Liget.org   »   2013 / 3   »   Z. Karvalics László  –  A titok a korai információközösségekben
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2698
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Két kapun át járnak föl az Álmok. Egyik szaru. Rajta,

Mint mondják, a való árnyak szoktak kilebegni.

Hószínfényü, fehér elefántcsontból van a másik,

Itt a csalárd jelenéseket engedik égnek a mánok.“

(Vergilius)

 

A személyes álomélmény csoport-szintű megosztása jellegzetes társadalmi működésmód: olyan mechanizmus, amelytől egy közösség egyúttal információközösség is. A tagok ugyanis szakadatlanul arra törekszenek, hogy még a lényegtelennek tűnő személyes tapasztalataikat is folyamatosan és kivétel nélkül „betáplálják” a közösbe. Így nemcsak ideiglenes információs elkülönülésüket szüntetik meg, hanem a jelentések csoportszintű akkumulációját és bővítését is elvégzik.


Csakhogy a folklórgyűjtések egy részében ezzel ellentétes mechanizmusokról is olvashatunk. Az álomlátó fiú (soktudó fiú, Ahikár) története jellegzetes kelet-közép-európai epikus forma: „a szegény ember legkisebb fia nem hajlandó elmondani apjának az álmát, ezért az agyba-főbe veri. A király ... megvásárolja az apától a fiút, de az álmát neki se mondja el. Kőfalba rakatja, de a királylány megmenti, ő pedig csodás képességével segít neki, amikor a szomszéd király az apát nehéz feladatok elé állítja”.   Egy hasonló japán mesében Jukicsi nem osztja meg az álmát (egy kincs lelőhelyéről) a többiekkel, de 300 ezüstért eladja azt Moszukénak (Cerná-Novák, 1979).

 

Mindez csak addig tűnik ellentmondásnak, amíg fel nem ismerjük, hogy az álomtitok-történetek már nem az ősi, természet-adta kisközösségek világában, hanem a későbbi, pénzgazdálkodással, vagyoni egyenlőtlenségekkel, elkülönült érdekekkel és társadalmi hierarchiával jellemezhető társadalmakban játszódnak. Az ókori magaskultúrák ezt a „szakadékot” még tovább mélyítették avval, hogy közösségi szinten is jelentésteli álom-információval csak a kiváltságosak rendelkezhettek. Mezopotámiában „a közösségi vallási élmények ... mindig csak a szentély közvetítésével voltak elérhetőek ... (ezért) a király kaphatott bizonyos fajta isteni üzeneteket, de nem tartották elfogadhatónak, hogy egy közember álmok vagy látomások révén közeledjék az istenséghez.” (Oppenheimer, 1982). „Államügyekről, közügyekről csak uralkodók, magas rangúak és hatalmas személyek (basileis, archontes, megistanes) jogosultak értelmezhető módon álmodni ... – egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek, érdektelenek; legfeljebb akkor vehetők figyelembe, ha tömegesen jelennek meg, mert az egyes kisemberek (idiótai, mikroi) önmagukban semmit sem számítanak, csak a démos egésze mérvadó társa az egyes hatalmasoknak.» (Hahn,1985).

 

Amiről itt szó van, kétségkívül a jelentések kisajátítása. Az elkülönült elit így legitimálja az üzeneteit,  miközben az alternatív üzenetek kizárására törekszik az érvényes (jelentésteli) tartalmak köréből. Így különböztethette meg „mind az ókor, mind a középkor a hitelt érdemlő, igazi álmokat a hamisaktól” (Veszprémy, u.o.). Filológiailag ez kétségkívül jól végigkövethető toposz, Vergiliustól a hagiográfusokon át a Gesta Hungarorumig,  de funkcionálisan – és most ez itt a fontosabb nézőpont – a működő információmonopólium egyik fajtájával, tiszta esetével állunk szemben. Világosnak látszik a képlet: kis létszámú tradicionális közösség (törzs) – a feltétel nélküli megosztás kultúrája, nagyobb létszámú, függőlegesen tagolt társadalom – az információ visszatartása.


Csakhogy Damm (1961) sok nyelvre lefordított beszámolója az ausztráliai szivárványkígyó-repülésről  felborítja ezt az egyenletet is. A varázsló (akiben Damm a sámánok előképét látja) a törzs férfiaival együtt énekelve-révülve indul álomutazásra egy kígyó hátán. Az egyik útitárs rituális áldozattá válik, a kígyó megeszi. A varázsló összeforrasztja a csontokat, a kígyó hátán együtt visszatérnek, a férfiak nem emlékeznek a túlvilági utazásra, az áldozat sem, pedig pár napon belül meg fog halni. A varázsló titokban tartja az élményt. Senki sem tudja meg tőle.

 

A tárgysíkon a közösség számára a varázslói kompetenciáról megjelenített üzenet, hogy a varázslónak módjában áll ismeretet szerezni valamelyik csoporttag közeli halálának időpontjáról, de ezt a tudását az érintettek érdekében nem osztja meg a többiekkel.  Sőt: mivel a mágikus erő csak a kiválasztottak álmában  jeleníti meg magát, akár azt is mondhatjuk, hogy az álommunkának ugyanazt a monopolizálását látjuk viszont, mint az ókori Keleten – csak éppen törzsi körülmények között, ami ellentmondani látszik az eddigieknek. Emiatt újra kell látogatnunk az „intézményes információmegosztás kultúráját” – történetileg a kezdeteket, választ keresve, hogy mi a mélyszerkezete a természet-adta információközösségnek.

 

A korai információközösség alapszerkezete

 

Az archaikus társadalmakban a közösségtagok napi 8-10 órát beszélnek egymással. Csányi (1992) úgy véli, így el tudják kerülni, hogy individuális akcióik feldolgozatlanul maradjanak.  A jelentés-csere nagy része azonban pusztán a mechanizmus megerősítését szolgálja, nem eredményez információs többletet. Mivel a háztartás javarészt közös térben zajlik, az individuális tevékenységet szisztematikusan nyilvánossá teszik, a gyakorlati életre vonatkozó tudnivalók pedig a tanulás mintakövetéses formájával vagy a testi nevelés hagyományos eszközei révén kerülnek a felnövekvő nemzedék birtokába, viszonylag változatlan környezetben és tevékenységmezőben viszonylag állandó információközösségek termelődnek újra, ahol a világról, a saját közösségről, az együttélést szabályozó normákról és szokásokról nagyjából azonos rendszerben épülnek be az elemek az egyes közösségtagokba. Konrad Lorenz bibliai példára hivatkozva úgy találja, hogy „az „apától átvett viselkedési normák fiú általi változtatásai még olyan csekélyek voltak, hogy néhányan nem voltak képesek megkülönböztetni a személyiségüket az apjukétól”.  Gorbovszkij (1983) közlése szerint a menomini indiánok között végzett kutatások kimutatták, hogy a törzs tagjainak mintegy 70%-a azonos személyiségvonásokkal rendelkezik. „Olyanok, mint a futószalagon készült szellemi kópiák – mondja Gorbovszkij –, a törzs minden tagját ugyanaz az információ, ugyanazok az események, ugyanazok a gondolatok” alakítják.  Máshonnan nézve: a csoport össz-tudása nagyjából megegyezik a csoport bármelyik teljes jogú felnőtt tagjának tudásával. Nincs tehát semmi meglepő abban sem – mivel ezzel a fajta „kollektív individualitással” függ össze –, hogy a korai közösségek döntéshozása nem ismeri a kisebbséget: a döntés csak akkor születik meg, amikor mindenki egyetért vele. Hiszen az eltérő vélemények, megközelítések, elképzelések mögött eleve eltérő tapasztalatoknak, eltérő tudásnak kellene állnia. De még ha azonosak volnának is a kiindulópontok, a különböző gondolkodási végeredmények ugyanúgy információs elkülönülést eredményeznének, amit minden eszközzel meg kell akadályozni.  Így lesz végtelenül demokratikus és végtelenül lassú folyamat a konszenzusra hangolt kollektív döntéshozatal.

 

Az Irokéz Törvénykönyv szerint minél jelentősebb egy döntés, annál lassabban kell meghozni – a lassú döntéshozatalt szabályokkal és eljárásokkal kell biztosítani. Hasonló elveken nyugszik a hagyományos svájci és japán konszenzustechnika. A megegyezés mindkét helyen erősen ráfordítás-igényes. Minderre „Vernehmlassungen” (megejtendő vizsgálatok) a svájci, nemawashi (a gyökereket fölvetni és megforgatni, átvitt értelmében „az ember körültekintően megtesz minden szükséges előkészületet“) a japán szó. Nincs többségkultusz – a kiegyezésnek van kultusza. Kitérnek a kisebbségek kívánságaira és szempontjaira is, adott esetben kompenzációval vagy viszonylagos túlprivilegizációval. „S ha már így döntés született egyszer, akkor gyors, megbízható, hatékony és tartós megvalósításra számíthatunk.» (Mander, 1995). Polonyi (1975) felhívja a figyelmet, hogy Mo Ti „ideális állam”-utópiájában „elismeréssel emlékezik meg a régiek kormányzásának arról a gyakorlatáról, hogy mindenben az egész társadalom teljes egyetértése valósult meg”.

 

A hopi indiánoknál mai napig „egyetlen tanácstag sem hozhat egyedül döntést. A tanács pedig csak akkor dönt, amíg egyhangú nem lesz a határozat” (Keszthelyi, 1985).

 

A „homogén információközösség” mégis absztrakció. Már az 50–60 fős kisközösségek is sokszorosan tagoltak információs szempontból, és az erre vonatkozó néprajzi leírások meglepően egységesek, bárhonnan is származzanak. Ezeknek az elkülönülés-típusoknak a vizsgálatával egyúttal a titoknak nevezett jelenség értelmezésében is a legkorábbi periódushoz tudunk visszalépni.