a borítólapra  Súgó epa Copyright 
Kharón1. évf. (1997. tél)

Tartalom

Tanulmány

  • Buda Béla :

    A halál a lét legmagányosabb aktusa, ezért társaslélektani körülményeinek vizsgálata paradoxnak tűnhet. Az ember szociális lénye azonban abban is kifejeződik, hogy még az életből való eltávozás igazán biológiai (animális) eseménye is nagyon sok társadalmi összefüggésbe ágyazódik, és így sokkal több és bonyolultabb dolog, mint a szervezet, vagy az agy funkcióinak leállása, egy individuum megszűnése.

  • Blasszauer Béla :

    Az élet végén történő döntések fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az Egyesült Államokban az ilyen döntésekkel kapcsolatos félelmek és bizonytalanságok vezettek a halálhoz való jog mozgalmához és az ún. "living will" intézményének a bevezetéséhez. Elsősorban az idős emberek félnek attól, hogy még akkor is életben fogják őket tartani, amikor számukra már jobb lenne, ha megengednék őket halni. Attól is tartanak, hogy amikor az idő eljön, saját maguk már nem lesznek képesek beleszólni a dolgok alakulásába, elvesztik belátási képességüket, és nem lesz módjuk kívánságuk kifejezésére, különösképpen beleegyezésük megtagadására.

    A döntést nehezíti, hogy a küszöbön álló haláltól gyakran meg lehet menteni a beteget, de, hogy vajon ez kívánatos cél-e, az már egészen más kérdés, hisz erről magának a betegnek, családjának és az orvosnak is eltérő véleménye lehet.

  • Hoppál Mihály :
    Halálélmények a sámánizmusban [125.01 kB - PDF]EPA-02002-00001-0030

    Szibériában, a Tobolszk vidékén lakó jurák-szamojédek között 1912-ben jegyezte le Toivo Lehtisalo finn kutató azt a mondát, amelyben egy sámánról van szó, aki a dobolás után Nusuhoz ment fel az égbe. Az azt mondta, hogy ő nem hívta magához, és ráparancsolt, hogy menjen Ngaához, vagyis a halálhoz, s legyen annak a veje. Hét napig vándorolt a föld alatt, amikor elérkezett a halál kunyhójához. De a halál a két lánya közül egyet sem volt hajlandó hozzáadni, hanem azt mondta, hogy maradjon ott nála és legyen a szolgája, mert ha nem, fölfalja. Ezután két napig küzdöttek egymással, s a halál teljesen kimerült, majd így szólt: „Kérlek engedj el! Ne ölj meg! Neked adom a legkisebb lányomat. Maradj velem, légy a segítőm. Ezután ha odafönt, a földi világban egy sámán jóindulattal sámánkodik, akkor elengedem a betegek lelkét". - Igy lett a sámán a halál veje.1

  • Horányi Ildikó :

    Élve eltemetettek, feléledő holtak, vámpírok, a kettős halál borzalma - az 1740-es évektől kezdve figyelhető meg Európa nyugati régióiban az a "tetszhalál-láz", amely az elevenen eltemettetés félelmében kulminálódik1. De a tetszhalál jelenségére való rácsodálkozás nem kizárólagosan a 18. század sajátossága, hiszen már az antikvitástól kezdve felfedezhető a halál tényével foglalkozó írásokban az a szkepszis, amely kétségbe vonja, vajon léteznek-e biztos jelei a halálnak. A középkor folyamán, a halál szakadásként való felfogása és a vallási dogmák bizonyos vonatkozásai megakadályozzák a probléma felmerülését, de a 16. századtól kezdve kimutatható az az érdeklődés, amelynek eredményeképp a kérdéskör fokozatosan előtérbe kerül, és magára vonja a sajátos problémák iránt érzékeny kutatók figyelmét. Az orvosok kezdik elfogadni a tetszhalál tényét, de doktrinális megfogalmazás még nem születik meg ezzel kapcsolatban. Bár a téma az irodalomban ekkor már szinte banális közhellyé szelidül a színházak falain belül, de csak lassan kezd orvosi problémává alakulni.

  • M. Topits Judit ,
    Pilling János :
    Meghaltam és élek [0.35 kB - PDF]EPA-02002-00001-0050

    Az itt közölt beszélgetések a „Meghaltam és élek" című dokumentumfilm forgatókönyvének részei (forgatókönyv: M. Topits Judit, dr. Pilling János; rendező: M. Topits Judit).

  • Polcz Alaine :
    Együtt - a halálban és a gyászban [153.92 kB - PDF]EPA-02002-00001-0060

    A veszteség okozta szenvedéssel, - a gyász feldolgozásával, a gyászmunkával - eddig keveset foglalkozott a pszichológia. Napjainkban a tanatológia ugrásszerű fejlődésével azonban a gyász elemzése, értelmezése is egyre inkább frekventált témává válik. Az utolsó három évben angolszász nyelvterületen közel 1600 publikált közelmény foglalkozik a gyásszal.

    Az elmúlt évszázadokban, egészen a XX. század második feléig a gyászmunkát segítették, vezették a rítusok, a vallás és a társadalom. Az ezredvégen ezek a fogódzók szinte kivétel nélkül elvesztek - már csak egyes rurális közösségeink őrzik ezeket a tradícionális ismereteket.

    Gyászolókkal foglalkozva szembesülnünk kell azzal, hogy amiként az utóbbi évtizedekig a halál, a haldoklás tabu volt kultúrkörünkben, úgy a gyász is elhárított élménnyé, el nem fogadott, elutasított jelenséggé vált. A gyászolók magukra maradtak súlyos, többnyire életre szóló problémáikkal egy olyan korban, amikor a holocaust, a világháború, a haláltáborok - amihez hozzávehetjük még a közúti baleseteket is -, hirtelen, ugrásszerűen gyarapították a gyászolók számát. Be kell vallanom, hogy magam is, haldoklókkal és hozzátartozóikkal dolgozva, pszichológus létemre, keveset tudtam a gyászról. Hosszú ideig intuíciómra kellett hagyatkoznom. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy a gyász elutasítása legalább akkora feszüktséget okoz, legalább annyi embert érint, mint a halálfélelem és a halál problémája. Továbbá azt is tapasztaltam, hogy mind a haldoklónak, mind az ittmaradó gyászolónak egyik legfontosabb, sőt talán a legfontosabb problémája, hogy mi történik a halál beállta után.