Mallarmé macskáját ’96-ban kaptam
Bíró Zsuzsától
dokumentumokra épített esszéjében,
és most, hogy könyvét is újraolvastam,
elragadtatottan érzékeltem:
az eltelt idő mennyire megerősítette
a dramatizáló képzelet szükségét,
hogy a maguk idején és helyén
el nem hangzott szavak,
le nem játszott jelenetek
mintegy jóvátételként életre keljenek.
Semprun és Havel 1990-es baráti beszélgetésében például,
Prágában, S. azt mondja,
mikor 1988-ban belépett a kormányba,
élete spirálja
visszaért kiindulópontjára,
szóval ez amolyan családi predesztináció,
és kevés köze van a személyes érdemhez;
s erre B. Zs.:
„szeretem elképzelni,
amint ennél a pontnál Havel elneveti magát”,
mert ez valamelyest rá is érvényes.
Ekkor bukkannak fel
a macskák.
Mallarmé egy este kihallgatta, mit beszélgetnek
a csatornán üldögélve.
Egy tekintélyes fekete megkérdezte az ő macskáját:
„Hát te mit csinálsz?”
„Pillanatnyilag úgy teszek,
– felelte a derék Raminagrobis –,
mintha macska volnék Mallarménál…”
Én meg most mintha érteném és követhetném
vagy legalább utánozhatnám valamelyest a mi B. Zs.-nket:
szeretném elképzelni,
hogy egyenesen a derék Raminagrobishoz fordulok,
segíts nekem, hogy címzettem
színpadának ismerői ebben a pillanatban
mind ide gondoljanak,
kérlek, Raminagrobis, tegyük meg, ha ilyen
mese nem is volt még soha,
érezzük most egyszerre, együtt: éljen Bíró Zsuzsa!