Liget.org   »   2013 / 2   »   Z. Karvalics László  –  A búza színe
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2660
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Ha valaki meg akarna szelídíteni, mint a rókát a kis herceg, kíváncsisággal telve, hogy mitől is lehetek én egyedi vagy egyetlen, úgy bizonyára mesélni kéne magamról egyet s mást. Ha pedig még fel is szeretném kelteni az érdeklődését, a következő találkozásig talán efféle lírai listácskát lapátolgatnék össze:

 

Kúsztam térden Kappadókia mészkőbe vájt föld alatti városaiban és Róma ókeresztény katakombáiban. Úsztam át kirándulóhajóról Európa egyik utolsó lepraszigetére Krétán, és csodáltam lebegve a Vörös-tenger halait és koralljait Hurghadában. Csobbantam kristálytiszta, félelmetesen száguldó, jéghideg hegyi patakba a Pamírban, és ugrottam hat méter magasról az egykori Isonzó (ma Szocsa) folyó öblöcskéjébe vadvízi túra részeként. Áztattam lábat sós tóban Anatóliában, áztam hagyományos kínai fürdőben Hong Kongban, fáztam a tíz fokos tóba rohanás közben két szauna között Helsinki mellett. Köhögtem a kajaktúra részévé tett düledező izzasztókamra füstjétől a Mazuri tavakon, röhögtem japán kollégán a Pretoria-közeli szafariparkban, amikor a ráugró kisoroszlán karma úgy beakadt a trikójába, hogy két gondozó kellett a kiszabadításához. Rettegtem a világ legnagyobb repülő rovarjaitól Szingapúr főutcáján, az Orchard Roadon. Túráztam kaliforniai vörösfenyő-erdő halotti csendjében, ahol a felhőkarcolónyi fákkal szimbiózisban élő gombák által termelt méreg miatt nincsenek bogarak és rovarok, de emiatt nincsenek madarak sem. Tevegeltem Tunéziában, motoroztam Korfun, repültem propelleres gépen Szamarkandba, bumliztam óriás komphajón Rodoszból Kószra. Üzbég aranyifjaknak köszönhetően tehettem kísérletet a vízisível Buharában. Barátkoztam örmény bevándorlókkal Kanadában, rasztafári kőművessel Mauritiuson. Aggastyán görög vendéglőssel, aki a világ legkisebb padlásszobáját engedte át, osztrák erdésszel, aki kilométereket talpalt, hogy pasztörizálatlan sört hozhasson nekem, aranyfogú munkásasszonyokkal a taskenti ajtógyárban, ahol majdnem letépte a gyűrűsujjamat a gyalugép. Kosaraztam fekete legényekkel a virginiai Stirlingben, fociztam negyven fokban Afganisztánt megjárt szovjet veteránokkal, nyertem pálcikával mogyorókapkodó versenyt Taipei városában. Meneteltem világifjúsági találkozón Moszkvában, egészen a stadionig. Bekukkantottam hollandiai hackertalálkozóra. Láttam csadorban karatézó lánycsoportot Petaling Jayában, a Kuala Lumpur-i Iszlám Egyetem kertjében. Énekeltem alkalmi kórustagként népdalt kétezer pionyír előtt színpadon, és daloltak nekem hanoi fogpiszkáló-üzemben foglalkoztatott vietnami hadirokkantak, vakok és végtag-csonkoltak. Elcsíptem piros lámpánál pofozkodó sofőröket a szöuli nemzeti könyvtár előtt, két arab család verekedésbe torkolló vitáját Párizs külvárosában, Villejuifben, angol és német szülők véres összecsapását egy békésnek indult olaszországi focitornán. Testközelből követhettem egy két megálló között lezavart bandaharcot a New York-i metrón meg szakszervezeti tüntetést Athénban. Mint élő közvetítést néztem végig autófeltörést Rómában, a negyedikről, szomszédainkkal, a szabadságon lévő izraeli katonalányokkal együtt.


Különféle külországi emlékek, negyed század elegyes termése, hát most elvonultatok előttem, mert egyediséget keresve hozzátok fordultam. Közületek egy-egy történet olykor előkerült már baráti poharazgatások közben, de nagy részetek, egészen mostanáig, eltemetve bujkált valahol. Első hallásra különlegesnek tűntök, de csak amiatt, ahogyan most hatásvadász módon egymás mellé rendeződtetek. Csaltam. Valójában nincs bennetek semmi átlagon felüli, semmi rendkívüli. Legjobb indulattal is csak érdekesnek lehet nevezni titeket, de azért kétségkívül kiemelkedtek az említésre sem méltó utazási élmények tengeréből.

 

Fel kell azonban tennem a kérdést: avval, hogy mesélni tudok rólatok, vajon tényleg érdekesebbé tettétek az életemet? Maradt bennem belőletek valami, vagy csak átszaladtatok rajtam? És ha maradt, tegyük fel, ez-az, megváltoztam-e tőle, érdekesebb lettem-e én magam? Kedvelhet-e/szerethet-e mondjuk emiatt erősebben vagy másképp, aki amúgy is kedvel/szeret? Akarna-e még inkább megszelídíteni? Ez nem költői kérdés, és ha válasz kell, habozás nélkül azt mondanám, hogy semmiképp, nem. Velem történtetek meg, mégsem rólam szóltok.

 

De ha ezek szerint érdekesebbé nem, akkor milyenebbé lettem tőletek? Tapasztaltabbá? Bölcsebbé? Sokoldalúbbá? Jobbá? Többé? Nem gondolnám.

 

Akkor talán egyszerűen - mássá? Vagyis nélkületek nem lennék az, aki vagyok? De ha a többet nem találtam, akkor a kevesebbet sem érdemes keresni. Nem vagyok veletek sem más, mint volnék a hiányotokkal.

 

Ez esetben viszont hol a helyetek? Hiszen akiknek nem adatnak effajta élmények, azok erősen vágynak hasonlóra. (Ha nem lennétek, biztosan én is így volnék vele). Még szerencse, hogy voltatok. Pillanatok: jók, szépek, komfortzónából eltávolítóak. Örömforrások, szürkeségből meghökkentéssel kiragadóak, máshonnan származó nyomások elviselését segítőek. Az idő, amit rátok vesztegettem, az tett fontossá benneteket. Mindörökre kedvesek vagytok hát nekem, mert mint csészében megöregedett tea tetején a vékony, alig észrevehető sűrűbb csillogás, egy kicsit bennetek rezeg mindaz, aki voltam – de azért fél tucat dolog azonnal eszembe jut, amire rögtön és habozás nélkül mégis elcserélnélek benneteket.

 

No lám, talán innen látunk rá – csakis a szívünkkel – az igazán fontos dolgok listájára? Mert mik is azok?

 

Kár, hogy itt most abba kell hagynom, vár a munka, székhez szorítanak hitvány határidők. Így aztán további türelemre, kitartásra és furfangra van szüksége annak, aki meg akar szelídíteni, mert egy ideig nem tudok ennél többet segíteni neki.