|
|
Handi Péter
ÁTELLENBŐL
(Madarak) Ember és madár együttélése vajon melyikük
szelídségének eredménye? Ezen tűnődöm aszfaltkoptatás közben a
melbourne-i utcán, és nézem, ahogy a lábak erdejében szemezgetnek a
galambok - az emberi veszélynek fittyet hányva billegnek-téblábolnak,
tollászkodnak. Mintha az egész város Noé gigászi kőbárkája volna, s a
madarak emberközelsége éppen az ő túlélésüket biztosítaná. Mint Délre
származott városi európai, aki a madarak elhessentéséhez szokott, némi
ámulattal szemlélem az ausztrálok flegmatikus barátságát az urbánus
szárnyasokkal. Vagy inkább közönyét? A gombamódra szaporodó utcai
vendéglőteraszok asztalain társvendégek a galambok, odaszállnak a
tányér mellé, belecsípnek a szalvétára tett kenyérhéjba. Az igazi vendégek közben önfeledten társalognak, mobiltelefonoznak, tudomást sem vesznek a társul szegődött állatokról.
Ismét a kérdés: ki a szelíd ilyenkor - a madár vagy az ember? Azaz: ki volt szelíd legelőször?
Persze, kellett bizonyos kölcsönösség a városlakó eredendő ingerének
zabolázására, hogy utána ne rúgjon a berepülőnek, hogy el ne hessentse
a bosszantó szárnyasokat. Tolerancia talán? A befogadásra épült
társadalom reflexe, legyen az érkező akár állat, akár ember? Szó sincs
madáretetésről, a szándékosan úttestre szórt morzsák alamizsnájáról.
Inkább együttélés ez, a mindenkinek jutó morzsa felcsippentésének lehetősége. Madárközelben lenni
- úgy tűnik, errefelé ez ösztönös követelmény. Nemrégiben elsőoldalas
hír volt, hogy egy hegyi (kőszáli?) saspár szállt az egyik felhőkarcoló
kőburkolatú tetejére, s nagy igyekezettel fészket próbáltak tákolni. A
sasok kiveszőfélben lévő madarak, mindenfelé a világon, városba igazán
nem merészkednek, a jelenség jobbára érthetetlen volt, miért éppen ide
fészkelnének. De ha már itt vannak, a közigazgatás nem lehet tétlen:
hatalmas daruval, deszkából összeeszkábált, "előregyártott" sasfészket
helyeztek el a felhőkarcoló tetején, órákra leállítva a city egy
részének forgalmát. A madár - vagy ember? - védelme aztán a parkokban
szapora szarkákra is átterjed. Ezek a fekete-fehér tollú, hegyes csőrű
madarak egyébként olyan népszerűek, hogy futballcsapatot neveztek el
róluk ("Magpies"), és köztudomású, hogy a tavaszi tojáskeltetés idején
a hímek annyira érzékenyek fiókáik biztonságára, hogy zuhanórepüléssel
támadják az arra járókat. Agresszivitásuk számtalan kocogó fejsérülését
okozza. Ezért a közigazgatás figyelmeztető táblákat helyezett némely
facsoport alá, kérve a sétálókat, hogy kerüljék el a területet... A
madár- és embervédelem ezen a ponton támadhatatlanul találkozott.
(Építészet) Tagadhatatlan, hogy az emberi életmód változásainak
jellemző tükre az építészet. Az életstílust kiszolgáló elemek egy
lakóhely megtervezésekor nagyrészt a divatot veszik figyelembe,
néha a józan ész, a praktikum rovására. Néha pedig erőltetik,
valamilyen rosszul értelmezett edukációs indíttatásból, hogy "így kell
élnetek e falak között".
A városokba tömörült ausztráliai lakosság a
hatvanas évekbeli lakásépítési dömping során értesült arról, hogy a
generációk közötti természetes különbség a lakástervezésben is
kifejezhető, mi több: egyenesen kívánatos. Az új lakások nappali
szobája mellé az építészterveken feltűnt az ún. "parents retreat", azaz
egy alkóvszerű, tágabb, szeparálható mélyedés, ahová épp csak befért
egy keskeny heverő, kis asztalka a törpe televízióval és a falba
épített bárszekrénnyel. Ez a megoldás arra hivatott, hogy családon
belül az öregek (szülők, nagyszülők) ide menekülhessenek a partizó
fiataloktól, hogy "visszavonulhassanak", amennyiben még nem
szándékoznak hálószobáikba vonulni, vagy eltűnni a lakásukból. A
korszellem beszólt a londoni Sohóból, a hippi társadalom drogok által
táplált anarchiájából, a nemiség forradalma, Carnaby treet és az ezt
megtámogató ideológia (Germaine Greer) belopta magát a belsőépítészek
gondolkodásába is. A fiatalság mintegy felszabadult a szülők "uralma"
alól, a két generáció elidegenedése tényként regisztrálódott.
A "parents retreat" a szülők generációjának
magánéletét volt hivatva védeni, az elidegenedés korjelensége téglával
és malterrel fejeződött ki. Nem sokáig.
Következtek a nyolcvanas évek, amikor a hippi
korszak nagyjából elvirágzott, de megmaradt az elidegenedés.
Társadalomtudósok, pszichológusok, szociológusok figyelmeztettek a
család széttördelésének veszélyeire. A belsőépítészek is hallották a
kor szavát: akkor a tervekből eltűnt a "parents retreat", és
felvázolódott a "conversation pit", azaz a tűzhely köré süllyesztett
köralakú ülőke-sor, ahol a család "összejöhet", és megbeszélhetik
problémáikat. Noha erre a funkcióra az egyszerű konyhaasztal is
alkalmas volt, a korszellem újbóli sugallata, az együttlét és az
összetartozás kívánatossága így szublimálódott építészeti szinten.
Kimúlását részben az okozta, hogy az ülőke-szintre lépcsőn kellett
lelépni a tűzhely mellé, s ez számtalan lábtörést, zúzódást,
kisebb-nagyobb agysérülést okozott, másrészt a felnövő generáció
jelentős része magas fizetésű technokrata osztállyá vált, és
kiköltözött a szülői házból, önálló lakásokba.
A találékony építészeket azonban nem kell
félteni. A legújabb, szupermodern lakásokból hiányzik a - konyha.
Ahogyan az ismeretes. Helyette apró főzőfülke tapad egy előszobafalhoz,
amelyben hűtőszekrényke és mikrohullámú sütő található. Nemrég egy
lakásszemlém alkalmával érdeklődtem az új jelenség okáról. A lakást
bemutató ügynökség alkalmazottja legyintett: "Uram, ki vezet ma
háztartást?! Ki főzőcskézik? A lakó kilép délután ötkor a munkahelyről,
felkap két adag készételt a szupermarketben, hazamegy, bedobja a
mikrosütőbe, és két perc múlva a tévé előtt falatozik. Nincs pancs,
mosogatás. És több helye van a lakásban. Hétvégeken pedig senki nem
eszik otthon... Láthatja: tele vannak a bisztrók és vendéglők.
("9˘5") Az ausztrál impresszionista festészet eddigi
legteljesebb kiállítása a victoriai Nemzeti Galériában. Közel háromszáz
kép, nemcsak múzeumok, képtárak, intézmények gyűjteményéből, de
magánnyűjtőktől és egyes megöröklött képek tulajdonosaitól kölcsönözve.
Szerepel olyan munka is, amely még sohasem függött falon, a festőtől
egyenesen a vevő ágya alá vagy padlására került, s csak most látta meg
a napvilágot. Lenyűgöző tárlat.
A képek nagy része jól ismert. Egyes darabok
ausztrál nemzeti ikonok, a fiatal kontinens "lábraállásának" művészi
dokumentumai, a civilizációtól érintetlen tájak, a korai telepesek, a
birkanyírás aktusa, az iparosodás kezdetei. Az ausztrál festészet lényegében
az impresszionizmussal indult a 19. század végén, amikor egy laza
baráti körből álló fiatal festőcsoport tagjai a párizsi Salonnal
lándzsát törő francia impresszionisták hatására színfoltokból alkották
képeiket, emígy hadat üzenve az akadémikus festészetnek. A csoport
tagjai - Arthur Streeton, Tom Roberts, Charles Conder, Frederick
McCubbin - 1889 augusztusában kiállítást rendeztek egy festékszereket
áruló kereskedés emeleti galériájában, főleg azért, hogy megismertessék
a közönséggel az impresszionista festői módszert, s hogy provokálják -
és reagálásra késztessék - a műkritikát. Mindkettő sikerrel járt: a
tárlat képeit két héten belül eladták, és a kritikusok a párizsiakhoz
hasonlóan jelentéktelen amatörizmusnak bélyegezték a munkákat.
Ideje felfedni a "9˘5" cím hátterét. A festők
nagy vásznak helyett kis, téglalap alakú dobozfedelekre festették
képeiket, és a képek méretéről nevezték el a kiállítást. (Az angol
eredetű hüvelyk-mérték, az inch, ebben az esetben megfelel kb 23˘13
cm-nek) A kis táblák közönséges cédrusfa szivardoboz-fedelek voltak,
amelyeket egy ugyancsak festőbarát, bizonyos Louis Abraham
szolgáltatott (csent?) szivarkereskedő apja raktárából. A csoport más
festőket is meghívott szerepelni a tárlaton, de azok nem küldtek
munkákat, és így a megnyitás előtti napokban arra döbbentek a csoport
tagjai: nem lesz elég kép a rendelkezésre álló falrészeken. A négy
festő szivardobozokkal, ecsetekkel és palettával felszerelve elindult a
melbourne-i utcákon és - lázasan festeni kezdett. Az utca életét,
épületeket, napkeltét és napnyugtát, esőt, ködöt, fényeket, mozgó
alakokat. Ami "jött". A festett szivarfedelek egy része még nedves
volt, amikor falra került.
Az eredeti "9˘5" kiállításból most 65 kép
szerepel a tárlaton. Látszólag sebtében mázolt színek, amelyek mégis
izgatóan vibrálnak, s foltjaikkal megidézik a fénybe vagy homályba tűnő
város alakzatait. Az impressziókat.
(Lábjegyzet) de inkább félszeg utóirat az előbbiekhez: pár száz
méterre a Nemzeti Galériától látható egy másik tárlat: a New York-i
Guggenheim múzeum modernjei. Rövid séta a szivardoboz-fedelektől az
óriásvásznakig. A nyakizom erőpróbája, de némi szimbolika is
belemagyarázható a megtett útba; a Melbourne-t kettészelő Yarra folyó
feletti híd, amely öt perc alatt az impresszionizmus születésétől a
posztmodernig vezeti az ember lépteit. Rothko, Kooning, Pollock,
Warhol. Látható, hogy a második világháború után már nincsenek felfogható
impressziók. Birkózás az Érthetetlennel, a figuratív ábrázolás
részleges feladása, a festék önmeghatározó útja a monstre-vásznon,
talán kiad valamit...
(Kiadók, fizessetek!) Az ausztráliai könyvkiadók először azt
hitték, tréfa, ugratás: postán kaptak értesítést az "Angus and
Robertson" könyvüzlet-lánc vezetőségétől, hogy amennyiben továbbra is
polcaikon kívánják tartatni kiadványaikat, fizessenek 46 ezer dollárt a
könyvek "tartásáért". 47 könyvkiadó - az üzletlánc ellátói! - kapott
egyértelmű felszólítást azzal az ajánlattal megfejelve, hogy A&R
hajlandó 30 perc időtartamáig terjedő megbeszélést biztosítani előzetes
kérelem esetén minden egyes kiadónak. Éppen ez a gyerekes javaslat
tette gyanakvóvá a kiadókat: az egész amolyan április elsejei tréfa.
Hamarosan kiderült azonban, hogy halálosan komoly lépésről van szó. A
felháborodás hullámai elöntötték a könyvvilágot.
Az Angus and Robertson régi cég, nagyhírű
könyvesek, 183 könyvesboltjuk az ausztráliai könyvforgalom 20
százalékát bonyolítja. Magyarázatuk szerint azért kényszerültek erre a
lépésre, mert a kiadók kevésbé ismert és új szerzőinek könyvei jóval
lassabban fogynak, mint az ismert íróké és aránytalanul több időt és
helyet foglalnak el a polcokon, mint az kifizetődő volna. Az üzletlánc
hasznát csökkentik a lassan fogyó könyvek, míg a kiadások egyre
emelkednek. A&R ezért "racionalizálni" szándékozik ellátóinak
számát, kiszűrni a kisebb kiadókat - ezzel nyilvánvalóan gáncsolva
pályakezdő íróikat. A cég szóvivője - a rosszarcú kapitalizmus
szellemében és modorában - még azt is hozzátette, hogy a könyvkiadók,
akik nem hajlandók kiegyenlíteni a küldött számlát, a polcokon lévő
kiadványaik eltávolítására számíthatnak, továbbá a jövőben mindenfajta
üzleti tranzakciót megszüntetnek velük.
Az Ausztrál Írószövetség felháborodottan
tiltakozott a lépés ellen. Az ügyvezető igazgató, Jeremy Fisher
felszólította a közönséget, hogy bojkottálják az A&R boltokat, és
vásároljanak könyveket másutt. Az Ausztrál Könyvkiadók Szövetsége is
csatlakozott a felháborodáshoz, minthogy a Szövetség 150 tagjának 70
százaléka kapott felszólítást a fizetésre.
Szó se róla: a könyveladásra szakosított
üzletláncoknak jelentős konkurrenciával kell számolniuk a piacon. Egyre
több szupermarket dob piacra könyvet leszállított áron, s az internetes
könyvvásárlás is érzékenyen érinti a szakmát. Ugyanakkor a kisebb,
független könyvesboltok virágzó forgalmat bonyolítanak. Mi lehet a
titok? Lehet, hogy az áru szeretete? Hogy a vásárlónak nem kell kosarat
akasztani a karjára és tanácstalanul ácsorogni a könyvhalmok között,
miközben az eladók szenvtelenül nézik a számítógép képernyőjét? Az
igazi könyves érdekelt az üzletkötésben, barátságos és segítőkész, tud
írókról és témákról, ajánl - jóformán a vásárló barátjául szegődik.
Érti a szakmát. Meglehet, a "régi" kereskedelem értékeit skandálom, a
kapitalizmus barátságos arculatát idézgetem. A nagyhírű Angus and
Robertson is így kezdte valaha. Polcait előzékenyen bocsátotta írók,
kiadók, vásárlók rendelkezésére. Talán a könyveladók szakmaszeretete, a
megfelelő személyzet alkalmazása jobban menthetné a mai üzletlánc hajóját, mint a zsarolás?
|