Liget.org   »   2013 / 4   »   Kapitány Máté  –  A három kentaur és a paraszt
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2717
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Velem szemben hárman ülnek. Mindegyik szemüveges, az arcuk meg fakó, mintha nemrég okádtak volna. Ősz a hajuk, és olyan hullámokba fésült, mint a Duna Tévé logója. Különben biztosan azt nézik, a Duna Tévét, mert ezek aztán túl műveltek, meg finomak ahhoz, hogy mindenféle szart bámuljanak. Engem azért csak koslatnak persze, úgy méricskélnek, mint a piacon a krumplit, hogy melyikben van fekete rohadás, ülnek velem szemben, vonalba sorakozva, a szék meg hozzánőve a lottyadt seggükhöz, széklábú kentaurok, gondolom, és igen, tudom, mi az a kentaur, láttam moziban a heripotert. Vékony ujjuk egy-egy jegyzetfüzetre kulcsolva, szorongatják, mint anya a gyerekét, a toll a másik kezükben meg nyugtalanul rángatózik, ahogy jegyzetelnek. Nem tudom, mit írnak, mert eddig alig beszéltem, annyit legalábbis egészen biztosan nem, mint amennyit írnak. Mit írnak, szólalok meg, és a nyelvem csak úgy csattan egy nagyot, mert ki van száradva a pofám. A középen ülő a hangra felkapja a fejét, aztán újra leír valamit. Biztos leírta, hogy ki van száradva a pofám. A sapka a fejemen jó meleg, érzem, hogy megizzadt alatta a hajam, és úgy, nedvesen tapad rá a koponyámra. Viszket is a fejbőröm, de nem vakarom meg, gondolom, azt nem illik. A sapkát azért nem veszem le, semmi közük hozzá, hogy mi van alatta, ráadásul az én hajam nincs is hullámokba fésülve. Annyit tudok, hogy ez valami új módszer lehet, valami arcdiagnosztika, úgyhogy bizonyára azt próbálgatják, de fájdalommentes, és pénzt kapok érte, legalábbis így szokott ez menni, akkor meg miről beszélünk? Az arcom viszont a szememnél kezdődik, a homlokomat hagyják csak szépen a ráncos picsába.

 

Na, elnézést. Ezeknek a kentauroknak olyan érzékeny a fülük, mint a kisbabáknak, és nem szabad felsérteni azt a szappanos lelküket. Borostás a képem, de ami rosszabb, a nyakam is, és most az is viszket. Sokáig tart még, kérem szépen, kérdezem. A bal oldali figura az órájára tekint, majd megcsóválja a fejét. De nem válaszol, akkor meg honnan kéne tudnom, mi volt ez a fejcsóválás. És különben is, miért fűtöttek így be ebben a szobában? Ez is a teszt része? Nem csoda, annyit mondok, nem csoda, hogy irritálódva van a bürkém. Most, mintha csak egy rugóra járna az agyuk, egyszerre pillantanak rám, pontosabban az orromra. Mindhárom vágóistván a fikaágyút lesi. Most majd leírják, hogy milyen széles, meg milyen vörös, meg hogy bizonyára az alkohol, attól ilyen, hát még szép, hogy attól, nem kell ehhez diploma, meg arcdiagnosztika, vagy mi a rák, a Kisricsi is megmondja, hogy iszok, miután meghívott egy aszaltszilvásra. Megmozgatom kicsit a nyakamat, hogy legyen valami mozgás, ahogy a rádióban éneklik, erre a hullámhajúak megköszörülik a torkukat. Nem ám rám szólnak vagy lebasznak, nem, csak úgy akadémikusan-buzisan köszörülgetik a torkukat. Ja, hogy ne mozgassam a fejemet. Kérem, nem probléma. Ülök türelmesen, nem mozgatom a fejemet, meredek magam elé, de nem rájuk nézek, mert egyre jobban idegesít ez a három madárijesztő, nem rájuk nézek, hanem a falra, szemközt. Van a falon egy festmény, idős nő van rajta, az is egy székben ül, úgy látszik ez egy ilyen szoba, na mindegy, az idős nő ott ücsörög a festményen, szomorú az arca, és kicsit rosszallóan sandít rám. Mintha azt mondaná, hogy jaj, te, Sanyika, emlékszem, milyen aranyos kisfiú voltál, csupa derű és nevetés, Sanyika, most meg nézz magadra, micsoda egy kövér, rossz arcú disznó lett belőled, hát szégyen, a világ szégyene, megtört az élet, vagy mi. Hagyod, hogy itt mustrálgassanak, mintha valami állatkerti majom lennél! Jajaj, kisfiam, apád a föld alá süllyedne, ha ezt látná. Keresztet vetek, és egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy elmormogom, hogy az Isten nyugosztalja, anyuka, de aztán már nyitom is a szemem, mert serényen köszörögnek a torkok. Azt hittem, a szememen már túl vannak, hát hol itt a rendszer? Mindegy, ötezer forint, legalábbis annyi biztosan, ez lebegjen a szemed előtt, Sanya drága, egy óra seggmelengetésért azért nem olyan rossz az.

 

Tényleg a szememet figyelik, ettől először zavarba jövök, aztán meg felmérgesedek, de amikor elkapnám a tekintetemet, a jobb szélen ülő csontos arcú csettint egyet, és a saját szemére bök, gondolom, hogy legyek csak szíves kurvagyorsan visszabámulni rájuk. Csettint. Mint egy rühes kutyának, akit a felborult kukától hívnak el. Elnézést, mondom, de közben úgy nézek vissza rájuk, hogy attól most láthatóan ők jönnek zavarba, mert mindegyik lesüti a szemét, és jegyzetelésbe menekül.

 

A tokám rá van gyűrődve az államra, és kellemetlenül nyomja a gigámat is, de nem moccanok. Most már bírd ki, Sanya szívem, ezt hajtogatom magamban. Milyen húsos a szája, bukik ki csak úgy a bal szélsőből, a másik kettő meg fontoskodva helyesel. Igen, igen, vérmes, hirtelen haragú és másokat elnyomó karakter. Egészen biztos. És a szeme, az is ezt sugallja, némi Bazedow-kórral körítve, persze. Vagy csak szimplán egy paraszt, heherészik a középső, a vézna válla csak úgy ugrál, ahogy komiszul kacag, a másik kettő elnézően somolyog. A bal szélső azért barátságosan, lágy hangon odaszól, hogy ejnye, János, na de kérlek, őrizzük meg az objektivitásunkat. Földműves, nem paraszt. Földműves a csipkés szoknyás, pápaszemes kurva anyád, kiáltom most, de mintha meg se hallanák. Csak szemlélgetnek tovább, figyelmesen, komolyságot erőltetve a képükre. Csendben jegyzetelgetnek egy darabig, én is lecsillapodom valamelyest, jól van, ne vedd a szívedre, ezek csak beképzelt kecskék, és a pénz még náluk van. Majd, ha odaadták, majd akkor meglátjuk, de addig türelem, fiacskám, türelem.

 

Lassan múlik az idő, bár óra nincs a szobában, de érzem, túl hosszúra nyúlt már az ittlétem. Próbálok mozogni kicsit, nem megy, mi a fene, ebben a nagy ücsörgésben egészen elzsibbadtam. A három kentaur csendesebb, óvatosabb, halkan szöszmötölnek, csak néha-néha motyognak valami olyasmit, hogy nézzétek, gyakorlatilag nincsen nyaka, hogy jellegzetesen lapos, kutyaszerű az arca, vagy hogy a sapka alatt feltehetőleg csapott a homloka, és hogy pont az ilyen zömök testűek szoktak nőket erőszakolni. Erre hirtelen eltorzul a középen ülő arca, egészen csúf grimasz facsarodik rajta, és elcsukló hangon nekikezd, hogy azok a büdös…, de nem fejezi be, mert a bal oldali a térdére helyezi kezét, és odasúgja neki, hogy Jánosom, ne, mire a középső görcsös mozdulattal eltakarja arcát a tenyerével. Felröhögök, még horkantok is hozzá, azt mondjuk csak véletlenül. Micsoda töketlen bohócok ezek! Forgatják a nyelvüket, és az óvodás kis ujjacskáikkal szorongatják a tollukat, és mikor idegesek, törékeny nyakukon ugrál az ádámcsutka, és remeg a hangjuk, de hogy ordítsanak, hogy üssenek, ahhoz semmik ezek, mert hülyegyerek az összes, én mondom. Ócska kis szaros seggű hülyegyerekek, hiába ősz a hajuk, meg hiába arcdiagnosztika. Ettől a felismeréstől aztán elönt a forró gyönyör. Három kuporgó hülyegyerek. Úgy nézek most le rájuk, mint a király a csőcselékre, hajtsátok csak le azt a semmire sem jó, tudós fejeteket. Tudjátok ti is, hogy elég egyet gondolnom, és –

 

Nyílik egy ajtó, nem látom hol, csak a hangját hallom, ahogy szárazon csikordul, aztán magas sarkú cipő kopog. Visszhangot ver. Ennyire üres lenne a szoba, és ilyen tágas, tűnődöm, és egy pillanatra még a vizslatókról is megfeledkezem. Figyelmesebben körbekémlelek. Teljesen üres a tér, és hideg járólap az alja, és a három széken kívül csak egy pamlagféleség látható. Valahol a szemem sarkában mintha egy kopott szőnyeg is volna, de ebben nem vagyok biztos.

 

A kopogás tovább erősödik, megjelenik egy nő. Fiatal, különösen a három kecskéhez képest tűnik annak, rövidre vágott, vörösre festett haj, és rövid a szoknyája is, és apró szemű harisnya feszül a combján, és ring a csípője, ahogy jár. Minálunk nincsenek ilyenek, az hétszentség, minálunk az ilyet, fúúúú, te. A nő köszön a kentauroknak, udvariasan mosolyog, a kentaurok meg zavartan próbálják az arcán tartani szemüket, de én azért látom, hogy legszívesebben belemarkolnának a finom kis húsába. A nő ekkor felém fordul, kezét gömbölyű állához emeli, és erősen koncentrál, ahogy ő is végigmér. A jobb szélen ülő vágóistván kihasználja a lopott pillanatot, és kéjesen rámered a formás seggre. A másik kettő nem szól rá. A nőnek szép az arca, olyan ártatlan és szomorkás a szeme, vékony az orra. Ezt itt nem is ismertem, szól hátra a kentauroknak, azok pedig felkapják fejüket, és újra rám emelik tompa tekintetüket. Valóban, dünnyögi a bal szélső, meglehetősen kevesen ismerik. Legeltetem a szemem ezen a gusztusos kis falaton, nem is figyelek arra, miket mondanak. Aztán belenézek a szemébe, és önkéntelenül is elvigyorodok, ahogy azt mondom neki, hogy de elkapnám hátulról a kisasszonyt, megmondom az őszintét, mindketten jól járnánk, meglássa, ezek a madarak meg felőlem akár végig is nézhetik, úgysem értenek máshoz, csak a kukkoláshoz, na mit szól hozzá a méltóságos kistündér, nyélbe ütjük a dolgot? A nő már nem mosolyog, komoly az arca, és közelebb lép egyet, hogy még jobban szemügyre vehessen. Na, látja, suttogom, tudtam én, hogy magának sem lesz ellene kifogása, ha tudná, mennyire unatkoztam már itt, ezekkel a herélt, poros bábukkal, de végre megjött maga, éreztem én, hogy jó kis nap lesz ez, kezicsókolom, a szoknya maradhat, csak a bugyikát tessék lehúzni. Nem tudom abbahagyni a vigyorgást, pedig nem szeretnék idiótának látszani, a végén még ez a harisnyás gerlice is parasztnak hisz, de közben észreveszem, hogy a jobb szélső is mosolyog már, olyan bűnbánó képpel, szégyenkezve, de azért csak mosolyog, bizonyára tetszett neki a mondókám, bizonyára az ő fejében is valami ilyesmi kavargott, én meg kimondtam helyette.

 

A nő most beletúr a hajába, de hogy túr bele, édes jó istenem, ez is egy jel, ismerem én a nőket, nem kell félteni, és aztán megfordul, ohóóó, ez az, ez az, helyes, lihegem, mert a szívem nem bírja már úgy az izgalmakat. De a nő nem hajol előre, nem húzza le a bugyiját, nem mutatja meg nekem a becses kincsét, nem. Elköszön a vénségektől, még utoljára rám pillant, és ahogy jött, ütemesen távozik. Elképzelem, ahogy utánaszaladok, és ráüvöltök, hogy te csak ne vegyél engem semmibe, te gőgös ribanc, és aztán elkapom a vállánál, és nagyot szorítok rajta, ő meg sikít, és püföli a mellkasomat, de egyre kevesebb erővel. Nem mozdulok. A három arcdiagnoszta sokáig néz utána, mindháromnak jegygyűrű az ujján, nehezen eresztik lázas gondolataik közül, na szép. Ülnek elfordított fejjel, kitekert felsőtesttel, én meg, mikor már kiszaladt belőlem a kanság meg az indulat, jót röhögök rajtuk.

 

Aztán egyszeriben elmegy a kedvem az egésztől, éppen eleget pózoltam már itt türelmesen, rájuk is szólok, hogy most már adják ide szépen a jussomat, és én már itt sem vagyok. Nem szólnak egy szót sem, de a középső az feláll a székéről, és járkálni kezd a teremben, mert terem ez, nem szoba. Nagyokat nyújtózkodik, lerázza magáról a kentaurságot, most már csak egy girhes öregember. Megirigylem a nyújtózkodást, nekem is kedvem támad megmozgatni a végtagjaimat, elhatározom, hogy többet nem foglalkozom velük, hazamegyek, ledöglök, ők meg hadd túráztassák a virgonc kis ádámcsutkájukat. Nem engedelmeskedik a testem, nem mozdul a lábam, az ujjam, de már a nyakam se. Jeges rémület pattan ki a burkából, valahol a szívem táján és a szemem mögött, az agyamnál is, istenem, istenem, hadarom, mit tettél velem, megbénítottál talán?! Már a szemem se engedelmeskedik, nem tudom lehunyni sem, csak meredek magam elé, csak bámulom ezt a három alakot, a torkomat is szorítja valami. Feljajdulnék, hogy segítsenek már, hát mindjárt megdöglök itt, nem látják, segítsenek, de már a hangszálam is béna, egy szó sem jön a számból. Azt mondja a jobb szélső, hogy szerintem mára ennyi elég volt, hamarosan úgyis zárnak, aztán jönnek a takarítók, majd holnap folytatjuk. Erre mindegyik szedelőzködni kezd, kabátba bújnak, kalapot húznak a fejükre, előzékenyen előreengedik a középsőt, aztán kisétálnak a képből. Csukódik az ajtó, lekapcsolnak egy villanyt, eltűnnek a színek.

 

Lógok a falon, bénultan, hullaszürkén, és makacsul a semmit figyelve, teszek egy utolsó erőfeszítést, hogy legalább a szemközt függő idős nőbe kapaszkodjon a tekintetem, hogy legalább ő mondjon valami vigasztalót, de képtelen vagyok feljebb pillantani. És, megmondom az őszintét, már csak gyönge harag marad bennem, mikor arra gondolok, hogy bekaphatják a kentaurok, amiért így itt hagytak bennünket.