Liget.org   »   2013 / 10   »   Konok Péter  –  A falak dialektikája, avagy rövid séta a szabadság „hatvannyolcas” labirintusában
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2797
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Az ember szabadságra törekszik, folyamatosan rendet kovácsol szabadsága korlátozására és biztosítására – vagyis az ember falépítő lény. Amióta távoli őseink a barlangok természetes falait mesterséges, saját kezükkel épített falakra cserélték, a fal az interakció kitüntetett helye – kirekeszt és behatárol, védelmez és fenyeget, szabályoz és szabadságot biztosít: a rend és a szabadság dialektikájának szimbóluma. Mikor a fal hordozhatóvá és installálhatóvá, permanens lehetőséggé, és így döntéssé válik, az élettér szabadsága is megteremtődik. A közösségek egyre árnyaltabban szabadultak fel a természet diktatúrája alól, nem csupán növényeket, állatokat, tárgyakat és településeket kezdtek termelni, hanem újfajta szabadságot is – és annak újfajta korlátozását. A társadalmi viszonyok folyamatos (bár nagyon sokáig az egyéni perspektíva számára érzékelhetetlenül lassú) bővített újratermelése a tér átalakításával, azaz humanizálásával és aktivizálásával járt, ami végül a mérhető történelmi időt eredményezte, és az érzékelhető linearitás kialakította a változás (illetve a változás vektoraként a fejlődés) képzetét. Ebben az immár korántsem statikus társadalmi térben az elmozdulás mindig együtt járt a szabadság és a rend jelentésének átalakulásával. Persze, a „szabadság” és „rend” – ahogy mi használjuk – ízig-vérig modern fogalmak. Vagy helyesebb a nagy dekonstrukció előtti, tegnapi modern fogalmakról beszélni? Mert a felvilágosodás és a nagy társadalmi-gazdasági-szellemi teherlerázás korából származnak? Kétségtelen, hogy 1968 körül szabadság- és rendképünk is megváltozott. Ha az 1968-as lázadási hullám legismertebb (árucikké vált) produktumait, a párizsi utcák falfeliratait, plakátjait vizsgáljuk, sok mindent megérthetünk a várakozásokból, különösen, ha összevetjük mai elképzeléseinkkel. Vajon ez a rend–szabadság dialektika valóban jellegzetesen „hatvannyolcas”?

 

Mindenesetre urbánus folyamat volt, a városi tér keretei között mozgott a legotthonosabban (megszülve, többek között a „városi gerilla” koncepcióját és módszertanát), és mégis eltért minden korábbi városi mozgalomtól. Az egyetemek és a nagyipar, vagyis a tudás és a dolgok tömegtermelése körül koncentrálódott. Óhatatlanul a harc kitüntetett helyeként tekintett a falakra: információhordozónak, agitációs lehetőségnek látta, de a városi labirintus tudatos kihasználásában vagy a barikádok stratégiájában konkrét harci eszköze is volt.

 

„Könyvem a várossal kezdődik, amely – képletesen szólva – maga a világ volt, és egy olyan világ ábrázolásával zárul, amely gyakorlatilag sok tekintetben egyetlen várossá vált” – kezdi Lewis Mumford 1961-ben írott A város a történelemben című, kanonikussá vált munkáját.  A városok fejlődésének több ezer éves folyamatában ez a vonulat valóban szembetűnő: a városokat eredetileg éppen az különböztette meg a többi településtől, illetve a természeti táj különböző mértékben humanizált változataitól, hogy önmagukban leképezték az egészet. A város az emberi társadalom centralizációjának és specifikációjának, végső soron az állam (az irányítás-igazgatás-szervezés) kifejlődésének terméke, elkülönült formája. Más szempontból a városok története a civilizáció története. Persze nem kizárólagosan. Míg a humanizált, az emberi igények kielégítésére felhasznált és kiaknázott táj (az átalakított, illetve a még érintetlen, de perspektivikusan az átalakítás tárgyává tehető földrajzi környezet) egy adott társadalomfejlődési szintig önmagában is szerves egész, működőképes formáció, a város már ennek a környezetnek a függvénye – a specializáció során olyan hozzáadott funkciókat vállal át és összpontosít falai között, amelyek az adott történeti szinten új civilizációs jelenségek. Puszta létéhez szüksége van a „vidék” működésére, míg a „vidék” látszólag – legalábbis egy korábbi civilizációs szinten – kiválóan meglenne város nélkül. A termelési-társadalmi struktúrák átalakulása pedig mindig gyorsabb, mint tudatosulásuk, és tudatosulásuk is sokkal hamarabb végbemegy, mint elfogadásuk, kultúrává válásuk. A városokkal szembeni idegenkedés részben annak az érzésnek eredménye volt (és sok szempontból máig az öröklődött), hogy a város működése absztraktabb, felfoghatatlanabb, látszólag szükségtelenebb, mint a vidék közvetlen szükségletekre reagáló, lényegében változatlan, „eredeti” életrutinja. Rurális nézőpontból szabadabb, és egyben szabadosabb is. A város az új, az érthetetlen, a folyton változó képét ölti – és nem csupán a vidékiek, hanem saját lakóinak szemében is. A Gilgames-eposz Uruk városát „az égből aláhullott” építményként ábrázolja – valamiféle külső hatásként, amely ha nem is teljesen idegen a befogadó világtól, mindenesetre magasabb logika mozgatja: a hatalom centruma már az isteni szféra előszobája, vagy inkább közvetítője. És valóban: a hatalom (amely a városokban székelt) hajlamos isteni felhatalmazással igazolni önnön létét, ugyanakkor elkülönült szféra, amelyben és amelytől az egyes ember cselekvési szabadsága elidegenedik. A város ennek a megfosztottságnak is szimbóluma. A „szabaddá tévő” Stadtluft nem csupán újfajta személyes szabadságot generált (a 12. századi észak-német területeken például, ahonnan a kifejezés származik), hanem a korábbi társadalmi jogoktól és az önrendelkezés (retrospektíve mindinkább idealizálódó) visszafogott, rurális formájától is „megszabadította” a városba költözőt. A felszabadulás csak a konkrét, falak közti lakókra, a citoyenekre vonatkozott, a város vonzáskörébe települő metoikoszokra és helótákra nem, tehát korlátolt térben alakult ki a szabadság új (kapitalizálódó) jelentése, amely először több, mint egyfajta rabság nemléte.

 

A városi szabadság a kötöttségektől szabadulás mellett új viszonyokat teremtett, ezekhez hozzátartoz(hat)ott a szellem új szabadsága is. A korábbi „felszabadulás” – más a jobbágyoknak vagy a szabad parasztoknak – „szabadabb” kötöttségeket hozott és bonyolultabb, önreflektívebb, ugyanakkor kevésbé „biztosított” életet teremtett.  A falak, a városok megszülték és egyre bővülő formában termelték újra a saját szabadságába vetett egyént.  (Az már csupán saját, a huszadik század alaptraumáival terhelt tudásunk eredménye, hogy ma borzongva olvassuk a Stadtluft macht frei-szöveget; kétségtelen, hogy az évszázadok alatt rengeteg jelentésréteg és teher rakódott a rend és a szabadság dialektikáját, a falak dialektikáját kifejező képeinkre. Szabadságunkat tudás terheli, és tudásunk – mint Dürrenmatt-tól tudjuk – iszonyatossá és veszélyessé változott.)

 

A város mégsem csupán egy történeti-gazdasági fejlődés eredménye és motorja, nemcsak az embereket felszabadító és alávető funkció, hanem maga is humanizált táj, a környezet transzformációjának magasabb szintje. Közösségi tér, amely megszüli saját szabályait, kultúráját; habitusokat, mítoszokat teremt, és érzéseket generál. Lakóinak a saját tapasztalatok, saját élet kerete, amely interaktív hálózatba illeszkedik (más városlakók életéhez kapcsolódik). A konkrét teret az esetek többségében konkrét elvárások formálták. A városfalak egyaránt fontosak voltak a kereskedelem szabályozása (az adók, vásároztatások, illetékek, az iparűzés szabályozása stb.) és a katonai védelem szempontjából. A templomok nemcsak a szakrális összetartozást határozták meg, hatottak a heti- és éves vásárok megtartására is.  A közösségi teret azonban a közösség elvárásai alakították és alakítják a mai napig. Így alapkérdés, hogy milyen hatások formálják magukat az elvárásokat. Például Európában még ma is alig található valódi felhőkarcoló, ez részben annak a mélyen gyökerező tradíciónak tulajdonítható, hogy a városban semmi nem lehet magasabb, mint a templom (illetve nagyvárosok esetében a katedrális) tornya: Isten és az Egyház dicsőségét semmi sem boríthatja árnyékba. Európában a városokban jelentkező helyhiány sokkal inkább a városterület horizontális növekedésével, illetve a lakóterület szűkülésével járt (gondoljunk csak a koncentrikus gyűrűkben szaporodó városfalakra, illetve az észak-nyugat-európai „keskeny házakra”). Amerika azonban a puritanizmus és a „protestáns etika” szülötte volt, amely a szorgalmat és a vagyongyűjtést is szakralizálta. Nem volt elvi akadály az épületek magasságának növekedése előtt – Bábel tornyának példázata nem volt többé érvényes intés ott, ahol a világi tornyok is Isten dicsőségét hirdették. Az amerikai városokban a tér beszűkülését vertikálisan is kompenzálhatták, és a 19. század végétől a toronyházak messze a katedrálisok fölé emelkedve ostromolták az eget.

 

A városok elsődlegesen nem építészetükben, fekvésükben stb. különböznek egymástól, hanem abban, ahogy lakóik elképzeléseit megtestesítik: a konkrét városkép aszerint alakul, milyen képet alakít ki magában a világról és a városról az adott lakosság. Vagyis a város kollektív létélmény. Nem csupán utcák, terek, épületek és parkok gyűjteménye, hanem emberek összessége is, ők pedig társadalmi kapcsolatrendszereikben léteznek. A város falai és házai mögött hihetetlenül összetett viszonyrendszer húzódik – és ez bizony néha fenyegető érzés.  A szabadság egyben a kitettség, a „minden megtörténhet” érzése is – fenyegetettség is, nemcsak lehetőség. A város mögöttes tartalma akkoriban vált igazán fenyegető elidegenedés-érzéssé (és szorongássá), amikor az ipari forradalom hatására minőségi ugrás történt: a városok addigi funkciója az ipari tömegtermelés és a társadalom villámgyors átalakulása folytán néhány röpke évtized alatt hatalmasat változott. Bár a városok korábban is a fejlődés és a változás megtestesítői voltak, de összehasonlíthatatlanul lassabban és kiegyensúlyozottabban történt minden. Az ipari nagyváros hektikusan burjánzott ki az addigi manufaktúra-, adminisztrációs- és kereskedelmi központokból, és a kortársak afféle rákos kelevényként tekintettek rájuk. A város addig is érzékelt kettős jellege megerősödött, hiszen az ipari forradalom is kétarcú jelenség volt: „Ebből a bűzből az emberi munka legnagyobb folyama árad szét, amely megtermékenyíti az egész világot. Ebben a szennycsatornában színtiszta arany folyik. Ez a hely, ahol az emberiség a legmagasabbra hágott, és ahol a legmélyebb embertelenségbe süllyedt, ahol a civilizáció csodákat tesz, és ahol a civilizált ember vademberré válik” – írta le manchesteri utazásának benyomásait Alexis de Tocqueville.

 

A város az egyre érthetetlenebbé váló társadalomba vetett ember kirekesztettségének és hatalom-nélküliségének szimbólumává vált. Zola Párizs gyomra című 1873-as regényében Párizs valódi behemót szörnyeteg, amely mezőgazdasági termékeket, gargantuai mennyiségű húst, zöldséget, halat és gabonát, valamint emberi sorsokat zabál – mindezt pedig még rémisztőbbé teszi, hogy Zolánál e város-monstrum mérnöki (vagy inkább orvosi?) precizitással és kemény naturalizmussal, tulajdonképpen cseppet sem metaforikusan jelenik meg. A város saját megdöbbent lakóinak szeme láttára önálló létre ébredt. És, mint az új, a korábbi kizsákmányolási formák minden tradicionális hímporától megfosztott kapitalista kizsákmányolás (és az ezzel járó szabadság) tere, fenemód éhes volt.

 

A 20. század elején Freud hatására (és a freudizmus popularizálódásával) egyre többen érezték, hogy a városoknak valódi tudatuk, következésképpen tudattalanjuk is van – persze mindenekelőtt Id-jük. Ha a városról alkotott kép jórészt az emberek város-képének projekciója, nem meglepő, hogy az „Ember felszámolásának századában”, ahogy Arnold Toynbee a 20. századot elnevezte,  a város mindinkább elembertelenedett szörnyetegként konstruálódott. Előbb mint „dzsungel” – magára véve az erdővel, a rengeteggel kapcsolatos minden ősi animizmust és szorongást –, majd mint „gépezet”, amely új pozitivizmusba burkolva és egyben elszemélytelenítve, egzisztencialista módon közömbössé téve a várost (hiszen lehet-e egy gépezet rosszindulatú?), még fenyegetőbbnek tűnt. A „dzsungel” (bár volt egyfajta énje, gondoljunk L. Frank Baum 1900-ban megjelent meséjének, az Oz, a nagy varázslónak erdőjére vagy Tolkien vadonjaira) árnyékában ijesztő dolgok, lények és szándékok lappangtak – de el is rejthette a menekülőt. A „gépezet” – maga a fenyegetés.

 

A hideg öntudatra ébredő város-gép új archetípusa Zamjatyin mechanizmussá szerveződött „Egységes Államával” kezdődik,  képi megfogalmazást Thea von Harbou és Fritz Lang Metropolisában kap, hogy azután az amerikai high sci-fi irodalmában Arthur C. Clarke A város és a csillagok című regényének magába forduló, örök álmot álmodó város-entitásával jusson a csúcsra (és persze beleolvadjon olyan populárisabb rémálmokba, mint Terry Gilliam Braziljának funkciótlan csővezetékekkel átszőtt, állandóan betegeskedő birodalmi-monolitikus organizmusa, vagy Tim Burton abszurdan színpadias Gotham City-je).

 

Úgy tűnik, valamikor a 19. század legvégén és a 20. század első évtizedeiben átalakult a város mint tér és mint funkció: a korábban szervesen, az emberi és a társadalmi szükségletek változásainak függvényében fejlődő város immár maga vált szerves (bár jórészt mechanikus) entitássá, amelyben az emberi igények és lények alkatrészként, üzemanyagként funkcionálnak. Ahogy a 20. század embere úgy érezte, nincs többé hatalma saját élete felett, a hatalmat jelképező város öncélú, ellenséges és idegen erővé változott szemében. A korábban humanizált és megszemélyesített téregység (úgy tűnik, végleg) dehumanizálódott. A mindennapok terei mögött (amelyek akár otthonosak, befogadóak és szerethetőek is lehettek) ott húzódott az aggasztó valóság. És a határvonalak sokszor elmosódtak. „1968” ennek is újfajta tudatosulása volt. A modern, kapitalista szabadság képzete mellett – illetve komplementer módon – jelentőséget kapott a szabadság másik, összetettebb értelmezése, amely egyszerre tagadta a modern szabadságeszmény mindenhatóságát, az ellenforradalmak és a forradalmak (egylényegűnek tekintett) intézményrendszerét, és a viszonyokból kiindulva megmutatta a másfajta szabadság lehetőségét. Nevezhetjük ezt posztmodernnek, bár pusztán szómágiával nem jutunk messzire.