Liget.org   »   2013 / 10   »   Valachi Anna  –  „Csodagyerekek“ váltófutása
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2804
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Attila” és „Sanyika” – két huszadik századi költő, akiket több hívük ma is a keresztnevükön emleget, becéz. József Attila és Weöres Sándor szellemileg koraérett „csodagyerekként” jelentkezett az irodalomban, s noha a kétféle személyiség egymástól merőben különböző módon újította meg a magyar költészetet, érdemes párhuzamot vonni pályájuk, versviláguk és sorsuk között.

 

Az öregkoráig kisfiús Weöres nyolc évvel volt fiatalabb az eredetileg suhancos bájú, felnőtt szerepre áhítozó József Attilánál, s huszonnégy esztendős múlt, amikor költőtársa meghalt. Közös életidejük alatt azonban sokat tanult elődjétől, s alkati különbözőségük ellenére hasonló kortársi kihívásokban és élményekben is részük lehetett. Mivel a húszas-harmincas években Babits Mihály megkerülésével a legkiválóbb tehetség sem válhatott elismert költővé, adódik a szempont, hogy a Nyugathoz fűződő kapcsolatuk alapján kövessük nyomon: miképp próbáltak érvényesülni, egymástól függetlenül.

 

A ferencvárosi munkáskörnyezetből származó makói gimnazista, az önképzőkör büszkesége, illetve a magas kultúrájú, jómódú földbirtokos családban – művelt és szellemileg nyitott édesanyja szeretetteljes irányításával – nevelkedett, négyéves kora óta verselő kisfiú  versekkel és levelekkel „ostromolta” a korabeli költőnagyságokat, akiktől tanulni akart, vagy közbenjárásukkal megjelenési lehetőséget remélt. A tizenhét éves József Attila elsőként Juhász Gyula rokonszenvét igyekezett megnyerni, teljes sikerrel: a Szegeden élő költő profétikus előszót írt első kötetébe.  Bécsi egyetemistaként Kassákot, majd Osvát Ernőt próbálta rávenni, hogy közöljék verseit – de náluk nem járt sikerrel. Osvát halála után az új szerkesztő, Babits megnyerését tekintette céljának – akárcsak Weöres. Vele szemben tanúsított magatartásuk alapozta meg egyikük balsorsát s másikuk szerencséjét.

 

Tizenhat éves volt Weöres, amikor első hosszúnadrágjában fölkereshette verseivel Tábor utcai lakásán Kosztolányi Dezsőt, akit elbűvölt tehetsége, s nagy jövőt jósolt neki, de lebeszélte a túl korai publikálásról. Füst Milán volt másik mester-jelöltje; Füst elragadtatottan maga továbbította verseit Osvátnak, de még évekig kellett várnia, míg a lap olvasói megismerhették a frissen érettségizett költő első költeményeit.  Ekkortól azonban – amíg a lap létezett – mintegy száz versét, illetve recenzióját közölte a folyóirat.

 

Monográfusa, Kenyeres Zoltán úgy vélekedett a száz éve született költőről, hogy „Talán ő volt az egyetlen a magyar irodalomban, akinek soha nem kellett küzdenie tehetsége elismeréséért”, mert „az első pillanattól kezdve áttört minden akadályon”  – Babitscsal azért neki is meg kellett küzdenie, méghozzá ugyanúgy „viselkedési” alapon, mint József Attilának, aki a szerkesztő egyik fogadóóráján vitába szállt a házigazdával.  Hasonló jelenet játszódott le az ifjú Weöres és Babits között is.

 

Lőcsei Péter idézte első „suta párbeszédüket”, amelyet Károlyi Amy jegyzett le és közölt a Kritikában:

„’Babits kezet adott, s csak úgy állva átnézte W. S. paksamétáját, ’nem rosszak’, mondta, s utána kelletlenül felelni kezdett W. S. naivan tapintatlan kérdésére, hogy mit szól a maláji költészethez? A szerkesztőségekben járatosabb fővárosi ifjak ilyet nem hoztak volna szóba. Köztudott volt, hogy Babitsnak nincs huzalma a keleti művészet iránt.’ Hozzá szóló üzeneteiben is előfordulnak hasonlók. Magánéleti vallomásaiból ilyennek tartom a betegségével, gyógykezeltetésével kapcsolatos közléseket, a borozásokról szóló beszámolókat és a ’szüzességének’ elvesztéséről írottakat. Babits nyegleségnek vélhette, ahogyan saját verseinek egy részéről és prózai kísérleteiről is beszámolt. Korai leveleiben feltűnő kettősség figyelhető meg: az alázatosságként, hízelgésként is felfogható tisztelet és a kamaszos, aránytévesztő bizalmasság. A szójátékok, stílusbukfencek elválaszthatatlan egysége. Például abban, amelyikben korai Babits-élményéről és a Versenyt az esztendőkkel hatásáról vallott: ’Nekem, ki a ’Recitativ’ zárt és fagyos muzsikáján nevelődtem lírikussá még alsósdiák-koromban, szinte fájdalmas élmények Mesterem újabb versei. Fáj a meztelen hús és vér jajgatása annak a költőnek a tollából, ki mint az érzéketlen magasságok közönye vált szinte sajátommá…[…] Tudom, hogy Mester legigazibb és legnagyobb szavai ezek – mégis, remélem, hogy a jövőben az élet kevésbé kegyetlen nótákat fog hegedülni Mester talpa alá.’ Csak találgathatjuk, hogy Babits miként fogadta a meghökkentő sorokat.”

 

Weöres is elkövette tehát a vétket: vitahelyzetbe került a betegesen érzékeny Mesterrel, sőt, kritizálni merte – neki azonban minden megbocsáttatott. Talán mert belőle hiányzott a kisebbrendűségi érzésből fakadó, látványos hiúság, és kópés-koboldos-ősnaiv igazmondóként nem titkolta, ami a szívét nyomta. Érdekes párhuzamnak tekinthetjük, hogy míg „Sanyika” a maláj költészetről szóló érdeklődésével hozta ki sodrából Babitsot, József Attila A Toll hasábjain és különlenyomatban is terjesztett Babits-ellenes pamfletjében a primitív népek lélekidéző varázsköltészetéről oktatta ki a nyugat-európai orientációjú, finom ízlésű főszerkesztőt.  A „tárgyi kritikai tanulmányból” – melyben József Attila névvarázs-elméletéből és az ihletről vallott költészetbölcseleti elveiből is ízelítőt adott – Weöres Sándor is meríthetett A vers születése című, 1939-ben készült doktori disszertációjában.  Noha ő sokkal gyakorlatiasabban gondolkodott a költészet alkotáslélektani törvényeiről, mint elődje, mégis szellemi rokonoknak tekinthetők: virtuóz technikájuk fejlesztése mellett teoretikus alapon is foglalkoztak a „születő szóval”, legfőbb matériájukkal.

 

Huszonegy esztendős korában Weöres saját költségén jelentette meg első verseskötetét, benne a tizenöt éves korában írt Öregekkel, melyet később Kodály megzenésített. A Nyugatban Illyés Gyula dicsérte a kötetet, nem sejtve még, hogy a legfiatalabb magyar költő tehetsége az én-költészetet elvető személytelenség, illetve a szubjektum idő- és térbeli kitágítása felé tart.  Pedig már akkor is gyanítani lehetett a folytatás irányát, a kötetben szereplő önironikus „karikatúra” alapján: „Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg? / Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg. / Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon. / Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.”

 

Ekkor már megjelent József Attila Külvárosi éj kötetében A hetedik című vers, mely akár mintája vagy programadója is lehetett a mindenkivel azonosulni vágyó ifjabb poéta próteuszi  törekvéseinek. Weöres később azt az interjút is olvashatta, amelyben József Attila – A hetedik kapcsán – a világ(mindenség) sokrétűségét érzékeltető költő szükségszerűen összetett személyiségéről nyilatkozott: „A hetedik csak abban van meg, aki éppen a verset csinálja. A hetedik az ő egyszerisége, egyedülvalósága, ami több, mint az, amit egyéniségnek szokás nevezni.”

 

Míg József Attila a pszichoanalízisben gyakorolt emlékboncolás  során, önnön énje vallatásával és mélyre ható elemzésével ismerte meg azokat a lelki törvényeket, amelyek mindenkire (kit anya szült) egyaránt vonatkoznak, s ezért személyében az emberiség közös élményeinek kifejezőjévé válhatott – Weöres Sándor fordítva cselekedett: tudatosan „éntelenítette” költeményeit, hogy személye kikapcsolásával, akár egy sámán, időtől-tértől független összképet adhasson mindarról, ami az emberiséget az őskortól foglalkoztatta. Mindkét attitűd alapján született versekre nyitott volt a Nyugat.

 

József Attila 1933-tól igyekezett elnyerni Babits bocsánatát, újra megjelenhetett néhány verse a lapban. A Baumgarten-díjak odaítélésénél is az esélyesek között kapott helyet, de két ízben is csak jutalomra érdemesítették. Mindkét alkalommal Weöres Sándorral együtt vett részt a díjátadáson: 1935-ben jutalmazottak voltak,  egy évvel később azonban a második kötetével  sikert arató Weöres már a nagydíj birtokosaként volt hivatalos a rendezvényre, József Attila pedig (a Medvetánc című, maga válogatta kötete után) ismét az ezerpengős jutalom átvételére kényszerült.

 

Ki gondolná, hogy nagyjából egy időben kezdtek érdeklődni a keleti kultúrák iránt? Weöres Sándor első kötetét Lao-ce-idézettel kezdte; a második kötetére kapott Baumgarten-díjjal járó pénzből pedig 1937 elején eljutott Egyiptomba, Indiába, Szingapúrba, Manilába és Sanghajba.  József Attila csak képzeletben indulhatott napkeleti utazásra, de őt Baktay Ervin  kalauzolta. 1928-ban a Századunk folyóirat asztalánál ismerkedhettek meg, és később az IGE által szervezett íróheteken is egymás társaságában múlatták idejüket. Baktay elbeszéléseinek, könyveinek hatására írhatta a költő az [Indiában, hol éjjel a vadak…] kezdetű versét.  Baloldali barátai között is akadt kelet-szakértő; Agárdi Danzinger Ferenc  például számos cikket publikált a Korunkban Kínáról, Japánról, és rendszeres vitapartnere volt a költőnek. Hatvany Bertalan  orientalista könyvtárába szabad bejárása volt. Sokrétű tájékozottsága birtokában írhatott kritikát a Szép Szóban Hatvany Bertalan Ázsia-könyvéről.

 

Mindkettejüket foglalkoztatta a nemzedéki kérdés, amelyre Halász Gábor  hívta föl a figyelmet.  A vitához még a közügyektől magát tudatosan távol tartó Weöres Sándor is csatlakozott.  Kenyeres Zoltán szerint „Weöres akkor még nem szokott hozzá a bírálatokhoz, és egyáltalán nem a buddhista boncok [buddhista papok] nyugalmával fogadta a kritikákat. Már Babits első szavaira élesen kifakadt.”

 

Amikor Weöres 1937 tavaszán hazatért távol-keleti útjáról, s úgy találta, hogy a generációs vita még mindig nem ért véget, ironikus hangú episztolában szólította „egységre” korosztályát: „Sej-haj, szeressük egymást, nemzedékem, / hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk, / miként a kanadai ötös ikrek, / avagy Frigyesnek díszgárdája és / bírálóink előtt csoportban állunk, / akár a rekruták a sorozáson.[…] / Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé. / Csak épület legyen, zárt, teljes egység, / sokrétü, mégis áttekinthető / s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e. […] / Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!”

 

Jóllehet részben Babits ellen irányult Weöres szokatlanul heves esztétikai krédója, melyben a művészegyéniség jogait védelmezte a sommás nemzedéki szemlélet ellenében, a Nyugat „költőfejedelme” mégsem haragudhatott meg rá, hiszen ő tudta legjobban, hogy a kivételes tehetségeket nem lehet bármilyen közös skatulyába gyömöszölni. Sőtér István idézte a Négy nemzedék című antológia Weöres-fejezetében: „Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem együtt született”, s eszerint „Weöres ott kezdte pályáját, ahol más végezni szokta”.  Nem csodálkozhatunk hát, hogy az egykori tanítvány szükségét érezte megköszönni, amit a Nyugat első nemzedékéhez tartozó mestereitől kapott. Hála-áldozat című versében állított nekik emlékművet:

 

Szememnek Ady nyitott új mezőt,

Babits tanított ízére a dalnak,

és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak

ezt-azt kívánó kordivat előtt.

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak

mint csillagok, vezérlő tűzjelek.

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek

érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költő előtt borul le hálám.

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.


A lírai váltófutás szemléltetésének kulcsverse lehetne ez az 1939-ben íródott költemény, melynek szerzője mindennél fontosabbnak tartotta az ekkor már nagybeteg Babits tudomására hozni, hogy örök tanítványként továbbra is magában hordozza, amit tőle – és az egymás iránti ellenszenvet, féltékenységet nem leplező Adytól és Kosztolányitól – kapott. Ezzel a nemes gesztussal visszamenőleg feledtette, hogy a modern magyar költészet megteremtői nem mindenben kínáltak követendő példát utódaiknak. Ugyanakkor a megnevezett három mester előtti főhajtással Weöres egységesnek tüntette föl a közös lírai hagyományt.

 

Elképzelhető, hogy a megrendítő Hála-énekre saját disszertációja ihlette. Doktori dolgozata végén, a vers haláláról és halhatatlanságáról szólva, meg is magyarázta, miért érezhet hálát minden új nemzedék az előtte járó mestereknek: „Pár ezredév s a művész híre elhúny / s nevét, művét ki őrzi? A halál. / Él mégis: minden új kor rajta áll, / mert ő a láthatatlan fundamentum.”