Liget.org   »   2013 / 9   »   Nacsinák Gergely András  –  Formosiana
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2784
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„De legszebb mégis mind közül a Meg-Nem-Lelt Sziget...”

 

A ma régmúlt időben, amikor az itt elbeszélt különös eseményeknek híre ment, még nem létezett a földgolyót mértani pontossággal körülkerítő háló, melynek köszönhetően a mai glóbuszok többsége úgy fest, mintha egy megvénült isten cekkerbe pakolta volna a világot az univerzumok hétvégi piacán; mi több, még a távírók és villanyvezetékek huzalrengetege sem csíkozta keresztül-kasul az eget, hogy az ember föltekintve egy kolosszális műszaki rajz segédvonalai közé szorulva érezze magát, és a vasutak sínpárjai sem verték béklyóba a mezőket és a hegyeket. A világ valósággal tobzódott a távolságban, versenyt futott az úttal, szomjasan olvasta, hallgatta és adta tovább a fregattok vitorláinál is széllelbéleltebb utazók vert csipkék módjára kidolgozott, kacskaringós beszámolóit. Minden dolgok kérlelhetetlen röghöz kötője, a hosszúsági körök roppant koordináta-rendszere ismeretlen volt tehát akkoriban: az útmutató csillagok ugyan az óraművek megbízhatóságával jártak az égbolton, éppoly simán és nesztelenül, akár fémből öntött másaik az armillárisok rézpályáin, de a föld idelenn még igencsak rakoncátlannak mutatkozott: különösen a távol eső déltengereken, ahol a navigátorok precíz fokbeosztás híján legfeljebb az Egyenlítőhöz mért távolságot tudták megbecsülni, hajóik pontos helyzetét kelet-nyugati irányban viszont már nem. Így lehet, hogy egyszer véletlenül fölfedezik, majd több száz évre ismét szem elől vesztik a Salamon-szigeteket; hogy bizonyos szigeteket kétszer is megtalálnak, és különböző nevekkel illetnek, de ennek köszönhető az is, hogy Ceylon például a kelleténél többször is szerepel némely korabeli atlaszban. Viszont akadtak még itt-ott sárkányok, kik a régi térképek szélein meregették karmukat és düllesztették szemüket a biztonságos, jóllakott kontinensek felé; a kadmiumkék víztükör színén itt is, ott is felhőket pöfögő, vérszomjas cethalak vicsorogtak a nagy műgonddal rajzolt hajókra, s a fehér habok időnkint még bizarrabb, hártyás-pikkelyes-sörtés fenevadakat, vagy teltkarcsú sellőket köptek ki magukból: a kartográfusok lázálmait. Ama szabadabb korban a kisebb-nagyobb szigetek még kedvükre sodródhattak a világóceánokon, hol itt, hol meg ott bukkanva föl, hanyag eleganciával nevet és alakot cserélve két vizitáció között, és senki se kérte számon a száraz geográfiai tényeket. Isolae Perditae – az „elveszett szigetek”, amelyek épp hogy csak feltűnnek a horizonton, hogy aztán tüstént elnyelje őket a pára és felitassa őket a köd; a láthatáron olykor tisztán kivehető a hatalmas aranyvárosok sziluettje, és éjszakánként a szél a tengerészek füléig sodorja a távolból a parti sokaság énekét – nos, ezek az elveszett szigetek könnyen válnak Isolae Promissionis, az Ígéret Szigeteivé.

 

De legszebb mégis mind közül a Meg-Nem-Lelt Sziget:

a portugál királyról szállt a spanyol királyra,

írást is küldött róla a hű unokatestvér,

és gót-latin, pecsétes bullát adott a pápa.

 

A nagyvárosok tisztes polgára akkor is előszeretettel tekintette magát fölvilágosultnak és kiábrándultnak, tűzhelye mellől világjárónak és karszéke mélyéből is mindentudónak, de posványos lelke mélyén épp úgy áhítozott a csodára és a megismerésre, mint manapság; és pontosan olyan sokáig tudott rágódni az egzotikum mócsingjain, melyeket a valódi utazók vetettek elé két behajózás között, mint mai ükunokái. A távolságnak nagy volt a keletje, és a különlegességnek magas az árfolyama: bizonyos időszakokban csaknem az igazgyöngyével ért fel, a megbízható hír értéke pedig a selyemével vetekedett. Akkor, az ezerhétszázas évek elejének Londonjában igazi ínyencfalatnak számított hát a művelt és keresztény hitre tért tajvani nemesifjú érkezése, aki nemcsak meghökkentő szokásaival hívta fel magára a figyelmet, de remek társalgónak is bizonyult, sőt, mi több: fáradságos munkával megalkotta szülőhazája akkurátus leírását, amellyel még az oxfordi professzorok érdeklődését is felcsigázta oly fokig, hogy egy tajvanológiai tanszék felállítását fontolgatták a nobilis intézmény falai között. A szóban forgó mű, a Formosa Történeti és Földrajzi Leírása először 1704-ben látott napvilágot, s ezt a nagy érdeklődésre való tekintettel 1705-ben már követte is a bővített második kiadás; ugyanekkor Amszterdamban franciául is megjelent, majd hollandul, és – mintegy tíz évvel később – németül. A tajvani herceg (akit a sziget portugál nevéről a többség csak „a formosai bennszülöttként” ismert) az anglikán egyház szertartása szerint kiszolgáltatott keresztségben Britannia védőszentjének, Szent Györgynek a nevét kapta, vezetéknévnek pedig valami okból az Ószövetségben említett asszír király, Szalmanasszár elferdített nevét választotta, aki a rossz emlékű Hóseás király idején az Úr haragjának eszközeként fogságba hurcolta Izráel népét. Így a szerző George Psalmanazar néven vált ismertté a korabeli értelmiség számára: még Swift is megidézi alakját a Szerény javaslat című pamfletjében, ahol is ökonomikus megfontolásokból az Ír-sziget éhező lakóit csecsemőik húsának értékesítésére biztatja. Swift azzal mentegeti magát, hogy ötlete a formosai idegentől származik, kinek elmondása szerint „ha egy fiatal szigetlakót halálra ítélnek, a hóhér rendszerint különleges csemegeként ajánlja fel a tetemet előkelő uraságok számára. Példaként hozta fel egy tizenöt esztendős dundi szűz esetét, akit a császár elleni merényletkísérletért keresztre feszítettek, és akit közvetlenül a bitófáról porcióztak ki az előkelőségek számára, a miniszterelnöknek és egyéb magas rangú mandarinoknak, több mint négyszáz korona értékben. Nem állítom, hogy nem szolgálná a köz javát, ha hasonló módon hasznosítanánk a mi gömbölyded kisasszonyainkat, akik általában egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe megélhetésükért...”  Psalmanazar időnként valóban meghökkentő, és az európai fül számára hihetetlennek tetsző dolgokat mesélt távoli hazájáról, s ezek hamar legendákká, délibábos históriákká nőtték ki magukat a londoni társasági életben.

 

Formosa szigete akkoriban délibáb módjára terült el, még csak nem is az ismert világ peremén, hanem egy fél gondolattal már azon is túl. Japán, ha zárkózott volt is, de többé-kevésbé ismert; Kínával a Nyugat emberemlékezet óta kereskedett ilyen-olyan közvetítők révén, hol tengeren, hol meg teveháton – de Tajvanon az ezerhétszázas évek elejéig alig néhány holland és spanyol kalmár vetette meg a lábát (meg a velük érkező protestáns prédikátorok és hitbuzgó jezsuiták maroknyi csapata), és ők is csupán a partvidéken. A két kolónia aztán hamar csetepatéba keveredett egymással, hogy néhány évtized múlva, 1661-ben a kínaiak kiebrudalják a szigetről mindkettőt.  A híradások ezért szórványosak voltak, elnagyoltak és kissé ködösek, mintha tejüvegen át próbálnánk egy tájkép részleteit kivenni; mindenekelőtt pedig mélyen hallgattak a partvidéken túli világról, a hegyekkel tarkított, országnyi sziget szemérmesen elzárkózó belsejéről. A Historical and Geographical Description of Formosa első mondatai is éppen ezt panaszolják fel: „Midőn először érkeztem Angliába, mindenki kíváncsinak mutatkozott, hogy elbeszélgessen velem saját hazámról; s minthogy az én beszámolóm róla tökéletes újdonságnak bizonyult, kötelességemnek vélték azt közzé tenni, tanácsukat követve tehát készséggel összegyűjtöttem ezeket, mind a mások, mind pedig a saját magam megelégedésére. Ám minekutána annyi Romantikus Történettel találkoztam ama messzi Keleti Országokat – mindenekelőtt pedig saját hazámat – illetően, melyek kétségtelen Igazságként és egyetemesen elfogadottként lettek önöknek tálalva, magam is elbizonytalanodtam, folytassam-e Leírásomat; mert bár az Igazság szét kell, hogy oszlassa ezen mesés Beszámolók felhőit, nem tudtam nem kérdőre vonni magamat: vajon kárhoztassam-e arra önöket (hallgatásom által), hogy tudatlanságban maradjanak, avagy félreértésektől megtévesztve hittem a magam elengedhetetlen kötelességének Formosa hívebb leírását mindazoknál, amelyekkel eleddig alkalmuk nyílt találkozni.”

 

És következik negyven fejezet, melyben színes epizódok és tudós fejtegetések köntösében a művelt olvasó megelégedésére a déltengeri ködök és hagymázak eloszlatásra kerülnek: a Romantikus Történeteket néprajzi leírások, kultúrhistóriai megfigyelések, történeti áttekintések váltják fel. Olvashatunk az ünnepi szokásokról és viseletekről, a kereskedelemről és a forgalomban lévő pénznemekről; betekintést nyerünk a születések, házasságkötések és temetések ceremóniáiba, megleshetjük a papság és a közemberek öltözködésének titkait, értesülünk a törvénykezési reformokról, amelyeket újabban Meryaandanoo király vezetett be, továbbá a hajózásról, dohányzásról, alvásról, oktatásról, hangszerekről, kegyszerekről, ékszerekről, fegyverekről, a jezsuiták japáni gaztetteiről, bevezetést kapunk a tajvani nyelvtanba, majd mindezt egy hosszú teológiai értekezés fejeli meg a második könyvben, amely a szerző conversióját (az anglikán hitre) járja körül. A jóravaló brit olvasó így abban a biztos tudatban tehette le a könyvet, hogy ha Formosa-szakértővé nem is vált, de intellektusa már biztosabban igazodik el a Föld ama távol eső tájain – elvégre a felvilágosodás korában volnánk, amikor épp kezdett szárba szökni a meggyőződés, hogy a tapasztalatok apró morzsáiból a józan ész fényénél világos következtetéseket levonva a világ megismerhető, osztályozható és áttekinthető; imigyen pedig mindennek szükségszerű helyzete és pillanatnyi állapota egyszeriben világossá válik, például nekem e karszékben itt, Psalmanazart olvasva, aki a természeti és társadalmi folyamatok öntudatos eredőjeként egy fizikai törvény magabiztosságával ülök és pipázom, míg értelmem Hátsó-India tengerein szárnyal. Ha akarom, még a Miatyánkot is elmondhatom formózul, mert Psalmanazar volt olyan szíves, és művében közölte az ima és a hitvallás szövegét anyanyelvén (melyek hamarosan utat is találtak az akkoriban igencsak divatos, lehetőleg mind több nyelvet felvonultató Miatyánk-gyűjteményekbe):

 

Amy Pornio dan chin Ornio vicy,

Gnayjorhe sai Lory, Eyfodere sai Bagalin, jorhe sai domion

apo chin Ornio, kay chin Badi eyen,

Amy khatsada nadakchion toye ant nadayi,

kay Radonaye ant amy Sochin, apo ant radonern amy Sochiakhin,

bagne ant kau chin malaboski, ali abinaye ant tuen Broskacy,

kens sai vie Bagalin, kay Fary, kay

Barhaniaan chinania sendabey. Amien.

 

A bökkenő mindössze az, hogy a fenti pár sor nem tajvani nyelven van: egyáltalán semmilyen nyelven sincs. Sőt, mi több: az egészből egy árva szó sem volt igaz, mindet Psalmanazar találta ki, Meryaandanoo királyon kezdve a pénzérmékig, a vallási szokásoktól a konyhakertekig. A könyv Psalmanazar saját kezű rajzai alapján készített tizenhat metszetén szereplő öltözékek, amulettek és jelenetek éppúgy, mint a formosai ábécé betűi egytől egyig a szerző agyszüleményei, s az égvilágon semmiféle valós alappal nem rendelkeznek. Psalmanazar, aki egyébként kesehajú és világos szemű, szép szál fiatalember volt, mindezt részletesen elbeszéli életrajzának második verziójában, mely hatvan évvel az első után, immár posztumusz látott napvilágot, és a következő címet viseli: Memoirs of ****: Commonly Known by the Name of George Psalmanazar, a Reputed Native of Formosa – azaz: **** emlékiratai, aki George Psalmanazar néven, Formosa híres szülötteként volt közismert. Hogy voltaképpen kinek az emlékiratai ezek, máig sem tudható.