Liget.org   »   2013 / 7   »   Inczédy Tamás  –  Fób
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2761
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Lármára ébredek. Szemem nyílik, és egy piros asztallábat vélek megpillantani. Azonnal a pokol fenekére kívánom, és ugyanazzal a lendülettel visszacsukom szemhéjam. Fáj az agyam, dühít, hogy a világ nincsen rám tekintettel, pofátlanul nyugalmamba tolakszik. A világ a maga megújulásra képtelen színeivel és ezzel a beszüremlő lármájával, ami ördög tudja, honnan érkezik, és ami elől hiába menekülök csukott szemem sötétségébe, hallójáratomon keresztül újra rám ront.

 

Kinyújtom a kezem. Egy párna, pokróc vagy bármi után kotorászok, amit a fülemre tehetnék, hogy tompítsa a ricsajt. Ujjbegyem valami vastag textilbe botlik, egy pillanattal később érzem rajta a fröccsentett műanyaglogót, a pulcsim az, itt hever mellettem, még anyámtól kaptam évekkel ezelőtt, nem pont olyan a színe, mint szerettem volna, de már hozzászoktam. Gyorsan a fülemre szorítom, a zaj halkul. Hálás vagyok most ennek a hűséges ruhaállatnak. Segítségével sikerült gátat vetnem a világ ellenem intézett, mai, első támadásának.

 

Tovább fekszem csukott szemmel, és reménykedem, talán vissza tudok süppedni az álomtalan alvásba, a semmi boldogságába. Ha sikerül, nyerek egy, talán két órát, mielőtt újra tudomásul kell vennem az embereket, saját magamat is. Így vegetálok tetszhalottként, alvás és ébrenlét közt, a senki földjén.

 

Biztosra veszem, hogy egészen banális oka van állapotomnak, megint durván berúgtam. Meg sem próbálom felidézni az előző éjszakát, nem érdekel a múlt, a közeli főként nem. A jövő sem érdekel, a jelen is csak annyiban, hogy ne vegyek tudomást róla. Szeretnék elaludni – nem létezni. A lárma azonban nem csitul, most épp ordenáré röhögéshullámban tör felém, a valóság repeszei csattognak mindenfelé. Néhány kegyelmi pillanatért fohászkodva zsugorodom embriópózba, és várok.

 

Hangos beszélgetés árad zsibongva, amit időről időre röhögés tör meg. Ez a kakofónia tévékészülékre utal. Bizonyára valami hibbant showműsor. Az egyik szereplő kacarászása különösen irritáló.

 

A valóság immár ostromgyűrűje alá vont, és ébredésem lassan elodázhatatlanná fajul. Szívósan kapaszkodom tovább a semmi utolsó foszlányaiba, de kicsúsznak kezemből.

 

És mintha a műsor nem is magyar volna. Milyen nyelv ez? Valami szláv harákolás. Egyszer magyarázta nekem a Gödörben egy szlovák csávó, hogy ők könnyen megértik a cseheket, de visszafelé ez nem működik. Mondtam neki, hogy mi magyarok nem értünk senkit és minket sem értenek. Nem értette.

 

Megint heherészést hallok. Belém hasít a gondolat, hogy nem is egy tévé szól, hanem külföldiek piálnak a szomszéd szobában. Betolakszanak a magyar spleenbe, és van pofájuk röhögcsélni. Amelyik kappanhangon csukladozik a vihogástól, simán meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

 

Hát jó. Ameddig lehetett, kitartottam, de ez édeskevésnek bizonyult. Nyert a világ, ideje tudomásul vennem. Kinyitom a szemem. Lassan felismerem, hogy nem is asztalláb az a valami, hanem egy piros farmer szára lóg le a magas székről. Ki a fene hord ilyet manapság? Valami megveszekedett exhibicionista idióta. Fiú vagy lány? A nadrágról nem lehet eldönteni. Manapság minden unisex. Nadrágok, emberek egyaránt. Pillantásom a helyiség távoli felébe csúszik, bele a táguló szobába. Fiatalos berendezés, mindenfelé kajamaradék, ruhák, a sarokban gitár.

 

Ekkor sajgó agyam kapuján bedörömböl a kérdés, hogy hol a francba’ vagyok?

 

Felállok, megszédülök. Belekapaszkodom a magas szék karfájába, amin a piros farmer lóg. Rutinosan visszanyelek egy hányásrohamot, és elindulok az ajtó irányában. Lenyomom a kilincset, kitárom az ajtót, és pont azt látom, amire számítottam.

 

Asztal körül olyan tízfős társaság poharazik, egyikük széles mozdulatokkal magyaráz valamit azon a szláv nyelven.

 

Annyira benne van a mondókájában, hogy ültéből félig fölállva hadonászik. Minden szem rajta, várják a csattanót, de akkor a főkolompos észrevesz engem, kiegyenesedik, és széles vigyorral felém fordul.