←Vissza

 
 
 
 
 
 

Handi Péter
ÁTELLENBŐL

(Madarak) Ember és madár együttélése vajon melyikük szelídségének eredménye? Ezen tűnődöm aszfaltkoptatás közben a melbourne-i utcán, és nézem, ahogy a lábak erdejében szemezgetnek a galambok - az emberi veszélynek fittyet hányva billegnek-téblábolnak, tollászkodnak. Mintha az egész város Noé gigászi kőbárkája volna, s a madarak emberközelsége éppen az ő túlélésüket biztosítaná. Mint Délre származott városi európai, aki a madarak elhessentéséhez szokott, némi ámulattal szemlélem az ausztrálok flegmatikus barátságát az urbánus szárnyasokkal. Vagy inkább közönyét? A gombamódra szaporodó utcai vendéglőteraszok asztalain társvendégek a galambok, odaszállnak a tányér mellé, belecsípnek a szalvétára tett kenyérhéjba. Az igazi vendégek közben önfeledten társalognak, mobiltelefonoznak, tudomást sem vesznek a társul szegődött állatokról.
    Ismét a kérdés: ki a szelíd ilyenkor - a madár vagy az ember? Azaz: ki volt szelíd legelőször? Persze, kellett bizonyos kölcsönösség a városlakó eredendő ingerének zabolázására, hogy utána ne rúgjon a berepülőnek, hogy el ne hessentse a bosszantó szárnyasokat. Tolerancia talán? A befogadásra épült társadalom reflexe, legyen az érkező akár állat, akár ember? Szó sincs madáretetésről, a szándékosan úttestre szórt morzsák alamizsnájáról. Inkább együttélés ez, a mindenkinek jutó morzsa felcsippentésének lehetősége. Madárközelben lenni - úgy tűnik, errefelé ez ösztönös követelmény. Nemrégiben elsőoldalas hír volt, hogy egy hegyi (kőszáli?) saspár szállt az egyik felhőkarcoló kőburkolatú tetejére, s nagy igyekezettel fészket próbáltak tákolni. A sasok kiveszőfélben lévő madarak, mindenfelé a világon, városba igazán nem merészkednek, a jelenség jobbára érthetetlen volt, miért éppen ide fészkelnének. De ha már itt vannak, a közigazgatás nem lehet tétlen: hatalmas daruval, deszkából összeeszkábált, "előregyártott" sasfészket helyeztek el a felhőkarcoló tetején, órákra leállítva a city egy részének forgalmát. A madár - vagy ember? - védelme aztán a parkokban szapora szarkákra is átterjed. Ezek a fekete-fehér tollú, hegyes csőrű madarak egyébként olyan népszerűek, hogy futballcsapatot neveztek el róluk ("Magpies"), és köztudomású, hogy a tavaszi tojáskeltetés idején a hímek annyira érzékenyek fiókáik biztonságára, hogy zuhanórepüléssel támadják az arra járókat. Agresszivitásuk számtalan kocogó fejsérülését okozza. Ezért a közigazgatás figyelmeztető táblákat helyezett némely facsoport alá, kérve a sétálókat, hogy kerüljék el a területet... A madár- és embervédelem ezen a ponton támadhatatlanul találkozott.

(Építészet) Tagadhatatlan, hogy az emberi életmód változásainak jellemző tükre az építészet. Az életstílust kiszolgáló elemek egy lakóhely megtervezésekor nagyrészt a divatot veszik figyelembe, néha a józan ész, a praktikum rovására. Néha pedig erőltetik, valamilyen rosszul értelmezett edukációs indíttatásból, hogy "így kell élnetek e falak között".
    A városokba tömörült ausztráliai lakosság a hatvanas évekbeli lakásépítési dömping során értesült arról, hogy a generációk közötti természetes különbség a lakástervezésben is kifejezhető, mi több: egyenesen kívánatos. Az új lakások nappali szobája mellé az építészterveken feltűnt az ún. "parents retreat", azaz egy alkóvszerű, tágabb, szeparálható mélyedés, ahová épp csak befért egy keskeny heverő, kis asztalka a törpe televízióval és a falba épített bárszekrénnyel. Ez a megoldás arra hivatott, hogy családon belül az öregek (szülők, nagyszülők) ide menekülhessenek a partizó fiataloktól, hogy "visszavonulhassanak", amennyiben még nem szándékoznak hálószobáikba vonulni, vagy eltűnni a lakásukból. A korszellem beszólt a londoni Sohóból, a hippi társadalom drogok által táplált anarchiájából, a nemiség forradalma, Carnaby treet és az ezt megtámogató ideológia (Germaine Greer) belopta magát a belsőépítészek gondolkodásába is. A fiatalság mintegy felszabadult a szülők "uralma" alól, a két generáció elidegenedése tényként regisztrálódott.
    A "parents retreat" a szülők generációjának magánéletét volt hivatva védeni, az elidegenedés korjelensége téglával és malterrel fejeződött ki. Nem sokáig.
    Következtek a nyolcvanas évek, amikor a hippi korszak nagyjából elvirágzott, de megmaradt az elidegenedés. Társadalomtudósok, pszichológusok, szociológusok figyelmeztettek a család széttördelésének veszélyeire. A belsőépítészek is hallották a kor szavát: akkor a tervekből eltűnt a "parents retreat", és felvázolódott a "conversation pit", azaz a tűzhely köré süllyesztett köralakú ülőke-sor, ahol a család "összejöhet", és megbeszélhetik problémáikat. Noha erre a funkcióra az egyszerű konyhaasztal is alkalmas volt, a korszellem újbóli sugallata, az együttlét és az összetartozás kívánatossága így szublimálódott építészeti szinten. Kimúlását részben az okozta, hogy az ülőke-szintre lépcsőn kellett lelépni a tűzhely mellé, s ez számtalan lábtörést, zúzódást, kisebb-nagyobb agysérülést okozott, másrészt a felnövő generáció jelentős része magas fizetésű technokrata osztállyá vált, és kiköltözött a szülői házból, önálló lakásokba.
    A találékony építészeket azonban nem kell félteni. A legújabb, szupermodern lakásokból hiányzik a - konyha. Ahogyan az ismeretes. Helyette apró főzőfülke tapad egy előszobafalhoz, amelyben hűtőszekrényke és mikrohullámú sütő található. Nemrég egy lakásszemlém alkalmával érdeklődtem az új jelenség okáról. A lakást bemutató ügynökség alkalmazottja legyintett: "Uram, ki vezet ma háztartást?! Ki főzőcskézik? A lakó kilép délután ötkor a munkahelyről, felkap két adag készételt a szupermarketben, hazamegy, bedobja a mikrosütőbe, és két perc múlva a tévé előtt falatozik. Nincs pancs, mosogatás. És több helye van a lakásban. Hétvégeken pedig senki nem eszik otthon... Láthatja: tele vannak a bisztrók és vendéglők.

("9˘5") Az ausztrál impresszionista festészet eddigi legteljesebb kiállítása a victoriai Nemzeti Galériában. Közel háromszáz kép, nemcsak múzeumok, képtárak, intézmények gyűjteményéből, de magánnyűjtőktől és egyes megöröklött képek tulajdonosaitól kölcsönözve. Szerepel olyan munka is, amely még sohasem függött falon, a festőtől egyenesen a vevő ágya alá vagy padlására került, s csak most látta meg a napvilágot. Lenyűgöző tárlat.
    A képek nagy része jól ismert. Egyes darabok ausztrál nemzeti ikonok, a fiatal kontinens "lábraállásának" művészi dokumentumai, a civilizációtól érintetlen tájak, a korai telepesek, a birkanyírás aktusa, az iparosodás kezdetei. Az ausztrál festészet lényegében az impresszionizmussal indult a 19. század végén, amikor egy laza baráti körből álló fiatal festőcsoport tagjai a párizsi Salonnal lándzsát törő francia impresszionisták hatására színfoltokból alkották képeiket, emígy hadat üzenve az akadémikus festészetnek. A csoport tagjai - Arthur Streeton, Tom Roberts, Charles Conder, Frederick McCubbin - 1889 augusztusában kiállítást rendeztek egy festékszereket áruló kereskedés emeleti galériájában, főleg azért, hogy megismertessék a közönséggel az impresszionista festői módszert, s hogy provokálják - és reagálásra késztessék - a műkritikát. Mindkettő sikerrel járt: a tárlat képeit két héten belül eladták, és a kritikusok a párizsiakhoz hasonlóan jelentéktelen amatörizmusnak bélyegezték a munkákat.
    Ideje felfedni a "9˘5" cím hátterét. A festők nagy vásznak helyett kis, téglalap alakú dobozfedelekre festették képeiket, és a képek méretéről nevezték el a kiállítást. (Az angol eredetű hüvelyk-mérték, az inch, ebben az esetben megfelel kb 23˘13 cm-nek) A kis táblák közönséges cédrusfa szivardoboz-fedelek voltak, amelyeket egy ugyancsak festőbarát, bizonyos Louis Abraham szolgáltatott (csent?) szivarkereskedő apja raktárából. A csoport más festőket is meghívott szerepelni a tárlaton, de azok nem küldtek munkákat, és így a megnyitás előtti napokban arra döbbentek a csoport tagjai: nem lesz elég kép a rendelkezésre álló falrészeken. A négy festő szivardobozokkal, ecsetekkel és palettával felszerelve elindult a melbourne-i utcákon és - lázasan festeni kezdett. Az utca életét, épületeket, napkeltét és napnyugtát, esőt, ködöt, fényeket, mozgó alakokat. Ami "jött". A festett szivarfedelek egy része még nedves volt, amikor falra került.
    Az eredeti "9˘5" kiállításból most 65 kép szerepel a tárlaton. Látszólag sebtében mázolt színek, amelyek mégis izgatóan vibrálnak, s foltjaikkal megidézik a fénybe vagy homályba tűnő város alakzatait. Az impressziókat.

(Lábjegyzet) de inkább félszeg utóirat az előbbiekhez: pár száz méterre a Nemzeti Galériától látható egy másik tárlat: a New York-i Guggenheim múzeum modernjei. Rövid séta a szivardoboz-fedelektől az óriásvásznakig. A nyakizom erőpróbája, de némi szimbolika is belemagyarázható a megtett útba; a Melbourne-t kettészelő Yarra folyó feletti híd, amely öt perc alatt az impresszionizmus születésétől a posztmodernig vezeti az ember lépteit. Rothko, Kooning, Pollock, Warhol. Látható, hogy a második világháború után már nincsenek felfogható impressziók. Birkózás az Érthetetlennel, a figuratív ábrázolás részleges feladása, a festék önmeghatározó útja a monstre-vásznon, talán kiad valamit...

(Kiadók, fizessetek!) Az ausztráliai könyvkiadók először azt hitték, tréfa, ugratás: postán kaptak értesítést az "Angus and Robertson" könyvüzlet-lánc vezetőségétől, hogy amennyiben továbbra is polcaikon kívánják tartatni kiadványaikat, fizessenek 46 ezer dollárt a könyvek "tartásáért". 47 könyvkiadó - az üzletlánc ellátói! - kapott egyértelmű felszólítást azzal az ajánlattal megfejelve, hogy A&R hajlandó 30 perc időtartamáig terjedő megbeszélést biztosítani előzetes kérelem esetén minden egyes kiadónak. Éppen ez a gyerekes javaslat tette gyanakvóvá a kiadókat: az egész amolyan április elsejei tréfa. Hamarosan kiderült azonban, hogy halálosan komoly lépésről van szó. A felháborodás hullámai elöntötték a könyvvilágot.
    Az Angus and Robertson régi cég, nagyhírű könyvesek, 183 könyvesboltjuk az ausztráliai könyvforgalom 20 százalékát bonyolítja. Magyarázatuk szerint azért kényszerültek erre a lépésre, mert a kiadók kevésbé ismert és új szerzőinek könyvei jóval lassabban fogynak, mint az ismert íróké és aránytalanul több időt és helyet foglalnak el a polcokon, mint az kifizetődő volna. Az üzletlánc hasznát csökkentik a lassan fogyó könyvek, míg a kiadások egyre emelkednek. A&R ezért "racionalizálni" szándékozik ellátóinak számát, kiszűrni a kisebb kiadókat - ezzel nyilvánvalóan gáncsolva pályakezdő íróikat. A cég szóvivője - a rosszarcú kapitalizmus szellemében és modorában - még azt is hozzátette, hogy a könyvkiadók, akik nem hajlandók kiegyenlíteni a küldött számlát, a polcokon lévő kiadványaik eltávolítására számíthatnak, továbbá a jövőben mindenfajta üzleti tranzakciót megszüntetnek velük.
    Az Ausztrál Írószövetség felháborodottan tiltakozott a lépés ellen. Az ügyvezető igazgató, Jeremy Fisher felszólította a közönséget, hogy bojkottálják az A&R boltokat, és vásároljanak könyveket másutt. Az Ausztrál Könyvkiadók Szövetsége is csatlakozott a felháborodáshoz, minthogy a Szövetség 150 tagjának 70 százaléka kapott felszólítást a fizetésre.
    Szó se róla: a könyveladásra szakosított üzletláncoknak jelentős konkurrenciával kell számolniuk a piacon. Egyre több szupermarket dob piacra könyvet leszállított áron, s az internetes könyvvásárlás is érzékenyen érinti a szakmát. Ugyanakkor a kisebb, független könyvesboltok virágzó forgalmat bonyolítanak. Mi lehet a titok? Lehet, hogy az áru szeretete? Hogy a vásárlónak nem kell kosarat akasztani a karjára és tanácstalanul ácsorogni a könyvhalmok között, miközben az eladók szenvtelenül nézik a számítógép képernyőjét? Az igazi könyves érdekelt az üzletkötésben, barátságos és segítőkész, tud írókról és témákról, ajánl - jóformán a vásárló barátjául szegődik. Érti a szakmát. Meglehet, a "régi" kereskedelem értékeit skandálom, a kapitalizmus barátságos arculatát idézgetem. A nagyhírű Angus and Robertson is így kezdte valaha. Polcait előzékenyen bocsátotta írók, kiadók, vásárlók rendelkezésére. Talán a könyveladók szakmaszeretete, a megfelelő személyzet alkalmazása jobban menthetné a mai üzletlánc hajóját, mint a zsarolás?