„Sem utódja, sem boldog őse […] nem vagyok senkinek!” – verte le a modern magyar poézis korszakhatárának cölöpjeit 1909-ben Ady Endre, éles cezúrát vonva a korábbi századok irodalmi öröksége s önnön formabontó-újító törekvései között. Hamar belátta azonban, hogy nem elég – szimbolikus-szecessziós minták alapján – átprogramoznia a hagyományos honi versnyelvet, hiszen a lírai forradalmár csak az ismert elődökhöz képest illusztrálhatja önnön egyediségét.

Az irodalmi Kolumbuszként „új vizekre” merészkedő költő jövőt fürkésző szeme – válságos időkben, amikor a bukott forradalmak emlékei kísértették – mind gyakrabban pásztázta a múltat, kivált a romantika korát, melynek maga is szülötte volt. Noha „sorsának királyaként” nem törődött a „beszédes költő-példákkal” („Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül” – írta a Hunn, új legendában), a mögöttük hagyott század történéseit mégis szemléletes hivatkozási alapnak tekintette, amikor az irodalom forradalmi hagyományainak megcsúfolásával szembesítette „élete nézőit”, a polgárosodó kor útkereső poétáit.

Ezzel a gesztussal akarva-akaratlan tematizálta a Nyugat költőinek egymás közti kommunikációját is, átmentve – és új tartalommal töltve fel – a korábbi elvi csatározások és hitviták divatját. Míg a nyelvújítók és a reformkori ítészek elsősorban a stílus, a versforma, a nyelvhasználat alapján bírálták a hazafias költészet formálóit, olykor bántóan igaztalan következtetésekre jutva (lásd Kölcsey hírhedett Csokonai- és Berzsenyi-kritikáját), Ady mindenekelőtt a költőegyéniségek szándékai és tettei alapján ítélkezett, pályatársait is „színvallásra”, elvi-morális állásfoglalásra késztetve. Föllépésével a Nyugat körül tömörülő költők több nemzedéke számára fontossá vált, hogy ars poeticájuk szellemében irodalmi rokon- és ellenszenveikről is számot adjanak.

Az Ady által gerjesztett párbeszéd-kényszer a szekértábor-harcoknak is szabad utat nyitott. Az elődök és kortársak előtt hódoló költemények mellett az ellenérzések, az elszabadult negatív indulatok is rímekbe-ritmusokba kényszerültek, hiszen nemcsak a meghitt barátságok és a zavartalan mester-tanítvány kapcsolatok, hanem a nyílt és titkos viszálykodások, rivalizálások is rányomták bélyegüket a huszadik század irodalmának belvilágára. Az elharapózó viták, a nyílt állásfoglalások azonban nemhogy kaotikussá tették volna a kor irodalmát, ellenkezőleg: nem várt tanulságokat hordoztak. Az élő és holt költőkhöz intézett, gyakran névre szóló költemények összességükben kirajzolták a modern magyar literatúra sajátos „kapcsolati hálóját”, a sokféleségében is egységes magyar költészet folyamatszerűségét modellezve.

A Lírai staféta nyitó darabjában vegyük szemügyre, milyen kihívás elé állította kortársait 1912 őszén, a vérvörös csütörtök leverése után Ady, az átmenetileg „sereg nélkül maradt vezér”. A választójogi harcban elvérzett lázadókkal azonosulva olyan baljóslatú példát keresett az előző század irodalmából, amely miatt a forradalmi hagyományok most is kevésnek bizonyultak a politikai követeléseikért küzdő munkásság önfelszabadító harcában. Ady magatartását befolyásolta az aktív politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott ember ambivalenciája. Schweitzer Pál úgy jellemezte a költő ekkori állapotát: „tudja, hogy a kényszer-passzivitását előidéző vereségben azok is hibásak, akikért cselekedni kívánt”.

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak,

akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál

A fátyol borult, az asztal terült,

Örült az úr-rend a Deáki tettnek,

Fecerunt magnum áldomás s Buda

Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott

Vármegye bálján jókedvü alispán,

Mindenki támadt, élt és szabadult,

Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,

Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak

S a velszi bárdok kézbe-csaptanak

S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó

S ékes meséje Toldi hűségének,

Soha egy riasztó, becsületes,

Egy szabaditó vagy keserü ének.

Most már orgia és eszeveszett

Haláltánc már a nemes urak tánca

S dühbe csapott a béres igricek

Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabaditó s szabad,

Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,

Most már csakis úgy nem volna remény,

Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

A vers már a címében az 1857 nyarán keletkezett, A walesi bárdok Arany Jánosát idézi, de közvetve Petőfit is, aki A XIX. század költőihez 1847-ben intézett verses szózatában kizárólag az időszerű politikai mondandójú költeményeket tekintette létezésre érdemes szellemi termékeknek. Talán meglepő, hogy a kétféle asszociáció mennyire ellentétes gyökerű Adynál. Míg Petőfit szellemi előfutárának ismeri el (lásd lelki-művészi azonosulásáról tanúskodó tanulmányát 1910-ből: Petőfi nem alkuszik), Aranyt ellenszenvvel emlegeti, mint az általa megénekelt, vértanúhalált halt walesi dalnokok későbbi árulóját.

Úgy vélte, az 1848/49-es szabadságharc nagy túlélője a feledés fátylát borította a magyarság függetlenségi harcait idéző múltra, s a „deáki tett” – a kiegyezés – után, önáltató optimizmussal, tettre rest passzivitással maga is kiegyezett a feudális Magyarországgal. Ady elvárta volna, hogy továbbra is „szabadító, keserű énekeket” zengjen, és úgy találta, inkább „pihentető”, andalító dalokkal szolgálta a haláltáncba torkolló úri dáridót.

Ady valósággal provokálta költőtársait Arany-ellenes megnyilatkozásaival – tudniillik ezt a versét már egy prózai állásfoglalása is megelőzte. A Nyugat 1911. januári első számában jelent meg Strófák „Buda halálá”-ról címmel kritikája „a ballada Shakespeare-jéről”, epés hangnemben ágálva a költőelőd szerinte indokolatlan, de legalábbis túlzott kultusza miatt. „Óh acél-magyar, hivatással paraszt és arisztokrata Arany János, megírnád-e ma, ha ma élnél, további hun-regéidet? »Isten veled jobb részem arany-álma«, nagyon nótárius s uraknak – lelke ellenére – udvarló volt ez a majdnem géniuszos hajdú-ivadék. A »Buda halála« csak véletlen rátalálás valamire s ezért jobb, különb Toldinál s minden más fölpukkasztott Arany-alkotásnál. […]

A Széchenyi torz, ki nem fejlett poétaságának volt a beteljesülése és igazolása Arany, de Széchenyi kissé jobban látta és érezte a világot” – vélekedett ekkor.

Ady nyilván úgy érezte: rá vár a feladat, hogy – ha sok évtizedes késéssel is – ráébressze „utálatos szerelmes nációját”, „a hőkölés népét” tragikus történelmi helyzetére, költőtársait pedig hivatásuk közéleti feladatkörére. Titkos vágyai közt szerepelhetett az is, hogy magára vonatkoztathassa az Arany által 1858-ban megénekelt „az utolsó magyar” szerepkörét.

A vers az első világháború kirobbanásának évében, a Ki látott engem? című Ady-kötet Véres panorámák tavaszán ciklusában jelent meg, melyet ekkor a Galilei-körnek, a „nálamnál ifjabb és tán hívőbb lelkeimnek” ajánlott. De már az 1912 őszén keletkezett vers is célzott üzenet volt azoknak a poéta-társaknak, „akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál”. S hogy kik érezték magukat címzettnek? Az majd a versre adott reakciók, vallomások alapján derül ki. Mindenesetre tény, hogy – noha Babits Mihály is megírta a maga Május huszonhárom Rákospalotán című versét, ugyanarra a véres eseményre utalva, amely Adyból előcsalta forradalmi verseit (Rengj csak, Föld; Rohanunk a forradalomba; A Szent Lélek karavánja) – az alkati különbségek előbb-utóbb mégiscsak kiütköztek.

Legközelebb azt firtatom, miként reagáltak Ady állásfoglalásra késztető írásaira kortársai és a később született költők. S hogy az 1919 januárja óta halott, senkihez sem hasonuló, de híveket és ellenségeket éltében és holtában is bőven maga köré gyűjtő Ady – „Isten szörnyetege”, ahogyan Vatai László nevezte  – miképp befolyásolta száz éven keresztül az utódok költői szerepvállalásait, politikai és ízlésharcait.