Liget.org   »   2013 / 3   »   Bene Zoltán  –  Kiürül
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2677
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az én kedvelt jóbarátom, kezdte Pósa komótosan sodorgatva cigarettáját a jobb keze mutató- és hüvelykujja között, az én szeretett Golyó pajtásom keresett föl úgy egy esztendeje, és erős szomorúsággal a szemében elárulta, nem sokkal korábban azzal a borzalmas lehetőséggel kellett számolnia, hogy pokoli levertséget, mi több: halálvágyat okozott szeretett felesége lelkében, s ettől nagy marha ember létére úgy megszeppent, akár egyszeri szavazópolgár az Országházban. Az asszony ugyanis egy sötét, holdtalan este azzal állított haza, hogy ő bizony egy perccel sem bírja tovább. Pósa az ajkai közé dugta a kellőképpen megropogtatott testű szivarkát, kattintott egyet itt-ott rozsdaette Zippójával, a lángot gyakorlott mozdulattal közelítette a szájában fityegő rudacska végéhez. A dohány vidáman föl-fölparázslott. Mikor folytatta az elbeszélést, orrán-száján dőlt a füst. Szerencsére nem ették ennyire forrón a kását, nem az én drága Golyó komám vala hibás az imádott nő mélabújában. Tudnotok kell, lelkeim: Golyó becses neje neves régész. De nemcsak ásatásokat vezet meg leendő archeológusokat oktat az egyetemen, hanem művelődéstörténetet is tanít a magas univerzitásnak valami különös karán, ahol négy szemeszteren által, vagyis két teljes esztendeig okulnak az ifjak, írd és mondd: semmit nem tanulnak, ami meghaladná az elemi iskola nívóját, s mindeközben maguk sem tudják, szegények, mi lesz majd belőlük, ha leteszik záróvizsgáikat. Mi több! Még a tanáraiknak sincsenek efelől pontos, szabatos elképzeléseik. No, persze, annál is kevésbé rendelkezhetnek megalapozott hipotézisekkel erre nézvést, mert a szakok, amiket a jámbor diákok, úgymond, végeznek, többnyire jól csengő, ám értelmezhetetlen neveket viselnek. Nem feszítem tovább a húrt, feleim, elárulom nektek, hogy eme nagyszerű oktatási forma nem egyéb, mint a felsőfokú szakképzés, és ember nem született még, aki tudná, mi értelme vagyon. Azonkívül, persze, hogy egyfelől szemtelenül sok pénzt keresnek rajta egyesek; másfelől meg: aki ott lézeng mint hallgató, az addig sem áll sorba munkanélküli segélyért, amit nem tudom, most éppen hogy hívnak, de holnap már másképpen fogják nevezni, mint ma, arra akárki mérget vehet. Beszélik, hogy tőlünk nyugatabbra nagy a becsülete az effajta oktatásnak. Meglehet, én ezt eldönteni nem tudom, de ha valóban úgy igaz, ahogy beszélik, hát abban is biztos vagyok, hogy arrafelé olyas mesterségeket tanítanak, amilyenekkel találkozni lehet a hirdetési újságok állásokat ajánló rovataiban. Végtére is, noha felsőfokon, de mégiscsak szakképzésről lenne szó, nemde? Azaz reális, létező, ad absurdum: keresett foglalkozásokhoz szükséges képességek megszerzéséről. Nálunk ezzel szemben légből kapott fantáziatermékeket kínálnak a felsőfokon szakképzendő ifjúságnak, s az ifjúság, naiv tájékozatlanságában nem restelli ezeket el is fogadni. Na, ja. Hanem! Szót szóba ne öltsek, véreim, szóljatok rám! A lényeg, hogy Golyó feleségénél betelt a pohár. Az említett képzési forma résztvevőitől ugyanis képtelen volt olyat kérni, amit teljesíteni tudtak volna. Végül azt ötölte ki, a jegyükért tartsanak egyszerűcske, kurtácska kicsike előadásokat a szeretett hallgatók. Rég nem várt ő már afféle rendesen fölépített, kellő mértékben cizellált referátumokat, megelégedett volna az olyan színvonalúakkal, amilyeneket hajdanában november 7-ére csaptunk össze az óvodai nagycsoportban, ám, fájdalom, szegény asszony még így is messze-messze elégedetlen maradt. Egy lányka például az egyik jeles magyar könyvkiadóról referált, s rögvest az elején azt találta mondani, eme edícióhoz kizárólag kézzel írott anyagok nyújthatók be. Erre a kételyeket joggal ébresztő megállapításra pedig a következő okból jutott a szorgos leányka. A szentem a következőket olvasta a kiadó honlapján: „kéziratot csak papíron tudunk elfogadni, elektronikus formában nem.” Nyilván túlzásnak érzitek, barátaim, hogy ettől valaki összeomoljék, csakhogy Golyó komám életének imádott párja naponta találkozott ezer hasonlóval, s ilyenkor előbb-utóbb belehull az utolsó csepp is a pohárba, na, ja. Százszor elátkozta már magát szegény, amiért többé-kevésbé jó pénzért elvállalta, hogy órákat ad ama bizonyos egyetemi karon is, amelyikről annyit beszéltem; s ezerszer tett szemrehányást magának, amiért nem ment egészen a dékánig, a rektorig, az atyaúristenig, hogy tegyenek már valamit, mielőtt nemzedékek mennek rá az ámokfutásra: az oktatók és a hallgatók generációi! Na, ja… Pósa elmerengett, elnyomta a csikket egy keze ügyében hányódó üres gyufás skatulyában. Mert az még egy dolog, lelkeim, révedezett, hogy aki ezt a föntebb citált félmondatot akként értelmezi, amiképpen az igyekvő diáklány tette, az nem ismeri az anyanyelvét, de ezen felül még az is nyilvánvaló, hogy bizony gondolkodni sem tud, mert ugyan mi indokolná a huszonegyedik században, eme csodálatosban, hogy ne könnyen olvasható, számítógéppel írott s kinyomtatott dokumentum kerüljön a szerkesztők kezébe, hanem alig kisilabizálható macskakaparás? Vagy arra gondolt vajon a nyájas hallgató, a neves edíció írásszakértőt alkalmaz? Pósa kurtán fölnevetett. Bizony, szerencsétlen Golyó pajtás vigasztalan volt, amiért a felesége belekeseredett ebbe a cudar világba. Napokig csitítgattam. Hogy eltereljem a gondolatait, meséltem neki életem azon kurta szakaszáról, amit szakdolgozatok írásával töltöttem, ugyanakkor őt is arra kértem, amire bennőtöket, híveim, jelesül: ez titok legyen! Bizony ezt kérem, mert ha kiderül, mivel kerestem a kenyerem, mehetek a börtönbe, s ettől azért egyelőre óvakodnék. Legalább amíg tehetem, na, ja... Szóval, fészkelődött Pósa egy keveset, arról van szó, hogy Manó cimborám, aki a Menő Manó címet viselő, egykor népszerű rajzfilmből nyerte nevét, tehát Manó cimborám keresett meg az ajánlattal, társuljak be a vállalkozásába: vállalkozásban gyártott szakdolgozatokat az ijesztő mértékben elszaporodott egyetemi és főiskolai hallgatók számára. Merthogy, nyilván ti is tapasztaltátok, véreim, napjainkban rengetegen tolonganak a felsőoktatásban… Mindenesetre amikor én főiskolára jártam, még sokkal-sokkal kevesebben voltunk, na, ja… Ellenben akkor mindannyian magunk írtuk a saját szakdolgozatunkat. No, ma ez már nem így van, lelkeim, elavult ez is, mint a köszönés! Tömérdek emberke koptatja a felsőfokú oktatási intézmények padjait, ám közülük igen sok nemcsak a szakdolgozatát, de még egy önéletrajzot sem képes megírni. Nem azért, mert hülyébbek nálunk, erről szó sincs, félre ne értsetek! Pusztán arról van szó, hogy nem tanítják meg őket írni meg olvasni. Na, ja. Kompetenciákat plántálnak beléjük, vagy mi a fenéket. S én félek, kedveseim, hogy azok közé manapság nem soroltatik az alfabétizmus. Egy szó mint száz, ezt a helyzetet ismerte föl Manó, s erre építette egzisztenciáját. Kiváló alapokra, elárulhatom: azóta szemtelenül megtollasodott. Szerény személyem csak rövid ideig dolgozott neki, na, ja… Voltaképpen mindössze a kezdet kezdetén munkálkodtam. A minták kialakításában segédkeztem. Manó dolgozatgyára mára tucatnyi munkatárssal és több száz sémával rendelkezik. A sablonok variálásával több ezer dolgozatot képesek előállítani. Kereslet és kínálat, lelkeim, semmi egyéb! Na, ja… De hová is akartam én kilyukadni? Lyukat beszélek lassan a hasatokba… Pósa ismét fölkattintotta a Zippót, közelről figyelte egy ideig a vibráló lángot, közben cigarettát dugott a szájába. Végső soron annyit akartam még elmesélni, fújta ki hosszan a füstöt, hogy Golyó barátom felesége végül otthagyta az egyetemet, annak valamennyi karát. Elfogadott egy külföldi ajánlatot. Régóta ostromolták már, számára csillagászatinak tetsző összegekről beszéltek, mégis évekig ellenállt, s inkább több helyen dolgozott, ahogy említém, ha emlékeztek… Mindent a jó pénzekért. Ő is, Golyó koma is húzta az igát rendesen. Mígnem egy holdtalan este az asszonynak végképp elege lett, depresszióba esett, s kisvártatva családostul kiköltözött Franciaországba. Ott se jobb ugyan semmivel, de legalább kevesebb munkával lehet több pénzt hazavinni. Azóta ezt teszi. Francia falvakat ás elő a francia föld alól. Golyó meg egy francia gyár mérnöke. A gyerekeik francia iskolába járnak a francia kispajtásaik közé, egy-két éven belül maguk is francia gyerekek lesznek… Na, ja. Pósa elcsendesedett, szótlanul szívta a cigarettáját. Miután a körmére égett, elnyomta a megviselt gyufás skatulyában, felállt a fotelből, a szemben lévő kanapéhoz lépett, megigazgatta rajta a két régimódi plüssmackót.

 

A játékállatok jól nevelten üldögéltek a szófán, nem mocorogtak, figyelmük sem kalandozott el. Mindkettőjük fejének elülső, arc-oldali részéhez nagy gonddal egy-egy fényképet erősített valaki. Vélhetően maga Pósa. Tény, hogy a mackók Pósa két régi barátjának arcát viselték. Két ősrégi cimboráét, akikkel már a világháló útján sem beszélgetett. Nem volt már mit mondaniuk egymásnak, a köztük terpeszkedő szárazulatok és óceánok eleinte eltorzították, később el is nyelték a gondolataikat. Lassan kiürül minden, sóhajtott Pósa, és ez nem titok. Kiürül, na, ja…