MEGSZÓLALOK
M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN
2013. július – harmadik
évfolyam, tizenharmadik szám
Kulturális
és szórakoztató folyóirat
Független,
és ingyenes négyheti lap
Alapítva
: 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő:
Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos
1.Évfolyam:
2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012.
1-tól 6. számig
3.Évfolyam:
2013. 1-től 13. számig
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
*********************************
LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ
OLVASÓNAK!
Nagy Vendel |
Az a mondás járja, hogyha az embereknek nincs miről beszélni,
akkor kettő kérdést tesznek fel, vagy állapítanak meg.
Az első, Hogy vagy? S talán erre a kérdésre soha sem várunk
igazi választ. Kissé meglepődünk, ha valaki mégis elkezdi mondani, hogy
hogy van.
Ha végképp nincs miről beszélnünk, azt mondjuk, szép időnk van. Erre már
tényleg nincs mit felelni.
De a mostani szélsőséges
időjárási viszonyok között, hideg, eső, árvíz, és most a negyven fok.
Valóban embert próbáló szép időnk van.
De, nekünk van miről beszélnünk,
mesélnünk egymásnak, és máris kezdjük a színes kavalkádot, hogy mindenki
megtalálja a maga ízlése szerint valót. Igyekszünk mindenkit kiszolgálni
versekkel, novellákkal, sorozatokkal, és szebbnél szebb képekkel.
Örömmel tudatjuk, hogy minden idei újság fent van az interneten, és bármikor
megtekinthető, a magazin végén, a Szerkesztői üzenetekben található
elérhetőségeken.
Jó olvasást, jó böngészést, jó szórakozást kíván a ,
Szerkesztő.
*********************************
1. Lectori salutem
2. NEM ÉRTEM... Nagy Vendel
jegyzete.
3. Versek a nagyvilágból
4. A BICIKLIS
Heim Károly regénye folytatásokban.
Harmadik fejezet, hatodik rész
5. Bemutatjuk Tolna Megyei festők
Stekly Zsuzsa alkotásai
6 .Humoralizálás
Senki sem próféta
Véghelyi József írása
7. HITEM EREJÉVEL
Bélteki Lajos imái
8. Novellárol novellára
Árvaí Mária
Minden ami ló
9. HU- MOR- ZSÁK
Házibuli
Wirgill Zemánek verse
10. ÚJ KÖNYVEK Jenei András
kötetei
11. A VAKOK IS LÁTNAK Hoisz Csenge írása
12. MEDITÁCIÓ A nyár
Gerencsér Hajnalka írása
13. CSAK A DAL Nagy Vendel dalai
14. Szerkesztői üzenetek
2. JEGYZET..
Nagy Vendel: NEM ÉRTEM..
Így hatvan felé az ember talán jogosan gondolhatja, hogy már mindent tud.
Megette a kenyere javát, és már sok mindent tapasztalt, meglepetések nemigen
érhetik. Mégis, mostanában gyakran azon kapom magam, hogy sok mindent nem
értek. Megmagyarázni megtudom, de nem értem.
Az ember ebben a kissé korai
tavaszban sétálgat a parkban, s nézi a Szekszárdon örvendetesen szaporodó
szobrokat, és élvezi a nap erőlködő sugarait. Milyen csodálatos is a világ!
Sétálgatás közben az ember ha elfárad, akár le is ülhetne egy padra, s az
áldott fényözönt úgy is élvezhetné. Így gondolhatták talán sokan mások is, mert
nem igen van szabad pad a fasorban a buszmegálló felé. Diákok ülnek a padokon,
látszik hanyagul félre dobott hátitáskájukon, hogy tanulók. Ezzel talán nincs
is baj, de mégis fura a dolog.
S nem értem! Miért nem a szép barnára festett széles, kényelmes padon ülnek,
hanem az egydeszkányi háttámlán? Negyvenhatos sáros bakancsukkal az ülőkét
tapossák, s bőszen szotyoláznak. Talán ebéd helyett, mert a kupac csak gyűlik.
Én nem szívesen akasztom össze a bajszomat tízen - húszon éves fiatalokkal, s
nem csak azért mert nekik bajszuk és szakálluk is van, nekem pedig nincs.
Pedagógus mivoltomból tudom, hogy az ilyen lelkületű fiatalokból milyen
reakciót válthat ki egy számukra kioktatásnak tűnő kérdés. Bátorságomat
összeszedve azért mégis csak megkérdeztem: a padon ülésnek, miért pont ezt a
módozatát választották? Hiszen kényelmetlen, s beszennyezik az ülőkét is.
Az azonnali anyázás elmaradt, mert őket is meglepte a " bátor"
rákérdezés. Aztán egyikőjük unottan válaszolt:" azért mert a pad sáros!"
Szerintem addig nem volt az, amíg ők fel nem ültek a kakas ülőre, de ez már nem
bizonyítható. Gondolták, a vén hülyének lehetne jobb dolga is, de már nem is
foglalkoztak velem. A szotyi kupac pedig csak gyűlt, s gondolom nem ők söpörték
össze. Jó, hogy az Isten teremtett a múzeum köré galambokat is.
S végig gondoltam: mekkorát változott a világ. Ha gyermekkoromban véletlenül
bicikliztem a járdán, a rendőr kiszedte a szelepet a kerékből, s tolhattam
tovább a kerékpárt. Ma mindenki a járdán biciklizhet. Vagy: ha az utcán ettünk,
mindenki azt gondolta, szegények vagyunk, pedig egy szelet zsíros kenyérrel
milyen jó volt szaladni a focipályára. Ma már minden sarkon hamburgeres löki az
utcára a portékát, had egye a dolgozó. Vagy: ha volt egy kis dugi pénzünk, a
nadrág zsebébe rejtettük, nehogy valaki meglássa.
Ma az utcai automatákból tízezreket vesznek ki mindenki szeme láttára.
Mekkorát változott a világ! Miért ne történt volna változás padon ülés ügyben
is? Ma ez a divat! Rosszul értelmezett divat a fiatalok részéről, mert még
eddig nem láttam nyolcvan éves nénikét padok karfáján ülni a buszmegálló felé
az SZTK-ból jövet-menet.
Szóval nem értem! Megmagyarázni megtudom, de nem értem.
Sok mindenre lehet még ráülni, de például a WC felhajtott deszkájára igen veszélyes.
3.
VERSEK A NAGYVILÁGBÓL..
Wessely Gábor versei.
A törvény
Csitítsátok a gyermeket,
hogy kínok nélkül nem lehet.
Hogy bizony vannak rossz napok,
múló s maradandó bajok.
Hogy szabad sírni, pörölni,
de nincs módunk eltörölni
a törvényt, a szent parancsot,
hogy feldobjuk a bakancsot.
..............................................
A dal
A dal téged megkereshet,
rád nevethet, lebegtethet,
eljátszhat veled.
A dal benned megszülethet,
kipattanhat, berzenkedhet,
mint a gyermekek.
A dal rólad álmodozhat,
elboronghat, háboroghat,
ha megengeded.
...........................................
A zaj
A zaj, a csönd hűtlen barátja,
hűvös termeim körbejárja.
Fáklyákat gyújt az éjszakába’,
és néha lenyűgöz hatása.
Mosolyt ígér a holnapokra,
meleg holmit, ázott tagokra,
szép mesét, hosszú alkonyokra...
De szarvat fest az angyalokra!
.....................................................
A vers
Kivirágzik bennem egy pattanás.
Valahol legmélyen, belül.
A vers feszül.
Ez vagy nagy kegy, vagy valami más.
...............................................................
Káka tövén
Káka tövén költ a költő.
Fillért keres, fillért költ ő.
Kilincselve, kérve fárad,
arcán dac már az alázat.
Káka töve langyos posvány.
Húzza aggszűz, húzza rossz lány.
Megvívhatna minden várat,
s ellensége a csatáknak.
Káka tövén gágog, hápog.
Félti s unja a világot.
Gyérül szava mostanában:
fogy hite az igazában.
..................................................................
A hajsza
Kisember, nagy akarattal,
szembe néz a Nappal, nappal.
Nagyember, bölcs szenvedéllyel,
holdvilágnál szenved, éjjel.
A világ egy sovány agár:
fut, fut, fut a műnyúl után.
2013
.............................................................................
Gerencsér Hajnalka verse
A szívükkel látókért
Nem az a vak, aki a szívével lát,
Hanem az, ki látó, s másnak mégis árt.
Mert aki a szemével nem lát,
az arról nem tehet,
sosem irigyli tőled e képességedet.
Hanem az, ki látó, s másnak mégis árt.
Mert aki a szemével nem lát,
az arról nem tehet,
sosem irigyli tőled e képességedet.
Pedig ez egy kegyetlen veszteség,
kereszt,
A látás csak emlék, ez lelket megterhel.
Aki így született, tán kevésbé szomorú,
mert nem hasonlíthat össze se derűt,se borút.
A látás csak emlék, ez lelket megterhel.
Aki így született, tán kevésbé szomorú,
mert nem hasonlíthat össze se derűt,se borút.
Neki se könnyű így, kedves látó
társak,
mert belső látást kellett kiépítsen magának!
mert belső látást kellett kiépítsen magának!
Aki viszont egy ideig látott,
S betegsége mindent lerombolt,
eme veszteség lelkét rombolja,
S mégsem ő az, ki másokon tombolna.
S betegsége mindent lerombolt,
eme veszteség lelkét rombolja,
S mégsem ő az, ki másokon tombolna.
Aki a szívével lát,
érzi benned a szeretet fényét,
az emberek igazi értékét.
Nem veszik el a külsőségekben,
S így nem lesz vesztes a csúnya ember sem.
érzi benned a szeretet fényét,
az emberek igazi értékét.
Nem veszik el a külsőségekben,
S így nem lesz vesztes a csúnya ember sem.
Most megszólalok,ha megszólalhatok:
Nyújtsd kezed a szívükkel látókhoz!
S engedd vezesse őket szereteted,
Emeld meg előttük fejfedeledet!
hidd el:
ezzel te sem leszel kevesebb!
S engedd vezesse őket szereteted,
Emeld meg előttük fejfedeledet!
hidd el:
ezzel te sem leszel kevesebb!
2013
...................................................................................................
Nagy Vendel verse
Tóparti idill
Tó vize csillan
Csónak ha lendül
Evező lapátról
Csordul a víz.
Fodrozó habok
Csitulnak a parton
Homokos fövenyről
Omlik a lábnyom.
Part menti fákról
Lehull a levél
Sárguló színben
Úszik a vízben.
Ezüstös vértű
Hal háta villan
Sütkérezni jött fel
A vakító napban.
Pikkelyes páncélja
Nem védi a bajban.
Sirályhad elől
Mély vízben illan.
Vadkacsa búvik
Nádas rejtekében
Fiait hozza
Mutatni serényen.
Lebukó napnak
Hamvadó fényében
Megnyúló árnyék
Piroslik a légben.
Elcsitul a zaj.
Nád dalol a szélben.
Vízi tündér hangja
Csendül az éjben.
Hűvös ezüst fényében
Csak a hold ragyog
Bársonyos égbolt
Gyújt hozzá
Millió csillagot.
Csónak ha lendül
Evező lapátról
Csordul a víz.
Fodrozó habok
Csitulnak a parton
Homokos fövenyről
Omlik a lábnyom.
Part menti fákról
Lehull a levél
Sárguló színben
Úszik a vízben.
Ezüstös vértű
Hal háta villan
Sütkérezni jött fel
A vakító napban.
Pikkelyes páncélja
Nem védi a bajban.
Sirályhad elől
Mély vízben illan.
Vadkacsa búvik
Nádas rejtekében
Fiait hozza
Mutatni serényen.
Lebukó napnak
Hamvadó fényében
Megnyúló árnyék
Piroslik a légben.
Elcsitul a zaj.
Nád dalol a szélben.
Vízi tündér hangja
Csendül az éjben.
Hűvös ezüst fényében
Csak a hold ragyog
Bársonyos égbolt
Gyújt hozzá
Millió csillagot.
2006
4.
HEIM KÁROLY regénye folytatásokban:
A BICIKLIS (Harmadik fejezet,
hatodik rész)
Heim Károly |
Kedves Mamácska!
Tudatom
magával, hogy mind a Terike, mind a gyerekek, mind én hála az teremtőnek jól
vagyunk. És a nagyszüleim is jó egészségnek örvendenek. Én remélem, hogy maga
is és az Anti is egészséges. Remélem azt is, hogy a Szabó tanár úrék is
hasonlóan jól vannak.
Tudatni szeretném magával, hogy a Teri nagymamáját eltemették Németkéren. A
nagypapája az óta is csak tengődik, mert a negyvenöt éves házasság után nem
igen találja a helyét a világban a felesége nélkül. A Wéber nagypapa bánata az
is, hogy nincsen ember, aki most ruhát varratna, mert senkinek sincsen ebben a
világban ruhavarratásra pénze.
Jakabka élvezi, hogy hajszolhatja a libákat az utcán. Esténként fáradtan tér
haza ilyenkor mindig elmondja, hogy jó itt az ópapánál is, de milyen jó volt
ott a mamácskánál, mert ott nem csak libák voltak, hanem voltak tehenek, meg
voltak disznók is. Meg ott volt, Nana meg ott volt az Ersi is, amikor ő
játszani akart. Meg minden reggel követeli, hogy apa menjünk vissza a
mamácskához, és kifogásolja, hogy őt miért nem a mamácska ébreszti, mert olyan
édes volt az ő reszelős tenyerű simogatása, panaszolja. A kicsi Terike a múlt
nap hozzám szaladt rám nézett csillogó zöld szemével és azt mondta, hogy apa.
Mi az anyjával igen boldogok voltunk, de egyben szomorúak is a Heli miatt, hogy
ő ezt sem láthatja. Magyarázni ugye kár lett volna, hogy az ő papája valahol
messze, valami ismeretlen helyen él, ha él, mert elűzte őt a családjától a
sors.
Tán
egy hete is van már, hogy itt járt Pestről valami pártember. Amikor
bemutatkoztam neki azt mondta, hogy volt neki egy kedves pártbeli jó barátja,
aki Mucsiból való. Kérdezte, hogy atyafiságban állunk-e a Zulauf Henrikkel,
vagy csak névrokonok vagyunk? Amikor elmeséltem neki, hogy a Heni bácsi a
nagybátyám és, hogy jól van igen megörült és igen kedves volt ez után hozzám. Ő
egyébként munkásokat toborzott a főváros felépítésére. Azt mondta, hogy lehetek
én orvos, ha az akarok lenni, de jobb volna, ha előtte felköltöznék a fővárosba
és kórházban dolgoznék, mint betegápoló. Mondta azt is, hogy tudna ő nekünk a
Terikével munkát és lakást is szerezni, mert ott Pesten új világ épül és kell
oda a sok szorgalmas ember. Ő azt tanácsolta, hogy változtassuk a nevünket Zoltaira
és akkor senki se fog minket többé zargatni. Segít ő a névváltoztatásban és, ha
ő segít öt perc múlva már engem Zoltai Jánosnak a Terikét meg Zoltai Jánosnénak
hívják. A gyerekeket meg Zoltai Jakabnak és Zoltai Teréznek. Akkor elmeséltem
neki, hogy én nem a férje, hanem a sógora vagyok csak a Terikének. Hát az nagy
baj mondta ő, mert két lakást még ő sem tud szerezni. Én azt gondolom,
hogy én azzal, hogy megváltóztatom a nevemet, semmi sem változik bennem. Azt
gondolom, hogy csak annyi változik, hogy könnyebben vigyázhatom a bátyám
családját. Az ópapa is azt mondja, hogy jobb volna nekünk Pesten, ha ott
biztosítva van a megélhetésünk és, hogy akkor biztosan tanulhatok is. A
Helmuthnak meg mindegy, ha megtér, hogy Pesten vagy Györkönyben talál-e meg bennünket.
Tudja
mamácska, hogy én is és a Terike is igen dolgosak vagyunk. Itt az Ópapánál
nincsen földünk és nincsen kertünk, mint volt magánál. Nekünk csak egy szobánk
van itt a két kicsivel és csak annyi a dolgunk, hogy beszélgetünk az itteni
emberekkel, meg megfőzzük a vacsorát. Úgy határoztunk hát, hogy mi hiszünk
ennek az embernek és holnap után elköltözünk a gyerekekkel együtt abba a
nagyvárosba. Ígérem magának, hogy amint oda érkezünk, maga lesz az első, akinek
megírjuk, hogy hová jutottunk.
Öleli
és csókolja az egész család nevében Jancsi!
Utóirat: Már próbálgatom az új
aláírásomat Zoltai János. Most ahogy olvasom nem is olyan rossz név. De milyen
jól hangzik majd egy pár év múlva úgy, hogy Dr. Zoltai János?
Györköny, 1947. március 23.
Mári mama
aggódva, gondolkodva tette félre a levelet. Hát milyen világ ez gondolta
magában, hogy nevet kell váltani ahhoz, hogy valaki nyugodtan élhessen a saját
hazájában. Ki gondolhat olyan butaságot, hogy jobb lesz az ember, ha megváltoztatja
a nevét? Inkább fordítva van az te Mári! Én úgy gondolom, hogy ha valaki
rosszat tett és nem akarja, hogy reá akadjanak, hát az változtatja meg a nevét
nem? De hát ez a fiú ez nem tett semmi rosszat! Ennek legfeljebb annyi a bűne,
ha bűn az egyáltalán, hogy svábnak született. Tégedet értelek én Zoltai János
fiam, mert te csak teszed azt, amit tőled elvár a hatalom. Ahogy a Szabó Vili
mondaná. Te megváltoztatod a nevedet, mert bizakodol, hogy könnyebb lesz úgy az
életed, mert neked azt mondták, hogy az új neveddel senki sem zargat majd. Jól
van, fiam a mamácska tudja, hogy te ugyan olyan rendes okos, gondoskodó és
szorgalmas ember leszel Zoltai Jánosnak, is mint voltál Zulauf Hansinak. Csak
menjetek abba a nagyvárosba és találjátok meg végre a boldogságotokat, mert tik
fiam megérdemelitek, hogy boldogok legyetek. Csak arra vigyázzatok, hogy
megmaradjon a tisztességetek, mert azt mondják, hogy a nagyváros könnyen lopja
ki a gyenge emberből és ritkábban még az erősből is kicsalja a jóságot.
Vigyázzatok ti egymásra nagyon, hogy megmaradjatok olyannak, mint amilyennek
megismertelek titeket.
Az Anti igen szépen haladt a tanulással. Szabó tanár úr nem győzte dicsérni
Mári mamának a fiú szorgalmát, éles eszét. Javasolta is, hogy ossza rá a
következő betlehemes előadásban valamelyik király, vagy a mesélő szerepét.
- Osztanám
én fiam, de mit szólnának a faluban, hogy ha a fiamat választanám a legjobb
szerepre?
- Hát én azt
gondolom, hogy a legjobbat kell a legjobb szerepre választani. Aztán, ha az
Antit is meghallgatjuk a többi jelentkezővel együtt én biztos vagyok benne,
hogy ki fogja érdemelni a szerepet.
- Az,
ha kiérdemli, akkor az jól is van, hogy megkapja a szerepet. De csak azért,
mert az én fiam, én bizony nem adok neki szerepet.
- Abban én
biztos voltam Mári mama. Azt viszont mondhatom tanári becsületszavamra, hogy
nagyon eszes, nagyon ügyes a fiú.
- Ennek
bizony nagyon örülök tanár úr! Meg aztán köszönöm a dicséretet is, mert igen
jól esik, de megmondom magának igaz lelkemre, hogy ebben hogy okos és ügyes a
gyerek, hát ebben meg én voltam egészen biztos.
- Ezt aztán
jól megkaptad tanár úr, hallod-e? – Kapcsolódott nevetve a beszélgetésbe
Juliska. – Legközelebb inkább az én lányaimat dicsérd hallod-e?
- Bizony
dicsérem én az Annuska szorgalmát és az Erzsike kedvességét is. Van itt a
gyerekek között jócskán jó eszű gyerek, de olyan jó alapanyagot, mint ez az
Anti gyerek, csak ritkán kap a tanár.
- Jól
is van az tanár úr, hogy ilyen sokra tartja az én Anti fiamat, de mondjon
valami rosszat is, mert én már csak azt gondolom, hogy nincsen olyan gyerek,
aki csak jó. Mint ahogy ember sincsen, akiben minden jó volna. Aztán, ha nem
tudunk a kicsi hibákról, akkor a hibák könnyedén nagyra nőnek. Mert ugye amíg
kicsi az a gyermek, hát könnyen lehet nyesegetni rajta a rossz irányba növekedő
ágakat. Mint ahogyan a kertész is könnyen lefűrészeli a rossz irányba növekedő
ágakat, ameddig még kicsike a fa, aztán éppen attól nől szépre a fa koronája,
mert amikor még kicsike volt, valaki, aki ért a fa gondozásához, hát levágta
kicsi munkával a rossz irányba indult ágat, na.
- Magának,
mint mindig, most is igaza van mamácska. – Dicsérte nevetve az asszonyt a
tanár. – Hát persze, hogy van hibája a gyereknek. Én azt hiszem, hogy az Anti,
ha nem sikerül neki elsőre megoldania valamit, ami ritkán fordul elő vele,
akkor hamar feladja a küzdelmet. Talán hibája az is, hogy nem áll ki a saját
igazáért. Meg talán hajlamos a bezárkózásra. Hamar magába fordul. Igaza lehet
abban is, hogy ezek most még kicsike hibák, sőt néhány tanár társam most még
dicséri is ezekért a tulajdonságaiért. Én viszont, azt gondolom, hogy felnőtt
korában az ilyen embert könnyen kihasználják, mert gyávának, megalkuvónak
hiszik. Jó, de beszéljünk most már másról! Mondja csak Mári mama mi van a
Jancsival, meg a Terikéék - kel?
- A
minap írta a sváb fiam, hogy Pestre költöznek, mert nem találják a helyüket ott
a faluban. Nem igen akadt tenni valójuk, aztán munka nélkül igencsak elunták
magukat. A Jancsi meg teljesen oda van azért az orvosnak tanulásért. Még a
nevét is megváltoztatta, valami fentről jött pártember javaslatára. Most Zoltai
János a neve. Azt írta, hogy még lakást, meg valami betegápolói állást is ígért
neki az, az ember. Mert azt mondta, hogy kevés a dolgos kéz ott fent. Meg, hogy
új világot akarnak csinálni és ahhoz kell a sok okos ember.
- Na és
a Terike meg a gyerekek?
- Hát vitte
őket is, mert már biztosan felköltöztek abba a nagyvárosba. Féltem is én őket
nagyon.
- Ugyan
már mitől félti őket mamácska? Okos fiú az a Jancsi gyerek! És a Terike is
talpraesett asszonyka. Nem kell őket félteni. Én mondom magának, hogy
elboldogulnak ők.
- Tudod
kisgalambom én a Várostól féltem őket. Attól, hogy a város ellopja a lelküket,
aztán már nem lesznek olyan kedves jóravaló emberek, mint voltak.
- Na, jól
vagyunk, mondhatom! Én is ott tanultam, akkor nekem sincsen lelkem? Meg oda
küldtem tanulni a lányaimat is, aztán mennyire megkedvelte maga őket mikor itt
jártak.
- Hát
maga erős volt Vili! A leánykái meg megint mások, mert őket maga megtanította
az ottani életre. Levélen keresztül meg még most is vigyázza őket. De ezek oda
kerülnek két gyerekkel, pénz nélkül. Aztán dolgozni is meg tanulni is, meg
gyerekeket vigyázni is kell nekik egyszerre. Az ilyeneket lesik ott az olyan
emberek, akik abból élnek, hogy kihasználják a nyomorultságot, a
hiszékenységet. Hát azoktól a rossz emberektől féltem én őket.
- Szerintem
találkoztak ők annyi rossz emberrel eddigi rövid életükben, hogy már messziről
megismerik az ártó szándékot. Megismerik ők a farkast, még ha bárány bőrbe
bújik is. Igaz - e Vili?
- Te
megismernéd – e kicsim? Csak azért kérdezem, mert bántottak téged is annyit,
mint őket.
- Hát nem is
tudom? Téged minden esetre, még mindig báránynak nézlek.
- Hát
akkor lányom nézd csak a patáit!
- Maguk
kezdenek jól kiismerni engemet hallják-e? Jaj, nekem, szegény ördögnek. Már sok
helyen hallottam, hogy megjöttek emberek a Szovjetunióból a dolgozni kivitt
német ajkúak közül. Már tértek meg olyanok is, akik hadifogságban voltak. A
Terike férjéről még semmi hír?
- Arról nem
írtak. Én is azt gondolnám Vili, hogy özvegy már az én kis drágaságom, meg
árvak a kicsi sváb unokáim, ahogy mondtam nekik, amikor még itt laktak nálam,
na.
Már lassan nyárba fordult a tavasz,
amikor Pestről érkezett levéllel zörgetett a postás Mári mama ajtaján.
- Levelet hoztam Mári
néni! – Kiabált az asszonyhoz képest fiatalember már a kiskapuból, miközben a
hatalmas táskájából kihalászott levelet lobogtatta a kezében, mint valami véres
lobogót, vagy győzelmi trófeát. – Valami Zoltai János írta és Pesten adta fel.
- Na, végre! Csakhogy
meghoztad ezt a levelet hallod - e! Már igen vártam. Gyere, kerülj beljebb,
aztán igyál meg egy pohár bort.
-
Köszönöm szépen. Elfogadom szívesen, mert rászolgáltam. Látja, milyen meleg van
még a víz is kiver. Én meg hurcolom itt át az egész falun ezt a nagy, nehéz
táskát. Meg aztán szeretem én a kend borát is. Igaz, hogy a pálinkáját még
jobban. Meg aztán tudja kend is, hogy ilyenkor délelőtt inkább pálinkát kell
inni, mint bort. A bor az délutánra meg estére való ital. Mert a pálinka az
meghozza az étvágyat a jó pincehideg bor meg megkoronázza az ebédet meg a
vacsorát.
- Jól
van, na, van nekem pálinkám is! Igyál azt, ha arra van gusztusod. De még egyet
mondjál meg nekem. A sör az mire jó? Meg azt mikor kell inni?
- Azt
bizony akkor, amikor kínálják. Mert tudja meg, hogy az én asszonyom igencsak
kardos menyecske. Le is törné a derekam, ha én a kocsmába vinnék akárcsak egy
forintot is. Így, hát én csak akkor iszom a sört, ha valaki kínálja. Hanem
ennek a pálinkának aztán igazán jó a huzatja hallja-e? Mondom is én
mindenkinek, hogy a Mári néni pálinkája a legjobb a faluban. Tudom én, mert
engemet már mindegyik háznál kínáltak. Hallja-e?
-
Tudom én azt fiam. Na, jól van, igyál még egyet, aztán, eridj mert sose érsz
haza!
- Hát
most már csak haza jutok, mert kend volt az utolsó, akihez bekopogtattam. Már
tisztára üres a táskám. Nézze csak meg!
-
Elhiszem én neked fiam csak szóra is. Köszönöm a levelet.
Mikor egyedül maradt az asszony nagy
izgatottan tépte fel a borítékot.
-
Meséld el fiam mi történt veletek. – Dörmögte csak úgy magának.
Kedves Mári Mama és Kedves
Anti!
Minket hála
Istennek elkerült a nátha. Csak a kicsi Terinek tortyogott egy picit a nózija,
de még hőemelkedése sem volt. Remélem maguk sem estek bele ebbe a fránya
náthába. Kedves Mamácska megmondom magának őszintén, hogy én még olyan
kellemesen nem csalódtam emberben, mint a Zentai Vilmos úrban. Tudja ő volt az,
aki felcsábított bennünket Pestre. Tudta, hogy mikor érkezünk, hiszen megírtam
neki levélben. Egy autóval várt bennünket a déli pályaudvaron az egyik embere,
aki egyből a nekünk kiutalt lakásba szállított minket. Két szoba egy kicsi
cselédszoba egy konyha spájz előszoba és fürdőszoba WC-vel egybeépítve. Ennyi
az egész. Van egy picurka udvar is, de az csak egy kicsi virágoskertnek elég. A
fa, a szén és a szerszámok tárolására van egy kicsi, de takarosan megépített
fészer is az udvaron. A házacska alá van pincézve. Mindenféle lomok vannak
belehányva. Tegnap munka után elkezdtem rendbe tenni. Egészen takaros lesz, ha
szépen kitakarítom, meg kimeszelem. A cselédszoba sötétebb, mint a pince, mert
annak még ablaka sincsen. A mi kis házunk egyébként nem számít kicsinek Pesten.
Az ember, aki a vasúton várt minket, azt mondta igazán szép nagy lakást
szerzett nekünk a Zentai elvtárs és, hogy nagyon hálásnak kell lennünk neki
érte. A lakás egyébként egészen szépen be van rendezve. A Zentai úr azt mondta,
megérkezésünk másnapján, amikor találkoztam vele, hogy valami zsidó kereskedőé
volt, aki nem tért meg Aushwvitzből, a koncentrációs táborból. A ház egyébként
az Illés utcában van. Egészen közel a Sebészeti Klinikához, ahol dolgozom. A
Zentai úr elkísért a Jávor professzorhoz, az osztályvezető főorvoshoz és
elmesélte neki, hogy én orvos szeretnék lenni. A professzor úr nagyon örült az
elhatározásomnak, mert amint elmondta igen nagy most az orvos hiány. Szerinte
ez azért van, mert a háború egyrészt megtizedelte az orvos társadalmat,
másrészt meg nyugatra kényszerítette sokukat. Aki meg itthon maradt az inkább
magánrendelést nyitott, mert többet lehet keresni a magánpraxisban, mint
kórházi orvosként. Én megmondom őszintén, hogy nem értem, hogy, hogy tudta a
háború nyugatra kényszeríteni az orvosokat, de ők ketten ebben nagyon
egyetértettek. Hát akkor meg biztosan úgy van. A Terikének is találtak állást a
kórházban. Ő műtősnő lesz a mi osztályunkon. Most valami műtősnői tanfolyamra
jár, mert mint a professzor mondta, kell a papír, hogy neki adogathassa a
szikét, meg a tampont, amikor ő operál. A professzor úr egyébként igen
kedélyes, apáskodó idős ember. Szerintem már közel járhat a hatvanadik
életévéhez. Kiválóan beszéli a német nyelvet és nagyon megörült, amikor
megtudta, hogy velünk gyakorolhatja a német beszédet. A Jávor professzor úr
megígérte, hogy ősztől tanítani fog engemet is az egyetemen, mert ő nem csak
operál, de tanítja is a sebészet tudományát a következő orvos generációnak. A
gyerekek jól vannak. Van itt a klinikának bölcsődéje és óvodája is. Oda visszük
őket minden nap. A Terikével vasárnap kipakoltunk mindent a konyhából és
kimeszeltük szép fehérre a falakat. Olyan jó tiszta illata lett az egész
lakásnak, mintha most épült volna fel a ház.
Kedves Anti!
Vasárnap voltunk a
gyerekekkel a cirkuszban. Nagyon jó műsort adtak. Volt egy kerékpár zsonglőr
is. Annak a tudását biztosan te is megcsodálnád. Nem akarom persze az ő tudását
a tieddel összehasonlítani, mert ő ebből él te meg biztosan mást fogsz tanulni.
Egyébként nekem nagyon tetszettek az állatidomárok és az artisták számai is. A
gyerekek nagyon jól mulattak a bohócok számain is. Én inkább szomorú lettem
annyira megsajnáltam szegény Pepi bohócot, amikor mindig pórul járt. A fehér
bohócot meg őszintén megutáltam, mert mindig kihasználta a Pepi hiszékenységét.
Kedves Mári Mama!
Ért bennünket a héten egy
igen szomorú hír is. Ápolunk a klinikán egy beteget. Ismerősnek tűnt, de nem
tudtam hová tenni. Már éppen letettem volna róla, hogy valaha is megtudjam,
hogy honnan olyan ismerős, amikor ő megszólított engem. Amikor megmondta a
nevét akkor már persze tudtam, hogy ki ő. Egy cikói fú, aki a Helivel egy idős,
de a nagypapájának néz ki így fogatlanul, beesett arccal, csont soványan,
teljesen ősz hajjal. Elmesélte, hogy ő egy fél éve tért meg a Szovjetunióból,
ahová a bátyámmal együtt vitték el Málenkíj Robotra. Elmesélte, hogy ők csak
kis ideig voltak egy táborban a bátyámmal, mert a Helmuthot tovább vitték. Ő
azt gondolja mondta, hogy a bátyámat szerinte már eltemették, mert nem volt
rajta a neve az élők listáján. Többet hiába kérdeztem nem volt hajlandó
mondani. Hiába kérdeztem, hogy melyik városban voltak, hogy mit dolgoztattak
velük, hogy sokan maradtak-e még kinn? Csak elhomályosították a szemét a könnyek
és nem beszélt többet semmit a kinti életéről. Én úgy gondolom, hogy nagyon fél
valamitől. Megmondom őszintén, hogy én most nem tudom, hogy mit tehetnénk. Én
nagyon remélem, hogy megjön a bátyám, de csak a szívemmel hiszem ezt. Az eszem
azt súgja, hogy igaza van a volt táborbeli társának és a Helmuth már csak az
égből vigyázza gyerekei sorsát és már az úr jobbján ülve igazgatja felesége
jövőjét. A Terike nagyon megdöbbent, amikor meghallotta a hírt. Úgy látom, hogy
már kezd egy kicsit megnyugodni. Azt gondolom, hogy lelkében már ő is elsiratta
a férjét.
Kedves Mári Mama!
Ha rendeződik, egy kicsit az
életünk szeretnénk, ha az Antival együtt meglátogatna bennünket. Megmutatnám,
hogy milyen szépen növi be a háború okozta sebeit a város. Elmegyünk majd a
cirkuszba is és nagyot sétálunk majd a Duna partján. Város szerte lázas munka
folyik, építik újjá a romba dőlt házakat. El se hinné, hogy milyen rohamosan
haladnak az építők, de még így is látszik, hogy micsoda ragyákat ütöttek a
városon a ledobott bombák, a több tíz kilométerről belőtt ágyúgolyók. Most,
hogy egyre több épület visszanyeri eredeti szépségét, kezdem csak látni, hogy
milyen gyönyörű is ez a város. Most, hogy ilyen rohamosan haladnak a
felújítással kezdem csak remélni, hogy visszanyeri valaha eredeti szépségét,
pompáját, monumentalitását fővárosunk.
Befejezésül
küldöm az új címünket:
Zoltai János. Budapest VIII.
kerület Illés utca 21.
Kérem, adja át üdvözletünket a
Szabó tanár úrnak és a családjának is. Mielőbbi válaszát várva és jó egészséget
kívánva az egész család nevében búcsúzom.
Tisztelettel és fiúi szeretettel
Jancsi!
Budapest, 1947. május 10.
Az Anti nagyot
nőtt az elmúlt évben. Már nem fűrészelte a férfi bicikli vázát, amikor az
iskolába tekert. Csak az ülés volt még magas. Csak onnan nem ért még a lába a
pedálig. Magasan volt az ülés még akkor is, ha a vázig engedte le a nyerget.
Ülve az ülésen, még messze volt a lábának a pedál. Ilyenkor még jobbra - balra
kellett csiszatolnia, hogy hajthassa a kerékpárt. A női vázast már régen nem
használta. Azzal az anyácska járt a próbákra vagy bevásárolni a Salamonék
boltjába, a Petőfi utcába. Anyácskát nehéz volt megtanítani a bicikli
használatára. Hol a kútba akart belehajtani, hol meg az árkot vette célba.
- Jaj, Mamácska
vigyázzék kend! Jaj - ja-jaj, kerülje kend a kutat! Jaj, az árok! Jaj,
mamácska, hát hogy vigyázzak én magára, ha nem tudja kend, hogy, hogy kell
kendnek biciklizni, na?
- Jól
van jól fiam, hát majd csak megszokom én ezt a drót szamarat.
- Hát meg hát, persze,
hogy megszokja kend mamácska. Csak vigyázzon kend, hogy ne menjen olyan lassan,
mert úgy könnyen ledobja kendet. Meg vigyázzon a fékkel, mert ha hirtelen
nyomja kend, mint az imént, akkor biza hamar megbokrosodik ez a drót csacsi,
akár a juhász, a Gábor bácsi keresztes hátúja. Meg aztán a kormányt se szabad
olyan hirtelenjében tekergetni, mert hát azt sem szereti a bicikli. Az első
féket, azt meg nem igen szabad erősen behúzni, mert ha gyorsan megy kend
völgynek a Kálvária dombról, vagy a Birka hegyről, át is veti kendet ez a drót
szamár, ahogy kend nevezi a biciklit, a kormányon. Aztán össze is törheti
kendet, mint én a múltkor a pöttyös bögrét. Aztán akkor ki csinálja meg az én
ebédemet, meg a vacsorámat?
- Na,
micsoda fiam van énnekem? Hát nem is engem sajnálnál mi, ha bajom esne, hanem
csak a te hasadat féltenéd mi?
-
Bizony nagyon sajnálnám én a mamácskát is, ha levetné magáról ez a makrancos
csacsi, aztán kezét vagy a lábát törné, de az ebédet, meg a vacsorát, hát azt
csak tőlem tagadná meg az átkozottja nem?
- Hát
úgy van, ahogy mondod fiam! Ezért inkább tanítsál meg engemet hajtani ezt a
fránya kétkerekűt.
Kevés idő elteltével aztán igen
megszerette az asszony a biciklit. Nem is csoda, hiszen ha a boltba kellett
elugrani, vagy a közösségi házba sietni valamilyen próbára, a bicikli volt a
leggyorsabb, legalkalmasabb eszköz. Csak felpattant járművére, aztán negyed óra
elteltével már fizethetett is a cérnáért, amit a Lénárt boltban vásárolt, vagy
a paprikáért a Salamonéknál a Petőfi utcai árudában. Eleinte persze csúfolták a
faluban a biciklizésért. Főleg a sógornője a Bíró Annus vette erősen a
nyelvére.
- Na, nézd már
Béla! Már megint jön a sógorasszonyod a biciklijével. Ül rajta, mint a majom a
köszörűkövön!
Máskor meg:
- Nézz oda Bélám,
hát nincs ebben a vénasszonyban semmi szemérem! Hát még a térdje is látszik
annak, amikor leszáll arról a bicikliről! Teljesen megbolondult ez az asszony?
Aztán még a templomba is azzal hajt oda a szégyentelenje. Nem is tudom, hogy a
pap miért engedi be a templomba?
Később aztán megszokták, hogy ha
csönget valaki, hát az biztosan a Mári mama a biciklijével.
A fiú folyton
biciklizett. Reggelente mielőtt az iskolába ment körbe tekerte a falut. Volt,
hogy mikor elindult otthonról nem is a központ felé, ahol az iskola székelt,
hanem vele ellentétes irányba, ki a Hauer malomnak vette az irányt a Dorogi
utcán. Ott körül nézett egy kicsit, megszámolta a sünöket meg a madárfiókákat,
köszöngetett az ott levőknek és csak azután fordult az iskola felé. Mielőtt
bement volna a tanoda kapuján még feltekert a Kálvária Dombra a templomhoz,
megkerülte a temetőt aztán hagyta a biciklit szabadon szaladni le a meredeken.
Iskola után meg volt, hogy a Závodi utcán robogott végig egészen Kovácsiig, s
csak amikor visszaért onnan a központba, csak akkor fordult jobbra és tekert
haza a Dorogi utcán. Máskor meg az iskolából Mucsi felé hajtott először.
Ilyenkor a Petőfi utcán hajtott végig aztán a hídnál szelíden balra kanyarodva
ért a Mucsi utcába. Már az utolsó házak is rég elmaradtak mögötte, amikor
megfordult. Az úton lefelé jól felgyorsulva kanyarodott nagy sebességgel a
hídra. Azon átrobogva jutott a Hőgyészi úton jobbra fordulva a központon
átszáguldva a Dorogi utcába, haza. Ősszel gyakran hajtott fel a meredek úton a
Zsidó dombra, mert a szőlőt nagyon szerette. Itt a Zsidó dombon sorakoztak a
falu szőlős kertjei. A présház soron tekert végig, s ha látott valakit a szőlők
között hajladozni hangosan, barátságosan köszönt. Az emberek örültek neki és
meg-megkínálták egy-egy fürt szőlővel. Igen gyakran fordult a központban a
téglagyár felé. Érdekelte, hogy lesz a meredek partoldalról leontott agyagból
„A J” feliratos szép pirosra égetett tégla. Leginkább a sajtoló gép a drótos
leszabó keret érdekelte. A száradásra kirakott szellősre kupacolt vályog halmok
hosszú sorai között csak átfutott, hogy a kemencébe rakodók munkáját nézhesse.
Aztán átfutott a kemence másik oldalára, ahol már rakodták ki a kibontott
kemencéből a még forró készre égetett téglákat. A munkások félig mezítelen
testéről patakokban folyt az izzadság, amikor megrakott talicskáikkal
kiegyensúlyoztak a végtelennek tűnő bendőjű kemence több ember magas forróságot
ásító ajtaján. Jóska bácsitól, az egyik téglamestertől megtudta, hogy a
téglákba azért sajtolják bele az „A J” jelet, mert a gyárat Avar János
létesítette és megérdemli, hogy tisztelegjenek neki, hiszen tavasztól őszig
sok-sok embernek ad munkát. Télen csak a karbantartók dolgoztak a telepen.
Ilyenkor zsírozták a gépeket, cserélték a futószalagok megsérült gumi
szalagjait. Eleinte egymagában járta a falut. A magányos, kissé zárkózott fiú
nehezen talált játszó társakat. Később aztán igen csak összebarátkozott a
Csobot Zolival, a padtársával és a Csobot Pistával, a Zoli öccsével, aki az
alattuk lévő osztályban koptatta a padot. A Zoli három évvel volt idősebb a
fiúnál, a Pista meg egyel fiatalabb. A háború szeszélye folytán, mégis egy
osztályba került a Zoli és az Anti. Mind a két Csobot gyerek magas növésű, erős
csontú fiú volt. Bár az Anti is magasra nőtt a korához képest, a Zoli mégis egy
fejjel magasodott fölé, de a Pista sem volt alacsonyabb az Antinál. Az
idősebbik fiúnak nem jelentett gondot, ha egy zsák szemes kukoricát kellett a
padlásra vinnie. Nem fog ez ki rajtam mondta, aztán már szaladt is fel a vállán
a zsákkal a meredek lépcsőn. A két testvér közül a Zoli tanulta könnyebben a
verseket, az ő fejébe költöztek hamarabb a nyelvtan és a matematika szabályai
is. A Pista viszont igen szépen énekelt és tehetségesen rajzolt. Most, hogy
összebarátkoztak közösen járták az Anti biciklijével Tevel utcáit. Az ülést a
Zoli foglalta el, mert csak ő nem fűrészelte fenekével az ülést tekerés közben.
Az Anti ült rendszerint a kormányon, arccal a haladás irányába fordulva. Egyensúlyát
az első villa homlokfelületére támaszkodó lába biztosította. Pista a
csomagtartóra telepedett, lábát a hátsó kerék tengelyének kétoldalt egy-egy cső
darabbal meghosszabbított csavarján pihentetve. Már a haladásuk is cirkuszba
illőnek számított, egész életre szóló élményt azonban az elindulás és a
megállás jelentett annak, akinek volt szerencséje legalább egyszer látni ezt a
nem mindennapi műveletsort. A Zoli szépen szabályosan hozta mozgásba a
járművet. Úgy szállt fel a biciklire, ahogy egy férfi biciklire illik. Bal
lábával a kerékpár bal pedáljára taposott miközben két kezével erősen markolta
a kormányt. Jobb lábát tempósan vetette át az ülés felett néhány erőteljes
lendítés után, aztán ügyesen huppant a nyeregre. Tekert néhányat, aztán amikor
már uralta a járművet az Anti felé fordult, aki arccal a menet iránynak, de
háttal a kerékpárnak várakozott erősen Zoli vezényszavára koncentrálva, a
teendőket járatva agyában. Amikor végre elhangzott a Zoli – Anti most! –
harsány vezényszava, felgyorsultak az események. Anti hátranyúlva két kezével
ügyesen elkapta a kormányt. Pár lépést futott a kerékpár kormánya előtt, hogy
felvegye a bicikli ritmusát, erősen előre és fellendítette jobb lábát. Át az
első kerék felett. Baljával az első kerék meghosszabbított tengelycsavarjára
ugrott. Jobjával a keréktartó villa homlok lapjára lépett és felült a kormányra
és már el is foglalta utazó helyzetét. A bicikli tett néhány métert, csak
annyit, hogy Zoli a kerékpár hajtója, érezze a megváltozott súlypontú jármű
mozgását és már vezényelt is öccsének: Pista te jössz! És Pista már iramodott
is a jármű után. Két kezével elkapta a hátsó kerék fölé szerelt csomagtartót
felugrott és felrántotta magát rá. Már csak a lábát kellet a meghosszabbított
tengelycsavarokra támasztania. Leszállni a csomagtartón ülőnek volt könnyebb. A
csomagtartón utazó fiú csak felugrott a levegőbe és a kerékpár kiszaladt alóla.
Csak arra kellett vigyáznia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Futott hát a
kerékpár után, ha gyorsan szaladt velük a bicikli, még a kezével is kalimpált
párat, aztán amikor már biztosan állt a lábán lassult a futása. A kormányról
leszállni valódi művészet volt. A kormányon utazó, óvatosan lecsúszott a
kormányról addig, amíg el nem érte lábával a kerék tengelyét. Aztán átemelte
egyik lábát a kerék felett. Majd hatalmasat lendítve elrúgta magát a
kerékpártól, miközben elengedte a kormányt. Amikor talajt ért szaladt, mint a
szélvész, hogy orra ne bukjék. A fiúk olyan tökélyre vitték ezt a mutatványt,
hogy bármikor képesek voltak menet közben felugrani a gyorsan robogó biciklire
illetve leszállni a mozgó járműről. Együtt tekerésük sajnos rövidnek bizonyult.
Addig tartott csak, amíg a Zoli észre nem vette, hogy a Csobot Annus, a Juliska
lánya milyen szép. Amíg álmaiban meg nem jelent a vágy, amíg be nem töltötte
bensőjét az akarat, hogy birtokolja Annuskát, hogy elvegye apjától - anyjától,
hogy más ne érinthesse, hogy az övé legyen teste lelke. Akkor ő nagyfiú lett.
Onnantól már nem érdekelte Anti biciklije, és nem vonzotta a mutatvány, és nem
akarta vezényelni a fiúkat. Innentől ő már mást sem akart csak az Annuskát. És
a villámok a lány szeméből is mind felé szálltak. Mind őt találták szíven.
Ettől fogva a Pista és az Anti ketten koptatták a biciklit. A csomagtartón
utazó olykor-olykor még le-felugrált menet közben a mozgó járművön, amikor a
Birka dombra, vagy a Csigahegyre hajtottak, de ez már más volt. Tudták mind a
ketten, hogy életüknek egy szép szakasza végérvényesen lezárult. Tudták, hogy
mutatványuk végleg ott maradt a múltban.
Mári mama egyre
csak a Terike levelén járatta az agyát. Olykor még álmában is látta az
asszonykát, amint a Jancsi után epekedve álmatlanul hánykolódik forró testével
az ágyban. Még az előadások izgalma sem tudta feledtetni vele a fiatalasszonyt.
Egyre csak ott kőrözött agyában a kérdés, hogy mit is mondhatna neki, hogy mit
is tanácsolhatna? Az egyik este aztán elhatározta magát. Papírt meg tollat
kerített és nehéz kezének szálkás betűivel kezdte kiírni magából háborgó lelke
tanácstalanságát. Mikor nekilátott még nem tudta mit fog írni. Csak annyit
tudott, hogy ott Pesten a Terike igen csak várja a tanácsait. Tudta, hogy a
fiatalasszonynak kell a jel, az ő jele, hogy a Jancsi gondoskodó, gyámolító
sógorból szerelmesévé, élete párjává, szerelmes szavakat suttogó szeretőjévé
legyen. Mári mama írt néhány sort, aztán összetépte. Belekezdett megint, aztán
megint összetépte az írást. Tudta előre, hogy nehéz lesz, de maga sem gondolta,
hogy ennyire.
Kedves Terikém!
Tudatom veled,
hogy én jól vagyok és a fiam az Anti is hála az úrnak egészséges. Remélem, hogy
tik is megtaláltátok már a helyeteket a nagyvárosban és, hogy mindannyian
egészségesek vagytok. Ne haragudj, hogy az én ronda és alig olvasható írásomat
kell, olvassad, de nem akartam az Anti tollába mondani, amit írni akarok, mert
azt gondolom, hogy ez a levél csak tereád és énreám tartozik. Szóval kicsi sváb
leánykám én egyáltalán nem csodálkozok, hogy te az én Jancsi fiamat igen
megszeretted, mert az a gyerek igencsak jóképű, okos, figyelmes fiú. Tudom én
azt is, hogy ő tégedet nem csak úgy szeret, mint a sógornőjét, hanem, hogy
megszerette tebenned az a gyerek a szép leányt is, mert az látszott annak a
nézésén, ahogy rád tekintett, amikor ide értetek hozzám már akkor is. Tudod
kicsi leánykám az én öreg szemeimet bizony nehéz már megtéveszteni. Láttam én
az ő pillantásán, hogy ő bizony még a hétfejű sárkánnyal is megküzdene éretted,
ha az támadna reád. Meg óvna ő még a pokol tüzétől is, csak szeretni nem mert,
mert te az ő bátyjának vagy a felesége. Énnekem is ez a bánatom, hogy te ugye
ahhoz a Helmuthoz mentél hozzá. Mert én, ahogy titeket megismertelek, hát szebb
egymáshoz jobban illő párt még nem igen láttam. Azért is szerettelek én meg
annyira mind a kettőtöket. Tudod kisleányom, beszéltem én sok emberrel. Azok
mindannyian azt mondták nekem, hogy haza eresztették már az oroszok az
elhurcoltakat. Sajnálom én nagyon a te férjedet, de azt gondolom, hogy őt ott a
messzi tájakon temették el. Azt gondolom én, hogy ő ott a messzi havas pusztaságokon
adta vissza lelkét az Úrnak. Én azt gondolom, hogy sohasem jön ő már haza. Én
igen sajnálom őtet, mert nem láthatja az ő két szép gyermekecskéjét meg a
szeretteit. Mégis azt gondolom én, hogy nektek az én Jancsi fiammal már nem
igen van mire várni. Öleljétek tik egymást szorosan és legyetek igen-igen
boldogok, mert tik a boldogságra erősen rászolgáltatok. Azt is gondolom, hogy a
Jancsi olyan jó apja lesz a gyermekeiteknek, mint amilyen jó édesanyjuk vagy te
Terikém. Adja az Isten, hogy igen-igen hosszú ideig éljetek boldogságban és
neveljétek becsületes, boldog emberré a kicsi Jakabkát, meg a kicsi Terikét.
Mert tudd meg, hogy nem az a legfontosabb, hogy orvossá, vagy tanárrá
nevelitek-e őket, vagy akár kéményseprővé, hanem az, hogy becsületes boldog embert
érleljetek belőlük.
Kedves kicsi Terikém!
Meg nem állom, hogy meg ne kérdezzem, mondjad csak, hogyan boldogultok tik
abban a nagyvárosban? Mert ugye tik sem oda születtetek. Tik is
szerettétek hallgatni reggel a pacsirta énekét, érezni az erdőből kiosonó
szellő simogatását, a kicsi patakocska csobogását. Ott Budapesten meg a
villamosok csilingelnek, meg a buszok dudálnak, aztán azok ébresztenek titeket.
Meg nem patakocska csobog, hanem az a nagy víz a Duna hömpölyög. Tudom
én, hogy élni lehet ottan is, mert hát milliónyi ember lakja azt a várost, de
abból a sok emberből elég kevés az, aki reád köszön. Kevés az, akihez
fordulhatnál, ha valami baj ér. Meg érdekelne az is, hogy mi van a kicsi
unokáimmal? Meg, hogy, hogyan boldogultok tik abban a klinikában? Tudom én,
hogy a munkátokkal nem igen lehet baj, mert tik mind a ketten szorgalmas dolgos
emberek vagytok, de a kicsikék megszokták-e azt az óvodát, meg azt a bölcsődét?
Meg érdekelne az is, hogy a Jancsit tanítják-e már azon az egyetemen? És, ha
tanítják, hát fogja-e a feje azt a sok tudományt? És te tanulsz-e még, vagy már
dolgozol? Látod-e kicsi leányom ennyi mindent szeretnék én tudni?
Legyetek nagyon boldogok és
nagyon vigyázzatok egymásra!
Őszinte szeretettel ölel benneteket
Mári mama!
U.I.: Látod-e én is úgy vagyok vele,
hogy nem tudom abba hagyni, ha már egyszer írni kezdtem, mert most, hogy
eszembe jutottak azok a szép idők, amikor együtt keltünk és feküdtünk, aztán
most nehéz tőletek eltépni a gondolatomat. Csókold meg, hát a Mári mama nevében
és a Mári mama helyett is a kicsi apróságokat, és mondd meg nekik, hogy a
mamácska igen szereti őket! Írjál, amint lesz egy kicsi időd!
Kora ősz
volt már és lassan alkonyatba fordult a délután, amikor a Mári néni a rét
mellet haladt el otthonról a közösségi ház felé. Gyalogosan ballagott, mert
élvezni akarta az estébe hajló nap langy melegét. Ilyenkor Nagyvejke felől
lengedezett a szellő. Az erdő fái még lassítottak a járásán a mező virágai
édesítették az illatát. Csendes volt minden. Mári mama nagyon szerette ezt a
csendet. Csak a távolban zörgött hazafelé csendesen néhány kései lovaskocsi a
mezőről visszatérőben. A verebek csivitelve tértek meg kis csapatokban a lombos
fák sűrűjébe alvóhelyükre. Zajongva civakodtak, veszekedtek, míg a legjobb
hálóhelyért verekedtek. Az asszony nagyon szerette ezeket a hangokat. A réten
két tehén legelt. Csendesen kérőztek. Egyikük folyton felugrált a másik hátára.
Ilyenkor az alul levő neki iramodott és lerázta magáról terhét. Na, a Varga
Marisék tehene igencsak kívánja a bikát jegyezte meg csendesen magában az
asszony. Hágna már nagyon. Ne lesz egy év múlva megint kisbornyújuk, ha
elhajtják végre a bikához ezt a tarkát. Gondolta elhaladtában a tehenek
mellett. Mi van ezekkel a Marisékkal, hogy ilyen későn még itt a réten tartják
ezeket a teheneket? Már régen fejni kellett volna. Éppen a nagy fenyőfát
nézegette, amelyiket fojtogattak a sötétzöld borostyán és a már sárguló levelű
vadszőlő kar vastagú indái. Tovább haladtában arra gondolt, hogy ki kellene
vágni szegény fát, mert az élősködők teljesen megfojtják. Már nincs is tű az
ágain. Messziről ugyan szépen zöldell, de csak a vadszőlő és a borostyán levele
látszik rajta. És az asszony a fát is nagyon szerette. Kicsit megszaporázta
lépteit, mert itt puszta volt minden. Csak a réten hajtogatta a térd magas
füvet a szél. A tehén bőgése itt közeledett gyors iramban hátulról felé. Aztán
már az út dobogott patái alatt. Mári mama rosszat sejtve fordult a hang
irányába. A tehén leszegett fejjel, előre szegezett szarvval, mint Toldi Miklós
bikája robogott fújtatva felé.
- Ne Böske ne! – kiáltotta
az asszony és kampós botjával, amivel eddig a járását könnyítette, nagyot ütött
a tehén fejére. A megvadult tehén meg se torpant az ütéstől. Földre döntötte az
asszonyt. Az erős asszony úgy terült végig a földön mintha rongybaba volna.
Kemény tenyerével a tehén orra lyukába markolt és csavarta, tekerte,
szorította. Az állat panaszosan felbőgött, de támadott tovább. Szarvával, mint
könnyű tollpihét lódította a levegőbe a termetes asszony nehéz testét. Mári
mama a tehén hátára esett és onnan zuhant nagyot nyekkenve a földre. Az állat
hátsó lábai tonna súllyal tapostak Mári mama ágyékába. mellére. Az asszony
száján és orrán élénkpiros vér szivárgott, szeme elhomályosult és nem is tért
soha többé vissza belé az élet hamiskás csillogása. A megbőszült tehén szarvára
szúrta még párszor az élettelen testet, a vér fröcskölve tőrt át a szétszakadt
ruhán és hatalmas területen keveredett vérsárrá az út porával. A gyilkos állat
patái mély áruló nyomokat préseltek belé. Az asszony mindebből már szerencsére
nem érzett semmit. Az ő lelke akkor már a bácskában elhalt férjét kereste a
mennyben. A csillagokból nézte földi teste értelmetlen pusztulását. Az asszony
összetört, véráztatta testét a Böskéért szalajtott Varga Pista gyerek, a Maris
fia találta meg. A fiú a réten keresztülvágva futott a tehenekhez. Már igencsak
sötétedett mire elérte az állatokat. Besötétedett bizony, hiszen ilyenkor
ősszel egy csapásra váltott sötétre a szürkület a teveli réten. Hangosan
kiabálva, ostorával nagyokat durrogtatva fordította a marhákat a haza vezető
útra. Addigra a tehén már megnyugodott és békésen, tűrte, hogy a gyerek
hazafelé terelje. Ahogy az útra ért a fiú a nagy fenyőfánál a rétről, valami gyanúsat,
valami nem odaillőt, valami kupacot pillantott meg a tehenek előtt az úton.
Csak nem valami zsákot ejtettek le valamelyik szekérről? Találgatta
magában a gyerek. Hát az lehet. Gondolta. De mi az, ami körülötte feketéllik?
Tanakodott tovább csendesen. Inkább ember lehet az állapította meg szintén csak
úgy magában, ahogy közelebb ért. De mi van ezzel, hogy nem mozdul? A végén még
megtapossák a tehenek. Lehajtotta a rétre a marhákat és sebesen a földön fekvő
felé futott. Már csak pár lépésre volt az ismeretlen földön fekvőtől, amikor
észrevette, hogy a test karjai és lábai rendellenesen, kicsavarodva fekszenek a
test körül a földön. És mitől ilyen ragadós minden? Találgatta. Innentől csak
lassan tétovázva közelített az ismeretlenhez. Még nem tudta, de már érezte,
hogy itt valami nagy baj történt. Pár tétova lépés után, aztán amikor meglátta,
hogy a földön kicsavarodott végtagokkal, összehasogatott csupa vér testtel
fekszik egy asszony előtte a földön, igencsak megszeppent. Öklendezni kezdett.
Amikor egy kicsit összeszedte magát, többé a földön fekvő test felé, sem mert
nézni. A teheneket futásra kényszerítve, űzve, hajszolva rohant hazáig. Már a
kapuból kiáltozott:
- Édesapám!
Édesanyám! Jöjjenek valaki összetörve véresen fekszik a Hauer malom felé az
úton! Egy asszony, de minden csupa vér meg sár! Jöjjék már kend gyorsan
édesapám!
- Mit mondasz
fiam? – Szaladt ki Gergő az istállóból.
- Jöjjön kend
édesapám, mert egy asszony vérbe fagyva fekszik az úton a Mári néniék felé!
- Anyjuk! Hozzad a
viharlámpást! Aztán él-e még fiam?
- Nem tudom, de
minden csapa vér.
- Aztán hol
akadtál rá? Hallod-e?
- A nagy
fenyőfától kicsit innen az úton.
- Szaladjunk
asszony! Te meg fiam ugorj el a doktor úrért, aztán mondjál el neki mindent
apróra. Ügyesen hallod-e? Mi meg szaladjunk sebesen, hátha segíteni kell.
A Varga házaspár csak lassan
botladozva haladt a poros gödrökkel teli úton a korom sötétben. A viharlámpa
kormos üvege kevés fényt engedett át magán, mintha ő is gyászolná az elhunytat.
A hold is takarékoskodott a fényével, hisz oly alacsonyan járt még vékony
sarlója az égen. Csak a csillagok hunyorogtak fenn és a kormos üvegű lámpa
pislákolt lenn a Varga Gergő kezében.
- Na, világítsál
csak ide, hallod-e? – Mondta Maris az urának, amikor a tetemhez értek.
- Ez biza megholt.
– Állapította meg Mariska rövid vizsgálódás után.
- Én is úgy
gondolom. – Helyeselt az ember. – Aztán ki lehet ez?
- Én a Mári
mamának gondolnám, de hát olyan sáros, véres itt minden. Meg aztán ez a
viharlámpa sem igen segít a világosságával, hogy rendesen lássak. De mi
történhetett itten? Valami nagyon tönkretette ezt a szegényt, akárki volt is.
- Tönkre az,
hallod-e te asszony! Tönkre, biza de nagyon. De mi tehette? Mert Hadikban még
azt mondanám, hogy talán medve, de itten nincsen olyan.
- Nem tudom én mi
tette, de, hogy ez a szegény megholt, az egészen biztos akárki volt is élő
korában.
- Itt mersz-e
egyedül maradni Maris? Mert, ha igen, én elmennék mihozzánk, aztán lovakkal meg
kocsival térnék vissza.
- Hát én igencsak
félnék itt magamban.
- Jól van, akkor
maradok én is, mert ennek, a szegénynek már semmi sem sürgős. Meg aztán úgy
hallom kocsival jön a doktor. Biztosan kocsival, már hallom is a kerék
zörgését. Meg a lámpa is gyorsan közeledik. Meg aztán nem úgy jár a fénye,
mintha ember imbolyogatná a kezében.
A kocsi hamar odaért hozzájuk és
valóban a doktor ült rajta. Fiatal doktor volt fürgén ugrott le a bakról az
orvosi táskával a kezében.
- Világítana nekem
Gergő bátyám, ha szépen megkérném? – Kérdezte udvariasan a fiatal orvos.
- Világítok én
doktor úr! Már hogyne világítanék, de csak annyira tudok, amennyire ez a rossz
lámpás engedi. Hozzad te Maris a kocsiról a doktor úr lámpáját! Úgy látom annak
nagyobb a világa.
- Hát ez szegény
visszaadta a lelkét az úrnak. Nem is csoda. Én ennyire összetört testet még nem
is láttam. Mintha vonat ütötte volna el. Nem vagyok benne biztos, de mintha a
Mári mama teteme volna.
- Én is annak
gondolnám. – Helyeselt az asszony.
- Hanem a
rendőrnek is szólni kell, mert gyanítom, hogy nem magától tört ennyire össze ez
a szegény asszony. Úgy gondolom a sebeket nézve, hogy valami bika öklelhette
fel. Nekem sajnos nincs már itt dolgom, mert a mennyből nem tudom én sem
visszahozni a lelkét. Én elmegyek a rendőrért, meg hozok segítséget is. Maga
Gergő bátyám várjon meg itt bennünket! Magát meg Maris néném, ha gondolja,
hazaviszem szívesen. Mondta miközben az ülésdeszkáról levett pokrócát a halott
asszony tetemére terítette.
- Az biza jó
lesz doktor úr, mert a kicsi gyerekecskék még mind éhen vannak.
- Nem
lehetne, hogy én is menjek doktor úr? Mert ennek a szegénynek már úgyis
mindegy, ha már egyszer megholt.
- Azt bizony
nem lehet Gergő bátyám, mert gondolom, maga sem venné a lelkére, ha valami
kutya, vagy róka még több kárt tenne a testben.
- Hát azt
biza nem! Na, jól van jól. Maradok! De akkor siessenek a doktor úrék! Meg
hozzon vagy három segítséget, meg valami saroglyát, mert, ha a Mári mama volt a
szegény megboldogult, akkor kell az erő, hogy a kocsira emeljük.
- Sietünk,
amennyire csak lehet. – Ígérte a doktor és már robogott is a falu felé.
A
kórus próbáján hiába várták a Mári mamát az énekesek. A Juliska neki kezdett a
gyakorlásnak, de sehogy se ment a dirigálás, mert rosszat sejtett. Tudta, hogy
mamácska nem hagyná ki a próbát, ha nem volna valami nagy baj.
- Csak nem
beteg az, az asszony te Vili? – Kérdezte nyugtalanul.
- Biztosan meghűlt.
De tudod mit? Próba után elmegyünk, megnézzük nincs-e valamire szüksége a
mamácskának. Nagyon megfázhatott, ha nem jött a próbára. Én sem tudnék jól
aludni, ha nem tudnám, hogy mi van vele.
Végig énekelték a dalokat, aztán
indultak is a Mári mamához.
Gergő bácsinak
volt ideje gondolkodni, most, hogy egyedül hagyták a halottal. Csak nem a Böske
tette? Morfondírozott. Hát gonosz egy állat az biztos főleg, ha fogékony a
bikára. Engemet is megöklelt volna egy párszor. Igaz én oldalba vertem a villával
aztán akkor megjuhászodott. Az asszony még fejni sem meri olyankor, mert
felrúgja a kicsi székével együtt, hogy csak úgy kalebalál a sajtárral együtt.
Én is csak a fütykössel a kezemben merek olyankor közel menni hozzá. Hát, ha az
volt, hát isten bizony kiméretem a húsát a Kovács Bélával, vagy leadom a
húsüzembe, hogy taglózzák le ott. Már régen azt kellett volna tenni. De, hát ki
gondolta volna, hogy itt a réten is megtámad valakit legelése közben? Eddig
jutott a gondolataiban, amikor meglátta, a közeledő kocsik imbolygó lámpáit.
Magában már biztos volt abban, hogy a Böske áldozata fekszik összetörve, vérbe
fagyva, halálra tiporva a porban. A rendőr az orvos kocsiján érkezett. Kezében
erős fénnyel világító lámpást szorongatott. Az őrmester olyan negyven éves
forma pocakos, magas, erős, nagymarkú ember volt. A rendőrség egyenruháját
viselte már a háború előtt is. Mindenki tudta róla, hogy nem ijed meg a saját
árnyékától, de a másokétól sem. A tavalyi búcsúkor is egymaga teremtett rendet.
Pedig akkor vagy harmincan ütötték egymást a kocsmában. A svábok verekedtek
össze a székelyekkel, mert nem tudták eldönteni, hogy melyikük húzassa a
cigánnyal. Mikor már mindenki ütött mindenkit, akkor a csizmások is
belekeveredtek. Az asszonyok sápítoztak, visongtak, mert féltek, hogy a végén
még embervér fog folyni. Akkor ő csak benyomakodott a verekedők közé, a
leghangosabbat kiragadta a tömegből, lekevert neki egy jókora pofont lapát
tenyerével az már nem verekedett tovább azon az estén. Összecsúszva pihent a
sarokban. Aztán megint csak a legharciasabbat választotta ki a megmaradottak
közül, azt is a társa mellé küldte a sarokba pihenni egy ugyancsak jól
irányzott pofonnal. Az első négy kiemelése után hirtelen abbamaradt a
verekedés. Senki sem igényelte az őrmester pofonját. Húzatták szépen sorba a
cigánnyal. Innentől együtt énekelt az egész kocsma. Mesélték azt is faluszerte,
hogy előkeríti ő még a föld alól is, azt, aki ellopta a más présházából a bort,
más erdejéből hordta a fát, kertjéből a tyúkot, padlásáról a kukoricát,
kamrájából a sonkát vagy a kolbászt. Volt is tekintélye mindenki előtt. Amit
megmondott, hát az úgy volt. Igaz az is, hogy sohasem avatkozott más dolgába.
Csak akkor lépett közbe, ha rendet kellett tenni. Akkor viszont határozottan.
Ha meg segítséget kértek, ő volt az első, aki ugrott. Segített megigazítani a
félre csúszott cserepet. Kiragadni a kátyúból a beragadt kocsit. Vagy kihúzni a
kútba esett embert. Most, hogy odaért a tragédia színhelyére, most is azonnal a
kezébe vette az irányítást.
- Nesze Gergő fogd
ezt a lámpást és világíts mindig oda, ahová mondom! De el ne vakíts vele
hallod-e! Te meg doktor gyere velem! Maguk emberek meg maradjanak a
szekereknél, nehogy összetapossanak mindent! – Rendelkezett. - Na, mit gondolsz
doktor? Mi tehette?
- Én a
sérülésekből azt gondolom, hogy valami bika, vagy megvadult tehén tehette.
- Hát, ha tehén
volt, az akkor igen nagy volt, mert nem volt ijedős asszony a Mári mama, meg
aztán az erő dolgában sem állt hadilábon. Ugye te is azt gondolod, hogy ő az
áldozat?
- Úgy gondolom, de
biztos csak akkor lehetek benne, ha lemossuk az arcáról ezt a véres sarat.
Most, hogy rendesen látok még szörnyűbbnek látszanak a sebek, amik az egész
testét ellepik.
- Látod itt a
porban a nyomokat?
- Látni látom, de
nekem nem mondanak semmit.
- Szépen lassan
jött otthonról. Időnként a botját is használta. Látod itt megállt. Valamit
nézett, meg körbe - körbejárt. Szerintem a nagy fenyőfán nézett valamit. Aztán
tovább sétált. Itt vette észre, hogy veszély fenyegeti, mert megállt és szembe
fordult a veszéllyel. Itt esett a földre. Méghozzá a hátára esett. Látod itt
ezeket a nyomokat a vérben? Ezek bizony valami marha nyomai. Méghozzá jó nagy
marhához tartóznak. Látod milyen mélyre nyomódtak? Hát abból gondolom igencsak
termetes állat hagyta hátra. Na, menjünk csak vissza a fenyőig.
- Mit keresünk?
Mondd, hogy mit figyeljek!
- Hát úgy van,
ahogy sejtettem. Látod itt szaladt ki a rétről az útra az állat. Ezért nem
vette észre a veszélyt, mert a rét füve elnyelte a rohanó tehén patáinak zaját.
Itt ahol kiért az útra már olyan közel volt az asszonyhoz a támadója, hogy az
asszonynak már esélye sem volt kitérni. Ahogy nézem talán öt méterre volt,
amikor meghallotta, hogy robog utána a tehén. Akkor nyomban megfordult, de a
nagy lendülettel érkező állat elsodorta, mint egy szalma bábút.
- Azt mondtad,
hogy volt nála bot is. Márpedig az ő kezében igen jó fegyver lehetett egy
kampós bot.
- Igazad van,
keressük meg azt a botot! Meg igazad lehet abban is, hogy hatásos tud lenni,
egy görbebot, egy markos ember kezében. Főleg, ha jól kiszárított meggyfából
hajlították. Jöjjenek, emberek keressenek egy görbe botot a réten! Vigyázzanak
az úton lévő nyomokra! Aki megtalálta a botot kiáltson, de ne emelje fel, ne
nyúljon hozzá! Csak annyit mondjon, hogy őrmester úr megvan! Értették?
Az emberek nekiláttak a kutatásnak.
A Juliska és a Vili hirtelen
szerteszaladó fényeket látott, amikor a Dorogi utcára értek.
- Jöjjenek
emberek! Keressenek egy görbe botot! Valahol itt kell lennie a réten! Az útra
az elhunyt körül ne lépjenek! – Hallották az őrmester rendelkezését.
- Itt nagy baj
lehet Vilmosom. Én valami tragédiát sejdítek.
- Akkor siessünk
Juliskám.
- Jaj, mennyi ember!
Meg aztán mind lámpással szaladgálnak. Itt meg minden csupa vér meg sár. Hú,
ilyen szárazságban sár, hát az honnan lett? Jaj, Vilmosom itten biztosan
kifolyt valakiből az utolsó csepp vér is.
- Csak óvatosan
Juliskám! Vigyázz, hogy ne tapossál szét mindent! Mi történt itt emberek?
- Azt mondják,
hogy a Mári mamát terítette ki valami állat. Ahogy hallottam, mert még csak
találgatnak. De kérdezze inkább az őrmestert, tanár úr! Ő dirigál itten
mindent. A doktorral vizslatják a nyomokat. Most valami görbe botot kerestetnek
az emberekkel a réten.
- Jaj,
istenem a mamácska! – Zokogott fel Juliska.
- Jól van
jól Juliskám, hát hallod, hogy még nem biztos, hogy a Mári mama az! –
csillapította a feleségét elhomályosuló szemmel Vili. – Bizakodjunk, hogy nem ő
az áldozat. De hát hogy történt a dolog? Őrmester! Doki! Megnézhetjük az
áldozatot?
- Keressétek
inkább ti is a botot! Majd megnézitek, ha mindent átvizsgáltunk!
- Itt a bot
Őrmester úr! – Kiáltotta az egyik kereső.
- Jól van!
Ne nyúljatok hozzá! Már jövünk is! – Parancsolta hangos szóval az őrmester. –
Gyere doki, vallassuk ki azt a botot.
- Mit kell
rajta nézni? – Kérdezte az orvos. Választ nem igazán remélve. - Szerbusz, Vili!
Csókolom a kis kezedet Juliska. Ezek szerint már terjed a hír a faluban, hogy
ti is ideértetek?
- Nem
hallottunk mi semmit! A Mári mamához indultunk megnézni, hogy beteg-e mert nem
jött a próbára. Őt takartátok le a pokróccal?
- Én úgy
vélem, hogy ő az áldozat, de biztosat csak akkor mondhatok, ha megtisztítjuk
szegényt a vértől meg a sártól.
Juliska ekkor hangosan felzokogott.
A tanár vállára vonta a felesége fejét és gyengéden simogatva az asszony haját
nyugtatgatta őt.
- Világíts
ide azzal a lámpával Gergő! Látod milyen messze repült az áldozattól a bot? Az
is furcsa, hogy erre a nagy fenyőfa felé találtuk meg a baleset színhelyétől.
Szerintem akkor repülhetett ki az asszony kezéből, amikor felrepítette a
levegőbe az állat. Az viszont látszik a boton, hogy legalább egyszer
lesújtottak vele. Látod, hogy megrepedt a fája? Meg vér és szőrszál is tapadt
rá. Tehát megsebezte az ütés az állatot.
- Biztosan
az alvégről legeltetett valaki itt, mert a falu másik végéről, csak nem ide
hajtják legelni a marhákat.
- Igazad
van doki! Így könnyebben megtaláljuk a merénylőt. Még ma éjjel végig kell
járnunk a Dorogi utcán lakókat és ki kell őket kérdezni, hogy ki legeltetett
itt. Ugye azt mondtad, amikor értem jöttél, hogy a Gergő fia talált az áldozatra,
miközben a teheneiket terelte haza?
- Igen
értem is a Pista gyereket szalajtotta az apja.
- Nem
szívesen citálnám ide az Anti gyereket, hogy azonosítsa az elhunytat. Szerinted
is a Juliska ismerte a legjobban a Mári mamát?
- Hát
ők minden esetre igen jó barátok voltak. Úgy tudom, hogy inkább valami anyja
lánya kapcsolat volt közöttük, mint barátság. Szerintem is jobb volna, ha
Juliskával nézetnéd meg az elhaltat, mint azzal a gyerekkel. Ha ráismertek,
akkor meg el kellene küldeni őket a férjével együtt a gyerekhez, hogy
vigyázzanak rá.
- Rendben
van. Utána meg a rendelődbe vitetem a tetemet, hogy alaposan megvizsgálhassad,
na meg, hogy letisztogassátok.
- Jól
van, én is úgy gondoltam. Szólok én a Juliskának meg a Vilinek jó? – A rendőr
csak bólintott. – Juliskám, Vili, ide jönnétek egy kicsit? Meg kellene nézni,
hogy biztosan a Mári néni-e az áldozat.
A Szabó házaspár a pokróccal
letakart áldozathoz ballagott. Mikor odaértek az orvos felemelte a halott
fejéről a pokrócot Gergő pedig megvilágította a helyszínt az őrmester erős
fényt árasztó lámpásával. Juliska egy szót sem szólt csak megbiccentette a
fejét és hangosan felzokogott, amint a lámpa fényköre kutatni kezdte az áldozat
véres, sáros arcát.
-
Sajnos ő az. Jelentette ki határozattan Vili. Úgy látom a székely közösség
elveszítette legaktívabb, leghasznosabban tevékenykedő tagját. Gyere Juliskám,
menjünk az Anti gyerekhez, vigyük meg a rosszhírt és próbáljuk megvigasztalni,
ha lehet.
A halottat hat ember emelte
óvatosan, vigyázva az orvos kocsijára. Nem sok ember akadt ezen az éjszakán a
teveli határban a kocsi körül tevékenykedők között, aki egy-egy könnycseppet
szét ne morzsolt volna titkon a szemében, és el ne mormolt volna egy miatyánkot
a halott lelki üdvéért, vagy el ne fojtott volna legalább egy keserű sóhajtást.
-
Rendben van doki! Vihetitek! Te meg Gergő gyere csak ide hozzám! Mondd csak,
hogy talált az áldozatra a Pista gyerek? Ugye úgy hívják a fiadat? Azt, amelyik
megtalálta?
- Igen
úgy, őrmester.
- Hát
akkor soroljad csak szépen, hogy is volt!
- Hát
már sötétedett, amikor a tehenekért szalajtottam a gyereket. Ő meg bele botlott
a halottba. Aztán nagyon megijedt és futóra hajtotta hazáig a teheneket. Úgy
megijedt szegény gyerek, hogy félek még álmodni is vele fog. Utána, meg
futtattam a doktorhoz, hogy ha lehetne még segíteni, hát legyen ott az orvos.
Mi meg az anyjukkal igyekeztünk idáig, aztán az óta én itt vigyáztam szegényt
meg forgattam a te lámpádat itten.
- És
láttál-e valami különöset a teheneken?
- Hát én
semmit. De azt hinném, hogy a Böskét, azt érdemes volna megvizsgálni, mert az
azért igen alattomos egy jószág az, hallod-e? Az nekiszorított már engemet is
sokszor a vályúnak. Az asszony meg fejni sem meri, amikor fogadná a bikát, mert
akkor felrúgja székecskével meg a sajtárral együtt, hogy csak elterül, mint a
szalmabábu a földön.
- Tudod
ugye, hogy le kell ölni az állatot, ha rábizonyosodik, hogy az tette?
- Tudom hát!
Én magam hajtom azt a gyilkost, ha az tette, a Kovács Bélához még az este, hogy
taglózza le! Hát ki engedné azokat a kicsi ártatlan gyermekecskéket annak a
közelébe? Még az asszonyt se hagynám fejni, pedig azzal nem mindég egyezünk.
Vigye a húsát, akinek kell, mert azért szép tehén az. Nagy erős izmos biztosan
jó érett húsa van.
- Emberek,
segítsenek feltenni a halottat a doktor kocsijára! Így jó is lesz! Köszönöm a
segítséget. Menjetek haza! Viheted doki! Te meg gyere Gergő, nézzük azt a
tehenet!
Az
Anti éppen a vacsorához készülődött. Már szelt egy jókora szelet
kenyeret, vágott a szalonnából is magának és meghámozott egy vöröshagymát is,
azt kívánta elmajszolni a kenyér és a szalonna mellé. Meg aztán az aludt tejes
köcsögöt is kihozta már a kamrából és maga elé állította az asztalra, mert az
aludttej savanykás ízét is igen szerette. Csak egy pár falatot evett, amikor
Juliska a Szabó tanár úrral bejött a konyhába. A fiú nagyon megörült nekik, de
igencsak meglepődött, hogy ilyen későn jöttek látogatóba.
- Juliska
néném, tanár úr, de jó, hogy jöttek! Vacsoráznak velem?
- Rossz hírt
hoztunk fiam! – Kezdte a tanár.
A fiú kiérezte a tanár úr hangjából,
hogy valami nagy baj történhetett. Abbahagyta a vacsorát és feszülten figyelt.
A baljós csendet végül ő törte meg.
- Mi
történt a mamácskával? – Szaladt ki belőle a kérdés. – Ugye róla hoztak hírt?
- Igen Anti!
– Válaszolta Juliska és hangos zokogásban tört ki. Pedig megfogadta idefelé
jövet, hogy nem fog sírni, hogy erős lesz, de emlékezett még Mári mama
tanítására, hogy a nagy bánatot ki kell sírni, mert a visszafojtott nagy bánat
úgyis utat tör magának. Mert olyan az, mint a szilaj folyó, aminek útjába gátat
vetettek, aztán ha áttöri végül a torlaszt, akkor sodor mindent a hömpölygő ár.
Visz az akkor mindent. Elsodor partot, házat, embert, fákat, állatokat,
mindent, ami az útjába akad. Jobb hát folyni hagyni a könnyeket, mert azok
folyásával fogy a szívet szorongató, torkot fojtogató marok ereje is. Sírt hát
és nem szégyellte könnyeit, mert őt igen-igen nagy bánat érte. Neki megint
talán a legkedvesebbet kellet siratnia. Talán csak az ura elvesztése volt olyan
fájdalmas, mint most a mamácskáé. Most viszont a fiút kellene vigasztalni.
Tudta, hogy most neki kellene átadni minden erőt, hogy elviselhesse a kínt.
Mégis képtelen volt megtörni zokogását.
- Gyere,
Anti sirassuk együtt a mamácskát, mert ő bizony elment. – Robbant ki végül
belőle a szó.
- Elment?
Hova ment? – Kérdezte szipogva a fiú. Pedig tudta ő a választ, hogy hová. Tudta
azt is, hogy onnan, ahová a mamácska ment nincs visszatérés. Erősen félte a
választ. Félt hallani a szót, mert a szó az elmúlást a megváltoztathatatlant, a
csüggedést vágja álnokul a szemébe.
- Meghalt
fiam. Ő azt mondaná, hogy a csillagokba ment. Meg azt, hogy onnan a magasból
figyeli majd a lépteidet. Onnan valahonnan fentről, ameddig már csak a képzelet
ér fel igazgatja ezen túl a napjaidat. Én csak annyit tudok, hogy felöklelte
valami marha féle és ő szegény belehalt a sebeibe. Meg azt is tudom, hogy
hiányozni fog. Hiányozni fog neked és nekem és hiányozni fog a Teveli
közösségnek és hiányozni fog az egész Völgység székelységének. Meg tudom azt
is, hogy minden nap fájni fog, hogy elveszítettük őt. Meg tudom azt is, hogy az
a seb, amit az ő elvesztése ütött rajtunk csak lassan heged majd és igen kell,
vigyázzunk, hogy ez seb el ne mérgesedjen, mert ha elfekélyesedik, hát akkor
abba mi is belehalunk.
- Mit mond a
tanár úr Juliska néném? Azt mondja, hogy meghalt a mamácska? Ő nem halhatott
meg, mert tudja ő, hogy akkor én egyedül maradok a világban, mint az ujjam. –
Ezt már tehetetlenül rázkódva, hangosa zokogva mondta a fiú.
- Attól
félek én fiam, hogy sajnos a Mári mama élettelen testét hagyta a porban a
megvadult marha. Bizony nagy veszteség ez mindnyájunknak, mert nagyszerű
asszony volt ő világ életében. Segített annak, akinek segíteni kellett és
vígasztalt, amikor bánat ért. Tudom én mégis, hogy a te veszteséged a
legnagyobb közöttünk.
- Jól van
fiam! Sírjál csak, mert én sem ismertem nála nagyszerűbb embert akárcsak a
Juliskám! Sírjál csak fiam, mert hatalmas a veszteséged! Siratom én is őt, mint
ahogy mindenki siratja, aki ismerte, mert vigasza volt ő mindenkinek, akinek
vigasz kellett. Meg perlekedhetünk is a világgal, hogy így ilyen értelmetlenül
ragadta ki közölünk a legjobbat. Én mégis azt mondanám, hogy inkább abban
keressünk vigasztalást, hogy megadatott nekünk, hogy ismerhettük őt! Hogy
megoszthattuk vele hétköznapjainkat és vele lehettünk ünnepeken. Te Anti fiam,
te voltál közöttünk a legszerencsésebb, mert te vele élhetted az életedet, mert
te voltál az a szerencsés, aki legtöbb örömet szerezhetted neki. Mert ugye
tudod, hogy te voltál neki az öröme? Ugye tudod, hogy te voltál neki a vigasz?
Meg tudod azt is ugye, hogy nem volt senki, akit jobban szeretett volna, mint
téged?
- Hát én sem
szerettem senkit sem jobban, mint őt, tanár úr!
- Jól is van
az úgy fiam. Akkor vigasztalódj abban, hogy ilyen nagyszerű asszonyt
szerethettél, mint a mamácska volt.
-
Vigasztalna is engem, csak ne szorítana valami annyira itt belül. Meg örülnék
is én annak, hogy ismerhettem a mamácskát, csak ne érezném úgy, hogy kifogyott
az agyamból minden. Meg nem is sírnék én, ha tudnék parancsolni a könnyeimnek,
hogy ne hulljanak.
- Ez az a
tehén Gergő? – Kérdezte az őrmester, amikor beléptek az istállóba.
- Igen ez a
nagyobbik szarvú, meg az erősebbik, a Böske. Amúgy szép nagy, erős, jól tejelő
marha ez.
- Na, nézzük
csak. – Az őrmester körbejárta a tehenet miközben szemével végig kutatta minden
porcikáját. Megvizsgálta a patáját, az orrát, a feje búbját, a szarvait, a
hátát. Közben hol mormogott valamit, persze csak úgy magának. Hol a homlokát
ráncolta, hol füttyentett egyet. Leghosszabban az orrát meg a feje búbját
vizsgálgatta. - Hát Gergő akkor már hajthatod is a Kovács Bélához a
Böskéteket. Egészen biztos, hogy ez a bűnös. Nézd a patáit! Látod rajta a
rátapadt véres sarat? Akkor maradt rajta, amikor felöklelte az áldozatát. A
patája lenyomata ott is maradt a helyszínen. Meg nézzed a fején ezt a nagy
sebet! Ez akkor keletkezett, amikor a Mári mama eltörte a fején a görbebotját.
Meg nézd az orrát is! Látod csupa kék meg zöld? Szerintem az asszony védekezés
közben belekapaszkodott erős markával, de ez valamitől úgy megvadult, hogy
semmi sem állíthatta meg.
- Biztosan
úgy volt, ha mondod. Akkor én már hajtom is.
- Ráérsz
reggel, mert ma éjjel már nem tesz kárt senkiben.
Folyt. köv.
5. BEMUTATJUK A TOLNA MEGYEI FESTŐK, MŰVÉSZEK SOROZATUNKBÓL..
STEKLY ZSUZSA alkotásai
Bonyhádon születtem 1954.-ben a család 4.gyermekeként.
Édesapám a zománcgyárban dolgozott dekor tervezőként és szabadidejében
festegetett.
Kicsi gyerekkorom óta az olajfesték illata számomra egyenlő az otthon
illatával. Ezen indíttatás okán, már 4 éves koromban tudtam, hogy festő leszek.
Természetesen azt nem, hogy egy életre a tűzzománccal jegyzem el magam, de
abban már akkoriban is biztos voltam, hogy képekkel fogom közvetíteni a
mondanivalómat.
Édesapámtól megtanultam, hogy kitartás és szorgalom nélkül a tehetség semmit
sem ér.
Tőle tanultam emberséget, szakmai alázatot, kitartást és alaposságot. Ő az első
és igazi mesterem. Édesanyám pedig az otthon melegét biztosította
mindannyiunknak. Szerető családban, boldog gyerekként nőttem fel, ahol két
nővérem és a bátyám mint a legkisebbet, alaposan elkényeztettek.
Általános iskolás koromban több megyei gyermekrajz versenyt megnyertem
Kovács Ferenc tanítványaként. Innen egyenes út vezetett a pécsi Művészeti
Gimnáziumba, ahol reklámgrafika szakon végeztem 1973-ban, Simon Béla, Erdős
János, és Lantos Ferenc növendékeként.
Erdős Jánostól tanultam a szakmai fegyelmet, az igényes munkát, a pontos
összefogott, plakátszerű fogalmazást. Ezt ma nagyon jól tudom alkalmazni a
rekeszzománcaimon.
1973-óta bonyhádi zománcgyárban dolgoztam dekoratőrként, ill. tanultam a
szakmát. Megtanultam mindent, amit az ipari zománcról tudni lehet. Végeztem
minden fizikai munkát, az alapozástól a peremezésig, és a takarítástól az
égetésig. Jó iskola volt. 1977 –ben, apám nyugdíjazása után az ő munkakörét
vettem át és tervezőként alkalmaztak (egészen 1989-ig, amikor is a gyár kft-vé
alakult, az új vezetőségnek más elképzelései voltak.)
Mindig szeretettel és hálával gondolok az akkori igazgatóra Lambert Józsefre,
aki megengedte, hogy délután, munkaidő után bent maradjak a gyárban és bármit
készíthettem, amit akartam, csupán a felhasznált anyag árát kellet megfizetnem.
Ekkor már képeket, hamutartókat, vázákat és egyéb dísztárgyakat készítettem
vaslemezen ipari zománccal.
Közben otthon építgettem a saját műhelyemet. 1976-tól már mellékállású ipart
váltottam és ékszereket, apró kitűzőket, jelvényeket, plaketteket készítettem.
Az ékszerkészítés jó előtanulmány volt a képekhez. Ugyanis ekkor már
vörösrézlemezen dolgoztam ékszerzománcokkal, ezt a technikát magam
kísérleteztem ki. Ebben nem volt segítségem. Ez a műfaj sokkal drágább,
akkoriban még csak Ausztriából lehetett beszerezni a minőségi anyagot. Nagyon
sokba került a rézlemez, a kemence és célszerszámok. Évek alatt szép lassan
kialakítottam a műhelyemet és a saját stílusomat.
1989- főállású vállalkozó, zománcműves vagyok.
1978-ban kötöttünk házasságot férjemmel: Kovács Jánossal, aki mindenben segít,
támogatja a legvadabb elképzeléseimet is. Ő készíti elő a képekhez a lemezeket,
az ékszerekhez a fémmunkát, és ha igazán szép keretre van szükségem, azt is ő
készíti a képeimhez. Mindkét gyermekünk nagyon tehetséges. A kislányom, ha
szükséges szívesen áll modellt a képeimhez.
Lányom arca, megjelenik Madonnáimon, mozdulatai visszaköszönnek aktjaimon,
egyéb figurális kompozícióimon.
Eleinte vörösrézlemezen festett zománctechnikával dolgoztam, később kitaláltam
a saját rekesztechnikámat. Ma is ezt igyekszem finomítani.
Az elmúlt 40 év alatt nagyon sok képet készítettem és azokat önálló
kiállításokon mutattam be. Nem dolgozom galériáknak, az én képeimet csak
kiállításokon láthatják, ill. a műhelyemben, ill. van egy állandó kiállításom a
bonyhádi Autós étteremben a 6-os fő út 156-os km-énél.
4 évig gyermekekkel is foglalkoztam, tanítottam a Táltos Művészeti iskolában.
Egy idő óta komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy amit az elmúlt fél
évszázad alatt összegyűjtöttem tapasztalatot, ne hagyjam kárba veszni. A
gondolatot tett követte. 2011-ben már a 10. nyári táborom volt,(ZAB=
Zománcművészeti Alkotótábor Bonyhád) ahol tehetséges kollégákkal dolgoztunk
együtt. A tábor a műhelyemben van, a meghívottak a vendégeim, minden
szempontból. Csak a fogkeféjüket és a munkakedvüket kell magukkal hozni,
minden mást én, ill. a családom biztosítja számukra. A tábor célja, hogy
tanuljunk egymástól. Ide csak olyan kollégákat hívok meg, akik egyetértenek
azzal a gondolattal, hogyha megosztjuk egymással a tudásunkat, attól nem
kevesebbek, hanem többek leszünk.
Ahogy egy anyának, ha öt gyermeke van, a szeretete nem öt felé oszlik,
hanem megötszöröződik. 2006. novemberében közös kiállításunk volt Bonyhádon,
Tűzimádók címmel, az első 5 év anyagából, és 2011 novemberében az elmúlt 10 év
anyagából is.
Általában egyedül dolgozom, de jó
tartozni valahová. Alapító tagja vagyok a Tolnai Bárka Művészeti
Szalonnak, mely idén már 17 éves. A Bárka tehetséges amatőr és profi
alkotókat hív a tagjai sorába. Havonta egyszer összejövünk, jókat beszélgetünk
és segítjük egymást. Nyári táborokat szervezünk, és sokat tanulunk Kedves
István festőművész vezetése alatt.
2001-ben megalakult a Tamási Művészkert, ahová a kezdettől fogva
meghívást kaptam, és nagy örömmel vettem részt a tábor munkájában Pósa Ede
szakmai irányítása alatt.
A táborokban én csupán rajzolgatok, vagy akvarelleket készítek, amiből aztán
itthon esetleg zománcok születhetnek.
2011. októberében Budapesten a MOM-ban láthatták munkáimat, és ez volt a 246.
önálló kiállításom. Majd Sióagárdon láthatták a képeimet, ezt a
kiállítást december 3. Dr. Udvardy György püspök úr nyitotta meg, a templom
125. évfordulóján.
2006-tól rendszeres résztvevője vagyok a jelsai (Hvar sziget)meghívásos
művésztelepnek, ahol nyári pihenésként akvarelleket festek. A vizek szerelmese
vagyok, így örömmel vettem részt a 2011. augusztusában, a nemzetközi Rotary
klub által szervezett jótékonysági Tisza-túrán, ahol szintén akvarelleket
készítettem.
Nagy örömmel és sok- sok izgalommal készülök a 2013. decemberi kiállításomra,
ami a Visszatekintő címet kapja, ahol az elmúlt 40 év munkáját mutatom be.
Zománcképeim témája: az ember öröme, bánata. Egy szép nővel mindent ki lehet
fejezni: a tavasztól az elmúlásig, a boldog anyaságtól a fiát sirató Madonnáig.
Úgy gondolom, hogy aki megnézi a kiállításomat, az a képek mögött egy boldog
embert lát, akinek a képeiből harmónia és szeretet sugárzik, mely beragyogja a
tárlatlátogatók napját is.
2013 . június 23..
Stekly Zsuzsa
A Művész képei megtekinthetőek az
újság színes változatában, az interneten, http://www.zomancmuves.hu/weblap/index.html
címen!
Stekly Zsuzsí: Angyalos oltár |
Stekly Zsuzsa: János virágai |
Stekly Zsuzsa: Szent László városa |
..........................................................
ZOMÁNC ROMÁNC
Nagy Vendel: Anyagok,színek
kavalkádja
Talán meghal a kép
Ha megszáradt a festék?
Vagy utána él csak igazán?
Nyírfák sokasága
A szoba falán.
Ha szárad a vászon,
Feszül a lécre,
Pára enyhíti a
Selyem feszülését,
Olajban tündöklő
Csendélet fényét.
Feszül a lécre,
Pára enyhíti a
Selyem feszülését,
Olajban tündöklő
Csendélet fényét.
Rézlemez pattog,
Ha kihűl melege,
Anyaga, színei összehegedve.
Méz sárgává válik
Az ékszerzománca,
Csak akkor látod,ha
Kihűlt a lemez,
A zománc románca.
Ha kihűl melege,
Anyaga, színei összehegedve.
Méz sárgává válik
Az ékszerzománca,
Csak akkor látod,ha
Kihűlt a lemez,
A zománc románca.
Aquvarell színeit oldja a víz,
Fehér papírból sejlik a kép
Vizes foltokból
Szárad ki a forma.
Kékfejű szögre
Falra akasztva.
Fehér papírból sejlik a kép
Vizes foltokból
Szárad ki a forma.
Kékfejű szögre
Falra akasztva.
Legjobb volna festeni
A kéklő égre,
Égszínkék kékkel,
Szíved ecsetével,
Hogy mindenki lássa.
Messziről nézve.
Fodros fehér felhőkkel
Bekeretezve.
A kéklő égre,
Égszínkék kékkel,
Szíved ecsetével,
Hogy mindenki lássa.
Messziről nézve.
Fodros fehér felhőkkel
Bekeretezve.
2012. szept. 07
Véghelyi József : Senki sem
próféta..
Sok évtizedes tanári pályám alatt tapasztaltam jó néhány dolgot, amelyek akkor
is, és azóta is elgondolkodtatóvá tett/tesz engem. Voltak közöttük vidámak,
szomorúak, sőt tragikusak is. Az ember már csak olyan, hogy csak a szépre
szeret emlékezni. Ennek önvédelmi, mentális okai vannak, a túlélési stratégia
részeként. Ez a történet igaz, és a vidámabb kategóriába tartozik, ám bizonyos
meggondolások szerint inkább tragikomikus…
Volt tanárként kijelenthetem, hogy ugyanolyan gyarlók vagyunk, mint a
társadalom más szegmense. Mégis vannak komoly különbségek a „civil szférához”
képest. Nekünk ikonként kell (kellene) viselkednünk nem csak a tanítványaink,
de az egész társadalom számára is. A történelem arra tanít minket, hogy egy
ország jövője az oktatáson múlik, no és persze a tanárokon…! Egyszerűen nem
igaz, hogy a sok kütyü helyettesítheti a tanár személyiségét. Nem csak a
személyiségünkkel, tudásunkkal, hanem még az öltözködésünkkel is nevelnünk,
oktatnunk kell. Egy igazán jó tanár kicsit szülő, kicsit barát, és nem utolsó
sorban kicsit színész is! Persze, nem a ripacs kategóriából (abból bőven
akadnak a kereskedelmi csatornákon…!). Szeretetet adunk és kapunk, és
gyarlóságunk még azt is megengedi, hogy néha kicsit többnek láttassuk magunkat,
mint a valóság…!
Mérnök-tanárként munkám nagyobb részét az iskolai tanműhelyben töltöttem, s
mint tanműhelyfőnök mindenről illett tudomást is szereznem...Ez a tanműhely úgy
nézett ki, mint egy kis gyár: tele forgácsoló gépekkel, hegesztőműhellyel,
anyagvizsgálóval, TMK–gépszerelő teremmel, lakatos-műhellyel, épületgépész
gyakorlótermekkel, elektroműszerész gyakorlati helyekkel, mérő-laborokkal, stb.
Mindig az aktuális képzési formának megfelelően alakítottuk ki a szükséges
helységeket.
Volt egy szakoktatóm - nevezzük Pista bácsinak – aki kiválóan ismerte a
szakmáját. Hogy ő se maradjon le titulusban a többi szakmától, ezért az általa
vezetett hegesztőműhelyt nemes egyszerűséggel csak fakultásnak hívta…! Csupa
fiúkból álló gépészeket oktatott ív- és lánghegesztésre, kovácsolásra, edzésre.
Valószínű, hogy atyafiságban lehetett Háry Jánossal, mert szeretett lódítani,
dicsekedni személyes érdemeivel. Ma úgy mondanánk, hogy gyakran „polírozta”
magát. Persze a diákok azonnal át láttak a lódításokon, s csak idő kérdése
volt, hogy a tanár urat mikor ejtik a saját csapdájába.
Hősünk gyakran emlegette azt – különösen kilencedik évfolyamon -, hogy
fiatalabb korában ő milyen jól tudott ív hegeszteni! Képes volt arra, hogy a
vasúti vagon kerekét forgás közben oda hegessze a sínhez…! Persze a fiatal
srácok kétkedve fogadták ezt a szenzációt, de hát ha a nagy Pista bácsi mondja,
akkor az biztosan úgy is van…!
A tízedikesek már nem hittek az ilyen szakmai bravúrban, ők már egy kicsit
csibészek voltak a maguk módján, s várták az alkalmat…, ami el is jött!
Tízedikben tantervi előírás volt az
ívhegesztés gyakorlása. A legegyszerűbb megoldás ilyenkor az, hogy két darab
három-négy milliméter vastag lemezt él mentén kellett összehegeszteni. Minden
gyakorlati foglalkozás bevezetőjeként elméleti ismeretek adott a szakoktató, és
utána bemutatta az elvégzendő feladatot. Akkor is így történt, és a kész
mintadarabot körbeadta a tanulóknak szemrevételezésre: íme, így kell ezt
csinálni, és ez a ötös érdemjegyű hegesztés.
Több órai gyakorlás után jöhetett a minősítő munka, majd annak az osztályozása.
Az egyik ügyetlenebb gyereknek – nevezzük Tominak - nem sikerült jól a
hegesztése, s gondolt egyet: a Pista bácsi által készített bemutató
munkadarabot elcsente a tanári asztalról. Persze a többiek tudták, hogy
csalárdság történt, de eszük ágában sem volt felfedni az igazságot. Névsor
szerint járultak az „úr” elé a delikvensek, akik alig várták, hogy Tomi sorra
kerüljön, ami persze is bekövetkezett.
- Nézzük csak Tamás-stampedli, hogy mit követtél el a szakma
ellen! – kedélyeskedett Pista bácsi, akinek szokása volt az alacsonyabb növésű
diákjait stampedlinek nevezni…
Az „öreg” nézi, forgatja a munkadarabot, s végül kiböki:
- Ahhoz képest, hogy elég béna vagy, ez a munka viszonylag jól
sikerült, de nem ötös! Megajánlok neked egy négyest, lásd, hogy kivel van
dolgod! Tegnap egy jót horgásztam, ezért jó kedvem van!
A diáktársaság persze elkezdett hangosan röhögni. Pista bácsi meg
arra gondolhatott, hogy szokásához híven, már megint valami poént mondott, és
annak örülnek ennyire a nebulók…! Igyekezett még egy lapáttal rátenni, hogy
fokozza a hangulatot és gyorsan hozzá tette:
- Valójában négyes alá lenne, csak el ne bízd magad!
Erre persze még nagyobb röhögés tör ki! Hiába, ha valaki vicceset mond, hát
annak nevetni kell!
Hogy valójában mi volt a nevetés oka, arra az „öreg” sohasem jött rá, és én is
csak később tudtam meg a diákoktól, merthogy nekem mindenről tudnom kellett
ugyebár?
7. HITEM EREJÉVEL
Bélteki Lajos imái
Bocsáss meg, Istenem!
Bűnös lélek vagyok uram,
te mutasd nékem meg utam.
Csak benned reménykedem,
megbocsátást máshol nem kérhetek.
te mutasd nékem meg utam.
Csak benned reménykedem,
megbocsátást máshol nem kérhetek.
Te vagy Uram üdvözítőm,
aki segít eltörölni bűnöm,
nagyon fáj nékem,
Hogy így beszélek,
ilyen rosszat teszek.
aki segít eltörölni bűnöm,
nagyon fáj nékem,
Hogy így beszélek,
ilyen rosszat teszek.
Segíts drága Istenem,
mert mást nem kérhetek,
te vagy erős váram,
akkor is, ha szívem ellened lázad,
tégy véget szenvedésimnek,
segíts lelkemnek,
hogy jobban tudjam hordani keresztemet.
mert mást nem kérhetek,
te vagy erős váram,
akkor is, ha szívem ellened lázad,
tégy véget szenvedésimnek,
segíts lelkemnek,
hogy jobban tudjam hordani keresztemet.
Dicsérd az Urat!
Dicsérd az Urat,
mert Ő néked jobbot ad,
szent kezével támogat,
téged soha el nem hagy.
mert Ő néked jobbot ad,
szent kezével támogat,
téged soha el nem hagy.
Ő a te ékességed,
kútfőd, ahogy mondja egy szép ének,
rá hagyjad minden utadat,
mert üdvöt csak őáltala kapsz.
kútfőd, ahogy mondja egy szép ének,
rá hagyjad minden utadat,
mert üdvöt csak őáltala kapsz.
Drága teremtő,
szentháromság Isten,
Jézus Krisztus, egy üdvözítő,
jöjj szívembe,
fogadd el lelkemet,
odaadom néked,
amit tőled kaptam,
légyen ékességed,
és hogy másokkal mondhassam,
áldott legyen a neved!
szentháromság Isten,
Jézus Krisztus, egy üdvözítő,
jöjj szívembe,
fogadd el lelkemet,
odaadom néked,
amit tőled kaptam,
légyen ékességed,
és hogy másokkal mondhassam,
áldott legyen a neved!
Dicsértessél Uram,
Drága Mindenható,
mindennek alkotója,
erős Isten, védelmező, oltalmazó.
Drága Mindenható,
mindennek alkotója,
erős Isten, védelmező, oltalmazó.
Ha bűnök poklában égek is,
lelkemet te segíted ki,
hálát adok néked,
csak ennyit mondhatok,
ezt tudja meg mindenki.
Mást utoljára csak annyit mondhatok Istenem,
Köszönök mindent,
dicsőítve légyen neved,
ámen, ámen!
lelkemet te segíted ki,
hálát adok néked,
csak ennyit mondhatok,
ezt tudja meg mindenki.
Mást utoljára csak annyit mondhatok Istenem,
Köszönök mindent,
dicsőítve légyen neved,
ámen, ámen!
8.
NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA
Árvay Mária: Dorka-történetek
4. Minden, ami ló!
Dorka és Kitti barátsága azon a
bizonyos rendezvényen kezdődött, s mint látni fogjuk, egyre szorosabb lesz.
Mint kiderült, közel laktak egymáshoz, s főként Dorka látogatta, mert a szülők
könnyebben átkísérték őt Kittihez, mint fordítva a tolókocsival.
Elég az hozzá, ahogy idejük engedte,
találkoztak. Sok mesélnivalójuk volt, s persze, a küldetésükről sem
felejtkeztek meg. Kitti nagyon szépen haladt a kirakóval, gyönyörködött
benne, s nem győzte Dorkának mesélni a kép szépségeit. Kittinek remek leíró
készsége volt, barátnője élvezettel hallgatta.
Kittinek volt egy 20 éves bátyja,
Viktor, aki sokszor bekukkantott a lányokhoz, s figyelte miről folyik a
beszélgetés, nevetgélés. Viktornak tetszett, sőt lenyűgözte Dorka vidámsága,
mosolygós arca, életkedve. Kitti rajzolgatott is lovaglással kapcsolatos
képeket, de még nem érezte, hogy megtalálta volna a szívéhez közel álló témát.
Egyik nap Viktor csatlakozott a
lányokhoz.
- Nos, megint miben sántikáltok? -
kérdezte.
- Semmi rosszban- mondta Dorka - de
mi van veled? Olyan szomorú a hangod. Valami baj van?
- Dorka, te a hangomból olvasol,
folyékonyabban, mint más a könyv lapjain! Igen, baj van, de fogalmam
sincs, hogyan orvosoljam.
- Na mondd el bátran, összedugjuk a
kobakunkat, hátha kitalálunk valamit - mondta Kitti.
- A fején találtad a szöget, hugi. A
kobak tulajdonosával van a baj.
- Egy kicsit világosabban nem tudnád
kifejezni magad?
- Dehogynem. Kitti, emlékszel
Lacira?
- Persze, csípőficamos, s rajong a
lovaglásért.
- Ez a probléma. Édesapja a napokban
veszítette el az állását, s egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy
lovagolni vigyék őt. Egyelőre le kell mondania erről, pedig mind testileg, mind
lelkileg sokat fejlődött.
- Nekem a szívem szakadna meg, ha
nem járhatnék Dórához és Dórihoz! - kiáltotta Dorka.
- Nekem is óriási veszteség lenne,
ha nem mehetnék. - mondta Kitti.
- Valamit tennünk kell!!! -
kiáltották a lányok szinte egyszerre.
- Bátyus, kitől tudtad meg mindezt?
- Magától Lacitól. Az utcán
találkoztunk, láttam nagyon ki volt borulva, s megtudakoltam, mi bántja.
Egyelőre semmi biztatót nem tudtam neki mondani, de biztosítottam, hogy
kitalálunk valamit.
- Már van is egy ötletem. - mondta
Dorka. - Mi lenne ha...
- Mit akarsz mondani, ne csigázz! -
mondta Kitti.
- Lehet, hogy butaság, de mi lenne, ha
többen összefognánk, s szerveznénk egy rendezvényt, "MINDEN, ami ló"
néven, s a közönség pénzét Laci lovagoltatására fordítanánk?
- Nem hangzik rosszul, csak nagyon
alaposan meg kell szervezni - mondta Viktor. Először is helyet kell
találni az esemény lebonyolítására, többeket fel kell kérni, hogy műsort
adjanak, különben nézők sem lesznek, s lehet, hogy hivatalosan engedélyeztetni
kell egy ilyen rendezvényt. Fogalmam sincs, hol kezdjük.
- Dóra a megoldás! A lovardájában
vannak rendezvények, megkérdezem tőle, mit, hogyan kell lebonyolítani, talán
tud segíteni! - mondta Dorka.
- Heuréka!!!- Kitti akkorát
kiáltott, hogy Dorka összerezzent.
- Mi a baj?
- Semmi, csak ötlet ötlet után
támad. Már tudom, milyen képeket rajzolhatnék egy olyan fiúról, akiből sugárzik
a lovak, a lovaglás iránti szeretet. Ha találsz idézeteket, s ha sikerülne
sokat, sokat rajzolnom ilyen képecskéket, talán, a rendezvényen eladhatnánk
őket.
- Jó! - mondta Dorka. De nekünk is
jó lenne valami műsorral is készülni, ha már eszünkbe jutott a rendezvény
ötlete, s Lacit is érdemes lenne bevonni, s beavatni a terveinkbe.
- Várjatok, lányok. Először Dórával
kellene megbeszélni a dolgokat, aztán meglátjuk, mit mond majd.
Másnap, Dorka, izgatottan számolt be
Dórának az eseményekről, az izgalomtól el-elcsuklott a hangja. Dóra csak
hallgatta, majd megszólalt.
- Ti aztán nagy fába vágtátok a
fejszét! Egyébként nem lehetetlen megszervezni! Nem ebben a lovardában lenne a
műsor, egy barátnőmnek van egy jóval nagyobb lovardája, ahol a nézőtér is nagy,
fedett, sőt, van egy kis üzlethelyiség, ahol árulni is lehet lovas termékeket.
Vannak lovas összeköttetéseim, a szervezést és minden lebonyolítandót megoldok.
A jegyek ára megegyezhetne egy-egy futószáras lovagoltatás árával, a rajzokért
is lehetne ennyit kérni! Nagy örömmel venném azonban, ha tényleg lennének
műsorok, amikkel készültök, a rendezvényt is reklámozni kell. Talán egy hónap
elég lesz a felkészülésre.
- Nem is tudom, mit mondjak, Dóra!
- Ne mondj semmit, hanem segíts
nekem! Ha szerepelsz Kittivel a műsorotokban, szeretném azért, hogy Dórival
bemutass a nézőknek egy önálló lovaglást is úgy, hogy mindig jössz a hangom
után, tudod, a kedvenc gyakorlatod.
A lovarda itt van a közelben, egy
kicsit tudunk majd gyakorolni a nagy nap előtt! Na, benne vagy?
- A lovasokért és a lovakért
mindent! Csak neked nem szeretnék csalódást okozni!
- Ne beszélj butaságokat! - vonta
magához a kislányt Dóra. - Ha rossz lovas lennél, nem kértelek volna ilyesmire.
De különben sem ez számít, az arcodról sugárzik a lovaglás szeretete, a lovak
iránt érzett rajongásod, ezt akarom megmutatni a közönségnek!
- Mindent meg fogok
tenni!
A lányok Lacit is bevonták a
tervezgetésekbe, majd kiugrott a bőréből, talán még sincs veszve minden!
Kitti megállás nélkül rajzolt, Dorka
pedig szebbnél szebb idézeteket talált a képekhez.
A műsort pedig úgy állították össze,
hogy lovas történetek, versek, dalok, viccek is szerepeljenek benne. Ki is
osztották a szerepeket.
Közben Dórával is folyamatosan
kapcsolatban voltak a lányok, s kiderült, hogy remekül alakul minden. A
rendezvény iránt nagy az érdeklődés, sőt, több lovas felajánlotta a segítségét
műsoradásra! Lenne, pl. zenés kűr, lovasbemutató, lovastorna, a lovak
kezességét bemutató program. Még két hét volt a rendezvényig, sok volt a
tennivaló!
- Milyen jó lenne Pali bácsit
meghívni, s milyen csodálatos lenne, ha az üzletben árulhatna! - ábrándozott
Kitti.
- Semmi akadálya- mondta Viktor.
Gondoltam rá magam is, felkeressük, és megkérjük, jöjjön el.
Nagy örömmel fogadta a meghívást, s
mondta, hogy ő a legboldogabb, hogy eljöhet, ilyen alkalmat nem hagyna ki a
világ minden kincséért sem!
Végre, sok-sok alapos munka után,
amit itt nem részletezünk, felvirradt a nagy nap!
Szegény Dorka alig aludt valamit, a többiek
is izgatottak voltak. Dorkát viszont az önálló lovasbemutató foglalkoztatta,
még soha életében nem próbált ilyesmit.
Amikor Dóra meglátta, odaszaladt
hozzá, átölelte és így szólt:
- Virágszálam! Ne félj, minden
rendben lesz! Hiszen gyakoroltunk itt is! Bízz bennünk, Dóriban és bennem, na
meg saját magadban! Meg tudjuk csinálni, a 3 Dóri!!!
- Úgy legyen!
A rendezvényen teltház volt, egy
gombostűt sem lehetett leejteni. Remekül sikerültek a lovas programok,
tapsorkán fogadta mindegyiket. Laciék műsora is kitűnően sikerült -
Ezután jött Dorka Dórival.
- Egy kis figyelmet kérek! - mondta
Dóra leküzdve a gombócot a torkában.
Tudom, most rengetegen vagyunk itt,
de kérem, legyenek most nagyon csendben. Ez a születése óta vak kislány most
teljes egészében rám és a lovára van utalva. A pályát egyedül nem tudja
feltérképezni ugyan, de a hangomat követve, bárhova eljön velem, s ez a
végtelenül kezes ló segíti őt ebben. Nézzék csak meg, mennyire összetartozunk
mi hárman: ló-lovas-edző! A ló segített abban, hogy egymásra találjunk ezzel a
kislánnyal, s büszke vagyok arra, hogy az oktatója lehetek, majd meglátják,
miért!
Közben odajött Dorkához:
-
Indulhatunk.
- Először
szépen, lassan haladtak a pályán, Dóra ott volt még kis lovasa mellett, bátorítva,
buzdítva, hogy hajtsa, élénkítse csak a lovat, s csak fokozatosan távolodott el
Dorkától.
Dóri, a lovacska, megérezte a
helyzet fontosságát, füleit lovasára szegezve, minden porcikájával azon volt,
hogy kis "gazdája" utasításait figyelje.
Dorka megpróbálta elengedni magát,
nem törődve azzal, hányan figyelik. Amúgy is olyan csend volt, hogy a légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Szépen ellazult, ringott a ló
mozgásának ritmusára, arcára kiült az elégedett mosoly.
- Keresd a
hangot! Figyeld a hangomat! Hangzott egyszer csak Dóra hangja már messzebbről,
távolabb.
-
Gyere, kincsem, keressük meg a gazdidat! - suttogta Dorka, ezt csak Dóri
hallhatta.
-
Gyere a hangom után, gyere! - csalogatta Dóra. Ló és lovas vidáman
keresték a jól ismert hangot, akihez jó odamenni, akivel jó együtt lenni,
akihez "csatlakozni" akarnak.
-
Kicsit balra! Vissza egyenesre állít! Külső szár megtart!
- Gyere,
tovább!- hallotta most Dorka oktatóját a háta mögött.
-
Fordulás 180 fokot, rajta Dóri! - súgta Dorka. Meg tudjuk csinálni!
Sikerült is, szépen megfordultak,
kis kört csináltak. Majd a másik irányból hallatszott Dóra hívó hangja, s ló és
lovas követték. Egyszer csak: ügetés in-dul!
- Csak ügyesen, kicsim, ugye
vigyázol rám?! Elindultak, szépen, lassú ügetésben. Nem hosszan, mert
felhangzott a "lé-pés!
Majd az utolsó kérés: keresed a
hangot, s állítás! Kereste is a folyamatos hangjelzést, s pontosan úgy állt meg
Dórival, hogy az oktatója a bal oldalán legyen.
Majd Dorka megdicsérte Dórit,
veregette, simogatta, becézgette, miközben kitört a tapsvihar.
- Drágaságom, ugye nem félsz? Csak
tapsolnak! Ne félj, itt vagyunk, vigyázunk rád! Nincsen semmi baj!
A melegítőpályán meghallotta
oktatója hangját maga mellett:
-
Kengyel-ből és ló-ról!
Dorka óvatosan leszállt, s Dóra felé
tárta a karját.
-
Dorka, látnod kellett volna az emberek arcát! Olyan lenyűgözve figyeltek
téged, megérezték azt az üzenetet, amit meg akartam nekik mutatni.
-
Mindez nélküled és Dóri nélkül nem sikerült volna!
Viktor később megragadta Dorka
kezét.
-
Úgy féltettelek!
-
Engem?
-
Igen, mert fontos vagy nekem!
Közben a kis üzletben is nagy volt a
forgalom, sok ajándéktárgy elfogyott, de Kitti képeit vitték, mint lovaknak az
almát! Ezt, Pali bácsi mondta is a kislánynak, akinek felragyogott az arca.
A műsor végén, pedig a bemondó kissé
remegő hangon jelentette, hogy Laci lovagoltatására annyi pénz gyűlt össze,
hogy egy évig gondtalanul lovagolhat!
-
Ez még nem minden! Pali bácsinak anyagbeszerzőre van szüksége, s Laci
édesapja így munkába állhat, méghozzá hamarosan!
-
Minden jó, ha a vége jó!- Hogyan lehetne ezt méltóan megköszönni? -
tódultak Laci ajkára a szavak!
-
Talán, azzal, hogy minden alkalommal úgy mész lovagolni, hogy fülig érő
mosollyal lovagolod a neked szánt lovat, mert így tudod mutatni másoknak,
milyen jó dolgod van neked lóháton- mondta Viktor meghatottan.
-
Olyan jó lenne, lovagolni látni!- kiáltották többen is.
Oktatója már ott volt a helyszínen, Lacit nyeregbe segítette, s most
hangzott fel a csoda! Beethoven Örömóda zenéjére kezdtek el lassan, nyugodtan
lovagolni, mert ekkora ünnephez ilyen megtiszteltetés
Arab telivér... |
*********************************
9. HU- MOR- ZSÁK
Wirgill Zemánek: Házibuli
Előre a medve bőrére
Háziasszony
Hazajön a
Munkából.
Hangos zene
Hallatszik a
Lakásból.
Házibuli
Van az egyik
Szobában.
Ott látja a
Szomszédot
Mókázni.
Az urát meg
A WC- be
Rókázni.
Mikor ezt a
Gazdaasszony
Meglátta.
Boros kancsót
A sarokba
Bevágta.
Mi folyik itt?
Nincs több borom
Nincs több ital
Már mára.
A kaját meg
Kiviszem a
Kamrába.
Azt hiszem, hogy
Szomszédunkat
A neje
Hazavárja.
Hagyd el asszony,
Ökör iszik
Magába
Ünnep nap van
Beírva a
Naptárba.
Letelt egy év
Valahára.
Én leszek ma
Este soros
Az ágyban.
Hazajön a
Munkából.
Hangos zene
Hallatszik a
Lakásból.
Házibuli
Van az egyik
Szobában.
Ott látja a
Szomszédot
Mókázni.
Az urát meg
A WC- be
Rókázni.
Mikor ezt a
Gazdaasszony
Meglátta.
Boros kancsót
A sarokba
Bevágta.
Mi folyik itt?
Nincs több borom
Nincs több ital
Már mára.
A kaját meg
Kiviszem a
Kamrába.
Azt hiszem, hogy
Szomszédunkat
A neje
Hazavárja.
Hagyd el asszony,
Ökör iszik
Magába
Ünnep nap van
Beírva a
Naptárba.
Letelt egy év
Valahára.
Én leszek ma
Este soros
Az ágyban.
2012
Megjegyzés. Andalgó. Az
esemény megtörtént eseményeken alapszik, a névváltoztatás jogát fenntartjuk.
10. ÚJ KÖNYVEK
Jenei András új könyve: Az enyém
Azt hiszed, hogy észreveszed, pedig mindketten tudjuk: meg sem látod
addig, amíg meg nem villan a fehér bot a kezébe. Na jó, ne legyek
ennyire szigorú, hiszen te azért nyitott szemmel jársz, s lehet, hogy
körülötted mindenki.
Én hős vagyok(?), én tényleg csak akkor láttam meg őket, ha már
majdnem hasra estem a maguk előtt jobbra-balra ingázó botjukba. Na
akkor is félve kérdeztem meg: Segíthetek?
Aztán ahogy felfedeztem magamon a megvalósuló és elég bizarr,
sötétségbe belevesző jövőmet, már egyre többen tűntek fel és egyre
bátrabban kaptam el a karjukat. Talán még kiáltottam is, pedig nem a
fülükkel volt a baj, hanem a szemeikkel...
S ide megérkezett még egy nagy "ajándék" mellém: meglassultak,
majd
leálltak a veséim is.
Ja az meg már csak hab a tortán, hogy a cukorbetegség azon kívül, hogy
még nem esett le a lábam, minden szövődményét is beleépítette a
testembe.
Hosszú idő telt el, amíg az történt ami. Aztán ez olyan
hamar
lezajlott, hogy felfogni sem volt időm.
Hogy miért dugtam mégis a fejem a homokba? Nem tudom. De a múlton nem
rágódom, a jelen és a jövő az, ami mozgat...
Vakság, dialízis, s a kaszás, aki megállás nélkül kopogtatott az
ajtómon, az ablakomon, akkor is, ha nappal volt és akkor is, amikor
álmodtam.
Mi zajlott le bennem? Mit éreztem akkor, alatta és utána? Mi adott
erőt? Nekem milyen volt, mi minden járt a fejemben?
Nekem így és ezek, ebből a szemszögből és nem biztos, hogy ez volt a
jobb, vagy a rosszabb. De minden igaz, a döntések, a megválasztott
utak, a kérdésekre a válaszok, a kialakított világ, vagy maga a
választott sors.
Minden az enyém...
................................................................................................
A másik könyv ( tulajdonképp
egyfajta folytatás) címe: A látó Shakespeare
Hol vannak? Mi? Hogy itt?
Akkor miért nem látom?- kérdezed Te, tőlem a vaktól.
Manapság a környezetünkben több látássérült- köztük a vakok is- olyan
szinten élnek a társadalomban, hogy akik látnak, pont ők nem látják
őket.
Na nem azért, mert nem akarják látni, mert jobb lenne, ha...
Azért, mert életvitelük, felfogásuk és beilleszkedésük -ha lassan is-
olyan szintre kezd emelkedni, hogy apróbb eltérésekkel, de
ugyanolyanok, mint mindenki más.
Jönnek-mennek, dolgoznak, szórakoznak, élnek és éltetnek. Meg persze
van olyan is, aki otthon kuksol...
Viccelődnek, segítenek, utaznak és folytathatnám. Persze mindezt
egyéntől függően.
Ha nem figyelsz fel a fehér botjukra, mert magaddal vagy elfoglalva, ők
akkor is felszállnak egy buszra.
Ha te azon morogsz, hogy egy hipermarketben az árak számait nem látod,
mert azok annyira kicsik, s a gyengén látó meg az orrával olvas, azért
nem hökkensz meg, mert betudod ugyanannak, mint a te problémád.
Ebben a könyvben egy több felvonásos pillanatképet kaphat bárki arról,
hogy én, mint látássérült hogyan élem mindennapjaim; miképp teszem a
dolgom, hogyan oldok meg szituációkat.
Mint ahogy Shakespeare, aki egyszerre volt színész és író is, én
ugyanúgy játszom és rendezem a saját életem...
Mindezt gondolataim áradatával, sajátos véleményeimmel és meglátásaimmal.
Ha csak mesének olvasod, az sem baj. De ha megtaníthatlak egy pár
dologra, vagy feltárhatok benned néhány fekete lyukat, akkor jó
érzéssel teszem le a tollat!
………………………………………………………………………………………..
A könyveket a Queer kiadó adta ki
második, javított kiadásban; új
szerkesztéssel és borítóval.
A kiadó webcíme: www.queerkiado.hu
szerkesztéssel és borítóval.
A kiadó webcíme: www.queerkiado.hu
A könyveket hamarosan meg lehet
vásárolni majd az Írók boltjában és a
Bookline-on keresztül is.
Bookline-on keresztül is.
Köszönöm!
András
András
11. HOISZ CSENGE : A vakok is látnak
Amikor kiléptem az áruházból, láttam egy embert, aki egy lépcső előtt állt,
bottal a kezében, nem mozdult. - Mit csinálhat, miért nem mozdul? - gondoltam
magamban. - Ja tényleg, ő vak..- Odamegyek hozzá, s megkérdezem: - Segíthetek,
néni? - Hogyha megtennéd, nagyon megköszönném - válaszolta. - Kérdezhetek
olyat, amire úgysem tud válaszolni? Hány lépcsőfok van ön előtt? - kérdeztem
tőle. - Három - válaszolta. - Honnan tudja, ön lát? - érdeklődtem. - Nem, nem.
Hanem engem olyan sokszor levezettek ezen a lépcsőn, ahány éves Te vagy -
felelte. Arra szeretnélek megkérni, vezess oda az út széléhez, ahol már
tájékozódni tudok a botommal. - Ön hol lakik? - kérdezem tőle. - A Nagykörút
egyik lépcsőházában- feleli. - Én egy kicsit arrébb lakom, de elkísérem -
mondom neki. - Egyébként hogy hívják? - kérdezem menet közben. - Magdi néni -
feleli. - Tessék elképzelni, nagyon nehéz verset tanulunk mostanában - mondom.
- Igen? Mi a címe? - kérdi.- Szózat...- válaszolom..- Á, azt ismerem, segítek
neked.. - bíztat. S miközben lépdeltünk, verset tanulgattunk. Egyszer csak
felkiált: - Állj! - és megfogja a kezem. épp akkor vágott át előttünk egy autó.
Majdnem elütött minket. - Mégis csak lát? - fordulok felé. - Nem, nem, csak
tudod a vakoknak nagyon jó a hallásuk. Odaértünk a lépcsőházához. - Hány éves
tetszik lenni? - kérdezem. - Azt most nem mondom meg, de ha még egyszer
találkozunk, megmondom- válaszolja. Ekkor elköszöntem tőle, ő pedig bement a
lépcsőházba. - Na, ma is sokat tanultam - gondoltam magamban.
12. MEDITÁCIÓ
Gerencsér Hajnalka: Nyár
Kapcsoljátok be a számítógépet, és
halkan hallgassátok a nyár hangjait, és érezzétek a nyár illatait, és kövessétek
a mozdulatokat, és utasításokat.
Helyezkedj el kényelmesen,lehetőleg
fekvő helyzetbe!A meditációt nyújtott gerinccel végezd ,hogy az energia
szabadon áramolhasson testedben. Figyelj a légzésedre és ne hagyd,hogy
gondolataid elkalandozzanak!
Vegyél orron át mély lélegzetet,tartsd benn,majd nagy sóhajtással szájon át
fújd ki. Orron át ismét vegyél mély lélegzetet,hagyd,hogy átjárjon,majd
miközben kifújod a levegőt,próbáld kifújni vele együtt a szomorúságot is a
lelkedből .Most tisztul a lelked. Ismét vegyél mély lélegzetet,majd amikor
kifújod érezd,hogy a rossz gondolatok helyét szeretet,boldogság tölti fel. Ez
szétárad benned,s nyugalmat ad.
Egy óriási mezőn járunk. A pipacs piros szoknyácskája,a búzavirág kék,csipkés
szirmokat rejtő kelyhe integet a lágy szellő érintésére. Légzésed
nyugodt,kiegyensúlyozott. Élénk színű pillangók repkednek virágról virágra. A
pillangó a lélek szimbóluma,ezáltal lelked is könnyedén táncol. Egy kis időre
pillangóvá válsz,a Tűz pillangója leszel .Varázslatosan szépek a szárnyaid. A
tűz színeiben pompázol. A bordóból finom átmeneteket képezve a piroson át a
narancsba hajló árnyalatok ékesítik szárnyaidat. A természet grafikusa ékes
fekete erezetet rajzolt rájuk. Biztonságban vagy. Virágról virágra szállsz.
Utadon a kellemes virágillat vezet. A szárnyalás nemcsak az élet kék egén,de
lélekben és a művészetekben is különleges szabadságot,élményt jelent. Ki kell
törnöd a bezártságból!Szabadnak születtél! Csend van és nyugalom .Élvezd a
repülést,a virágok illatát!
A békésen úszó bárányfelhőket komor,szürke felhők zavarták meg Nyári zápor
készülődik .Szállj bele a tulipán kelyhébe,védelmet ad. A tulipán óvatosan Rád
teríti szirmait. Pihenj egy kicsit!Biztonságban vagy! A nyári zápor
felfrissülést hozott. A tulipán kinyitotta szirmait .Ismét szabad
vagy!Repülhetsz! Engedd,hogy a nap sugarai megszárítsák szárnyaidat. Változz
vissza emberré!
A bárányfelhők halványkék habos ruháikban békésen kísérnek utunkon. Ismét
szikrázó napsütés van. Tárjuk ki lelkünket,engedjük be a fényt. Elpusztítja
félelmeinket. Lélegezz mélyeket,szívd be a virágillatot!Kissé távolabb egy
terebélyes fa áll. Göcsörtös ágaival a fény felé tör Mély gyökerei stabilitást
mutatnak. Odamegyünk,s a fa árnyékában leülünk a pokrócra. A békés tájon a
messzeségből gólya közeledik. Hatalmas szárnyai segítik az előbbre jutásban.
Leszállt. Kecsesen lépdel a természet lágy ölén. Nem messze ér
csergedez,kellemes nyugalmat ad.
Hallod a méhek dongását? A természet apró csíkos teremtményei szorgoskodnak.
Monoton zümmögésük elálmosít. Szép álmokat!
*********************************
13. CSAK A DAL..
Nagy Vendel dalai: Ezt a kislányt
Ezt a kislányt az anyja
Eltiltotta tőlem.
Senki nem hall ezután
Semmit énfelőlem.
Ezt a kislányt az anyja
Szigorúan tartja,
Erényes, és szűzies,
Meg is látszik rajta.
Szigorúan tartja,
Erényes, és szűzies,
Meg is látszik rajta.
Elbujdosok előle
Anyja lelke rajta.
Utánam jön jövőre,
Ha Ő úgy akarja.
Anyja lelke rajta.
Utánam jön jövőre,
Ha Ő úgy akarja.
2013
Megjegyzés, Andalgó
*********************************
15.
ÚJSÁG ÚJ SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Kedves
olvasó!
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 30 550 51 06 8-tól 20- ig.
e-mail:
skype
címem nagy.vendi54
……………………………………………………………
Továbbá
tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük
a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók
számára
készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek
elérhetősége a következő linken lehetséges:
Tehát az ez évben megjelent összes számot visszamenőleg is elérhetővé
tettük a fenti blogoldalon!
………………………………………………….......
A
lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás
szerzője felelős.
Köszönjük
a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük
jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti,
megmenti, bármikor előveheti.
Van
olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva,
lapozható olvasmányt kapott. Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az
esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
Írott
műveim megtekintése: amatőr művészek foruma nagyvendel
www.canadahun.com irodalom fórum
________________________________________________
VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ
MEGSZÓLALOK
M.M.M.
MŰVÉSZETI MAGAZIN
2013.
július/2 – Harmadik évfolyam, tizennegyedik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes négyheti lap
Alapítva : 2011 – ben , ELVI SÍKON
Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos
1. Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2. Évfolyam: 2012.
1-tól 6. számig
3. Évfolyam: 2013. 1- től. 14. számig (július)
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
******************************
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ
OLVASÓNAK!
Nagy Vendel |
Az éjszaka eszembe jutott az a szakállas vicc, hogy apuka nem akarok Amerikába menni, apuka, nem akarok Amerikába menni! Ne nyafogj kisfiam, inkább ússzál…
Ha nem is úszva, de mi is eljutottunk Amerikába.
Ez az örömteli tény nem a földrésznek, az ottani idegen kultúrának örvendezik, hanem az ott letelepedett magyaroknak kíván valamilyen hírt adni az itthoni eseményekről, napi kultúránk fejlődéséről., remélhetőleg örömet okozva az ottani honfitársainknak.
Az internet világában ez a tény nem is olyan nagy dolognak tűnik, de azért ott is ki kell építeni egy bázist, ismerősök, rokonok segítségével, akik továbbítják a magazint további ismerősöknek, és ottani magyar kolóniáknak.
A dolog úgy terjed, mint a népmese, szájról szájra, gépről gépre. A folyamat lassú, de biztos módja a hálózat kiterjedésének.
Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy megköszönjük régi, hűséges olvasóinknak és alkotótársainknak kitüntető figyelmét, és üdvözöljük az újonnan belépő érdeklődőket.
Isten hozta Őket körünkben, és jó olvasást, jó szórakozást kívánunk, szóljanak hozzá írásainkhoz, értő, és építő jellegű kritikáikat ezentúl, lehetőleg névvel megjelölve, leközöljük.
A trágárkodó, és szitkozódó, mocskolódó leveleket is leközöljük, mert ilyenek is jönnek, az internet az egy szabad világ, de ezeket a leveleket név nélkül közöljük, mert nincs bátorságuk aláírni. Egyebet nem mondhatok.
A szerkesztő.
******************************
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL..
1. Lectori salutem, Üdvözlet az olvasónak
2. Hitelünk van? Nagy Vendel jegyzete
3. Mindannyian mások vagyunk..versek
4. A BICIKLIS Heim Károly regénye folytatásokban
Harmadik fejezet, hetedik rész
6. BEMUTATJUK.. Horenka Erika írásai.
7. HUMORALIZÁLÁS. A pénzváltó
8. NOVELLÁROL NOVELLÁRA Árvay Mária írásai.
Ha a lovak beszélni tudnának
9. Megint egy vers Boldog az ember
Wirgill Zemánek elmélkedése
10. MARCUSKA A bárányok hallgatnak
Erdősné Onda Marica írása
11.TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT A MÁLNA
Soponyai Mihály rovata.
12. CSAK A DAL.. NAGY VENDEL DALAI
13. Szerkesztői üzenetek
2. Hitelünk van? Nagy Vendel jegyzete
3. Mindannyian mások vagyunk..versek
4. A BICIKLIS Heim Károly regénye folytatásokban
Harmadik fejezet, hetedik rész
6. BEMUTATJUK.. Horenka Erika írásai.
7. HUMORALIZÁLÁS. A pénzváltó
8. NOVELLÁROL NOVELLÁRA Árvay Mária írásai.
Ha a lovak beszélni tudnának
9. Megint egy vers Boldog az ember
Wirgill Zemánek elmélkedése
10. MARCUSKA A bárányok hallgatnak
Erdősné Onda Marica írása
11.TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT A MÁLNA
Soponyai Mihály rovata.
12. CSAK A DAL.. NAGY VENDEL DALAI
13. Szerkesztői üzenetek
******************************
2. JEGYZET...
Nagy Vendel: HITELÜNK VAN?
Most a választások előtt a
pártígéretektől eltelve felmerül az emberben, hogy mennyire hitték el a
választók a politikusok ígérgetéseit. Hogy hitelük van e a politikusoknak? Az majd hamarosan elválik.
De hitelük van e a róluk író újságíróknak? Hiszen nem mindegy, hogy hogyan tálalják a dolgokat, hogyan írnak személyekről, eseményekről. Tárgyilagosan e, vagy részlehajlóan, esetleg hangulatkeltően vagy provokatívan. Nekik hisznek e az olvasók?
De hitelük van e a róluk író újságíróknak? Hiszen nem mindegy, hogy hogyan tálalják a dolgokat, hogyan írnak személyekről, eseményekről. Tárgyilagosan e, vagy részlehajlóan, esetleg hangulatkeltően vagy provokatívan. Nekik hisznek e az olvasók?
A szenzációhajhász bulvárlapok a
példányszám növelése érdekében a szavak kifacsarására, elferdítésére is
képesek. A magyar nyelv annyira árnyalt és sokszínű, hogy bármit meg lehet írni
mindig valakinek a szemszögéből nézve és valakinek a szája íze szerint. Csak
arra kell figyelni, hogy ne lógjon ki nagyon a lóláb, s aki nem tud a szavak
között olvasni, akár el is hiheti a dolgokat.
Egy állami gazdaságban történt ló pusztulást a szenzációéhes újságíró úgy írta
meg, hogy a lóállomány 50 %-a elpusztult. Az egész ország a gazdaság hatalmas
veszteségén kesergett, de csak a bennfentesek tudták, hogy két lova volt
mindösszesen a szóban forgó mezőgazdasági egységnek Ezt a kettő lovat
szokták befogni a paraszthintóba, ha az elnök ki akart kocsikázni a földekre,
de leginkább a pincészethez járt, mert ott itta deci számra a féldeciket. Ezek
közül pusztult el az egyik kólikában.. Talán így akartak állami támogatáshoz
jutni és érdekelt volt a zsurnaliszta is? A szó veszélyes fegyver. Az
írástudóknak óriási a felelősségük a tájékoztatás terén, s felmerül a kérdés:
Hitelünk van e?
S álljon itt egy másik példa is.
Vége az előadásnak. Az illetékes előadó elmondta érdekfeszítő véleményét az aktuális dolgokról, melyek ma mindenkit érdekelnek. Ezután következett a szokásos kérés:
- Na tessék, szóljanak hozzá!
Ilyenkor van az, amikor mindenki a padlót vagy a plafont nézi, esetleg sürgős kotorászni valója van a táskájában. Kínos a csend. Végre az első "fecske" felteszi a kezét.
- Igaz e, amit az újság ír?…
Az előadó a kérdést meg sem várva rávágja.
- Igaz! Amit az újság ír, az igaz!
S valóban, igazat ír e az újság? Hitelünk van?
Egy régi közmondás szerint a szó elszáll, az írás megmarad. Akár száz éves cikket is elő lehet venni s tetten lehet érni a hazugságot. Egy másik mondás szerint a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát! Tovább untathatnám a tisztelt olvasót hasonló blődségekkel, de nem teszem, hiszen politológusaink, történészeink, közgazdászaink nem átallnak előkaparni régi újságokat, okiratokat, hogy rajtakaphassák a megalkuvó zsurnalisztákat. Előbb, utóbb kiderülnek a turpisságok. A különféle ellenzéki pártok és szervezetek egymást túlkiabálva próbálják felszínre hozni a múlt hibáit. Kiderült, hogy a Rákosi padláslesöprés kegyetlenebb volt, mint a török világ Magyarországon. A török szpáhi (földesúr) annyi gabonát mindig meghagyott a jobbágynak, hogy jövőre újból tudjon vetni. Kiderült, hogy Sztálinhoz képest Hitler csak gyenge kezdő lehetett, hiszen a szovjet vezető több kommunistát öletett meg. Kiderült, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem sokak szerint szabadságharc, és akkor kommunista akasztott kommunistát, s kár volt Nyikita Hruscsovnak odaadni az ötös fogatot, s Brezsnyevnek is hiába tapsoltunk! De könyörgöm! A "PRAVDÁT" ezelőtt 20 évvel is Pravdának (Igazság) hívták. Van persze magyar pravda, magyar igazság is. Az orvos, a pap, a tanár, a szülő néha belemehet kegyes hazugságokba. Az újságíró soha! Az elferdített dolgokra az közvélemény tudat alatt is ráérez, s ha be is igazolódik a gyanú, kegyetlen dolgokra képes.
Hitelünk van? Teszem föl immár negyedszer is a kérdést. Most már remélem, hogy igen. Még nem mondhatjuk azt, hogy:
- Ma már tudjuk!
Csak azt mondhatjuk most is, hogy:
- Ma úgy tudjuk!
Ítéletet a jövő mondhat a ma felett. Mi, akik csináljuk és éljük a jelent, nem! S csak azt remélhetjük, hogy az utókor nem elégtelent ír a bizonyítványunkba.
Még sokáig kell élnem, hogy ez a negyven évnyi titkosítás után kiderüljön a világ, és a magam számára..is.
S álljon itt egy másik példa is.
Vége az előadásnak. Az illetékes előadó elmondta érdekfeszítő véleményét az aktuális dolgokról, melyek ma mindenkit érdekelnek. Ezután következett a szokásos kérés:
- Na tessék, szóljanak hozzá!
Ilyenkor van az, amikor mindenki a padlót vagy a plafont nézi, esetleg sürgős kotorászni valója van a táskájában. Kínos a csend. Végre az első "fecske" felteszi a kezét.
- Igaz e, amit az újság ír?…
Az előadó a kérdést meg sem várva rávágja.
- Igaz! Amit az újság ír, az igaz!
S valóban, igazat ír e az újság? Hitelünk van?
Egy régi közmondás szerint a szó elszáll, az írás megmarad. Akár száz éves cikket is elő lehet venni s tetten lehet érni a hazugságot. Egy másik mondás szerint a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát! Tovább untathatnám a tisztelt olvasót hasonló blődségekkel, de nem teszem, hiszen politológusaink, történészeink, közgazdászaink nem átallnak előkaparni régi újságokat, okiratokat, hogy rajtakaphassák a megalkuvó zsurnalisztákat. Előbb, utóbb kiderülnek a turpisságok. A különféle ellenzéki pártok és szervezetek egymást túlkiabálva próbálják felszínre hozni a múlt hibáit. Kiderült, hogy a Rákosi padláslesöprés kegyetlenebb volt, mint a török világ Magyarországon. A török szpáhi (földesúr) annyi gabonát mindig meghagyott a jobbágynak, hogy jövőre újból tudjon vetni. Kiderült, hogy Sztálinhoz képest Hitler csak gyenge kezdő lehetett, hiszen a szovjet vezető több kommunistát öletett meg. Kiderült, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem sokak szerint szabadságharc, és akkor kommunista akasztott kommunistát, s kár volt Nyikita Hruscsovnak odaadni az ötös fogatot, s Brezsnyevnek is hiába tapsoltunk! De könyörgöm! A "PRAVDÁT" ezelőtt 20 évvel is Pravdának (Igazság) hívták. Van persze magyar pravda, magyar igazság is. Az orvos, a pap, a tanár, a szülő néha belemehet kegyes hazugságokba. Az újságíró soha! Az elferdített dolgokra az közvélemény tudat alatt is ráérez, s ha be is igazolódik a gyanú, kegyetlen dolgokra képes.
Hitelünk van? Teszem föl immár negyedszer is a kérdést. Most már remélem, hogy igen. Még nem mondhatjuk azt, hogy:
- Ma már tudjuk!
Csak azt mondhatjuk most is, hogy:
- Ma úgy tudjuk!
Ítéletet a jövő mondhat a ma felett. Mi, akik csináljuk és éljük a jelent, nem! S csak azt remélhetjük, hogy az utókor nem elégtelent ír a bizonyítványunkba.
Még sokáig kell élnem, hogy ez a negyven évnyi titkosítás után kiderüljön a világ, és a magam számára..is.
******************************
3. MINDANNYIAN MÁSOK VAGYUNK... VERSEK
NAGY VENDEL : MÁSSÁGOM MÁSKÉPP
Azt gondolod rólam,
Más vagyok?
Igen!
Hiszen egyre
Szűkebb résen ér
Szememhez a világosság.
De azért én ugyanúgy
Gondolok Terád.
Kérlek ne félj tőlem,
Hidd el nem harapok,
Csupán csak
Vak vagyok.
Hiszen valamiben
Mindenki más.
Van, aki szép,
Van, aki csúf,
Van, aki jó,
Van, aki rossz,
Van, aki gonosz,
Van, aki kövér,
Van, aki sovány,
Van, aki süket,
Van, aki néma,
Van, aki sánta,
Van, aki béna,
De olyan is akad,
Aki lát!
Én is átélhetek
Ezernyi csodát.
De van egy titkom:
Neked elárulom.
Ez az én másságom.
Senki sem tudja,
Mikor álmodom.
…………………………………………………………..
GERENCSÉR HAJNALKA : MÁS VAGYOK
Hogy más vagyok-e, ugyan ki dönti
el?
Agyamat e szóra mindig düh önti el.
Mert más vagyok- ez igaz-,mindannyian mások vagyunk.
De ezt szavakkal felesleges bárkinek felrónunk!
Miért más az, aki nem lát?
Neki meg épp a látó más.
Vagy, akire hangod sose hatott,
hiszen siket, de e szó
szívet még meg nem dobogtatott.
Ha azt mondod szemtelen,
ez neked egy feleselő embert jelent,
de bele sem gondolsz,
hány lelket sebezhetsz ezzel meg.
Ne lábatlankodj - veted oda gyakran!
Kérlek vigyázz, ezt mozgássérült ne hallja!
Mert ha már kimondtuk, vissza nem vonhatjuk,
de eme szavak kerek-perec:
rengeteg embert feleslegesen sebeznek meg!
Emberek vagyunk, mert annak
születtünk,
Elvárható lenne, hogy akként viselkedjünk!
Gondoljunk bele az ujjlenyomatunkba,
Eddig még soha nem volt 2 embernek egyforma!
Más az arcunk,más a tekintetünk,
Más a hobbink és más a jellemünk!
Más az értékrendünk nyilván, nem vitás,
Mindenki a saját igazát érzi igazán át.
De mást mondok, s most kérlek jól
figyelj!
Gondold, hogy most te vagy a más,
s rajtad edzi nyelvét a világ!
S kezd nem tetszeni ugye?
Mert amikor te vagy a más, az más!
Akkor döbbensz csak rá, hogy a másságod ugyan kiemel,
de negatív irányba terel, s ez terhel!
Összesúgnak mögötted, s rád
mutogatnak,
Más- mondják- más vagy,
S e másság fájdalmas nyomot hagy.
S mit tennél akkor ó bölcs emberem?
Kizárnád a más szót szókincsedből menten?
Győzelmet ez hozhat, cselekedj! Tedd
meg azonnal!
Mert senki sem halhatatlan, s beteg lesz majd egyszer,
S felesleges e kegyetlen teher mellett
Mások a "más" szóval bélyegezzenek meg!
******************************
4. A BICIKLIS
Heim Károly regénye
folytatásokban.
(Harmadik fejezet, negyedik rész)
Nehéz, vastag, sötét
felhőket cipelt a hátán délkelet felé a fürge, hideget hozó északnyugati szél.
Azon az éven korán váltott késő őszire az addig sápadt nappal melengető október
elő. A sudár fenyők sustorogva hajladoztak, tisztelegtek a szélnek. Vékony
ágaik messze – messze kinyúlva, reménykedve kapkodtak a szél úrfik után, hogy
aztán azok elrohantával reménytelenül húzódjanak vissza a fa sűrű gúlájába. A
tölgyek sóhajtozva, nyögve hagyták a zúgó szélnek elragadni kicsiny
hajtásaikat. A nagy akác a temető sarkában, a Kovács József feliratú kereszt
felett, sírva, nyikorogva dörzsölte össze ágait, hogy egy kicsi meleghez
jusson, mint a birkáit vigyázó juhászbojtár teszi, amikor tenyerét
összecsapkodva, ajkával lehelve melegíti tenyerét, aki a nyájat vigyázza az
ordító farkasoktól, a húsra éhes hiúzoktól subájába burkolódzva ott fenn
magasan, a havas hegyi legelőn. A kiásott sírgödör éppen a nagy akác alatt
ásított sötét szájával az ég felé. A kiszakított göröngyök egyike – másika
koppanva hullott a gödör kétméternyi fenekére, a légáram sodorta zizezegő
avarba, amikor a szél erős marka kiragadta a takarosan felhalmozott kupac
nyugalmából. A falu házainak ablakszemei sötéten bámultak a Kálváriadombra,
csak a Mári mama házának ablakain pislákoltak ki a gyászgyertyák halvány,
sejtelmes lángsugarai. Az asszony tetemét a ház tisztaszobájában leszegezett
koporsóban ravatalozták fel egy napja. A sirató asszonyok a fal mellé állított
székeikre húzódva búcsúztak hajlongva, jajveszékelve, hangosan fel –
felzokogva, éltében volt erényeit, jóságát magasztalva az asszony lelkétől.
Mások duruzsolva, kérges mutató és bütykös hüvelykujjuk között rózsafűzért
morzsolva könyörögtek az Úrhoz, hogy emelje magához az elhunyt asszony
örökkévalóságra érdemes lelkét. Mások megbocsátásért könyörögtek imáikban. Ők
voltak, akik gondolatban vagy tettben ártottak valaha a halottnak még életében.
Ők voltak azok, akik irigyelték, kritizálták sikereit, akik összesúgtak a háta
mögött mondogatták, hogy kicsoda ő, hogy dirigáljon minket. Ők a saját
lelkiismeretük nyugalmáért duruzsolták az imát. Ők az asszony visszajáró lelkét
akarták távol tartani álmaiktól. Ők voltak azok, akik soha sem ismerték igazán
Mári mamát. Mert ő bizony még halálában sem ártana senkinek. Mert ő, ha
kísértene is, lelke a rászorulókat járná, és egyre csak azt kérdezgetné,
kedveském mond, miben segíthetek. Az ő imájuk semmit sem ért hát, mint ahogy a
kegyelmet kérőké sem, hiszen az asszony minden léptét tudta a teremtő, és
makulát a múltján biztosan nem talált. A temetést délután kettőkor tartották.
Az emberek áradata lovas kocsin, némely faluból szervezetten traktoron, a
Völgység távolabbi falvaiból teherautón érkezett. A falu népe csak úgy
gyalogosan ballagott fel a Kálvária dombra, a temetőbe. Már késő délelőttől
hömpölygött az emberek áradata. A Völgység székelysége mellett eljött búcsúzni
a falu svábsága és a felvidékről áttelepített magyarság zöme is.
- Látod-e
Juliskám micsoda egyesítő, békéltető erő lakott ebben az asszonyban? Hisz még
holtában is képes összegyűjteni a különböző nációhoz, valláshoz tartozókat.
- Igazad van
Vili, csak most látszik, hogy mennyien tisztelték a munkáját meg az is, hogy
milyen sokan szerették a mamácskát. Azért, ahogy elnézem ezt a rengeteg embert,
biztosan akad olyan is közöttük, aki a saját lelkiismeretét megnyugtatni jött
ma ide.
- Bizony én
is látok itt bőven az irigyei, a haragosai közül. Ugye milyen gyarló az ember?
Még az ilyen jóakaratú, minden sejtjével a közösségért munkálkodó embert is
sokan gyűlölnek. Mások meg a sikereit irigyelik. Remélem azért, hogy az ide
összegyűlt emberek sokaságának nagytöbbségét a szeretet, de legalábbis a
tisztelet hozta ma ide.
Jancsi és Terike motoron érkeztek nem sokkal egy óra előtt. Körbejárták a
falut. Apróra kikérdezték Szabó tanár urat a baleset körülményeiről. Juliskával
felidézték a szép napokat, amiket első sorban a Mári mama lopott az életükbe.
Végül elsiratták szegényt. Amikor búcsúzkodni kezdtek mondván, hogy az Anti
gyereket szeretnék meglátogatni a házban, a Juliska megállította őket.
- Nem hiszem Jancsi, hogy jó
szívvel fogadnának benneteket a nővéremék. Ők nevezték ki magukat ugyanis a
gyerek gyámjainak. Tudjátok ugye, hogy a Béla sógor a mamácska egyetlen élő
rokona?
-
Tudjuk mesélte a mamácska. Én nem látok abban semmi rosszat, mert én
igen szívélyes rendes embernek ismertem meg őt a mamácska elbeszéléséből.
- Hát ő az volna, ha nem
volna mellette a nővérem, a Béla felesége az Annus. Mert ő bizony egyre
zsugoribb, egyre házsártosabb lesz az idő múlásával. Aztán náluk, hiába nagy
behemót az ura, ő viseli a nadrágot halljátok-e? Szóval ő, mármint a nővérem, az
Annus már rég óta ácsingózott arra a házra. Aztán amint meghallották, hogy mi
történt szegény mamácskával már vackoltak is be a házába. Persze azt mondták,
hogy csak azért költöznek oda, mert arról a szegény, árván maradt Anti
gyerekről, meg a gazdátlanná vált állatokról is gondoskodni kell valakinek.
Sokan még sajnálják is szegény Annust, hogy fel kell áldoznia magát. Pedig
tudhatnák ők is, hogy csak a nagy házra pályázik.
- Ugyan Juliskám,
miért nem hiszed el, hogy tényleg a gyerekről akar gondoskodni?
- Hát csak azért
Vilmosom, mert ismerem jól a nővéremet. Meg aztán tudom azt is, hogy folyton
arra a házra vágyakozott. Még a Béla sógort is majd kiüldözte a világból, hogy
szerezze már
meg neki azt a gazdaságot. Látod-e még te is úgy teszel, mintha nem
tudnád?
- Tudom én azt
kicsim, csak reménykedem benne, hogy az emberek képesek olykor jó irányba is
változni. Főleg, ha nagy a szükség.
- Hát legyen
igazad Vilmosom! Azt kívánom az Anti gyerek érdekében is.
- Aztán a
gyerekeket hol hagytátok Jancsi? Csak nem Pesten?
- Nem, dehogy.
Györkönyben vannak az opapáéknál. Nagyon örültek nekik az öregek. Meg aztán a
temetés sem biztos, hogy nekik való. Egyébként nagyon jöttek volna a
mamácskához.
- A Mári mama is
igen vágyakozott már a látásotokra halljátok-e?
A
templom lélekharangja pontosan délután kettőkor kezdett rá zúgó dallamára.
Érces hangja elárasztotta a völgybe szorult falut. A szél felkapta, bimm –
bammolását és vitte, vitte robogva a világba a Teveliek gyász hírét. A halott
lelki üdvéért mondott misét a falu plébánosa celebrálta. Utána Földi István
igazgató tanító úr tartott búcsúbeszédet.
- A falu talán
legaktívabb, legodaadóbb lakosától búcsúzunk ma. Itt állunk mind. Itt állunk
megdöbbenten, fájdalomtól telt szívvel, mi teveli és völgységi székelyek. Mi
mind, akik utódainak valljuk magunkat. És itt vannak gyászolni a falu
svábságának és a felvidékről ide telepített magyarjainak képviselői is. Én ide
érkezésünk után néhány hónappal ismertem meg őt és mindjárt az első
találkozásunkkor feltűnt, hogy micsoda szervezőerő, micsoda közösség formáló
erő, micsoda tiszta gondolkodás, mennyi józan paraszti ész lakozik ebben az
asszonyban. Később aztán megláttam azt is, hogy ez az asszony, akit ma itt
temetünk, nem csak jó szervező, hogy ez az asszony, akit ma itt gyászolunk nem
csak a közösségért tenni akaró gondolkodó, hogy ez az asszony, akit ma teszünk
végső nyughelyére a földbe nem csak a székelység örökségének gondozója.
Megtapasztaltam azt is, hogy Mári mama mindennél több volt. Megtapasztaltam,
hogy ő a közösség lelkiismerete. Megtapasztaltam, hogy ő az, akit mindenki
megkeresett és ő az, akit mindenki megtalált. Mert őt megkereshette és őt
megtalálhatta minden olyan ember, akit szomorúság vagy bánat ért. Megtapasztaltam,
hogy az ő füle mindig nyitott volt meghallani a panaszokat. Megtapasztaltam,
hogy az ő szíve mindig nyitott volt mások fájdalmának a befogadására. És
megtapasztaltam azt is, hogy volt elég esze, volt elég tapasztalata tanácsot
adni. Engem a legjobb barátai kértek meg, hogy méltassam a Mári mama nagyságát,
hogy elmondjam a hálás emberek búcsúját. Örültem a felkérésnek, mert a
legérdemesebbnek köszönhetem meg mindazt, amit a közösségünkért tett. És
szomorú vagyok, mert a legméltóbbat kell búcsúztatnom. És bizonytalan is voltam
és vagyok, mert nem tudom, tőle búcsúzni, az ő nagyszerűségét megmutatni
elegek-e a szavak? Én azt hiszem, hogy méltóbban búcsúzhatunk tőle a minden
himnusznál, ha csak annyit mondunk, hogy köszönjük Kovács Józsefné, köszönjük
Mári mama, hogy együtt élhettünk veled. Köszönjük, hogy létre hoztad nekünk a
dalkört. Köszönjük, hogy megőrizted hagyományos táncainkat. Köszönjük, hogy
fiataljainknak megtanítottad, és környezetünknek megmutattad hagyományos még
Bukovinából hozott Betlehemes szokásainkat. Beszélni az értelmetlen, véletlen
halálról én nem tudok, mert mi, akik itt élünk a földön mind az Úr kegyelméből
élünk. Így hát csak az Úr lehet az, aki tudja, hogy meddig járhatjuk itt e
sártekén utunkat. Mi csak azt tehetjük, hogy elfogadjuk akaratát és
megnyugszunk bölcsessége tudtán szeretteink elvesztében. Mi csak azt tudjuk,
hogy büszkék lehetünk halottunk minden tettére. Mi csak azt tudhatjuk, hogy
öröm volt vele együtt élni. Mi csak azt tudhatjuk, hogy az elvesztése fáj. Mi
csak abban reménykedhetünk, hogy lesz ember, aki az ő munkáját átveszi itt a
faluban és folytatja Völgység szerte a székely közösség mindnagyobb
dicsőségére. Búcsúzunk hát tőled Mári mama! Kérünk, hogy szolgáld tovább
közösségünket az Úr jobbján ülve a mennyben. Búcsúzzunk nagyon szeretett és az
igen sokak által méltán tisztelt halottunktól azzal, amire ő a legbüszkébb volt
életében! Búcsúzzuk tőle kórosunk énekével zenekarunk kíséretében. Aludd hát
békés álmodat Kovács Józsefné, kedves drága Mári mama. Letesszük testedet az
általad mindig szeretett urad jelképes sírjába. Vigyázzák virágaink békés
álmodat.
Először Szabó tanár úr
hegedűje jajdult fel. Egyedül sírta el szép hangú hegedűjén Mári mama kedvenc
énekét a Bukovina közepén születtem kezdetű dalt. Aztán ahogy a dal végére ért
és már a refrént is elzokogta a hegedű a tanár nem hagyta abba a zenét. Néhány
átvezető trilla után a feleségére kacsintott jelet adva neki, hogy kezdheti az
éneket. Juliska telt szopránja a templom hátsó faláról visszaverődve, megerősödve
terítette be szétterülve, mint a harmat nyári hajnalokon a temetőt és megült
rajta, vibrált. Kiszorította a temetőben szorongó emberek szuszogásának zaját.
A messziben, a völgyben fel-felhangzó kutyák ugatását, az istállókban kérődző
tehenek ritmustalan bőgését. A libák gágogását. A gácsérok tojót követelő
hápogását. Juliska erőteljes szopránján új jelentést kapott a dal. A közönség
Mári mama altján megszólalva ismerte az éneket. Most össze-össze néztek, a már
szép zenéhez szokott füllel a Völgységiek. Tanácstalanul ízlelgették, kóstolták
a dal zengését, mint ahogy az érett borhoz szokott ínyenc kóstolgatja a jófajta
Szekszárdi nedűt. Először csak finoman körbeforgatva a poharat, hogy
szétterüljön a nemes ital bíborvöröse az öblös, tiszta pohár vékony üvegfalán.
Aztán pontosan a fénynek fordítva mustrálja a jó borivó a poharat. Megcsodálja
az ital csillanását, a lefolyó nedű szabálytalan olajcsíkját. Szép ablakos
Csaba bátyám. Jelenti ki elégedetten a hozzáértő kóstoló pont e csíkok láttán.
Aztán beleszippant a pohárba mélyen háromszor, négyszer is. Végül sok levegővel
hörpöl egy pár cseppet csak és forgatja szájában, végigtapogatva a nyelvével a
nemes ital rejtett ízeit. Na, ez az idei igazán jól sikerült Csaba bátyám!
Mondja ki végül a szentenciát. Most a hegedű sírását, az ének tisztaságát
járatják fülükben az ínyencé érett emberek.
Bukovina közepébe születtem
Anyám sem volt még is felnevelődtem
Úgy nőttem föl, mint az erdőn a csipkerózsa
Volt szeretőm bár sohasem lett volna.
Azért amért az én szemem fekete
Nem vagyok én zöld erdőben remete
Sem remete sem a fának lehulló levele
Sem a legények igazi szeretője.
A zenekar többi tagja és a
kórus itt ezen a ponton vette fel a dallamot és szépen csendben szinte csak
zümmögve követte a prímás és a szólóénekes előadását.
Bukovina közepébe születtem
Anyám sem volt még is felnevelődtem
Úgy nőttem föl, mint az erdőn a csipkerózsa
Volt szeretőm bár sohasem lett volna.
Úgy nőttem föl, mint az erdőn a csipkerózsa
Volt szeretőm bár sohasem lett volna.
Azért amért az én szemem fekete
Nem vagyok én zöld erdőben remete
Sem remete sem a fának lehulló levele
Sem a legények igazi szeretője.
Sem remete sem a fának lehulló levele
Sem legények igazi
szeretője
A koporsót a dal elhangzása után fogta körbe
a négy markos táncos és vitte a feketén tátongó sírhoz a nagy akácfa alá. A
Tisztelendő atya elvégezte a szertartást, megszentelte a földet. A közösség
vele együtt imádkozta el a miatyánkot, majd az Üdvözlégy Máriát. Amíg a
koporsót a mélybe eresztette vastag kenderkötelét kérges markán lassan,
vigyázva, átcsúsztatva a négy markos táncos fiú. Szabó tanár úr hegedűjén
felcsendült Vivaldi Stabat Materének keserédes dallama. Amíg a tanár kezével a
dal trilláit zokogtatta agyában lázasan kergették egymást az emlékei, míg végül
megállapodtak egy langyos nyári estén. Tavaly volt talán, vagy még az előtt,
amikor ő a zenekarra várva csak magának muzsikálgatott a közösségi házban. A
Stabat Materre futott a vonó a kezében. Tévesztett néhányat, de aztán újra
kezdte. Teljesen elmélyült a zene ízlelgetésében. Csak magának és a zenének
játszott. A zene szépsége átjárta szívét, lelkét, agyát. Nem tudta akkor, hogy
hol jár. Nem tudta, hogy a hegedűjén kívül van – e még világ. Hagyta akkor,
hogy Vivaldi átjárja sejtjeit, hogy minden hangja bizsergesse a bőrét,
szétzilálja a haját, égnek meressze a szőrszálait a karján. Csak az erőteljes
taps zökkentette vissza a való világba. Akkor hirtelen azt sem tudta hol van.
Csak azt érezte, hogy valami szép, hogy valami jól sikerült darab szakadt ki a
hegedűjéből.
- Hát, ez
nagyon szép volt fiam! – Hallotta valahonnan messziről akkor a Mári mama
elfogult dicséretét.
- Igen.
Nagyon szép művet alkotott Vivaldi.
- Mondja
tanár úr, mi ez a szép zene, amit ez a Vivaldi, ahogy maga mondja a nevét, írt?
- A Stabat Mater.
- Valami
igen nagy bánatot énekelt el ez a hegedű a maga kezében. Az én szívem is majd
beléhasadt, ahogy ez a hegedű énekelt hallja-e?
- Igaza van
Mamácska. Ez a dal talán a legnagyobb bánatot meséli el. Azt a bánatot mutatja
meg, amikor a Szűzanya a kereszt mellett elsiratja a fiát.
- Annál
bizony nem lehet nagyobb bánat. De ez a zene! Ez bizony méltó, ehhez az
alkalomhoz. Mit gondol fiam, betűkkel, meg beszéddel el lehet-e rendesen
mondani ezt a nagy bánatot?
- Én azt
gondolom, hogy igen. Pontosan Babits Mihály verséről jutott az eszembe ez a
zene. Éppen erről a versről beszéltem a gyerekeknek az iskolába mielőtt ide
jöttem.
- És
elmondaná-e egy ilyen oktalan vénasszonynak is azt a verset?
- Hát, ha kíváncsi rá szívesen
felolvasom. Nálam van a vers. – A tanár zavartan köszörülte a torkát, amíg a
zsebéből előkotorta Babits szép versét, a „Jacopo da Todi himnusza a fájdalmas
anyáról” című költeményét. - Megpróbálom felolvasni, de nem tudom, hogy méltó
előadója leszek-e?
- Hát, ha
olyan szépen olvas, mint ahogy hegedül, akkor biztosan!
- Szóval – köszörülte meg
még egyszer zavartan a hangos versmondáshoz nem igen szokott tanár és kellemes
mély hangján szépen dalolt a vers.
Állt az anya keservében
sírva a kereszt tövében,
melyen függött szent Fia,
kinek megtört s jajjal-tellett
lelkét kemény kardnak kellett
kínzón átjárnia.
Óh mily búsan, sújtva állt ott
amaz asszonyok-közt-áldott,
ki téged szült, Egyszülött!
Mily nagy gyásza volt sírása
mikor látta szent fiát a
szívtépő kínok között!
Van-e oly szem, mely nem sírna
Krisztus anyjával s e kínra
hidegen pillantana?
aki könnyek között nézze,
hogy merül a szenvedésbe
fia mellett az anya?
Látta Jézust, hogy fájtatja
vétkéért mit vett magára
és korbáccsal verték.
S látta édes fiát végül
haldokolni vigasz nélkül,
míg kiadta életét.
Kútja égi szeretetnek,
engedd éreznem sebednek
mérgét: hadd sírjak veled!
Engedd, hogy a szívem égjen
Krisztus isten szerelmében,
s ő szeressen engemet!
Óh szentséges anya, tedd meg,
a keresztre feszítettnek
nyomd szívembe sebeit!
Oszd meg, kérem, kínját vélem,
kinek érdem nélkül értem
tetszett annyit tűrni itt!
Jámborul hadd sírjak véled
és szenvedjek míg csak élek
Avval, ki keresztre szállt!
Álljak a kereszt tövében!
Szívem szíved keservében
társad lenni úgy sóvárg!
Szüzek szűze! Légy szívedben
hozzám jó és nem kegyetlen!
Oszd meg vélem könnyedet!
Add, hogy sírván Krisztus sírján
sebeit szívembe írnám
s bánatodban részt vegyek!
Fiad sebe sebesítsen!
Szent keresztje részegítsen
és vérének itala,
hogy pokol tüzén ne égjek!
S az ítélet napján, kérlek,
te légy védőm, Szűzanya!
Ha majd el kell mennem innen,
engedj győzelemre mennem
anyád által, Krisztusom!
És ha testem meghal, adjad
hogy lelkem dicsőn fogadja
a pálmás paradicsom!
- Hát ezt
nagyon szépen írta az a Babits fiam! Aztán ezt énekli el a maga a hegedűjén is?
- Pontosan
ezt.
- Tudja, mit
szeretnék én Vilmos? Én azt szeretném, ha engemet erre a maga szép hegedű
énekére hantolnának el.
- Ne
gondolkodjon maga Mári mama még ilyesmi dolgokon, mert még igen sok dolga van
magának ezen a világon.
- Én sem azt
gondolnám, hogy holnap hegedülje el ezt a Stabat Matert a temetésemen. – Szólt
nevetve az asszony. - Csak elképzeltem, hogy ennél szebb zenét még én nemigen
hallottam. Jó, de mostan már lássunk a dolgunkhoz! Beszéljük meg, hogy milyen
muzsikákat zenélnek maguk a táncainkhoz.
Akkor nyár volt most meg tél van, jéghideg
tél. Szaladt át a tanár agyán a gondolat. Mintha valami ilyesmit írt volna
Vajda János Ginának. És a tanár nagyon szomorú volt, hogy a szeretett és az
általa nagyon sokra becsült Mári mama temetése ilyen hamar bekövetkezett.
Eljátszottam magának Mamácska a Stabat Matert, ahogy maga azt kívánta! Remélem
jól sikerült. Gondolta magában a tanár és lassan meghajtotta a fejét. Nedvesek
voltak a szempillái. Pirosak a szemei. Akadozó, hüppögő a lélegzete, amikor
ellépett az addigra már virágokkal borított sírhalomtól.
- Nagyon szépen
hegedültél Vilmosom! – Szorította meg a kezét Juliska. – Gyere, menjünk haza.
- Ti is nagyon szépen énekeltetek. Csak ne lett
volna ilyen szomorú az alkalom.
A Jancsiék a kertjük kapujában érték
utol őket.
- Gratulálok
mindkettőtöknek! Ha szegény mamácska hallhatta volna biztosan büszke lett volna
rátok.
- Gyertek be
Jancsi!
- Azt
hiszem, mi inkább mennénk. Tudod nem szeretek korom sötétben vezetni és még a
gyerekekért is el kell mennünk a nagypapáékhoz. Hanem ti is meglátogathatnátok
bennünket. Szegény mamácska is egyre csak halogatta az utazást. Pedig mi és a
gyerekek is igen vártuk.
- Már
többször terveztük mi is, hogy felmegyünk hozzátok. Tudjátok ugye, hogy mi
nagyon szeretünk itt élni, már csak azért is, mert itt ismertük meg egymást,
meg aztán a munka is érdekes. Aztán itt van ez a zenekar, meg a dalkör is. A
halottunk iránti tisztelet is szépítette az itteni életünket. Az emberek is
kedvesek, meg ez a dimbes-dombos táj is a kedvünkre való. Egy hibája mégis van
az itteni életnek. Nagyon rossz a közlekedés. Nincs vasútja a falunak és az
országos utak is messze elkerülik. Most ünnepélyesen kijelentem, hogy minden
nehézség ellenére a tavaszi szünetben meglátogatunk benneteket.
- Várni fogunk
benneteket. A részleteket meg levélben megbeszéljük. Gondolom ti elmentek
Juliskám a nővéredékhez a torra?
- Nekem nem sok
kedvem van hozzá, de tudod, Terikém nem szeretnék családi viszály közepébe
pottyanni. Mert az Annus igencsak megsértődne ránk, ha nem mennénk el hozzájuk.
- Megkérlek
légy szíves mentsél ki bennünket.
- Mi meg
üdvözöljük a gyerekeket és a nagyszüleidet is Jancsi. Vigyázzatok az úton!
Annyi balesetről hallani mostanában.
- Köszönjük Vili!
Ígérem, hogy vigyázok a családomra. Tudod ez a vigyázó szerep már igencsak rám
ragadt.
A
halotti torra Mári néni volt házában, a mostani Kovács Béla és felesége Bíró
Anna által lakott portán került sor. Az utcai nagyszobában terítettek a
vendégeknek. Sokan gyűltek össze. Ott volt az őrmester, a tisztelendő atya, a
falu volt bírája, a mostani tanácselnök, az orvos a feleségével, Földi István
tanár úr is magával hozta asszonyát. Ott voltak a zenekar, a kórus és a tánckar
tagjai is. Mire a Szabó házaspár oda ért, már jócskán fogyott a pálinkából. Az
öt tyúkból készült gyöngyöző tyúkhúslevest a korán érkezettek már
elfogyasztották. Addigra már a marha pörköltet porciózták a gőzölgő tálakba.
Mellé puliszkát kínáltak köretnek. Erre aztán fogyott rendesen Mári mama jó
bora. A torkosabbak galuskát szedtek még tányérjukba és bőven fogyasztották rá
a bort.
- Finom volt ez a
pörkölt igaz - e Vilmos? – Kérdezte az orvos a tanárt. – Mit gondolsz igaz a
szóbeszéd, hogy a Varga Gergőék Böskéjét tálalták fel ma itt pörkölt gyanánt?
Mert ha igaz, hát én azt igencsak abszurdnak tartanám.
- Én is Palikám.
Én is abszurdnak tartanám.
Az Anti eddigi
vidám, boldog, gondtalan, macerás élete a mamácska elvesztésével egy csapásra
igencsak szomorúra változott. Nem csak az szomorította a fiút, hogy a kedves, a
szeretett mamácska hiányzott nagyon. Nem csak azon bánkódott, hogy a szeretett
asszonnyal az esti meséket, a vigyázó gondoskodást a cirógató kedvességet is
eltemették. Ezek a dolgok hosszú – hosszú ideig hol erősebben, hol szelídebben,
de a nap minden órájában szorongatták a szívét, el – elcsuklóvá változtatták a
hangját és a nap minden órájában párás ködbe burkolták a szemét. Főleg az esték
váltak nehezen elviselhetővé. A beszélgetések hiányoztak, mert a gyerekkori
esti mesék fokozatosan, de biztosan úsztak át az est beszélgetéseibe. Ezek a
beszélgetések az asszony bizonytalanságát mesélték el. Inkább voltak monológok,
mint mesék, vagy beszélgetések. Mári mama daltanítási kételyeiről, az
előadásokra készülők izgalmáról szóltak. És hiányzott az asszony vidám
kacagása. És hiányzott egyszerűen csak a mamácska jelenléte. Hiányzott a
kérdés, mit ennél estére fiam? Meg, hogy mostál-e kezet Anti? Állandó kérdése a
vacsora előtt. Na, gyere, csak mutassad a füledet tiszta-e? Amikor az iskolába
ment. Akkor, amikor a mamácska feltette ezeket a kérdéseket, zavarták is a
fiút. Feleslegesnek, macerásnak érezte azokat. Most, hogy nem hangzottak el
hiányoztak. Most, hogy a kutya sem törődött vele, hogy megmosta-e a kezét, a
fülét. Most, hogy senkit sem zavart, ha piszkos körömmel, vagy mosatlan foggal
ment az iskolába, zavarta, hogy nem szekálja miatta senki. Óh, bárcsak ne
hagyott volna itt Annus nénémre, meg Béla sógorra a mamácska! Sírta álomba
magát esténként a fiú. A Béla bácsival, nem is igen lett volna baj. Ő csak nem
törődött a fiúval, de a szeméből csak közöny sugárzott és nem harag, mint Annus
néniéből, vagy a Béla gyerekéből, Annus néniék legidősebb fiáéból, amikor rá
tekintett. Béla bácsi időnként, főleg, ha felhajtott néhány pohár bort, vagy
néhány kupica pálinkát, még kérdezgette is őt, hogy mi újság a lányokkal? Meg,
hogy lesegeti-e őket titokban? Igaz utána mindig nagyokat kacagott a fiú
zavarán.
- Hát milyen
legény vagy te hallod-e, hogy irulsz - pirulsz itten, mint egy szűzlány a
nászéjszakán?
- Hagyjad már
Béla! Hát nem látod, hogy kuka ez? Én nem is tudom, hogy mit dicsérik annyit,
az eszét azok a tanítók, amikor még annyi esze sincsen ennek a lelencnek, hogy
megmukkanjon, amikor tisztességesen kérdezik? Kíváncsi leszek én arra, hogy
tiszta ötöst írnak-e ennek a bizonyítványába most is, hogy eltemettük a te
tanár kedvenc sógorasszonyodat? Mert tudd meg te senki fia Anti te, hogy nem
neked írták az ötösöket abba a bizonyítványba vagy mibe! Nem bizony, hanem a te
mamácskádnak, ahogy te nevezed azt a minden lében kanál, urakhoz dörgölődzködő
vénasszonyt. Hát tudd meg, hogy neki adták azokat az ötösöket a te könyvedbe
hallod-e? Mert tudd meg te, hogy te ugyanaz a lelenc semmire se való maradtál,
mint aki voltál, amikor rád akadtak ott a román pusztákon. Tégedet már ott
agyon kellet volna csapni, mert akkor sem voltál semmire sem jó, meg most sem
vagy jó semmire.
Ez a szitok áradat, ez e gyűlölet
ömleny, nem egyszer hangzott el és nem kétszer mondta el Annus néni. Ez a
szótömb, a fiú szidása, a mamácska gyalázása napi gyakorisággá vált. Ez hangzott
el a jó reggelt, a jó napot, a jó estét, a jó éjszakát köszönés helyett. És a
fiú csak nyelte a szidalmakat. És a fiú csak tűrt és hallgatott. Csak esténként
az ágyban imádkozott Mári mama lelki üdvéért. Csak a párnájába sírta minden
bánatát. Érezte ő, hogy kitörni kellene, de inkább a határt járta lázadás
helyett biciklijével. Keserű könnyei a párnára folytak és lelkében öntözték a
bánatmagot, ami csak duzzadt egyre, mint jó földben az élet és csírája már
ébredezett, akár késő őszön a mag, amit az eső már bőven öntözött. Jaj, miért
gyűlöl engem annyira Annus néném? Törte egyre az agyát a fiú. Hát mit vétettem
én ő ellene? Hát mindig köszöntem én neki tisztességesen, mint, ahogy azt a
mamácska meghagyta. És megköszöntem neki minden nap a reggelit, az ebédet és a
vacsorát, mint ahogy arra a mamácska tanított még életében. Valamelyik este
aztán ebből a vacsoraköszönésből is baj kerekedett. Finom krumplipaprikást
főzött Annus néni vacsorára, amibe rendesen belelépett a disznó is füstölt bőr
formájában. Ez az étel a fiú kedvencei közül való volt és mi tagadás Annus néni
igen finomra csinálta. Evett is belőle az Anti jó étvággyal. Vacsora után
udvariasan, mint ahogy azt tanulta megköszönte a ház új asszonyának a finom
vacsorát.
- Köszönöm Annus
néném ez nagyon finomra sikerült. Ez olyan jó lett mintha a Mári mama főzte
volna. – Dicsérte a fiú elégedetten az eledelt.
- Ne köszöngess te
nekem folyton folyvást hallod-e? Te csak edd meg, amit odateszek elibéd, aztán
menjél aludni. Meg aztán halljátok-e mit nem átallott nekem mondani ez semmire
kellő? Hát mi az, hogy sikerült mi? Látjátok-e milyen háládatlan ez? Én
kiteszem itten a lelkemet is, hogy jó étek kerüljön, a tányérjára ez meg azt
mondja, hogy most sikerült jó paprikást csinálni. Hát rossz étket adok én ennek
máskor? Meg aztán a te drágalátós Mári mamád megnyalhatná mind a tíz ujját az
én főztöm után, azt elhiheted! Mert evett ő az én főztömből sokszor és
minduntalan jó étvággyal evett belőle. Meg aztán szidott is ő engemet sok
mindenért, de a főztömet azt dicsérte mindég, hallod-e?
Az asszony fokozatosan hergelte
magát, míg végül már szinte önkéntelen állapotba nem jutott. Mire az utolsó
mondatokhoz ért már üvöltött, a szája remegett még néhány könnycsepp is
megcsillant a szeme sarkában.
- Ugyan Annus,
hagyd már, hát nem mondott rosszat az a fiú! – Próbálta csillapítani Béla bácsi
a feleségét.
- Na, már csak az
hiányzott, hogy te is ennek a mihasznának a pártjára állj! Majd adok én neki
jól sikerült krumpli paprikást, azt elhihetitek!
Béla bácsi erősödő aggodalommal
figyelte a feleségét.
- Jól van
fiam, te most menjél aludni! Máskor meg gondolkodjál, mielőtt beszélsz
hallod-e? Jól van jól, Annus! Gyere, aludjunk mi is.
Mondta csendesen kedveskedve
feleségének, hogy megnyugtassa őt, hogy csillapítsa asszonya haragját. Mindig
is tudta, hogy a fiú nem az asszony szíve csücske. És tudta azt is, hogy a
sógorasszonya nem a kedvenc rokona de, hogy ennyire utálja őket, azt azért nem
hitte. Felesége esti viselkedése erősen nyugtalanította. Elsősorban azért, mert
nem értette a harag okát. Ő mindig sokra tartotta Mári mamát. Adott a
véleményére és sokszor ki is kérte azt. Ő szerette a bátyját és okos feleségét.
Büszke volt rá, hogy az okos, bölcs asszony véleményét kérheti. Szerette a kitartását,
az önzetlenségét, a szorgalmát, a higgadtságát. A fiúval sem volt baja. Vele
csak azért viselkedett visszafogottan, mert tudta, hogy a felesége ki nem
állhatja. Most már tudta, hogy hibát követett el, amikor ragaszkodott hozzá
Mári mama halála után, hogy ők legyenek a fiú gyámjai. Civódott is vele akkor
az asszony:
- Ugyan már ember,
hát minek kell nekünk az a gyerek? Felneveltünk mi már négyet a sajátunkból,
kettőt meg eltemettünk egyet még ott a régi hazában, a másikat, a kicsike
leánykánkat meg bácskában tettük a sírba éppen hogy megérkeztünk oda. Kell még
ez a lelenc is nekünk?
- Hadd el asszony!
Hát mit mondanak az emberek, ha hagyjuk, hogy elvigyék a lelencbe? Már hallom
is, mint sustorognak, amikor elviszik a gyámosok a gyereket: a Mári néni háza
bezzeg kellett nekik. A jóba bezzeg beköltöztek, azt a szegény gyereket meg
hagyják elvinni. Szegény Mári mama forogna a sírjában. Hát nem asszony! Én ezt
a szégyent bizony nem vállalom. Kell neked, hogy a szájára vegyen a falu?
Az asszony akkor látszólag jobb
belátásra tért. A fiúra azonban még jobban megorrolt. Meg kell várni amíg,
megnyugszik az asszony. Tanakodott magában Béla bácsi. Mert ugye, ha most
erőltetném, csak rám is megharagudna. Most annyira feldühítette magát
valamivel, hogy még gondolkodni se tudna, aztán még olyanokat vagdosna a
fejemhez, ami most nekem sem hiányzana. A beszélgetés, amit a férfi az
asszonnyal tervezett azonban csak elhatározás maradt. Hol a kedvező alkalom
hiányzott, hol meg a kurázsiból fogyott ki Béla bácsi. Aztán meg abban
reménykedett, hogy majd csak megoldódik magától a helyzet. Az Anti meg csak
rágta magát csak szenvedett miközben egyre zárkózottabbá vált. Hű társai közül
csak a biciklije maradt meg mellette. És ő egyre csak a határt járta rég óta
szeretett kétkerekű barátjával. Otthon csak annyi időt töltött, amennyit
feltétlenül muszáj volt. Reggel gyorsan megmosdott, felkapkodta a ruháját,
bekapott valamit reggelire, uzsonnát készített magának, és már tekert is az
iskolába. Iskola után körbe járta a falu határát és csak a szürkület űzte haza.
- Na,
megjöttél te tekergő? Gyere vacsorázni! – Fogadta minden este Annus néni.
- Köszönöm a
vacsorát. Megyek tanulni. – Mondta a fiú és vonult is el a kuckójába.
Annus néni nagyon meglepődött, de
egyben meg is könnyebbült, amikor a fiú, egy vasárnap délelőttön kéréssel
fordult hozzájuk:
- Annus néném
Béla bácsi, ha nem volna ellenükre, én kitakarítanám a nyári konyha felett azt
a padlásszobát és bevackolnék oda.
Béla bácsi tanácstalanul az asszonyra
nézett, aki nem szólt semmit csak megrántotta a vállát.
- Hát én nem bánom
Anti, ha az neked úgy jó, hát költözzél.
Így hát a fiú kapcsolata a családdal
minimálisra csökkent.
Mári
néni halálával, lassan de biztosan sorvadásnak indultak az általa létrehozott
szervezetek, csoportok. A betlehemes csoport el sem kezdte a felkészülést a
karácsonyi bemutatóra. A csoport a tragédia bekövetkeztének idejében még csak a
szereplők kiválasztásánál tartott. Az asszony elvesztésével a válogatást senki
sem folytatta, a próbák megkezdését senki sem szorgalmazta. A tánckar sem
talált magának megfelelő vezetőt, így a még a Mári mama életében és általa
leszervezett bemutatókra szorítkozott a munkája. A próbák levezetésére azonban
nem volt vállalkozó. A bemutatók során egyre több hiba csúszott a táncokba. Az
előadások színvonala rohamosan hanyatlott. A nézők korábbi viharos tapsát egyre
inkább lanyha érdeklődés váltotta fel. A táncosok lelkesedése a múlt homályába
burkolózott. A tánckar jelentőségének visszaszorulásával, előadásai számának
csökkenésével a zenekar fellépéseinek száma is megcsappant, szinte csak a kórus
kíséretére szorítkozott. Csupán a kórus próbái folytak zavartalanul. Juliskát
ugyanis mindenki elfogadta vezetőjének. Csilingelő hangját, tiszta, egyszerű
előadásmódját csodálták énekes társai és szűnni nem akaró tapssal köszönte meg
a közönség. Véleményét a kórus minden tagja kérte és megfogadta. Mári mama
szellemi hagyatékának koporsójába az utolsó szöget negyven kilencbe verték
bele. Már a negyvennyolc negyvenkilences tanév vége felé felröppent majd kis
idő múltával egyre gyorsabb iramban terjedt a hír, hogy a következő tanévben
zárva maradnak a tanoda kapui. A jóslat beteljesült. A Kőrösi Csoma Sándorról
elnevezett tanoda és internátus szellemiségét sovinisztának ítélte meg az
aktuális oktatási minisztérium vezetése. Működési engedélyét visszavonták.
Földesi István tanár urat az általános iskola vezetésével bízták meg. A tanári
kar tehetségesebb, tanultabb tagjai szétrebbentek a szélrozsa minden irányába.
Volt, aki Pesten valamelyik nagynevű gimnáziumban talált magának helyet.
Néhányan valamelyik Szekszárdi középiskolában folytatták a tanítást. Szabó Vili
hosszú hezitálás után szintén elhagyta Tevelt és az új tanévet a bonyhádi
Petőfi Sándor Gimnázium tanára ként kezdte meg. A Szabó házaspár távozásával
szétszéledt a kórus és a zenekar is beszüntette működését. A Mári mama életében
zsibongva nyüzsgő közösségi ház ettől kezdve lakatlanul, üresen leste sötét
ablakszemeivel a falun eluralkodó unalmat, a mindent betemető közönyt. Juliska
keserűen jegyezte meg, amikor a férjével Mári mama halálának évfordulóján
virágcsokorral tisztelegtek az asszony sírjánál:
- Úgy látom
Vilmosom most már végleg eltemették a Teveliek a mamácskát.
folyt. köv.
******************************
5. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
Nagy Vendel: LÁTOMÁSOM
(Életkép)
Hanyatlik a Nap
A Kisbödői
Öreg domboldalon
Vöröslik fénye
Sárga löszfalakon.
Átsejlik még
A zöld lugason.
Utolsót pendül
A fáradt kapa most,
Kalapált élétől
Hanyatt dől a gyom.
Öcsém, s apám
Vörösbort isznak
A hűs teraszon.
Bíborbársony színe
Hamvaz a poháron.
Fehér tanyafalon
Lefolyik az alkony.
Termését koppantva
Bölcsen bólogat
Az öreg diófa.
Kötényébe Anyám
Serényen kapkodja.
S kosárba önti
A zörgő diót.
A tájra ráborul
A bársonyos homály,
S emléküket takarja
A jótékony éjszaka.
2013
.......................................................
KÉT SZEMEMBŐL
Két szememből
Könnycseppek hullanak.
Lábaid elé
Gyöngyökként gurulnak.
Gyöngyházfényű
Kemény kagylókban
Sokáig alszanak.
Csiszolt gyémántok
Üveget karcolnak.
Akár a savak,
Csontodba marnak
Igaznak vélt
Hazug szavak.
Két szememből
Könnyek hullanak,
Hogy látva lássalak.
Hogy látva lássalak.
2012.11. 23
******************************
6. BEMUTATJUK...
Horenka Erika írásai..
„Boldogság” történetíró pályázat. ------ Az igazi boldogság?
„Gondolkoztam ezen a "legyünk
boldogok" dolgon, és úgy érzem, hogy az emberek akkor érzik elveszettnek
magukat, amikor azt hiszik, a boldogság az életcéljuk. Mindig úgy gondoljuk,
hogy egy nap majd boldogok leszünk. Megszerezzük az autót, megkapjuk azt az
állást, vagy azt a bizonyos személyt, aki helyrehozza az életünket. De a
boldogság csak egy állapot, egy bizonyos hangulat, nem úti cél. Olyan, mint
amikor fáradt vagy éhes vagy. Nem állandó. Jön-megy, és ez így van rendjén. És
szerintem ha így gondolnának rá az emberek, akkor sokkal többször találna rájuk
a boldogság.”
Azt hiszem az idézet magáért beszél, de remélem mondandóm lényegével sikerül pontosítani és megmagyarázni vagy épp alátámasztani. A kiirt pályázat fő kérdései: „Mi jelenti vagy jelentené Önnek az igazi boldogságot? Mitől érezné úgy, hogy igazán, felhőtlenül boldog?” Igen érdekes és elgondolkodtató kérdések. Amin őszintén szólva sokakhoz hasonlóan nem is igazán gondolkodtam még el. Volt ahogy volt és én igyekeztem alkalmazkodni a változásokhoz. Az viszont biztos, hogy nem érzem elveszettnek magam és nem a boldogság az „úti célom”.
Hagy kezdjem a kezdetekkel, hisz minden a születéssel kezdődik. Bátyámhoz hasonlóan, gyengén látóként jöttem a világra a család negyedik gyermekeként. Az első 5-6 évet (emlékek híján) azt mondhatom, hogy túl éltük, átvészeltük. Valamikor az 1980-as évek elején édesanyámat összehozta a sors végre egy dolgát jól végző óvó nővel/védőnővel. Aki felhívta a szüleink figyelmét egy fővárosi iskolára. Ez az iskola ugyan messze volt (ebből kifolyólag bentlakásos), de gyengén látókra specializálódott. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem összekeverendő a Vakok Állami Intézetével (későbbiekben VÁI), mert ide csak az iskola nevéből kifolyólag (Gyengén látók Általános Iskolája és Diákotthona, a későbbiekben GYL) látássérültek jártak. Itt többek között megtanultunk sík írni és olvasni, tíz újjal vakon gépelni, úszni stb. Szert tettünk némi önbizalomra, önállóságra és sok-sok barátra. Tehát elmondhatjuk, hogy az általános iskolai évek még ha a családtól távol is voltunk boldogan teltek el, valamint hasznosnak bizonyultak.
Gondtalan voltam mikor az első általam megjelölt szakközép iskolába felvételt nyertem. Hisz akkor még nem tudtam milyen kemény fába vágtam a fejszém. Lila köd szállt rám mikor felvettek, de aztán jöttek a hétköznapok, a gúnyolódások, a kudarcok és csalódások és végül a „kijózanodás”. Egyedül maradtam a „nagy egészséges” világban, mint a kis újam és nem volt segítségem és támogatom (nem anyagi értelemben). Szembesültem azzal a ténnyel, hogy igaz hogy most (1993-at írunk) indul ez az integrált oktatás hullám, de se az iskola, se a tanárok sem pedig a diákok nincsenek még erre felkészülve/felkészítve. Őszintén szólva nagyon nehéz döntés volt részemről a távozás, mert akkoriban a második legnagyobb vágyam a vegyész/vegyészmérnök után az igazgatás és ügyviteli szak elvégzése volt.
Ezek után egy új út nyílt meg előttem, amelynek számos pozitívuma lett. Egy rongyszőnyeg szövői tanfolyamról beszélek, ami meghozta számomra a párkapcsolatot és a munkát is (már ez is boldogság). A tanfolyam egy éves volt. A lányok zöme a szövést a fiúk pedig a cipő készítést, javítás csínját-binját sajátították el ez idő alatt. A tanfolyam végeztével a gyakorlatot is biztosító cégek további alkalmazást kínáltak néhányunknak, mi pedig éltünk a lehetőséggel.
Eltelt pár év és újra nekifutottam legalább az érettségi megszerzésének. Ezúttal egy gimnáziumba jelentkeztem levelező tagozaton. Nem tudom, hogy attól volt más hogy az akkori osztálytársak már „érett” felnőttek voltak-e vagy hogy az előző sikertelen nekifutás óta eltelt pár év, de ezúttal minden „egyszerűen, simán” ment. Azt a „kis” apróságot leszámítva, hogy az érettségi évében leszakadt a retinám és a műtét sem tudott sokat javítani a bekövetkezett állapoton. Ami azt jelentette, hogy elvesztettem a szabad szemmel írás-olvasás lehetőségét. Ami borzasztóan megviselt s nem csak azért mert macerás volt nagyítóval írni-olvasni (ekkor tájt kezdtem el írni az első regényemet, mint a nagyok kézzel-füzetbe), hanem mert újra gúny tárgyát képeztem (…..) valamint előrevetítette számomra a szomorú valót. Ennek következtében az érettségim sem úgy sikerült ahogy én azt elvártam volna magamtól/ szerettem volna. Mindezek ellenére igen is büszke és elégedett voltam, mert nem adtam fel és megcsináltam. Ami akkora lendületet adott, hogy a felsőoktatással is kacérkodni kezdtem. Nem kevesebb sikerrel, sőt még jobb eredménnyel Általános szociális munkás diplomát szereztem. Tény, hogy ebben több családi, évfolyamtársi és tanári segítség volt a partnerem, de én „dolgoztam meg érte”. Mert én voltam az, aki felkeltem hajnali négykor, hogy jegyzetet írjak vagy tanuljak. Mert vallom, hogy amit megtanulsz az a tied, azt nem veheti el tőled senki, s annyival is „több lehetsz” a többieknél. Nehezen tudom szavakba foglalni azt az érzést, ami a diploma átvételekor kavargott bennem. Boldog, büszke és elégedett voltam, hogy a nehézségek ellenére is helyt álltam, hogy elsőre bejutottam és nem adtam fel, mint oly sokan. Csak némi szomorúság árnyékolta be a boldogságomat, mégpedig hogy szüleim nem osztozhattak velem ebben a mindenki számára jelentőségteljes eseményben. Hozzá kell tegyem, hogy a felsőfokú tanulmányaim megkezdésének évében „egy csinos kis zöld hályog” következményeképp már annyira leromlott a látásom, hogy már nem tudtam nagyítóval írni-olvasni, biztonságosan egyedül közlekedni. A párommal és a bátyámmal kerestük a problémáim orvoslási lehetőségeit. Míg az elsőre a számítógép, addig a másodikra a vakvezető kutya jelentette a megoldást. Így igényeltem és kaptam vakvezető kutyát. Hosszú éveken át róttuk az utakat és hűséges barát és társ volt Angel. Akit mára már nyugdíjazni kellett legnagyobb sajnálatomra, de még mindig velünk van. Hiába mondják sokan, hogy lehet hogy jobb lenne neki egy családi házban nyugdíjas éveire, mert kicsivel több mint fél éve lakótelepi lakásba költöztünk. De kérdem én tényleg jobb lenne neki a „családja”, szeretteitől távol/nélkül?
A diploma megszerzését követő második évben, hosszú várakozás után végre egy nő legnagyobb boldogságára beköszöntött hozzánk a gólya. Császár metszéssel világra hoztam Alexandra Kira nevű kislányomat. Aki szerencsére teljesen egészséges, bár megállapítottak nála némi fénytörési hibát és szemüveget kell hordania.
Ezek után nézzük akkor mi jelenti számomra az igazi boldogságot? A viszonylagos egészségünk szinten tarthatósága, a családom és a munkám megléte, a lehetőségeink felderítése és kiaknázása (……). Tudom, hogy elcsépeltnek, „csapból is ez folyik”-nak tűnik, de számomra tényleg ezek jelentik a boldogságot. Nem vagyok egyedül és van kire támaszkodjak, mert van családom. A családom az élettársamból, a kislányomból és a bátyámból meg párjából és Angel nevű vakvezető kutyámból áll. Tágabb értelemben van még két nővérünk és egy húgunk, de a távolság, a meg nem értettség (…..) miatt kissé eltávolodtunk egymástól. Szüleink relatíve hamar távoztak az élők sorából. Örülök, hogy van egy párom aki szeret, aki kitart mellettem, támogat és elviseli a hülyeségeim, rigolyáim sőt néha hisztijeim. Valamikor a tinédzser kor környékén még meg voltam győződve róla, hogy egyedül vén lányként fogok jobblétre szenderülni. De szerencsére odafönt ezt nem így gondolták és még egy tündérkével is beragyogták a napjainkat Alexandra formájában. Igyekszem leszögezni e két utolsó mondatnak semmi vallásos vonzata nincs.
A viszonylagos egészségünk alatt azt értem, hogy bár a bátyám is és a párja is és én is fogyatékkal élő vagyok az élettársam pedig mozgássérült az állapotunk kontrolált nyomon követésétől eltekintve szerencsére nem sűrűn látogatjuk a házi orvosunkat. Lehetne ennél rosszabb is vagy nem?
Mostanság elég riasztó adatokat hallunk a munkanélküliség kapcsán. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint:2012. máj.-júl. időszakban 10,5%, míg 2012. júl.-szept. periódusban 10,4% volt a munkanélküliségi ráta hazánkban. Ami számszerűsítve 458 ezer főt jelent. Ezen tények tükrében azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy van munkánk. Mert azért lássuk be nem könnyű munkát találni egészségesen sem nemhogy vakon. Félreértés ne essék nem a nagyképűség/… mondatja ezt velem csupán a munkakedv és az akarat. Még akkor is, ha az a munka bedolgozói munka és (akkoriban) állami támogatású ún. védett munkahelynek számító cég biztosítja azt nekem/nekünk.
Megelégedéssel tölt el továbbá, hogy vannak lehetőségeink. Némelyiket ugyan magunknak kell felderíteni, de szoktam volt mondani, hogy „nem várhatjuk a babérjainkon ülve, hogy az ölünkbe pottyan a sült galamb”. Igen is a sikerért meg kell dolgozni (néha nagyon keményen). Milyen lehetőségekre gondolok? Esélyem van új barátokra, ismeretekre szert tenni, tovább képezni magam vagy épp egy-egy nyelvet elsajátítani. Számos alkalommal megmutathattam már irodalmi pályázatokon írói „ambícióimat/ tehetségemet”. Örömmel tölt el továbbá hogy támogathatom környezetemet abban amire ép szükségük van. Legyen szó egy beszélgetésről, vagy egy hangos könyvről vagy csak egy információ megszerzéséről vagy valami másról.
A következő kérdés: mi jelentené számomra a boldogságot? A család és a környezetem békéje. Sokat lendítene a boldogságom mércéjén, ha az anyagi helyzetünkön és az egészségi állapotunk miatt sem kellene aggódnom. Jó lenne, ha a tudomány kiagyalna valamit az állapotunk javítása érdekében. Nem azt kérem hogy teljesen gyógyítsanak meg (mert nem tudom milyen következményekkel járna az rám nézve), csupán a retina leválás és a zöld hályog megjelenése előtti állapotot kérném vissza. Hogy visszakaphassam az önállóságom, szabadságom, valamint hogy láthassam gyönyörű kislányom arcocskáját, vonalait. Reménykedhetem továbbá hogy a sok-sok irodalmi pályázat és az anyagi helyzetem is lehetővé teszi könyveim kiadatását és végre elérhetem a hőn áhított „írói státuszt”. Nem az ismertségre/ celeb listára kerülésre utazom, csupán írni szeretnék a nagyközönség megelégedésére, szórakoztatására, okítására vagy épp saját örömömre. Talán sanszom van még ebben az életben arra is, hogy megtalálom a megoldást hogy Általános szociális munkásként dolgozhassak/ tevékenykedhessek. Felhőtlenül boldoggá tenne az is ha gyermekemet biztonságban, tisztességben, rendben felnevelhetem és egészséges, becsületes, dolgos, magabiztos felnőtt válna belőle. Hálás lennék, ha a fogyatékkal élő anyukája miatt nem érnék atrocitások se a kortársaktól sem pedig azok hozzá tartozóitól. Sajnos tudom, hogy nem védhetem meg mindentől, de mindent megfogok tenni, hogy legkisebb sebet se ejtsenek ártatlan kis szívében-lelkében.
Összegezve vannak boldog és kevésbé boldog pillanataim, eseményeim az életemben. Örömmel tölt el a fentieken kívül ha van egy kis időm magamra vagy a legkedvesebb időtöltésemnek a gyöngyfűzésnek köszönhetően apró „csodákat” (ékszereket, állatfigurákat stb.)alkotni. Szerencsére megtanultam beérni azzal ami van, ami megadatott. Látva a világ szörnyűségeit (háborúk, katasztrófák, éhezés, árvíz, betegségek stb.) örülök annak amim van. Vakon önerőből (nem anyagi értelemben) családot alapítottam, háztartást vezetek, leérettségiztem, diplomát és munkát szereztem, részletre banki és egyéb segítség nélkül családi házat vettem, majd megszültem és nevelgetek egy kislányt. Azt hiszem mindenem megvan a boldogsághoz. Mindezek után belátható, hogy a boldogság tényleg csak egy állapot egy bizonyos hangulat. Végezetül egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája szerintem ide illő és sokat mondó idézetével zárnék: „Mit akarsz tenni? Csak rajtad múlik hogy vársz e senki máson, el kel döntened mit akarsz és mit áldozol fel érte. Addig semmit sem kapsz amíg nem is kérsz, ha már kérted és nem kaptad meg lehet, hogy nem is volt értelme várni rá. Valami sose lehet a miénk.”
Azt hiszem az idézet magáért beszél, de remélem mondandóm lényegével sikerül pontosítani és megmagyarázni vagy épp alátámasztani. A kiirt pályázat fő kérdései: „Mi jelenti vagy jelentené Önnek az igazi boldogságot? Mitől érezné úgy, hogy igazán, felhőtlenül boldog?” Igen érdekes és elgondolkodtató kérdések. Amin őszintén szólva sokakhoz hasonlóan nem is igazán gondolkodtam még el. Volt ahogy volt és én igyekeztem alkalmazkodni a változásokhoz. Az viszont biztos, hogy nem érzem elveszettnek magam és nem a boldogság az „úti célom”.
Hagy kezdjem a kezdetekkel, hisz minden a születéssel kezdődik. Bátyámhoz hasonlóan, gyengén látóként jöttem a világra a család negyedik gyermekeként. Az első 5-6 évet (emlékek híján) azt mondhatom, hogy túl éltük, átvészeltük. Valamikor az 1980-as évek elején édesanyámat összehozta a sors végre egy dolgát jól végző óvó nővel/védőnővel. Aki felhívta a szüleink figyelmét egy fővárosi iskolára. Ez az iskola ugyan messze volt (ebből kifolyólag bentlakásos), de gyengén látókra specializálódott. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem összekeverendő a Vakok Állami Intézetével (későbbiekben VÁI), mert ide csak az iskola nevéből kifolyólag (Gyengén látók Általános Iskolája és Diákotthona, a későbbiekben GYL) látássérültek jártak. Itt többek között megtanultunk sík írni és olvasni, tíz újjal vakon gépelni, úszni stb. Szert tettünk némi önbizalomra, önállóságra és sok-sok barátra. Tehát elmondhatjuk, hogy az általános iskolai évek még ha a családtól távol is voltunk boldogan teltek el, valamint hasznosnak bizonyultak.
Gondtalan voltam mikor az első általam megjelölt szakközép iskolába felvételt nyertem. Hisz akkor még nem tudtam milyen kemény fába vágtam a fejszém. Lila köd szállt rám mikor felvettek, de aztán jöttek a hétköznapok, a gúnyolódások, a kudarcok és csalódások és végül a „kijózanodás”. Egyedül maradtam a „nagy egészséges” világban, mint a kis újam és nem volt segítségem és támogatom (nem anyagi értelemben). Szembesültem azzal a ténnyel, hogy igaz hogy most (1993-at írunk) indul ez az integrált oktatás hullám, de se az iskola, se a tanárok sem pedig a diákok nincsenek még erre felkészülve/felkészítve. Őszintén szólva nagyon nehéz döntés volt részemről a távozás, mert akkoriban a második legnagyobb vágyam a vegyész/vegyészmérnök után az igazgatás és ügyviteli szak elvégzése volt.
Ezek után egy új út nyílt meg előttem, amelynek számos pozitívuma lett. Egy rongyszőnyeg szövői tanfolyamról beszélek, ami meghozta számomra a párkapcsolatot és a munkát is (már ez is boldogság). A tanfolyam egy éves volt. A lányok zöme a szövést a fiúk pedig a cipő készítést, javítás csínját-binját sajátították el ez idő alatt. A tanfolyam végeztével a gyakorlatot is biztosító cégek további alkalmazást kínáltak néhányunknak, mi pedig éltünk a lehetőséggel.
Eltelt pár év és újra nekifutottam legalább az érettségi megszerzésének. Ezúttal egy gimnáziumba jelentkeztem levelező tagozaton. Nem tudom, hogy attól volt más hogy az akkori osztálytársak már „érett” felnőttek voltak-e vagy hogy az előző sikertelen nekifutás óta eltelt pár év, de ezúttal minden „egyszerűen, simán” ment. Azt a „kis” apróságot leszámítva, hogy az érettségi évében leszakadt a retinám és a műtét sem tudott sokat javítani a bekövetkezett állapoton. Ami azt jelentette, hogy elvesztettem a szabad szemmel írás-olvasás lehetőségét. Ami borzasztóan megviselt s nem csak azért mert macerás volt nagyítóval írni-olvasni (ekkor tájt kezdtem el írni az első regényemet, mint a nagyok kézzel-füzetbe), hanem mert újra gúny tárgyát képeztem (…..) valamint előrevetítette számomra a szomorú valót. Ennek következtében az érettségim sem úgy sikerült ahogy én azt elvártam volna magamtól/ szerettem volna. Mindezek ellenére igen is büszke és elégedett voltam, mert nem adtam fel és megcsináltam. Ami akkora lendületet adott, hogy a felsőoktatással is kacérkodni kezdtem. Nem kevesebb sikerrel, sőt még jobb eredménnyel Általános szociális munkás diplomát szereztem. Tény, hogy ebben több családi, évfolyamtársi és tanári segítség volt a partnerem, de én „dolgoztam meg érte”. Mert én voltam az, aki felkeltem hajnali négykor, hogy jegyzetet írjak vagy tanuljak. Mert vallom, hogy amit megtanulsz az a tied, azt nem veheti el tőled senki, s annyival is „több lehetsz” a többieknél. Nehezen tudom szavakba foglalni azt az érzést, ami a diploma átvételekor kavargott bennem. Boldog, büszke és elégedett voltam, hogy a nehézségek ellenére is helyt álltam, hogy elsőre bejutottam és nem adtam fel, mint oly sokan. Csak némi szomorúság árnyékolta be a boldogságomat, mégpedig hogy szüleim nem osztozhattak velem ebben a mindenki számára jelentőségteljes eseményben. Hozzá kell tegyem, hogy a felsőfokú tanulmányaim megkezdésének évében „egy csinos kis zöld hályog” következményeképp már annyira leromlott a látásom, hogy már nem tudtam nagyítóval írni-olvasni, biztonságosan egyedül közlekedni. A párommal és a bátyámmal kerestük a problémáim orvoslási lehetőségeit. Míg az elsőre a számítógép, addig a másodikra a vakvezető kutya jelentette a megoldást. Így igényeltem és kaptam vakvezető kutyát. Hosszú éveken át róttuk az utakat és hűséges barát és társ volt Angel. Akit mára már nyugdíjazni kellett legnagyobb sajnálatomra, de még mindig velünk van. Hiába mondják sokan, hogy lehet hogy jobb lenne neki egy családi házban nyugdíjas éveire, mert kicsivel több mint fél éve lakótelepi lakásba költöztünk. De kérdem én tényleg jobb lenne neki a „családja”, szeretteitől távol/nélkül?
A diploma megszerzését követő második évben, hosszú várakozás után végre egy nő legnagyobb boldogságára beköszöntött hozzánk a gólya. Császár metszéssel világra hoztam Alexandra Kira nevű kislányomat. Aki szerencsére teljesen egészséges, bár megállapítottak nála némi fénytörési hibát és szemüveget kell hordania.
Ezek után nézzük akkor mi jelenti számomra az igazi boldogságot? A viszonylagos egészségünk szinten tarthatósága, a családom és a munkám megléte, a lehetőségeink felderítése és kiaknázása (……). Tudom, hogy elcsépeltnek, „csapból is ez folyik”-nak tűnik, de számomra tényleg ezek jelentik a boldogságot. Nem vagyok egyedül és van kire támaszkodjak, mert van családom. A családom az élettársamból, a kislányomból és a bátyámból meg párjából és Angel nevű vakvezető kutyámból áll. Tágabb értelemben van még két nővérünk és egy húgunk, de a távolság, a meg nem értettség (…..) miatt kissé eltávolodtunk egymástól. Szüleink relatíve hamar távoztak az élők sorából. Örülök, hogy van egy párom aki szeret, aki kitart mellettem, támogat és elviseli a hülyeségeim, rigolyáim sőt néha hisztijeim. Valamikor a tinédzser kor környékén még meg voltam győződve róla, hogy egyedül vén lányként fogok jobblétre szenderülni. De szerencsére odafönt ezt nem így gondolták és még egy tündérkével is beragyogták a napjainkat Alexandra formájában. Igyekszem leszögezni e két utolsó mondatnak semmi vallásos vonzata nincs.
A viszonylagos egészségünk alatt azt értem, hogy bár a bátyám is és a párja is és én is fogyatékkal élő vagyok az élettársam pedig mozgássérült az állapotunk kontrolált nyomon követésétől eltekintve szerencsére nem sűrűn látogatjuk a házi orvosunkat. Lehetne ennél rosszabb is vagy nem?
Mostanság elég riasztó adatokat hallunk a munkanélküliség kapcsán. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint:2012. máj.-júl. időszakban 10,5%, míg 2012. júl.-szept. periódusban 10,4% volt a munkanélküliségi ráta hazánkban. Ami számszerűsítve 458 ezer főt jelent. Ezen tények tükrében azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy van munkánk. Mert azért lássuk be nem könnyű munkát találni egészségesen sem nemhogy vakon. Félreértés ne essék nem a nagyképűség/… mondatja ezt velem csupán a munkakedv és az akarat. Még akkor is, ha az a munka bedolgozói munka és (akkoriban) állami támogatású ún. védett munkahelynek számító cég biztosítja azt nekem/nekünk.
Megelégedéssel tölt el továbbá, hogy vannak lehetőségeink. Némelyiket ugyan magunknak kell felderíteni, de szoktam volt mondani, hogy „nem várhatjuk a babérjainkon ülve, hogy az ölünkbe pottyan a sült galamb”. Igen is a sikerért meg kell dolgozni (néha nagyon keményen). Milyen lehetőségekre gondolok? Esélyem van új barátokra, ismeretekre szert tenni, tovább képezni magam vagy épp egy-egy nyelvet elsajátítani. Számos alkalommal megmutathattam már irodalmi pályázatokon írói „ambícióimat/ tehetségemet”. Örömmel tölt el továbbá hogy támogathatom környezetemet abban amire ép szükségük van. Legyen szó egy beszélgetésről, vagy egy hangos könyvről vagy csak egy információ megszerzéséről vagy valami másról.
A következő kérdés: mi jelentené számomra a boldogságot? A család és a környezetem békéje. Sokat lendítene a boldogságom mércéjén, ha az anyagi helyzetünkön és az egészségi állapotunk miatt sem kellene aggódnom. Jó lenne, ha a tudomány kiagyalna valamit az állapotunk javítása érdekében. Nem azt kérem hogy teljesen gyógyítsanak meg (mert nem tudom milyen következményekkel járna az rám nézve), csupán a retina leválás és a zöld hályog megjelenése előtti állapotot kérném vissza. Hogy visszakaphassam az önállóságom, szabadságom, valamint hogy láthassam gyönyörű kislányom arcocskáját, vonalait. Reménykedhetem továbbá hogy a sok-sok irodalmi pályázat és az anyagi helyzetem is lehetővé teszi könyveim kiadatását és végre elérhetem a hőn áhított „írói státuszt”. Nem az ismertségre/ celeb listára kerülésre utazom, csupán írni szeretnék a nagyközönség megelégedésére, szórakoztatására, okítására vagy épp saját örömömre. Talán sanszom van még ebben az életben arra is, hogy megtalálom a megoldást hogy Általános szociális munkásként dolgozhassak/ tevékenykedhessek. Felhőtlenül boldoggá tenne az is ha gyermekemet biztonságban, tisztességben, rendben felnevelhetem és egészséges, becsületes, dolgos, magabiztos felnőtt válna belőle. Hálás lennék, ha a fogyatékkal élő anyukája miatt nem érnék atrocitások se a kortársaktól sem pedig azok hozzá tartozóitól. Sajnos tudom, hogy nem védhetem meg mindentől, de mindent megfogok tenni, hogy legkisebb sebet se ejtsenek ártatlan kis szívében-lelkében.
Összegezve vannak boldog és kevésbé boldog pillanataim, eseményeim az életemben. Örömmel tölt el a fentieken kívül ha van egy kis időm magamra vagy a legkedvesebb időtöltésemnek a gyöngyfűzésnek köszönhetően apró „csodákat” (ékszereket, állatfigurákat stb.)alkotni. Szerencsére megtanultam beérni azzal ami van, ami megadatott. Látva a világ szörnyűségeit (háborúk, katasztrófák, éhezés, árvíz, betegségek stb.) örülök annak amim van. Vakon önerőből (nem anyagi értelemben) családot alapítottam, háztartást vezetek, leérettségiztem, diplomát és munkát szereztem, részletre banki és egyéb segítség nélkül családi házat vettem, majd megszültem és nevelgetek egy kislányt. Azt hiszem mindenem megvan a boldogsághoz. Mindezek után belátható, hogy a boldogság tényleg csak egy állapot egy bizonyos hangulat. Végezetül egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája szerintem ide illő és sokat mondó idézetével zárnék: „Mit akarsz tenni? Csak rajtad múlik hogy vársz e senki máson, el kel döntened mit akarsz és mit áldozol fel érte. Addig semmit sem kapsz amíg nem is kérsz, ha már kérted és nem kaptad meg lehet, hogy nem is volt értelme várni rá. Valami sose lehet a miénk.”
- horenka erikaf -
.........................................................................................
Magamról...
Név: Horenka Erika
Cím: 7100. Szekszárd, Lisztesvölgy 7563 Hrsz.
Tart. Hely: 7090. Tamási, József Attila Ltp. 7. fsz. 1.
Lev. Cím: 7090. Tamási, József Attila Ltp. 7. fsz. 1.
Tel.: 06-30-854-6613
E-mail: herika@lanzona.hu
Bemutatkozó levél
1978. 06. 27.-én születtem Szekszárdon, negyedik gyermekként. A családunk akkor Alsónánán lakott. Két-három hónapos koromban fény derült, hogy édesbátyámhoz Lászlóhoz hasonlóan én is látássérült vagyok. Két nővérem (Ilona és Katalin)egészséges.
1985. Szüleink elváltak és Sióagárdra költöztünk.
1985.- 1993. Általános iskolai tanulmányaimat a budapesti Gyengén látók általános iskolájában végeztem. Ez egy speciális általános iskola. Gyógypedagógusok igyekeztek csiszolni a gyengén látó gyermekek elméjét, testi-lelki fittségén, ápoltságán, önbizalmán, önértékelésén és még hosszasan sorolhatnám. Ahol megtanultam olvasni, sík írni. (Ezt azért találtam fontosnak megjegyezni, mert akkor még láttam annyira, hogy mindenféle segédeszköz nélkül boldogultam ezen tevékenységekkel).
1987. Született egy húgom Diána.
1994. jan.-dec. rongyszőnyeg szövői tanfolyamot végeztem a szekszárdi Csecsemőotthonban a Munkaügyi központ szervezésében. A tanfolyamon megismerkedtem élettársammal Józseffel (akivel immár 19 éve együtt vagyunk, ő cipőfelsőrész készítést-javítást tanult). Ezen végzettségemnek köszönhetően bedolgozói munkához jutottunk mindketten, egy pesti székhelyű cégnél. Mára a cég a rongyszőnyeg szövést műanyag szerkezet készítésre cserélte, de a mai napig biztosítja mindennapi kenyerünket.
1994.-ben édesanyám harmadik férjének halála után Szekszárdra Költöztünk.
1996-ban bátyámmal és vőlegényemmel elhagytuk a szülői házat és egy kis faluba Udvariba telepedtünk le. Nem volt igazán ismeretlen a falusi élet, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar unalmassá válhat. A fiataloknak szórakozási lehetőséget az alkalmi bálok, bulik és a falu közepén álló kocsma (egy ping-pong asztallal, zenegéppel és tv-vel) biztosította a szórakozást. Jómagam nem vagyok az a kocsmázós fajta, maradt a háztartás, az olvasás… Aztán a páromnak is nehéznek bizonyult a 664 négyzetméteres kert egyedüli ellátása s nekem sem volt elég, unatkoztam. Egy nap előálltam azzal az ötlettel, hogy én tanulni szeretnék.
1997.- 2001-ben A középiskolai tanulmányaimat levelező tagozaton a szekszárdi Garay János Gimnáziumban folytattam, ezúttal eljutva az érettségiig. Az utolsó évben és az érettségit követő retina leválásnak és a műtéteknek köszönhetően vagy azoktól függetlenül, leromlott annyira a látásom, hogy már csak nagyítóval tudtam írni olvasni (ma már azzal sem) s közlekedni is csak segítséggel.
2001. áprilisában visszaköltöztünk Szekszárdra, immár véglegesítve lakóhelyünket. Közlekedési nehézségeimre a vakvezető kutya igénylés látszott orvoslást jelenteni. Így igényeltem-kivártam és kaptam vakvezető kutyát.
2003. augusztusában hoztam haza a két hónapos golden retriver szuka kutyust. Akit Angelnek neveztünk el. Mivel vállaltam a kölyöknevelést, ezért kaptam meg ilyen fiatalon. Velem volt egy éves koráig. Neveltem, szoktattam a környezethez, kutyákhoz, közlekedési eszközökhöz stb., szeretgettem és kényeztettem. Egy éves korában visszavittem a kutyaiskolába a fél éves kiképzésre. Majd 2004. decemberében kiképezve, dolgozó kutyusként tért haza.
2006. júliusában édesanyámat, majd 2007. júliusában édesapámat veszítettem el.
2008.-ban a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula főiskolai karon átvehettem szociális munkás diplomámat.
2008 óta több ízben próbálkoztam irodalmi-írói pályázatokkal: - eddigi eredményeim-
2013. 04. 10. Próféta léptei: Hogy is van ez? (18. hely)
2013. 04. Képversek: Echo- (elhangzott egy budapesti költészet napi rendezvényen)
2013. 02. 20. Decemberi napló 10. fejezet - Bonsai (www.konyviro.com - nyert)
2013 . 01. 09. Decemberi napló 8. fejezet - Eusebio (www.konyviro.com - nyert)
2012. 11. 30. Téli álmok –antológia: Hófehér karácsony látássérült szemmel (könyvműhely kiadásában)
2012. 11. 30. Silverbel - Boldogság pályázat: Az igazi boldogság (1. helyezés)
2012. 11. 14. Decemberi napló 5. fejezet - Eusebio (www.konyviro.com - nyert)
2012. 09. 01. Fények vakondja II. pályázat: Segítő mancs - nem nyert, de sokáig olvasható volt/ fent van az oldalon
2011. 09. 05. Tapasztalataim anyaként pályázat: Gyermekvállalás vakon? (zsűri különdíj)
2011. 09. 01. Fények vakondja pályázat: Korlátozo(-tt) botladozásaim - nem nyert, de sokáig olvasható volt a honlapon
2010. 03. 15. Litera filmnovella: A díva szerelme - nem nyert, de sokáig olvasható volt a www.litera.hu oldalon
2010. 01. 15. Színház esszé: Mitől, miért alternatív… (zsűri különdíj)
A pályázatok mellett több témában dolgozom egy-egy könyvön. Szeretek írni (nagyon érdekel az írói pálya), olvasni zenét hallgatni és természetben barangolni. Bár ez utóbbira sajnos elég ritkán van időm és lehetőségem. Meglehetősen jól kezelem a számítógépet és internetet. Elkezdtem ismerkedni a braille írással és olvasással is (nem a szükség miatt). Szeretnék nyelveket tanulni, de egyenlőre nem találtam meg a módját, illetve egy olyan személyt aki elvinne egészen a nyelvvizsgáig. Így amolyan autodidakta módon innen-onnan szerzett anyagokból képzem saját magam. Mindezeken túl kedvenc időtöltéseim közé tartozik még a gyöngyfűzés, gyöngyszövés. Ami tudom kicsit furcsán hangzik egy vak szájából, de így van. Mindezeken túl jelen vagyok a www.facebook.com és a www.netlog.com oldalakon. Terveim közt szerepel idén 2-3 könyv kiadása és egy saját honlap megvalósítása.
2010. novemberében életet adtam Alexandra Kíra nevű kislányomnak.
2012. májusában úgy döntött a családi kupaktanács, hogy feladva a saját házat a város szélén Szekszárd belvárosába költöztünk albérletbe. Azért kellett meglépnünk ezt, mert a termésköves dombos utcán nehézkesen közlekedtünk a mozgássérült párommal és a vakvezető kutyával is. Ez a lépés nem bizonyult a legjobbnak, így szeptemberben leköltöztünk Tamásiba a bátyámékkal szembeni lakásba. Megoldódni látszanak a közlekedési és egyéb problémák. Hisz itt vagyunk egymásnak…
Cím: 7100. Szekszárd, Lisztesvölgy 7563 Hrsz.
Tart. Hely: 7090. Tamási, József Attila Ltp. 7. fsz. 1.
Lev. Cím: 7090. Tamási, József Attila Ltp. 7. fsz. 1.
Tel.: 06-30-854-6613
E-mail: herika@lanzona.hu
Bemutatkozó levél
1978. 06. 27.-én születtem Szekszárdon, negyedik gyermekként. A családunk akkor Alsónánán lakott. Két-három hónapos koromban fény derült, hogy édesbátyámhoz Lászlóhoz hasonlóan én is látássérült vagyok. Két nővérem (Ilona és Katalin)egészséges.
1985. Szüleink elváltak és Sióagárdra költöztünk.
1985.- 1993. Általános iskolai tanulmányaimat a budapesti Gyengén látók általános iskolájában végeztem. Ez egy speciális általános iskola. Gyógypedagógusok igyekeztek csiszolni a gyengén látó gyermekek elméjét, testi-lelki fittségén, ápoltságán, önbizalmán, önértékelésén és még hosszasan sorolhatnám. Ahol megtanultam olvasni, sík írni. (Ezt azért találtam fontosnak megjegyezni, mert akkor még láttam annyira, hogy mindenféle segédeszköz nélkül boldogultam ezen tevékenységekkel).
1987. Született egy húgom Diána.
1994. jan.-dec. rongyszőnyeg szövői tanfolyamot végeztem a szekszárdi Csecsemőotthonban a Munkaügyi központ szervezésében. A tanfolyamon megismerkedtem élettársammal Józseffel (akivel immár 19 éve együtt vagyunk, ő cipőfelsőrész készítést-javítást tanult). Ezen végzettségemnek köszönhetően bedolgozói munkához jutottunk mindketten, egy pesti székhelyű cégnél. Mára a cég a rongyszőnyeg szövést műanyag szerkezet készítésre cserélte, de a mai napig biztosítja mindennapi kenyerünket.
1994.-ben édesanyám harmadik férjének halála után Szekszárdra Költöztünk.
1996-ban bátyámmal és vőlegényemmel elhagytuk a szülői házat és egy kis faluba Udvariba telepedtünk le. Nem volt igazán ismeretlen a falusi élet, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar unalmassá válhat. A fiataloknak szórakozási lehetőséget az alkalmi bálok, bulik és a falu közepén álló kocsma (egy ping-pong asztallal, zenegéppel és tv-vel) biztosította a szórakozást. Jómagam nem vagyok az a kocsmázós fajta, maradt a háztartás, az olvasás… Aztán a páromnak is nehéznek bizonyult a 664 négyzetméteres kert egyedüli ellátása s nekem sem volt elég, unatkoztam. Egy nap előálltam azzal az ötlettel, hogy én tanulni szeretnék.
1997.- 2001-ben A középiskolai tanulmányaimat levelező tagozaton a szekszárdi Garay János Gimnáziumban folytattam, ezúttal eljutva az érettségiig. Az utolsó évben és az érettségit követő retina leválásnak és a műtéteknek köszönhetően vagy azoktól függetlenül, leromlott annyira a látásom, hogy már csak nagyítóval tudtam írni olvasni (ma már azzal sem) s közlekedni is csak segítséggel.
2001. áprilisában visszaköltöztünk Szekszárdra, immár véglegesítve lakóhelyünket. Közlekedési nehézségeimre a vakvezető kutya igénylés látszott orvoslást jelenteni. Így igényeltem-kivártam és kaptam vakvezető kutyát.
2003. augusztusában hoztam haza a két hónapos golden retriver szuka kutyust. Akit Angelnek neveztünk el. Mivel vállaltam a kölyöknevelést, ezért kaptam meg ilyen fiatalon. Velem volt egy éves koráig. Neveltem, szoktattam a környezethez, kutyákhoz, közlekedési eszközökhöz stb., szeretgettem és kényeztettem. Egy éves korában visszavittem a kutyaiskolába a fél éves kiképzésre. Majd 2004. decemberében kiképezve, dolgozó kutyusként tért haza.
2006. júliusában édesanyámat, majd 2007. júliusában édesapámat veszítettem el.
2008.-ban a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula főiskolai karon átvehettem szociális munkás diplomámat.
2008 óta több ízben próbálkoztam irodalmi-írói pályázatokkal: - eddigi eredményeim-
2013. 04. 10. Próféta léptei: Hogy is van ez? (18. hely)
2013. 04. Képversek: Echo- (elhangzott egy budapesti költészet napi rendezvényen)
2013. 02. 20. Decemberi napló 10. fejezet - Bonsai (www.konyviro.com - nyert)
2013 . 01. 09. Decemberi napló 8. fejezet - Eusebio (www.konyviro.com - nyert)
2012. 11. 30. Téli álmok –antológia: Hófehér karácsony látássérült szemmel (könyvműhely kiadásában)
2012. 11. 30. Silverbel - Boldogság pályázat: Az igazi boldogság (1. helyezés)
2012. 11. 14. Decemberi napló 5. fejezet - Eusebio (www.konyviro.com - nyert)
2012. 09. 01. Fények vakondja II. pályázat: Segítő mancs - nem nyert, de sokáig olvasható volt/ fent van az oldalon
2011. 09. 05. Tapasztalataim anyaként pályázat: Gyermekvállalás vakon? (zsűri különdíj)
2011. 09. 01. Fények vakondja pályázat: Korlátozo(-tt) botladozásaim - nem nyert, de sokáig olvasható volt a honlapon
2010. 03. 15. Litera filmnovella: A díva szerelme - nem nyert, de sokáig olvasható volt a www.litera.hu oldalon
2010. 01. 15. Színház esszé: Mitől, miért alternatív… (zsűri különdíj)
A pályázatok mellett több témában dolgozom egy-egy könyvön. Szeretek írni (nagyon érdekel az írói pálya), olvasni zenét hallgatni és természetben barangolni. Bár ez utóbbira sajnos elég ritkán van időm és lehetőségem. Meglehetősen jól kezelem a számítógépet és internetet. Elkezdtem ismerkedni a braille írással és olvasással is (nem a szükség miatt). Szeretnék nyelveket tanulni, de egyenlőre nem találtam meg a módját, illetve egy olyan személyt aki elvinne egészen a nyelvvizsgáig. Így amolyan autodidakta módon innen-onnan szerzett anyagokból képzem saját magam. Mindezeken túl kedvenc időtöltéseim közé tartozik még a gyöngyfűzés, gyöngyszövés. Ami tudom kicsit furcsán hangzik egy vak szájából, de így van. Mindezeken túl jelen vagyok a www.facebook.com és a www.netlog.com oldalakon. Terveim közt szerepel idén 2-3 könyv kiadása és egy saját honlap megvalósítása.
2010. novemberében életet adtam Alexandra Kíra nevű kislányomnak.
2012. májusában úgy döntött a családi kupaktanács, hogy feladva a saját házat a város szélén Szekszárd belvárosába költöztünk albérletbe. Azért kellett meglépnünk ezt, mert a termésköves dombos utcán nehézkesen közlekedtünk a mozgássérült párommal és a vakvezető kutyával is. Ez a lépés nem bizonyult a legjobbnak, így szeptemberben leköltöztünk Tamásiba a bátyámékkal szembeni lakásba. Megoldódni látszanak a közlekedési és egyéb problémák. Hisz itt vagyunk egymásnak…
******************************
Nagy Vendel: A pénzváltó
Volt egyszer egy tehetséges fiatal
ember, aki bárhogy és bárhol próbálkozott, sehogy nem tudott munkához jutni,
elhelyezkedni, megélhetést, jövedelmet szerezni magának.
Tehetsége, sok más dolog mellett, a
rajzolásban is megmutatkozott. mivel rengeteg szabad ideje volt,
unalmában rajzolgatott, festegetett, és mivel szerette a portrékat, megpróbálta
gyakorlás képen a különféle papírpénzek híres alakjait, arcképeit lemásolni.
Igazán jól sikerültek, és büszke is volt magára, mert azt hallotta, hogy a
Magyar pénzek a legszebbek a világon.
Elhatározta, ő is tervez
papírpénzt, és azért pénzt, mert az motiválta a legjobban, hogy neki nincs.
Mivel grafikus volt, szépen haladt a
saját pénzzel, de hogy senki ne vádolja pénzhamisítással, mert azt a tőrvény
bünteti, hírtelen ötlettől vezettetve, háromszáz forintosokat rajzolt.
Hogy ki legyen a pénzen a híres emberek közül, úgy gondolta, legyen egy nő, mert az még nem volt, és legyen egy nép fia is, ne csak királyok.
Így választása Mária Terézia, és Rózsa Sándor személyére esett. Döntését megidealizálta, önmaga igazolására.
Mármint, hogyha az emberek ezzel a pénzel fizetnek, akkor már betyár kurva világ lesz.
Hogy ki legyen a pénzen a híres emberek közül, úgy gondolta, legyen egy nő, mert az még nem volt, és legyen egy nép fia is, ne csak királyok.
Így választása Mária Terézia, és Rózsa Sándor személyére esett. Döntését megidealizálta, önmaga igazolására.
Mármint, hogyha az emberek ezzel a pénzel fizetnek, akkor már betyár kurva világ lesz.
Jó pár darab új háromszáz forintost
gyártott, és kissé megvizezte, beporozta, cigarettával befüstölte, hogy ne
ropogjon annyira, és kissé avíttnak látsszon.
Az eredményt igen jónak találta.
De hát a puding próbája az evés elvén, s a kisördögtől vezérelve, azon gondolkodott, valahol el kéne sütni ezeket a bankókat. De hol?
A boltban nem lehet, ott ismerik, a piac sem a legjobb, gondolta a bankban beváltja.
Ha lebukik, azt mondja majd, a gyerekek kitolásból kicserélték játékpénzre az igazi pénzeket.
Az eredményt igen jónak találta.
De hát a puding próbája az evés elvén, s a kisördögtől vezérelve, azon gondolkodott, valahol el kéne sütni ezeket a bankókat. De hol?
A boltban nem lehet, ott ismerik, a piac sem a legjobb, gondolta a bankban beváltja.
Ha lebukik, azt mondja majd, a gyerekek kitolásból kicserélték játékpénzre az igazi pénzeket.
Bevonult a bankba, és a pénztáros nőt
megkérte , legyen szíves váltsa fel ezt a három bankjegyet apróra.
A HŐLGY IGEN KÉSZSÉGES VOLT, DE IGEN HOSSZASAN NÉZEGETTE A PAPÍROKAT.
a férfi már kínosan nézett körül, és már megbánta, hogy beadta a hamis pénzt az ablakon, félt a megszégyenüléstől.
Egyszer csak a hölgy szeme felvillant, elmosolyodott, és fejével bólintott, majd a pénzt a kasszába dobta, és válogatva az aprópénz közt, vissza adott.
A HŐLGY IGEN KÉSZSÉGES VOLT, DE IGEN HOSSZASAN NÉZEGETTE A PAPÍROKAT.
a férfi már kínosan nézett körül, és már megbánta, hogy beadta a hamis pénzt az ablakon, félt a megszégyenüléstől.
Egyszer csak a hölgy szeme felvillant, elmosolyodott, és fejével bólintott, majd a pénzt a kasszába dobta, és válogatva az aprópénz közt, vissza adott.
Három darab harminc, és három darab
hetven forintost bankjegyenként.
A bankban. No komment. Bejött az arckép választás.
Még erre is fel voltak készülve.
A bankban. No komment. Bejött az arckép választás.
Még erre is fel voltak készülve.
2013 05 17
******************************
8. NOVELLÁROL NOVELLÁRA
Árvay Mária novellái
5. Ha a lovak beszélni tudnának!
Lovaglásról most szó sem lehetett.
Pedig van fedett pálya, csak éppen odajutni veszélyes. Az ónos eső úgy
megszórta az utakat, hogy jégpáncél van mindenütt, rengeteg a baleset, a rádió
és a tévé egyfolytában ezeket sorolja. Tehát, tanácsos nem elindulni hazulról.
A lovakat azért el kell látni,
etetésükről, leápolásukról, almozásukról gondoskodni kell, éppen elég a
lovászoknak eljutni lovaikhoz.
Tehát Dorka, Kitti, Viktor és Laci
ma nem lóháton töltik szabadidejük egy részét, hanem egymás társaságában.
- Vajon mit gondolhatnak most a
lovak magukban? - kérdezte Dorka, a kérdést félig magához, félig a többiekhez
intézve.
- Érdekes lenne tudni, mi
foglalkoztatja őket, ha beszélni tudnának... - töprengett Kitti.
- Van egy ötletem! - csapta össze a
kezét Laci. - Gondolatban válasszunk ki egy-egy lovat magunknak, és
személyesítsük meg őket, s ha sikerül valami jó/lópofa párbeszédet kerekíteni,
akár le is írhatnánk!
- Remek gondolat, ha már lovagolni
nem mehetünk ki, gondolatban velük leszünk, sőt megpróbálunk azonosulni velük!-
lelkendeztek a többiek.
Elég az hozzá, hogy Viktor magára
vállalta a narrátor és az írnok szerepét, Dorka lova nem lehet más,
mint... Dóri, természetesen. Kitti kedvenc lóneve Sziszi, Laci pedig
a Pajtás név mellett döntött.
Most pedig "csapjunk a lovak
közé", adjuk át nekik a szót!
Az istállóban mély csend
honolt, időnként horkantottak békésen a lovak, vagy ropogtattak egy kis zabot.
Sziszi a nyakát nyújtogatta
barátnője, Dóri felé.
- Unatkozom! - nyűgösködött. - Nem
jön hozzánk ma senki, hogy lovagoljunk egyet?
- Ez egy ilyen nap lesz - mondta
Dóri - örülhetünk, hogy melegben vagyunk, s már finom ennivalót is kaptunk.
Pedig láttam, szegény gazdám majdnem elesett a vödörrel odakint.
- Talán, ha neki is patkó lenne a
lábán! - viccelődött Pajtás - Akkor esetleg nem csúszna annyira.
- Sziszi, örülj neki, hogy itt
vagyunk neked mi, Pajtással, s diskurálhatunk egy kicsit.
- Dóri, nem értelek! Te mindig olyan
elégedett vagy mindennel. Hogy csinálod ezt?
- Úgy, kedvesem, hogy már sok időt
megértem, s sok gazdám volt, több mindent átéltem, rosszat és jót is, de itt
érzem magam a legjobban, itt mindent megkapok,
amire egy lónak csak szüksége lehet. Közben az évek során rájöttem arra,
hogy ha elégedett vagyok, s gazdáim kedvét keresem, mindjárt kellemesebb lesz
"lónak lenni"!
- Kellemes, persze, ide bezárva
lenni a bokszban! - morgolódott Sziszi, nagyokat dobbantva a lábával.
- Sziszi, ma bal lábbal keltél! -
tréfálkozott Pajtás. - Máskor meg az a bajod, hogy túl sokat dolgozunk, hogy
sokan lovagolnak rajtad.
- Igen, mert ha csak a gazdám lenne
velem, vele csodálatos lenne lovagolni, itt viszont, egyik lovas jön a másik
után, egyik sem jártas még a lovaglás fortélyaiban, hol erre, hol arra
rángatják a szárat, a múltkor is feltörték az ínyemet a zablával!
- Közös lónak túros a háta, ezt
tudhatod - fűzte a szót tovább Pajtás. - Meg különben is láttam, hogy a gazdánk
finom, lágy korpás keveréket adott neked aznap enni, kenegette a gyulladásos
részt, azt sem tudta, mivel kárpótoljon a fájdalmaidért. A lovasok nem tehetnek
róla, ha időnként hibáznak, nem direkt akarnak ártani, csupán tudatlanságból,
vagy időnként figyelmetlenségből. A gazdánk különben sem adja oda a szárat
olyan lovasoknak, akik árthatnak neked, a múltkori baleset volt, bocsáss meg
szegény lovasnak!
- Sziszi, Pajtásnak tökéletesen
igaza van! Egyébként is - horkantott Dóri - nem szoktál te ilyen lenni, sokszor
látom milyen vidáman viszed a lovasaidat a hátadon! Jómagam nem bánom, hogy
többen lovagolnak rajtam, ezen is van valami örülnivaló.
- Tényleg?
- Bizony, sok szeretetet kapok a
lovasaimtól, még ha nem mindenki olyan ügyes, akkor is sokan dédelgetnek. Erre
csikó- és fiatalkorombannem sok lehetőséget kaptam. Több volt az ostorozás,
mint a simogatás.
- Szegény. Szerencsés vagyok ebből a
szempontból, velem mindig jól bántak, igaz csak 6 éves vagyok - mondta Sziszi.
- Talán az a baj velem, hogy vágyom a szabadságra, vagy arra, hogy elfoglaljam
magam, s nem bírom az ilyen tétlen napokat!
- A szabad életmód már nekem is
megfordult a fejemben- mondta Pajtás. - Ki kellene próbálni, csak mi magunk
lennénk, valahol a pusztában...
- Ugyan! - Sok olyan veszély
leselkedne ránk, amiktől itt biztonságban vagyunk- jelentette ki Dóri. - Sokszor
itt is frászt kapunk egy-egy váratlan apróságtól! Mit csinálnál odakint, ha pl.
egy varjú elkárogná magát?
- Lóhalálában menekülnék, ki tudja.
Talán igazad van, Dóri. Hiszen a napokban is megijedtem az egyik lovastól,
pedig semmi különöset nem csinált, csak nem láttam jól az alakját, s hirtelen
azt hittem, árthat nekem.
- Tudjátok mi az igazi szabadság? -
sóhajtott egyet Sziszi. - Amikor terepre megyünk. Oda már olyan lovasok jönnek,
akik értik a dolgukat, szinte észre sem veszem, hogy a hátamon van valaki,
olyan könnyedén mozog velem együtt. A terepen szabadnak érzem magam,
valami örömmámor tör ki rajtam ilyenkor. Legszívesebben bokkolnék, de
tudom, egy jó ló ilyet nem csinál, ezért alig várom ilyenkor, hogy
vágtázhassunk, lobogó sörénnyel, szinte repülünk. A szél annyi érdekes és
kellemes illatot hoz felém ilyenkor, a hangok innen-onnan érnek, kellemes
hallgatni mondjuk a fű zizegését a patáim alatt.
- Ami pedig a legfontosabb, hogy
terepen nincs mitől félnünk, mert lovasaink megvédenek bennünket, ha bármi
történne, mi meg vigyázunk rájuk, nem vadulunk meg a nagy vágta közben, tudjuk,
hogy ők is velünk vannak- elmélkedett Pajtás. - Itt nem is a védelemről van
szó, hanem a lovas, avagy még inkább a "falkavezér" (gazdánk) iránt
érzett feltétlen bizalomról. Ha ez megvan, s érezzük, hogy a javunkat akarja,
levetkőzhetjük az állandó szorongásunkat, ami bennünk, zsákmányállatokban él.
- Bizony, a bizalom egy csodálatos
dolog! - értett egyet Dóri. - Annak idején úgy féltem a lószállítótól,
idegenkedtem tőle nagyon. Egy kis zab, simogatás, nyugodt, higgadt, kedves
becéző szó után mégis rávettem magam, hogy bemenjek, a gazdi is mellettem volt,
s láttam, bajom nem származik a dologból.
- Ez a bizalom a legfontosabb
kötelék ló és lovas között. Meghálálni úgy tudjuk, hogy gazdánk, vagy lovasunk
kívánságait figyeljük, s így jól jár mindenki. Nincs szidás, csak ritkán ostor,
az is a földön ösztönzésképpen.
- Képzeljétek, az ostorról jut
eszembe- kapta fel a fejét Dóri. - A múltkor milyen élményben volt részem.
Talán láttátok már azt a vak kislányt, aki rendszeresen jár ide lovagolni.
- Persze, nem lehet őt nem
észrevenni. Mi van vele?
- Egyik nap lovagoltunk, s nem volt
hangulatom az ügetéshez. Gazdám egy kicsit felemelte a hangját, erélyesebben
szólt hozzám, az ostort is többször suhogtatta a levegőben. Erre Dorka...
- Mit csinált?
- Úgy viselkedett, mint ha ló lett
volna. Ahogy ránéztem, láttam, hogy fél. Hogy mitől? Talán a gazdi hangjától?
Esetleg az ostortól? Vagy attól, hogy megbokrosodok?
Esetleg mindháromtól egyszerre!
Lényeg, hogy két kézzel markolta a nyeregkápát, amit nem szokott
csinálni, s még a szívdobbanásai is felgyorsultak.
- Ne csodálkozz rajta, hogy
megijedt! - mondta Sziszi együtt érzően. - Nem látja, mi folyik körülötte, csak
a füleire és a többi érzékszerveire támaszkodhat.
- Igen, amint vége tért a kis affér,
minden ment a megszokott ütemben.
Terepre ugyan nem járok már ki
veletek, főleg nem hosszabb kirándulásokra, de nekem is vannak ilyen érdekes
élményeim.
- Aki nem egészséges, még inkább
ragaszkodik hozzánk, mert úgy érzi magát kiteljesedve, ha velünk van-
bölcselkedett Sziszi. - Hozzám pedig egy tolókocsis kislány került, aki
úgy érzi, a mennyekben jár, amikor a hátamon van.
- Azt észrevettétek, hogy mennyire meg
akarnak felelni ezek a gyerekek másoknak? - kérdezte Pajtás.
- Igen, mert ők is igénylik a
bizalmat, amiről már beszélgettünk, ők az ép emberek bizalmát keresik, ahogy mi
a gazdánkét, akire felnézünk. - Mindenkinek van ilyen alá- és fölérendelt
kapcsolata- mondta Dóri. - A gyerekeknek a szüleik és tanáraik, a
beosztottaknak a főnökeik, a lovaknak a lovasaik.
- Szerintem ne filozofáljunk tovább,
elég volt ennyi mára! - mondta Pajtás. - Talán holnap már jobb idő lesz, s
jönnek hozzánk a lovasok, lesz egy kis élet megint.
- Hamarosan itt a tavasz- mondta
Sziszi - mehetünk majd sokat terepre, éljen a szabadság!
- Erre igyunk egyet! - nyerített fel
Pajtás, s nagyot húzott a vödréből.
- Éljenek a kis lovasaim, remélem
lesz valami finomság a tarsolyukban holnap is- sóhajtotta Dóri.
- Álljunk meg egy lószóra! - mondta
Pajtás. - Mindenütt jó, de legjobb, otthon, s mi itthon vagyunk!
******************************
Wirgill Zemánek
elmélkedése: BOLDOG AZ EMBER
Boldog az ember,
Ha bevégezte dolgát.
A sírásónak is látszik az arcán,
Büszke,hogy ő látta utoljára a holtat,
Mikor ráhajtotta szemfedelét,
S kiáshatta végső nyughelyét.
Az orvos is nézi
Hogy szép-e a minta,ha
Bevarrta a páciens sebét.
Csak ritkán felejti benne
A KÉST VAGY A SZEMÜVEGÉT.
A tanár is hiszi
Hogy a tudatlan gyermek
Általa ismeri meg
Az egész világot.
S a kertész sem szívesen tép le
Egy nemes virágot.
A nehéz gőzmozdony is csak
Hideg vasdarabként áll,
Ha nem lobog benne tűz,
Surran a gőz a csövekbe,
Mely életet lehel a sok kerékbe.
S ki a bombát ledobta
Is visszatér, hogy lássa
Műve mennyit ér.
Vajh hol a határ?
Hol az élet, és a
Halál mezsgyéje.
A zseni és az őrült között
Csak hajszálnyi a rés,
Az ember is boldog
Ha élete végére
Minden munkáját
Végre befejezte.
De a dolgoknak
Akkor van vége,
Ha valaki
A papírmunkát is
Elvégezte.
2012
******************************
10.
MARCUSKA
Erdősné Onda Marica: A bárányok hallgatnak
A bárányok hallgatnak...
A bárányok birkaságáról, konok nemtörődömségükről, együgyűségükről sok mende - monda kering. Személyes tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy ezek csak rágalmak. A barikák jó szóra - jó kolompszóra - hallgatása azt bizonyítja, hogy tanult és szófogadó állatok. A történtekről való hallgatásuk pedig nagy tapintatról árulkodik... Hiszen a velünk megesett dolgokról is mélyen hallgatnak, nem hozva fiatal fejemre a szégyen arcpirító rózsáját.
No de nem kerülgetem a forró kását. Majd két évtized távlatából, lehűtve tálalom önök elé.
Néhány hónap szaladt el mellőlem, mióta a fény hirtelen ötlettől vezérelve megszökött tőlem. Miért is hagyott el ily hirtelen és hűtlenül; nem tudom... Nem hagyott maga után mást, csak egy nagyon parányi csőlátást, amelynek szűkös oldalait feszegetve próbáltam megbirkózni a tizenhét évesek életének minden nyűgével és csodájával.
Történetem idején már együtt cipeltük szívem nehéz terhét lépteimre vigyázó, kedves kutyámmal. Együtt tanultunk újra járni az élet rögös útjain; együtt próbálgattuk a bizonytalan lépéseket reggeltől estig a nyári napfényben fürdőző, szürke járdákon és a poros arcú, fáradt földutakon. Mert szüleim háza a világ végétől egy kicsit visszább, egy kertvárosi utcácskában töltötte minden idejét. Hiába jártam naponta dolgozni a város központjába, a kis ház egy cseppet sem közeledett a centrum felé. Sőt ahogy a hónapok nyújtóztak és a nap egyre tikkasztóbban telepedett vállaimra, mintha távolabbra költözött volna.
De a könnyű reggeli séták vitathatatlanul kedvünkre valók voltak. Kényelmes tempóban róttuk a métereket kutyámmal, hogy felkészülten ülhessünk neki a napi hat órás munkaidőnek.
Emlékezetes történetem is egy ilyen reggeli séta alkalmával született.
Utunk kezdetén füves terület feküdt a lábunk alá, mint nagy zöld szőnyeg, rajta hivalkodó piros pipacsokkal, szerénykedő búzavirágokkal és illatos kamillákkal. A házak csak messziről bámulták kutyusom vidám szaladgálását, ahogy gyorsulási versenyre hívta a fecskék hadát. Ezen a nyugalmas, veszélytelen helyen gyakran szabadon engedtem a hűséges cimborát, hogy kiérdemelt szabadságát tölthesse. Ilyenkor szerezte be a híreket a mező éjszakai életéről, a többi állat ügyes-bajos dolgairól. Négylábú barátom nyakában szószátyár kis csengettyű pletykálkodott megállás nélkül, magabiztosan tudatva minden halandóval, hogy birtokba vettük a természet e kicsiny, de értékes szeletkéjét.
Én nem is sejtettem; a gyönyörű, büszke németjuhász pedig fölényes nemtörődömséggel tudomást sem vett róla, hogy a mesés birodalom tulajdonjogára nem csak mi tartunk igényt.
Amikor az egyenetlen földút átadta helyét az aszfaltnak, hámba fogtam segítőmet, hogy szaporázhassunk lépteinken. Talán ötven métert tehettünk meg, amikor utolért egy kétségbeesett férfihang.
- Várjon, kérem, álljon meg! –kopogtatott vállamon az aggodalom kiáltása – Megkérhetném, hogy vegye le a kutyáról a csengőt, mert a birkáim elindultak utána.
Megfordultam és a meglepetéstől nem jött ki szó a torkomon –holott akik ismernek, tanúsíthatják, hogy ez igen ritkán fordul elő. Tizenhárom barika sorakozott fel mögöttünk egy kutyavakkantásnyira. A szép Daisy öntelt ábrázattal méregette alázatos követőinket.
Természetesen levettem a hívogató csengőt és a juhász visszavezényelte a mezőre a kis nyájat.
Jó kedvűen szálltunk fel az autóbuszra. Arcomon minduntalan huncut mosoly futott át, amint elképzeltem, hogy megérkezek a buszmegállóba a hömpölygő gyapjú tömeggel…
A munkahelyemen természetesen egész napos derültség tárgya lett a mezei kaland. Kollégáim hetek múltán is gyakran érdeklődtek bégető ismerőseim felől.
Hogyan gyarapítsuk anyagi javainkat? Avagy hogyan kell feltűnés nélkül birkákat lopni? - ugrattak minduntalan munkatársaim.
Amíg el nem hozta az ősz a rossz időt, a juhász minden reggel barátságos üdvözléssel köszöntött bennünket, amikor elhaladtunk a nyájacska mellett. Ezek a találkozások nem engedték feledőbe menni azt a néhány mókás pillanatot, melyek hosszú időre vidám színekbe öltöztették a reggeli sétákat
Az ilyen kedves kis események együtt érzőn arcon legyintették az önsajnálatomat és eszembe juttatták, hogy az életnek van szép oldala is; s csak rajtam múlik, hogy észreveszem, vagy elszaladok mellette…
A bárányok birkaságáról, konok nemtörődömségükről, együgyűségükről sok mende - monda kering. Személyes tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy ezek csak rágalmak. A barikák jó szóra - jó kolompszóra - hallgatása azt bizonyítja, hogy tanult és szófogadó állatok. A történtekről való hallgatásuk pedig nagy tapintatról árulkodik... Hiszen a velünk megesett dolgokról is mélyen hallgatnak, nem hozva fiatal fejemre a szégyen arcpirító rózsáját.
No de nem kerülgetem a forró kását. Majd két évtized távlatából, lehűtve tálalom önök elé.
Néhány hónap szaladt el mellőlem, mióta a fény hirtelen ötlettől vezérelve megszökött tőlem. Miért is hagyott el ily hirtelen és hűtlenül; nem tudom... Nem hagyott maga után mást, csak egy nagyon parányi csőlátást, amelynek szűkös oldalait feszegetve próbáltam megbirkózni a tizenhét évesek életének minden nyűgével és csodájával.
Történetem idején már együtt cipeltük szívem nehéz terhét lépteimre vigyázó, kedves kutyámmal. Együtt tanultunk újra járni az élet rögös útjain; együtt próbálgattuk a bizonytalan lépéseket reggeltől estig a nyári napfényben fürdőző, szürke járdákon és a poros arcú, fáradt földutakon. Mert szüleim háza a világ végétől egy kicsit visszább, egy kertvárosi utcácskában töltötte minden idejét. Hiába jártam naponta dolgozni a város központjába, a kis ház egy cseppet sem közeledett a centrum felé. Sőt ahogy a hónapok nyújtóztak és a nap egyre tikkasztóbban telepedett vállaimra, mintha távolabbra költözött volna.
De a könnyű reggeli séták vitathatatlanul kedvünkre valók voltak. Kényelmes tempóban róttuk a métereket kutyámmal, hogy felkészülten ülhessünk neki a napi hat órás munkaidőnek.
Emlékezetes történetem is egy ilyen reggeli séta alkalmával született.
Utunk kezdetén füves terület feküdt a lábunk alá, mint nagy zöld szőnyeg, rajta hivalkodó piros pipacsokkal, szerénykedő búzavirágokkal és illatos kamillákkal. A házak csak messziről bámulták kutyusom vidám szaladgálását, ahogy gyorsulási versenyre hívta a fecskék hadát. Ezen a nyugalmas, veszélytelen helyen gyakran szabadon engedtem a hűséges cimborát, hogy kiérdemelt szabadságát tölthesse. Ilyenkor szerezte be a híreket a mező éjszakai életéről, a többi állat ügyes-bajos dolgairól. Négylábú barátom nyakában szószátyár kis csengettyű pletykálkodott megállás nélkül, magabiztosan tudatva minden halandóval, hogy birtokba vettük a természet e kicsiny, de értékes szeletkéjét.
Én nem is sejtettem; a gyönyörű, büszke németjuhász pedig fölényes nemtörődömséggel tudomást sem vett róla, hogy a mesés birodalom tulajdonjogára nem csak mi tartunk igényt.
Amikor az egyenetlen földút átadta helyét az aszfaltnak, hámba fogtam segítőmet, hogy szaporázhassunk lépteinken. Talán ötven métert tehettünk meg, amikor utolért egy kétségbeesett férfihang.
- Várjon, kérem, álljon meg! –kopogtatott vállamon az aggodalom kiáltása – Megkérhetném, hogy vegye le a kutyáról a csengőt, mert a birkáim elindultak utána.
Megfordultam és a meglepetéstől nem jött ki szó a torkomon –holott akik ismernek, tanúsíthatják, hogy ez igen ritkán fordul elő. Tizenhárom barika sorakozott fel mögöttünk egy kutyavakkantásnyira. A szép Daisy öntelt ábrázattal méregette alázatos követőinket.
Természetesen levettem a hívogató csengőt és a juhász visszavezényelte a mezőre a kis nyájat.
Jó kedvűen szálltunk fel az autóbuszra. Arcomon minduntalan huncut mosoly futott át, amint elképzeltem, hogy megérkezek a buszmegállóba a hömpölygő gyapjú tömeggel…
A munkahelyemen természetesen egész napos derültség tárgya lett a mezei kaland. Kollégáim hetek múltán is gyakran érdeklődtek bégető ismerőseim felől.
Hogyan gyarapítsuk anyagi javainkat? Avagy hogyan kell feltűnés nélkül birkákat lopni? - ugrattak minduntalan munkatársaim.
Amíg el nem hozta az ősz a rossz időt, a juhász minden reggel barátságos üdvözléssel köszöntött bennünket, amikor elhaladtunk a nyájacska mellett. Ezek a találkozások nem engedték feledőbe menni azt a néhány mókás pillanatot, melyek hosszú időre vidám színekbe öltöztették a reggeli sétákat
Az ilyen kedves kis események együtt érzőn arcon legyintették az önsajnálatomat és eszembe juttatták, hogy az életnek van szép oldala is; s csak rajtam múlik, hogy észreveszem, vagy elszaladok mellette…
Hát nem aranyosak...? |
******************************
Soponyai Mihály rovata: A MÁLNA
A málna... |
A rontás alatt álló csordát át kell hajtani a málnabokorban, tartják Nagy Britanniában. Németországban a halottas házban málnaágakat szórnak a földre, hogy a halott lelke hamar megnyugvást találjon.
Moliere idejében azt tartották, gyógyítja a gyomorfájást.
Kínában a májat gyógyítják vele, valamint a női nemi szervek stimulálására, a menstruáció szabályozására és a szülés megkönnyítésére használják.
Az Egyesült Államokban a mai gyógyfüvesek egy csipet cayenne borssal a kéz és a láb vérkeringésének javítására, gyömbérrel együtt pedig hányinger ellen használják. Gyógyhatása levelének van. Csak a vadon termő málna levele (Rubi idaei folium) értékes, csak az gyógynövény. Májustól szeptemberig gyűjtjük. 4-5 kg friss levélből lesz 1 kg száraz drog. Kellemes ízű, vízhajtó hatású gyógytea készíthető belőle. Számos bajra hoz enyhülést, például bélgörcsökre, gyomorfekélyre. Enyhíti a hányingert, segíti az emésztést. Összehúzó hatású, hasmenés esetén is ihatjuk a teáját.
Gyereknek adhatjuk hasfájásra. Torokfájásnál gargarizálásra, afta, fogínyvérzés esetén szájöblögetésre használjuk.
Tonizáló hatása van a miometriumra (a méh simaizomzatára) így erősíti a tolófájásokat, megkönnyíti a szülést. Fájdalmas menstruációt enyhít. Fehér folyásra irrigálni kell vele.
Immunrendszer erősítő és lázcsillapító tulajdonsága is van. Külsőleg bőrfertőzésekre, szembántalmakra használhatjuk .A levelekből forrázatot készítünk. Termesztett változatával ellentétben az erdei málnalevélből kitűnő gyógyteát lehet készíteni. Legjobb éhgyomorra, ekkor szívódnak fel belőle legjobban a hatóanyagok. Idült vastagbélgyulladásnál napi egy csészével kell inni, amíg a gyulladás el nem múlik. Köszvény ellen is napi egy csészével szükséges, csökkenti a húgysavat. Nátha, láz esetén iszogassanak erdei málnalevél teát, csökkenti a kellemetlen tüneteket. Enyhíti a görcsös menzeszt, erősíti a méhfalat, ezért vetélés kivédésére is használják. Mivel a méhizom működését szabályozza, a pete megtapadása után 12 hétig, és szülés előtt és után 2-3 hétig is ajánlatos inni napi egy csészével belőle. Erősíti a fogakat, a körmöt, a csontokat, védi a bőrt. Pattanások elmulasztására is használják, ilyenkor a napi egy csésze teaivás mellett a bőrt külsőleg is kell mosogatni a teájával. Élénkítő, frissítő hatása miatt mindennapi fogyasztásra is ajánlott. Gyerekek ötéves kortól ihatják fél adagban, azaz csapott teáskanálnyi teafűből 2,5 dl forró vízzel készítve.
JÓ EGÉSZSÉGET! Üdvözlettel:Soponyai
Mihály
******************************
12. CSAK A DAL..
Nagy Vendel dalai:
MAJD AKKOR
Akkor,
Mikor elmegy
Mindentől
A kedved.
Akkor,
Mikor már
Semmisem jó.
Akkor,
Mikor nagyon
Távol kerülsz
Tőlem.
Majd akkor
Eljövök én.
Refrén.
Szomorú sorsod
Ezerszer bánod
s ezért látod
Máskor jobban vigyázz.
Szomorú sorsod
Jó példa másnak,
De most már újra
A karjaimba zárlak.
Eljöttem hát,
Légy a párom.
Akkor,
mikor nem érdekel
Semmi.
Akkor,
Mikor jó lenne
Velem lenni.
Akkor,
mikor újra
Jönnél hozzám,
Majd akkor
Eljövök én.
Refrén.
Akkor,
Mikor más
Jár utánad.
Akkor,
Mikor meguntál
Megint.
Akkor,
Mikor távol kerülsz
Tőlem.
Majd akkor
Eljövök én.
Refrén.
S majd
Akkor
Újra kezdek
Élni.
Akkor
Már mást
Szeretek én.
Akkor
Majd kalandnak
Fogsz tűnni.
S már messze
Eltudlak
Kerülni.
Messze
El tudlak
Kerülni
Refrén:
Szomorú sorsod
Ezerszer bánod.....
Megjegyzés: Szomorú blues
stílusban. Vagy: szenvedélyes, olaszos stílusban.
Korda György és Balázs Klári duónak ajánlom.
Korda György és Balázs Klári duónak ajánlom.
******************************
13. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Kedves
olvasó!
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa. Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk: Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 /30- 550- 5106, 8-tól 20- ig. E-mail: nagy.vendi@freemail.hu illetve: megszólalok@freemail.hu
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa. Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk: Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 /30- 550- 5106, 8-tól 20- ig. E-mail: nagy.vendi@freemail.hu illetve: megszólalok@freemail.hu
..........................................................................................................................................
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint
teljes tartalmát
feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a
látók számára készült, amely
formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek
elérhetősége a következő linken lehetséges:
..........................................................................................................................................
A
lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás
szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői
jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg
az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti. Van olyan olvasó, aki
kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt
kapott. Így sem rossz! Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
Írott
műveim megtekintése: amatőr művészek fóruma - nagyvendel
www.canadahun.com irodalom fórum
VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ