzeségbe pattannak.

Az első napon vidáman ébredek. Izgalmas expedícióban veszek részt, haladok az éhségben a halál tétje nélkül, tudom, hogy egy hét múlva kevés kis pénzhez jutok, akkor majd veszek magamnak élelmet. Az éhezés megfigyelésem tárgya, rég volt ilyen, a lelkem pedig él. Ünnep ez, igazi ünnep. Takarékoskodnom kell a mozgással, akkor jobban bírom. A zöldségesnél lopok két almát, nem mondhatnám, hogy ügyesen, de megvan. A vitamin nagyon fontos, körülbelül a hatodik napon kezdenek el lazulni a fogaim, utána kezdődik az alig visszafordítható. Nem megyek végig, úgysem hagynák, hogy éhen haljak, visszahoznának a visszafordíthatatlanból, amikor már szét lenne olvadva a lélekszikrám, a nyolcadik napon túlról.

Olvasok, az első napon könnyedén megy minden, kitisztul a szervezetem, gondolom, vidám vagyok. Böjt ez, egy hosszú derűs böjt. Csak azért vagyok éhes, mert nem önként vállaltam, a megfigyelés halvány mentőötletként jutott eszembe, de így is jó. Minden nap öt mondatot írok és nem többet. Takarékoskodnom kell magammal, de este muszáj kimennem a városba, vágyom emberekre. Takarékoskodom, szinte egész nap az ágyon fekszem, telefonálok, keveset dolgozom, írok. Rég örültem ennyire szappannak, gyufának, cigarettának. Víz is jön még a csapból, a világ jó.

A szexre gondolok, de nem szeretek üres hassal szeretkezni, még magammal sem. A szerelmi vágy szekunder funkció, a negyedik napon már nem fog eszembe jutni, talán jobb is. Mielőtt lefeküdnék, imával köszönöm meg, lelkem túlélte a mai napot, éhezésem elsőnek tekintett napját. Látom szenvedéseim végét, így könnyű. Könnyű és szomorú életem van, sorsomra betekintéssel nem bírok, nem tudom, mit kell kiégetnem magamból ebben az életben. Nehéz életem van, bátorságom, fegyelmem, szeretetem szorongva próbálom tartani magamban. Hamar elalszom.

A második nap az ünnep csúcsa, korán ébredek, éhesen. Mindig a második napot szeretném, másnapos borostát, éhséget, alkotókedvet. Vizet forralok és megiszom. Képeim, képzeteim körülvesznek, melegen tartanak. Éhezésem második napja a testi-lelki jóérzés optimumát adja az őrület kapuján kívül. A testem könnyű, nagyon könnyű. Még benne vagyok, de felülről is nézem, muris. Most el lehetne menni, szép, csendesen sétálni el ebből a világból. Oroszlánok állnak égő kapuknál, hívnak, bemehetnék. A legtöbb kapu tág térre nyílik, mögéjük világot építhetek, könnyű lenne áthurcolni a testemet. Agyam jól fog, ítélőerőm működik, kicserélem a tollbetétet, az égő kapuknak nemet mondok. Sétálok egyet a Tabánban, lefekszem a fűbe, semmire sem vágyom. Könnyű vagyok, a jóérzés néhány óra múlva majd szenvedésre vált, de addig enyém a világ. Haza megyek, mantrával köszönöm a mai, az örök második napot, hangom kijön és eltűnik, élek.

A harmadik nap apró kellemetlenségek kezdete, éhes vagyok, lelkem egész kicsire húzódik össze, egy nagyon kicsi ember. Elviszem az antikváriumba a fiatal író gyenge kötetét. Veszek egy negyed kiló kenyeret, marad még egy ötvenes. Ahogy a kapun belülre érek, enni kezdem, nincs több. Jó, hogy nincs gyerekem, éhezés ellen a falhoz csapnám, szeretem a gyerekeket.

Járkálok négyszer három méteres birodalmamban, enyhe fájdalom gyomortájon. Meglátogat a szerelmem, huszonhat éve reménytelenül szerelmes vagyok belé, egyre jobban élvezi, a saját bűntudatát is, néha figyelmeztetem magam, vigyázat, ez életjátszma.

Éneklek neki, vannak dolgok, amiket csak dallal lehet elintézni, érzem, lelkem egyre fogy, és még mindig, és még mindig. Kezem egyre hűvösebb, érzi. Jó lenne nem gondolni az ételre, nagylelkű, jó embernek lenni. Most már minden nap egy kicsit rosszabb lesz, elmegy, fáradt vagyok, elalszom, hajnalban fáradtan ébredek, visszaalszom.

Későn ébredek a negyedik napon, a lélekszikra az egyetlen tulajdonunk, az agni, a tűz, muszáj megtartani. Tisztulok, levetek minden mást, elhagyok a lelkemből. Köszönöm, istenem, nyomorúságomban megsegítesz, általad tudáshoz jutok a végső tudásból.

Üres vagyok, elhagytak a kis élethazugságok, félek. Iszom meleg vizet, az nagyon jó. A fejem egyre nehezebben működik, minden nappal kopok. Fekszem az ágyban. Felkelek, vizet engedek, lefekszem, felkelek, elzárom, lefekszem, kinyújtózom, elszívok egy cigarettát, csendben vagyok, fekszem, csendben vagyok. Nem gondolkozom, figyelem tudatfolyamom, evés koncentrált. Nem szabad minősítenem, csak figyelem. Pislákol az életszikrám, a halálra gondolok, játszom vele, bármikor megléphetek előle, kölcsönkérhetek kisebb összegeket, ehetek makarónit és vége. Nem szabad ételre gondolnom, mondom magamnak. Tudok-e szeretni, nem tudom, éhes vagyok.

Elszívok egy cigarettát, dolgozom egy órát, új élethazugságokat teremtek, már nem félek, kinevetem magam. Lakik még pislákolásomban némi önirónia. Derű telepszik tenyérnyi életteremre, kisüt a nap. Gyermekkoromban mindig kisütött, ha nekiláttam a számtanpéldának.

Alibi életem van itt a világban, akárcsak a legtöbb embernek, akinek van hová visszahúzódnia. Humanista eszménytöredékekkel bélelem ki, pedig az ember, ha éhes, levágja a másikat, és megeszi. Keresnem kell egy másikat.

Elszívok egy cigarettát az utolsók közül. Imával búcsúzom a mai naptól, istenem, nagyon szeretlek téged, tartasz nyomorúságomban, tartasz ebben az életben, éhezem, rendben, de engedj hazudni magamnak, istenem.

Az ötödik napon lopok két almát a zöldségesnél. Nem hiszem, hogy ügyesen csináltam, közepes műgonddal, de megvan.

Nem fogyok, inkább egyre formátlanabb leszek, görbe uborka, fagörcs, ormótlan állat. Nem tudom már szépnek gondolni a testemet, és ha már nem tudom megtenni vele, nem is az. Rossz a fejem, ami eszembe jut is, külön szigeteket alkot. Lélekszikrám egyre takarékosabban pislákol, igyekszem másoknak nem mutatni, vegetálok. Keveset dolgozom, keveset mozgok.

Hetedik nap. Két napja az vagyok, mi növényben, állatban közös, esetleg végigmehetnék, fekszem az ágyon.

Nyolcadik napon pénz van a számlámon, veszek egy parizeres zsemlét, rosszul vagyok. Megterhelő ez hirtelen, megeszem. Várok, fél óra múlva kitágul a lelkem, széthúzódik egész testemben, megnyugszom. Nem fogok már semmi fontosat csinálni ebben az életben, de most nagyon jó élni, uram.