Liget.org   »   2013 / 11   »   Telléry Márton  –  Kísérlet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2819
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Tehetetlen dühében belerúgott a konyhaszekrénybe.

 

„Ne mááár! Ez annyira undorító!”

 

Elképzelni sem tudta, hogy került a tízcentis, kövér földigiliszta hatodik emeleti panellakásának mosogatójába. Az összes ablak csukva, így még a valószínűtlen feltételezés is kizárható, hogy egy madár hozta be a csőrében. Állt ugyan egy cserepes növény a szobában az ablak alatt, de aligha lehetséges, hogy a földjében megbúvó giliszta mászott ki a cserépből, át a konyhába, ott pedig a kredencen fel a mosogatóba.

 

„Én biztosan nem nyúlok hozzá” – mondta, pedig egyedül lakott, senki nem hallhatta.

 

Áthívjon valakit?, egy barátját, kollégáját, hogy segítsen eltávolítani a férget? Nem, ezt nem teheti. Persze a fiú, aki ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, még nem járhat messze, és bizonyára szívesen jönne fel, mondta is, hogy szereti az állatokat, talán még a gilisztákat is. Nem vágyott rá, hogy telefonszámot cseréljenek, de rámenős volt, ő meg túlságosan mamlasz. Elejétől idegenkedett az internetes társkereséstől, nehezen vette rá magát, hogy belevágjon, de három éve szakított utolsó barátjával, és azóta semmi. Nemrég töltötte be a harmincötöt, barátainak mind családjuk vagy komoly kapcsolatuk van, és hiába járt össze velük, nem akadt, akivel egymásra találhattak volna. Fiatalabb kolléganőit is elkísérte időnként „szórakozni”, ahogy jobb híján nevezték, ugyancsak eredménytelenül.

 

Úgy döntött, megnyugszik előbb és cselekvési tervet készít. Míg remegő kézzel kólát töltött magának, a mosogatóban heverő földigiliszta és délutáni randevúpartnere versenyeztek agyában gondolatai elsőbbségéért. Az utóbbi harminchat éves, izmos, középmagas férfi, jóképű lehetett volna, ha nyugtalanítóan tompa tekintete nem rontja a hatást. Érettségi után több mint tíz évig járta a világot, Magyarországra visszatérve egyetemre ment, amelynek immár harmadik évét végzi. A tanulmányaival kapcsolatos eseményről beszélt – aznap történt, hogy egyik egyetemi oktatója elfogadhatatlannak minősítette szemináriumi dolgozatát, és megkérte, írjon újat. Ez mélységesen felháborította, hiszen kedvenc témáját dolgozta ki lelkiismeretesen.

 

– Ugye, hallottál már az állatkísérletekről? – kezdett fejtegetésbe a kis újpesti cukrászda kertjében –, de azt talán nem tudod, mennyire elterjedtek. A kozmetikai ipar, gyógyszeripar, és élelmiszeripar mellett olyan iparágak is használják, amikre nem is gondolnál. Becsült adatok alapján évente nagyjából százmillió gerinces állat, többek között egér, patkány, nyúl, tengerimalac, majom, madár, és béka végzi kísérleti alanyként.

 

– Persze, hallottam róla…

 

– Vannak olyan kísérletek, például a viselkedéskutatásban, amikor nem tesznek kárt az állatokban, de a legtöbb nem ilyen. Sokszor hetekig vagy akár hónapokig szenvednek ezek a gyámoltalan lények. Rég megbukott az a tézis, legalábbis a gerincesek esetében, hogy az állatok nem éreznek az emberihez hasonló fájdalmat. Az a kis nyuszi, amelyiknek szemébe nap mint nap vegyszereket cseppentenek, ugyanolyan égető kínokat áll ki, mint egy ember. Dobozban éli rövid életét, és nem ismer mást, csak szenvedést.

 

Arca dühösen összerándult, keze ökölbe szorult.

 

– Szörnyű…

 

– Igen, szörnyű. Borzasztó. És erre vázoltam fel egy kitűnő javaslatot a dolgozatomban, amit a mai gusztustalanul alakoskodó, ál-humanista értékrend elutasít. Mert jó, vannak esetek, amikor szükségesek az állatkísérletek. Például kitapasztalni egy gyógyszer lehetséges mellékhatásait. Viszont azt mondom, állatok helyett használjunk emberi állatokat.

 

Kortyolt egyet narancslevéből – már a találka elején nyomatékosította, hogy antialkoholista, és partnernőitől is elvárja ugyanezt –, majd még jobban kihúzta magát.

 

– Illetve nem jól mondom. Ezek sokkal rosszabbak, mint az állatok. Alávalóbbak bármilyen féregnél. Életfogytiglanra ítélt, kegyetlen gyilkosokra gondolok. Vegyük, mondjuk, azt az undorító véglényt, aki pár hete megerőszakolt, megkínzott és megölt egy tizenkét éves kislányt. Tegnap volt a hírekben, hogy elfogták. És mit kap ezért? Mit kap az a gennyláda? – köpte a szavakat.

 

Ő komolyan megijedt tőle.

 

– Teljes ellátást élete végéig a mi pénzünkön. Bőséges étkezést, télen fűtött szobát, sportolási lehetőséget, szabadidőt olvasásra, tévénézésre. Bántani persze nem szabad, még a végén sérülnének a személyiségi jogai. Kegyetlenül elvehette egy gyerek életét, de neki véletlenül se fájjon semmi. Én meg azt mondom, fájjon, ha kell. Mert miért ne végezhetnénk kísérleteket ártatlan állatok helyett az ilyen szemeteken? Legalább lenne valami haszna a testüknek, amit különben feleslegesen táplálunk, akár évtizedeken keresztül. Nem beszélve arról, hogy embereknek készült termékek esetében nyilvánvalóan sokkal megbízhatóbb teszteredményekkel szolgál egy emberi, mint egy állati test.

 

Van, aki élvezi ezeket a helyzeteket és bárkivel bármiről szívesen elbeszélget.

 

Ő nem ilyen. Kényszeredetten mosolygott, bólogatott, és a férfi válla fölött nézte az eget, amiben tömött, hófehér bárányfelhők ültek. Szeretett volna mielőbb szabadulni ettől az alaktól. Mégis megadta neki a számát, és akkor sem tiltakozott, amikor tájékoztatta következő randevújuk helyszínéről. Egy érdekes kiállításra tervezte elvinni, ahol régi orvosi műszereket mutatnak be. Na persze.

 

Majd e-mailben elintézem – gondolta most a fotelban ülve. Tartott attól, hogy majd felhívja a férfi, és az is nyugtalanította, hogy tudja, hol lakik. Ha újságpapírt csúsztatnék alá, és úgy emelném ki, nem kellene hozzáérnem. Nem, nem, nem, nem. A karfát csapkodta kezével. Teljes képtelenségnek tűnt, hogy akár csak megközelítse a mosogatót.

 

Hogy időt nyerjen, bekapcsolta a tévét. Nyüzsgő városi tömeg jelent meg a képernyőn, majd egy krikett-stadion, feldíszített elefántok és néptelennek tűnő, elegáns paloták. Indiában egymás szomszédságában létezik mesés gazdagság és leírhatatlan nyomor – koptatta tovább az ezerszer hallott frázist egy fehérített fogú amerikai. Gyermek-koldusok csoportja indult munkába, többüknek úgy voltak kicsavarodva a végtagjai, hogy szinte a puszta látvány fizikai fájdalmat okozott. Futtatóik gyakran szándékosan nyomorítják meg őket, hogy több pénzt hozzanak a konyhára – szörnyülködött a fehérített fogú. Aztán nyomortelepet mutattak, szorosan egymás mellé épült kartonpapír-viskókban népes családok ültek vagy feküdtek.

 

A forgatócsoport helikopterre szállt, és egypár helyi árva gyerek kíséretében a telep fölé emelkedtek, hogy bemutassák, milyen hatalmas. Repültek, repültek, de még mindig nem ért véget. A gyerekek ámultan kurjongattak, nevettek.

 

Hatásvadászat ide vagy oda, tény, hogy az élet rengeteg ember számára óriási szívás – tűnődött. – Lehet, hogy a többség számára az. Furcsamód felvillanyozta ez a gondolat, néhány másodpercig vad életöröm töltötte el, kedve lett volna hangosan nevetni. Körbenézett rendes, tiszta szobájában, szép, új bútorain – a következő hónapban lép a lakáshitel-törlesztés utolsó évébe. Tizenkétszer ötvenötezer forint, és egészen övé az egyszobás panel.

 

Megszólalt a mobilja: máris ő hívta. Mi a fenét akarhat? Hiszen egy órája sincs, hogy elváltak! Hagyta csörögni, nem vette fel. Érezte, pánik uralkodik el rajta, úgyhogy kikapcsolta a tévét, és mélyeket lélegzett a fotel karfájába kapaszkodva.

 

A legszörnyűbb, hogy az a féreg él. Rándult egyet, amikor meglátta. Hányinger kerülgette, ha csak rágondolt, és egyre kevésbé tudott nem gondolni rá. Ugye nem jön ide és csönget fel a kaputelefonon? Simán kinézte belőle.

 

Erőszakkal visszatartotta a könnyeit. Pedig egyedül van, nem látja senki.

 

Test, egy hosszúkás, undorító test – reszketve mégis bőgni kezdett.

 

„Jaj istenem, az is egy test, mint én! És mozog. És mozog…”