Liget.org   »   2013 / 6   »   Ács József  –  Buber, Hules, fák, feketerigók
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2744
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A Buber-idézet első része régi filozófiai problémát taglal, hogy végül egészen másfelé kanyarodjon. Az „önmagában vett” fa több is, és kevesebb is, mint a „valaminek látott fa”. Több, mert a számunkra épp érdektelen vonásai és vonatkozásai elkerülik figyelmünket. Kevesebb, mert a róla alkotott képünk kivetítéseket is tartalmaz. Mikor a bicskáját valaki dühében a fa törzsébe vágja, a fa csak reprezentál valamit, s merőben esetleges, hogy épp ő játssza ezt a szerepet: lehetne az ajtófélfa vagy – rosszabb esetben – egy másik ember.


Ugyanabban a fában mindenki mást lát, és számunkra is mindig másként adódik, részben mert nekünk is egyszer ilyen, másszor olyan a kedvünk, hol erre, hol meg arra van szükségünk – míg kánikulában szívesen üldögélnénk a fölibénk terpeszkedő korona árnyékában, télen, meglehet, már a felfűrészelt ágaival rakott kályha mellett melegednénk –, részben mert ő is változik: hol lombos ágakkal söpri az eget, hol csupaszon meredező ágakkal karistolja, hol virágait hullajtja bőkezűen, hol – vénülése tanújeleként – elkorhadt gallyait.

 

Magunk és mások megannyi tapasztalatában, meglehet, nincs olyan közös elem, melyet kiragadva lényegként felmutathatnánk. Wittgenstein 1936-37 körül írta a Filozófiai vizsgálódásokban, hogy fogalmaink gyakran csak „családi hasonlóságok”, rokonságok láncolatán alapszanak, melyeknek nincs is közös elemük (ő a „játék” szó különféle jelentéseit hozza példának).

 

Ha mindezeket végiggondoljuk, könnyen arra juthatunk, hogy az „önmagában vett” fával („Baum an sich”) sosem találkozunk, tehát csak a fejünkben létezik. És ezen a ponton tesz Buber egy drámai kijelentést, mellyel egész egyszerűen kiakolbólít bennünket a filozófia területéről. „A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele”.

 

Borzongató, kijózanító mondat. Más hang ez, mint amit megszoktunk.

 

Egyáltalán meglátjuk-e egy fában az egyediséget, a csak rá jellemzőt? Hules Béla költő, filozófus (1926–2002) hívta fel a figyelmemet, hogy nem minden absztrakt fogalom keletkezik egyedi tapasztalatok általánosításából.

 

A tavaszi kertből cikornyás dallam kanyarodik felénk. Kinézünk az ablakon, és mit látunk odakint? Rajtunk múlik. Egy megrögzött városlakó legfeljebb annyit jegyezne meg: a faágon egy fekete madár ül. Megfigyelőkészség, ismeret és tapasztalat birtokában a madárban felismerjük a feketerigót. További jártasság szükséges annak megállapításához, hogy felnőtt feketerigóval akadt dolgunk, azt pedig, hogy konkrétan melyik példány muzsikál az ablakunk alatt, már csak komoly eltökéltség, esetleg távcsöves megfigyelések birtokában tudnánk megmondani. Nem az elvonatkoztatás kíván tehát erőfeszítést, hanem a konkretizálás. „A fát” a szemünk sarkából is felismerjük, a „kőrisfát” már csak úgy, ha figyelmet szentelünk neki. Miért csak „madarakat” látunk feketerigók helyett, és miért csak „a feketerigót” a konkrét feketerigó helyett? Erre valami ilyesfélét válaszolhatnánk: ha eddigi életünkben a túlélésünk múlt volna rajta, bizonyára gondolkodás nélkül felismernénk, pontosan mely faj egyede fütyörészik az ágon. De nem múlt.

 

Egy konkrét fa hiába tűnik tárgy-szerűbbnek, kevésbé fogalminak, mint mondjuk a Wittgenstein citálta „játék”, mégis mennél alaposabban vesszük szemügyre, a körvonalai annál jobban elmosódnak, mert a fához hozzátartoznak a külvilággal fennálló kapcsolatai is – ezek nélkül fenn sem maradhatna. Hogy mi egy fa, azt épp a másokhoz való viszonyából látjuk. Ám legyünk bármily körültekintőek, mondja Buber, hiába mérlegeljük az összes lehetséges szempontot, az még mindig nem a fa. Intellektuális próbatétel, de nem az élet. Az élet az, amikor a fával találkozunk. Mit jelent a fával találkozni? Hogy – Buber kifejezéseivel élve – az Én–Az viszonyból átkerülünk az Én–Te viszonyba: a dologként felfogott fa és a személyként érzékelt fa egészen más. Az „Én–Te” viszony kulcsa egy alapvető tény megértése, ugyanakkor a kölcsönhatás misztériuma és a felfogáson, a reprezentáción, a „valaminek látáson”, a megértésen túli közvetlen tapasztalat. Mert a világ nemcsak a nyelven keresztül, reflektáltan-tudatosan adódik számunkra, hanem közvetlenül-tudattalanul is.

 

Mint Maurice Friedman kitűnő könyvében olvashatjuk, „a kora céltalanságától szabadulni vágyó” ifjú Martin Buber az 1900-as évek elején még tevékenyen támogatta a szétszóratásban élő zsidóságot egybegyűjteni szándékozó cionizmust, ám hamarosan elszakadt Herzl túlságosan politikai irányvonalától, visszavonult a nacionalista aktivizmustól és a haszidizmus szellemi hagyománya felé fordult. A kelet-európai zsidóságnak ez a 18. századi Lengyelországból indult misztikus mozgalma szorosan összefonódott egy sajátos életgyakorlattal, melyben a rebbe köré szerveződő közösség igyekezett Istennek való folyamatos önátadásban és az isteni szellem, a sekhina jelenlétének befogadásában élni. Egyik központi fogalmuk a szimchá, az öröm, melyet afölött érzünk, hogy helyesen – az Örökkévaló törvényeivel összhangban – cselekszünk.

 

Martin nagyapja, Solomon Buber ugyan maskil, felvilágosult zsidó volt, mégis nagyon kedvelte a hászid közösségeket, sokat járt közéjük. Unokája így még – az utolsó előtti percben – találkozhatott az élő hagyománnyal, s nem gondolta, amit sok liberális, nyugat-európai zsidó, hogy a haszidizmus sötét babonaságok tárháza. Mikor fiatalemberként újból tanulmányozta a mozgalom alapítójának, Jiszráél Báál Sém Tovnak a mondásait, megértette, miféle szenvedély lobog a haszidok hitében. 1905-1906 körül különös módon épp egy idegen, nyüzsgő közeg, Firenze adott alkalmat Bubernek az elmélyülésre, hogy felismerje a breclávi Nachman rabbi, Eckhart mester és az Upanisádok tanításának közös gyökereit. Lázas munkába kezdett, hogy feldolgozza, pontosabban az eredeti szellemhez hűen, de átírva, irodalmi színvonalon adja közre a régi anekdotákat. A haszidizmusban különösen a hívás és az ima, az elhivatottság tudatának és a cselekedeteknek az egysége foglalkoztatta. Ezért írja Friedman, hogy Bubert az Én és Te megírására nem annyira Feuerbach vagy Kierkegaard ihlette, hanem Báál Sém Tov.

 

Amiről Buber a tízes-húszas években ír és beszél, nem a filozófusok Istene. Hiszen ami a filozófiának egyáltalán tárgya lehet, az már biztosan nem az élő Isten. Éppígy tiltakozik a hit pszichologizálása ellen: a hit nem valamiféle, az ember lelkében támadó érzés, hanem valami ennél alapvetőbb élmény, tapasztalat, mely alapjaiban változtatja meg azt, ahogy az ember a világra tekint, és ahogy a világban cselekszik.

 

Az Istent mint szükségtelen hipotézist elutasító modern ateizmus kénytelen mindent az Én–Az viszony tárgyilagos keretei közé szorítani. Ha a világgal szemben felvehető egyetlen alapállás az alany–tárgy viszony, abból a megismerés (tudomány) és meghódítás (technika) alapviszonyai következnek. A világ dolgai tehát vagy a mikroszkóp tárgylemezére kerülnek, vagy kalapács, vagy a kalapács alá tett munkadarab válik belőlük. A megértés célja ebben a rendszerben az, hogy felbontsuk, ami egész volt, és másként, a magunk szempontjai szerint összerakjuk.

 

A tudomány, fejlődjön bármily szédületes ütemben, mindig csak korlátozott körben és mértékben képes megismerni a tárgylemezre tett világot. A technikának, bár alkalmazóját korábban nem látott dolgokra teszi képessé, szintén tapasztalnia kell saját korlátait: sosem képes minden körülménnyel számolni. Mondhatni: a világ engedetlen. E nehézségek meghaladhatatlanok, mert a technika és a tudomány korlátai épp módszertanukból következnek.

 

Mi keletkezik ebben a folyamatban az Az oldalán? A felbontás különféle szempontjai szerint gyűjtögetett tudások végeredményben nem integrálható morzsaléka. Ugyan milyen alapon nőhetne valamelyik szempont a többi fölé, hogy elrendezze őket? Melyik Rész játszhatná el az Egész szerepét? Képlékeny, illanó belső világunk az Én oldalán szintén kicsúszik a kezünkből. Hiába igyekszünk saját magunkat tárggyá tenni a pszichológia eszközeivel, elvi képtelenség folyamatosan a saját hátunk mögé kerülni.

 

Kormos József egy tanulmányában azt taglalja, hogyan szakad ki az Én–Te viszonyból a filozófusok Istene, hogy az Én–Az viszonyban tárgyiasított, erkölcsi szükségszerűséggé alakuljon (Kant), illetve absztrakt fogalommá, abszolút eszmévé (Hegel) váljon. Akár az Én, akár a Te tűnik el, az Én–Te viszony meghiúsul. Feuerbach, Marx vagy Nietzsche Istent iktatja ki a képből, mondja Kormos, míg Kierkegaard a hitben olyasfajta teljes önfeladást lát, mely lemond az Énről, s ezzel a párbeszéd lehetőségéről is.

 

Ha az istenkapcsolat lényegéhez tartozik az Én–Te viszony, ha Isten nem zárható az alany–tárgy viszony kalodájába, akkor Isten nem dolog. Aki azt kérdezi, van-e Isten, rosszul kérdez, mert Isten nem egy a létezők sorában: ő az, aki a létezők létének forrása.

 

A modern kor végképp eltárgyiasult világában egyre többen vágynak valamiféle misztikus egyesülésre, feloldódásra, ám az ilyesmi az Én–Az világfelfogás rendszerében lehetetlenség – ettől függetlenül persze szépen jövedelmező üzlet. Aki csak Én–Az viszonyt, csak tárgyakat ismer, az csak ateista lehet. A tárgyak attól tárgyak, hogy nem beszélnek, nem mondanak semmit. A tárgyak világában Isten halott, mert maga is dologgá változott. A tárggyá lett Isten csupán bálvány, amitől meg lehet szabadulni, széttörhető, felrobbantható. A kalapáccsal filozofáló Nietzsche, a „dinamit-ember” egyenesen személyes életprogramjává tette, hogy ami széttörhető, azt szét is törje – abban a reményben, hogy így eljut a széttörhetetlenhez és megingathatatlanhoz. A roppant méretűre duzzadt Über-Énnek az évtizedes elfojtásokból összeállt árnyéka is hatalmas. Nietzsche ezzel 1889. január 3-án, Torinó utcáit járva szembesült. Megpillantott ugyanis egy lovat, akit feldühödött kocsisa csépelt. A megrendült filozófus zokogva esett az állat nyakába. A találkozás a lóval, aki Buberrel szólva „szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele”, egyben megőrülésének pillanata is.

 

A tradíció továbbadásán munkálkodó Bubernek már a húszas években szembesülnie kellett vele, hogy a szó, ha nem fogadják be, mit sem ér. Látta, hogy a hagyománytól elszakadt ifjúságról leperegnek a szavak, mert a szó számukra nem a párbeszéd, hanem a harc eszköze.

 

A 20. századdal olyan kor köszöntött ránk, amely a világ megváltoztatását tűzte ki célul, s legfőbb gondja, hogy a természeti világ és az ember közé iktatott roppant apparátust működtesse. Egyfajta szükségállapotnak, a szellem hadigazdálkodásának vagyunk szemtanúi. A technológiai szemlélet hozza magával, hogy a dolgokra elsősorban aszerint tekintünk, engedelmesen simulnak-e kezünk alá, betöltik-e a rájuk rótt szerepüket. A fejünkben készen áll a világ, és már csak azért pillantunk körbe, hogy a korrigálandó eltéréseket lajstromozzuk. A nyelv a világ működtetésének eszköze. Amit mi akarunk a világba írni, fontosabb, mint amit a világ írna mibelénk. Azzal bajlódjanak a szakemberek: a művészek.