Liget.org   »   2013 / 11   »   Valachi Anna  –  A hegyi költőnő | Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2837
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nemzedéke „legférfiasabb” poétájaként emlegették fellépésétől kezdve Nemes Nagy Ágnest, akit – metszően okos, értelemből és szenvedélyből ötvözött versei alapján – Sőtér István 1948 őszén úgy jellemzett, „mintha sohasem lett volna gyermek – komor Szibillaként ül rímei között. Megdöbbentő avatottsággal nyúl mind a gondolat, mind a lélektan eszközeihez – ha nemzedékéből valaki, úgy ő juthat el talán egy igazi bölcseleti líra szintjeire.” Hozzátette azonban: „jövője nehéznek és kockázatosnak ígérkezik; az alapzat, melyet első verseivel lerakott, túlságosan bonyolult és nagyigényű ahhoz, hogy a majdani építménynek egyhamar felhúzhassa tetőszerkezetét.”

 

Mire a költők születési sorrendje alapján „egymásba karoló, egymásba olvadó” négy korosztályt bemutató kötet megjelent, a szerkesztő jóslata máris valósággá vált: a fordulat évének tavaszán betiltották a mindössze hét számot megért Újholdat, melyet 1946-ban alapított a Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs házaspár, hogy publikálási lehetőséghez juttassák azokat a húsz-huszonöt éves pályakezdő írókat, költőket, akik a közösen átélt apokalipszist irodalmi eszközökkel igyekeztek földolgozni. Hamarosan kialakult a lap állandó és alkalmi munkatársi gárdája: itt publikált Gyárfás Miklós, Lakatos István, Mándy Iván, Örkény István, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós – s némelyikük időlegesen szerkesztette is a lapot. Ezek a „meszesgödör-nemzedékként” emlegetett írástudók Radnóti Miklós negyedik kötetének címéről nevezték el fórumteremtő orgánumukat, mintha megérezték volna, hogy a csillagászati jelenségből szimbolikus fogalommá vált „újhold” nemcsak az örökös változás és újrakezdés jelképeként él majd a köztudatban, hanem a szüntelen fenyegetettség, az egzisztenciális veszélyérzet kiváltotta szorongást is magában hordozza, akárcsak Radnótinál.

 

Már a háborút követő, „hároméves irodalom”-ként elhíresült korszak kezdetén kialakult a lap munkatársai közti „szereposztás”: a legnagyobb szakmai tekintélyre a kivételes intellektusú, szigorú és nem mellesleg feltűnően szép, szőke fiatalasszony tett szert a költők, írók között. Forradalmi pillanat volt ez a férfiközpontú irodalom történetében, hiszen először fordult elő, hogy női „vezér” ízlése és elvárásai alapján szerkesszenek egy – bármily alacsony példányszámú – modern folyóiratot. Kezdetben akadtak értetlenkedők, akiket „irritált, hogy az idősebb írók is szinte haptákba vágták magukat előtte, mint szerelmes gimnazisták a szép tornatanárnő előtt”. De a kétkedők is belátták: „Csak az írás számított, Ágnes véleménye, a dudálás a pokolban, a kvalitásos szöveg, a stigma – s mindaz, amit a háborús években nem vettek figyelembe, sőt, gyanúsnak minősült.”

 

Nemes Nagy Ágnest gazdag költői „előélete”, korán kialakult irodalmi kapcsolatai és szakmai elismertsége is arra predesztinálta, hogy egységes nemzedékké formálja az Újhold körül gyülekező, sokfelől érkező alkotókat, akiket a történelem sorsközösségbe kényszerített. Köztudott volt, hogy a szerkesztőnő egyetemista kora óta amolyan mester–tanítvány kapcsolatban állt Szerb Antallal, akinek elküldte verseit, s akivel éveken át bensőséges szakmai-emberi kapcsolatot ápolt. 1944. április 20-án kötött „irodalmi házassága” után is segítségére volt a munkaszolgálatra többször behívott író Száz vers kötetének összeállításában.

 

A nyilas uralom idején férjével együtt igyekezett menekíteni az üldözött írótársakat: hamis iratokat gyártottak és búvóhelyeket szereztek Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Sárközi Györgynek – de ők nem éltek a lehetőséggel. Az állandó életveszéllyel járó háborús megpróbáltatásokat azért sem lehetett a túlélőknek földolgozniuk, mert a holt mesterek társaságának mártíriumát személyes kudarcként élték át. Ezért érezhette úgy Nemes Nagy, hogy aki keresztülment a háborún, „sohasem lesz többé ugyanaz, mint a háború előtt volt”, és „az életveszély, a megsemmisülés olyan tapasztalásával jár, ami után kétségessé válik, hogy az ember tovább tud-e élni.”

 

Kortársai szemében tovább növelhette a költő-szerkesztő presztízsét, hogy az 1942–46 között írt verseit tartalmazó első kötetére 1948-ban Baumgarten-jutalmat kapott. Ez akkor még megtiszteltetésnek számított. A fordulat éve után ő és barátai is a „hallgató” írók sorába kényszerültek, mert egzisztencialista, „pesszimista” költészetükre nem volt vevő a szocialista realizmus esztétikája szerint újjászervezett irodalmi világ. A betiltott Újhold szerkesztője a korábban kedvelt népi írókat is „útitársaknak” tekintette, akik behódoltak a Rákosi-rendszernek. Engesztelhetetlen haraggal ítélte el aktívan politizáló írótársait; különösen a kétszeres Kossuth-díjas Zelk Zoltánra haragudott sokáig a Sztálin-ódáért, de Rákos Sándornak sem tudta egykönnyen megbocsátani, hogy – noha maga is újholdasként kezdte pályáját – verset írt Rákosi Mátyás 60. születésnapjára. (Az idős, beteg Rákost azonban már szeretettel köszöntötte a Fészek Klubban rendezett ünnepségen. )

 

A káosztól szenvedő költő egyetlen túlélési esélyének azt tartotta, hogy legyen hű önmagához, mesterségéhez és a Nyugat klasszikusaitól örökölt értékrendhez. A költészetet továbbra is intellektuális menedéknek tekintette. Az elhallgattatás éveiben született – József Attila jambusokba kapaszkodó ösztönét idéző – Mesterségemhez című verse, mely először a Dunántúl című folyóiratban, majd az 1957-es Szárazvillám kötete élén jelent meg.

 

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

 

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

 

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

 

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

 

A mérhetetlen méréséhez azonban olyan szellemi tájoló szükséges, amely a tótágast álló világban is képes hitelesen kijelölni a követendő irányt. Ilyen fix tájékozódási pont volt Nemes Nagy számára a Jónás könyvével végrendelkező Babits költészete. A nagy előd példája nem ájult, hanem bensőséges tiszteletet váltott ki belőle. Gyakran hivatkozott arra, hogy a Nyugat utolsó főszerkesztőjétől örökölte a már-már személytelen, elsősorban természeti tárgyakban és filozófiai-morális fogalmakban megnyilatkozó, „objektív líra” iránti vonzalmát, talán ezért tudta éppen neki föltárni legbensőbb gondolatait és kételyeit a levert forradalom utáni csüggedt időszakában, egy el nem küldött levelében, „odaátra”: „Kedves Babits Mihály! […] Sohasem ismertem Magát. Nem is láttam. (Pedig láthattam volna, én idióta! Meg kell nézni az embereket, mert meghalnak!) Mindaz, ami Magához fűz, teljes magányban született és a mű, csakis a mű indítására. Szellemi elhagyottságban éltem (elsősorban egyetemi éveim alatt), majd minden olvasmányom magánvállalkozás volt. Mikor a kitűnő középiskolából kikerültem, olyan sivárságba pottyantam bele az egyetemen, hogy kis híján megfulladtam. Mutatis mutandis: autodidakta vagyok. Ami a szellemi arcomat illeti: magam csináltam magamat. […] Én nem akarok csillogni. Nem. Se kultúrával, sem semmi mással. Ha választhatok: izzani szeretnék. És nem beszélni akarok elsősorban, hanem – megváltani magam. […] Ami szép, az nehéz. Mondja Maga. No jó, magasra tartom széttört koponyám. Míg el nem esem, fejjel a sárba. / Köszönöm, hogy erre is figyelmeztetett. Remélem, gyakran látom. / Isten vele.”

 

Ennek a titkos kommunikációnak álcázott belső monológnak az irodalmi kiteljesítése volt másfél évtizeddel később A hegyi költő című esszékötete, melyben immár a nyilvánosság számára is megfogalmazta: miért vonzza annyira Babits költészete: „…kamaszkoromban kezdtem el szeretni Babits Mihályt, ahogy az lenni szokott; rögtönös szívdobbanással ismerve föl: ez kell nekem. Vagy: kell nekem ez. (Áldott magyar szórend, ügyetlen szavaink gyámola!) Nem állíthatom, hogy csak őt szerettem, rajongásaim listája hosszú, de azért ő irodalmi tudatom iniciáléja. És talán azért az, mert hozzá húzó, korai ragaszkodásomban sok volt a gyermeki, az ő személyében pedig sok volt, ami alkalmassá tette, hogy apa-képpé sűrűsödjön egy korszak számára, még nekem is, aki látni sem láttam. Apa-kép volt Babits a két világháború közti magyar irodalomban, annak minden súlyával és kényességével.”

 

Mire a Babitsot rehabilitáló esszékötet megjelent, addigra az újholdasok publikációit sújtó tiltást is tűrésre, majd támogatásra érdemesnek változtatták a puhuló diktatúra kultúrpolitikusai. A hatvanas évek végén tört meg a jég, amikor Nemes Nagy Ágnes 1969-ben József Attila-díjat kapott, majd harmincöt évvel a Baumgarten-elismerés után, 1983 tavaszán neki is odaítélték a Kossuth-díjat. Életműve betetőzésének érezhette, hogy 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindíthatta az Újholdat, ezúttal antológia formájában, s az évkönyv szerzői közé immár a legújabb – virtuális ötödik – nemzedék írói, költői, kritikusai is bekapcsolódhattak.