Liget.org   »   2013 / 12   »   L. Ritók Nóra  –  Személyre szóló üzenet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2858
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nekem nagyon jókor jött ez az antológia.

 

Azt hiszem, épp abban a korban és helyzetben vagyok, mikor a kötet legtöbb verséhez, festményéhez, gondolatához tudok kapcsolódni, talán most érnek el és érintenek legmélyebben. Mindenki találhat persze a saját életéhez, személyiségéhez, munkájához kötődő gondolatokat – próbálom kiválasztani a számomra legközvetlenebbet.

 

Ötvenhárom évesen már sok minden megadatott ahhoz, hogy értsem, mi fontos és mi nem. Megadatott a szerelem, a társ, az anyaság. Szülhettem, és ezzel kötöttem magam igazán az Élethez, hiszen a saját születéskor még tudattalanul, passzívan veszünk részt a legdöntőbb természeti folyamatban.

 

Szültem gyereket, temettem szülőt. A koromból adódik. Ilyen az élet rendje, ritmusa, bár nehéz elfogadni. A végét meg egyáltalán nem tudom befogni. Olvasom itt is, a költők közelítéseit, szoktatom magam a gondolathoz, de megtapasztalva a test változásait, elrémülök az idő múlásától. Szorongva figyelem, ahogy a vége felé gyorsul. Most értem a fontosságokat, amikor vészesen kevés idő marad rá.

 

Képzőművészként olyan menedéket is kaptam az élettől, amit csak a művészet adhat. Amivel könnyebb és nehezebb is. Hiszen bezárkózhatom a magamnak épített világba, ahol úgy érezhetem, védett vagyok, ugyanakkor látom, hogy a magam állította korlátok között sokszor csak tovább kínlódok, küzdve önmagammal.

 

A képek a művészek lelkének, testének, életének lenyomatai. A jó kép személyesen zárt és mások felé nyitott egyszerre. Pillanatot ragad meg és az időtlenség síkjába emel. Az antológia páratlan képválogatása is ilyen: a versek mellett a festmények párbeszédre késztetnek, segítve, hogy újabb és újabb rétegeket fejthessünk fel mindegyikből. Hogy egyre jobban megértsük személyre szóló üzenetüket. Hagyjuk, hogy átszűrődjön rajtunk, megindítson, és egyetemessé váljon bennünk egy-egy természetes emberi érzés. Hogy megnyugtatóan jelezze, a magunk sebezhetőségével, kétségbeeséseivel, átélt keserveivel, mind összetartozunk.

 

Ki ne látná ezeket például Anna Margit festményein?

 

Nekem a munkámban is segít a kötet, s ez a munka életem fontos rétege.

 

A művészeti tevékenységekből kiindulva próbálok utat mutatni azoknak, akiket a nyomorúság magába zárt és generációk óta egyre jobban belegabalyodnak a szegénység és kivetettség hálójába. Ezeket maguk is szövik, mert nincs átörökített tudásuk másra, de egyre erősebben szorítja őket a politikával vezérelt többségi társadalom. Értük dolgozom és velük. A szegregátumokban élőkért és élőkkel, akiknek teste ugyanolyan, mint az enyém – ugyanúgy szeretnek, szülnek és temetnek, mint én, vagy bármelyikünk. Akiknek lelke néha különlegesen tiszta, máskor érthetetlenül sötét. Mint mindannyiunké.

 

Velük élem a mindennapok eseményeit, örülök az újszülöttnek, temettem már velük gyereket és szülőt, átérzem a gondjaikat, és szeretném, hogy esélyt kapjanak. Tőlünk. És azt is szeretném, hogy képesek legyenek élni vele. Velük lenni, megérteni a miérteket az életükben, megtartani és megváltoztatni őket ebben a megbolondult, zavaros világban: keserűen nehéz. Megtartani őket cigányként, de megváltoztatni a többségi társadalom befogadásáért. Miközben a befogadás képessége a többségnél is hibádzik.

 

Az antológia történelmi terheket idéző, borzongató versei, mint Dsida Jenő Drótok között, vagy Pilinszky Francia fogoly című verse és a rá rezdülő képek, például Mednyánszky festményei, mind megerősítenek, hogy tenni kell tovább önként vállalt dolgomat. Mert ami ott történelem volt, az a napjainkat is megtöltheti. A szegénység, kirekesztettség, a gyűlölet ma is lappang, és a bűnbak-keresésben mi mindig nagyok voltunk. Számomra sokáig csak a történelemkönyv lapjain létezett mindez. Aztán úgy adódott, hogy megérintsen a történet továbbélése, és megértsem az emberi viszonylatokban a gyűlölet lehetőségét, és dolgozzak azon, hogy a keserű párhuzam soha ne lehessen levonható.

 

Biztosan tudom, ezt nem lehet elégszer elmondani. Az emberiség újra és újra elköveti azokat a bűnöket, amelyek alól feloldozást soha nem kaphat senki. Megérti, majd újra kezdi. Mindig újra.

 

És nem keresünk egyetemes érzéseket, értékeket egymásban. Nem keresünk azonosságokat, csak elhatárolódásokat. Személyes felelősségként tüntetjük fel a kirekesztettek szegénységét. Pedig az ő életük is ugyanúgy szerveződik, mint a miénk. A magukkal hozott tudás, szokás öröklődik tovább. Éppúgy, mint nálunk.

 

Az ő gyerekeik teste éppolyan, mint a mieinké. Csak egy kicsit barnább a bőrük.

 

És hamarabb lesoványodnak. Hamarabb felnőnek. És hamarabb meghalnak.

 

Lám, most én is így beszélek: ők és mi. Hová lesz az általam jól értett egyéni és közös? A test, amely a természet törvényeinek egyformán engedelmeskedik? Miért nem tudok én sem egyetemesen gondolkodni ebben az összefüggésben?

 

Talán, mert a kor, amiben élek, megosztó. Néha úgy érzem, kettészakad a világ, és én, miközben testem az egyik felén áll, karom kétségbeesetten kapaszkodik a leszakadó másikba, hogy tartsam, hogy el ne engedjem. Nem tartozhatok oda, hiszen nem vagyok cigány, de a helyünk egy a világban, amit egységben kell tartanunk. Mióta velük dolgozom, megértettem, hogy így, ebben a közegben, melyet ők maguk és a többségi társadalom rak össze, és nevez élettérnek, nem lehetnek mások. Sem ők, sem a gyerekeik.

 

Meg kellett értenem, hogy a kezemet, amely segítőn feléjük nyúl, gyakran ellökik, néha meg is ütik. De nekem mégis újra nyújtanom kell, mert az ő reakcióik zsigerileg beépültek már, nehezen szétosztható gyanakvásokkal, a nyomor szervezte taktikákkal, más élettapasztalattal, mint ami nekem, nekünk van.

 

Hiába minden kikiáltott másság, van, amiben nem különbözünk. A születésben és a halálban ugyanúgy veszünk részt. Tehetetlenül, engedelmeskedve a természet törvényeinek. Közben az Élet másképp, ám mégis egyformán töri meg a testet és a lelket.

 

Az pedig, hogy ezekről a dolgokról mennyit elmélkedünk, hogy olvasunk-e verseket, festünk-e képeket, a kulturális közegtől függ. A szerencséseknek kezébe akad ez a csodálatos könyv, másoknak elérhetetlen. Fizikailag és tartalmában is. Rossz látnom, hogy mekkora a szakadék. Talán egyszer megszűnik majd. Ezért dolgozom.

 

Köszönöm a Ligetnek, hogy ezzel az antológiával erőt adnak nekem.