|
|
A SZITAKÖTŐK TÁNCA
Abban az időben, amikor álműértők és hamis keletszakértők zaklatták
Mandelstamot, tehát a harmincas évek elején, a költő és felesége
Örményországba készült. Utazás előtt, mivel egészségi panaszai voltak,
Mandelstam ki akarta magát vizsgáltatni. Az orvos azonnal tovább küldte
a pszichiátriára. Mandelstam teszteket töltött ki, furcsa kérdésekre
válaszolt. A lélekbúvár energikusan, kertelés nélkül Nagyezsda szemébe
mondta, hogy férje mániás bolond: költőnek képzeli magát. Gyakori, hogy
szürke kis emberek költőnek, hadvezérnek, szentnek képzelik magukat,
voltaképpen banális állapot, csak az a bökkenő, hogy nem lehet belőle
kigyógyulni.
Apámnak szerencséje volt, időben kigyógyult képzelgéséből, igaz,
egyszerűbb fantáziáknak áldozott. A tizenkilencedik század utolsó
évtizedében apám öt- és tízéves kora között a kanizsai gyorsnak
képzelte magát, nem a masinisztának, ki a gőzöst igazítja, hanem az
elegáns, csillogó-villogó antropomorf vonatnak, amely óránként 80
kilométeres sebességgel száguld a Budapest-Siófok-Nagykanizsa
útvonalon. Ennyivel be is érte, a végtelenség után nem vágyódott, a
korszak nagy attrakciója, a repülés, amely két évvel fiatalabb öccsét
jóformán megőrjítette, őt nem izgatta, már negyedik elemista korában is
realista volt, s talán sejtette, hogy később, a matematika révén, amúgy
is szoros kapcsolatba kerül a végtelennel.
A Gugger-hegyen sétáltunk, a papám, a nővérem
meg én, szeptember negyedike volt, a nővérem tizenkettedik
születésnapja. A világegyetem, azaz a tér végtelenségéről
beszélgettünk. Minél jobban belemélyedtünk a témába, annál kevésbé
tudtam elképzelni azt a határtalan valamit, aminek sem eleje, sem vége.
Az egyik legokosabb ember szerint, akit Einsteinnek hívnak - mondta a
papám -, a végtelennek két megnyilvánulását ismerjük. Az egyik maga a
világegyetem. A másik az emberi butaság. A papám nevetett, a nővérem is
nevetett, csak úgy, utánzásból, a papám a megszámlálható és
megszámlálhatatlan végtelen fogalmáról mondott valamit, még jobban
összezavarodtam, mérges lettem, sírva kiabáltam, hogy hagyjanak békén,
ne beszéljenek hülyeségeket.
Akkoriban nagyon sértődékeny voltam, mert
zongoraművésznőnek képzeltem magam. Egy jókonysági koncerten léptem fel
a Szitakötők tánca
című kis darabbal. Tanárnőm nemcsak a műre tanított meg, de a
szitakötőkről is mesélt. Elmondta, hogy szárnyaik üvegszerűek, ha
mozgatják, leheletféle zörgést hallani, és ezt az alig érzékelhető kis
zajt nekem is elő kell állítanom néhány basszushanggal. Arra is
gondolnom kellett, hogy a szitakötők általában a napsugártól csillogó
víztükör fölött cikáznak a magasban. Gondoljak a napsugárra, szólított
fel a tanárnőm, és képzeletben cikázzak. Én ügyetlenkedtem, de ő
megmutatta, mit kell tennem, együtt cikáztunk a billentyűk fölött.
(Tanárnőm nagyon fiatal volt, ahogy akkoriban mondták, a származása
miatt nem koncertezhetett, de a háború után Európa sok országában a
nagyok között emlegették, még most, kilencvenkét éves korában is
fellép.) A szitakötők ragadozó állatok, mondta, vadul hajszolják
áldozataikat, rovarokat, lepkéket, legyeket falnak fel, nekem ezt a
vadságot is érzékeltetnem kell. A művecske rövid volt, míg játszottam,
elképzeltem a víztükör fölött cikázó lényeket, megtapsoltak, egy
ismeretlen öregasszony fölém hajolt és a fülembe súgta, hogy én egy
második Jámbor Ági leszek. De ki az első Jámbor Ági? Ismert
zongoraművésznő, mondták. Valaki megmutatta a fényképét, nem tetszett,
nem örültem, én a tanárnőmre akartam hasonlítani. Mindegy, eldőlt a
sorsom, művész leszek. Ettől kezdve többnyire merengve és titokzatosan
néztem magam elé, a kis Mozartról szóló könyveket bújtam, különösen
kíméltem a kezemet, megrezzentem minden hangos szótól vagy dübörgéstől,
a barátnőimet elkerültem, ha szóltak hozzám, szánakozó mosollyal
hallgattam, ok nélkül is sírva fakadtam, a művészlelkek általában ok
nélkül ontják könnyeiket, bravúrosan rongáltam családom hangulatát,
tanárnőm kénytelen volt erélyesen közbeavatkozni, megkérdezte, van-e
kedvem napi nyolc órát gyakorolni, mondtam, hogy nincs, ő is így
gondolta, helyeselt. Ezek után úgy döntöttem, biciklibajnoknő maradok.
Életem során azonban sokszor elképzeltem, még felnőttként is, hogy
titokban virtuóz zongorista vagyok, olykor hipp-hopp odaugrom a
zongorához, az emberek magukon kívül hallgatnak. Szánalmas képzelgés, a
valóságban később egy C-dúr skálát is alig tudtam lejátszani.
Kilencéves korában az ember egyértelmű,
egyszerű jelzésekre és magyarázatokra vágyik, védettségre. Ott és
akkor, a Gugger-hegy tetején a végtelenség fogalmát valószínűleg
túlságosan ijesztőnek találtam, gondolom, el akartam képzelni, de nem
tudtam elképzelni, gondolom, arcul csapott a horror vacui.
Könnyen lehet, hogy megsejtettem: a jó, langyos biztonság-érzés, amiben
mostanáig lubickoltam, immár örökre elvész. Évtizedek múlva egy Albert
Fuchs nevű bécsi szociológus egyes szám harmadik személyben írott
önéletrajzában (Bécsi polgárház 1910-ben) olvastam arról az
elveszett világról, amely néhány vonásában az általam is ismert idillt
idézte fel. "A ház a világ középpontján állt. Lakott benne egy kisfiú,
a középpont középpontja. A világ az ablakok előtt zúgott, odahordta
kincseit, és a kisfiú nyitott tenyerébe tette. Beláthatatlan
távolságban volt a világ, és mégis tévedhetetlenül jóakaratú volt. A
ház és akik benne éltek, mindig megvoltak, és úgy látszott, mindig is
meglesznek. Kívül állt az idő és a változás fogalmain." Ez persze
jellegzetesen első világháború előtti hangulat, mi pedig azon a
gugger-hegyi napon már nyakig voltunk a második világháborúban. 1942.
szeptember 4.: ez a nap emlékeimben a végtelenről szól és egy
csodaszép, fehér korcsolyacipőről, amit a nővérem a születésnapjára
kapott; különös nap és különös, különös éjszaka, akkor bombázta először
Budapestet a szovjet légierő, a közelünkbe is ledobtak egy bombát,
Zilahy Lajos villájára, csak az író kislánya és a nevelőnő tartózkodtak
otthon, mindketten meghaltak. Mi nem ismertük azt a lányt, de sokat
gondoltunk rá, sokat gondoltunk a halálra is, elképzeltük, hogy a lány
éppen kapkodta a holmiját, készült az óvóhelyre, és akkor az a
borzasztó robbanás. Ha meghalunk, átlépünk a végtelenbe, jelentette ki
pár nap múlva a nővérem, hogyhogy átlépni, hogyhogy a végtelenbe?
Hülyeségeket beszélsz, mondtam neki, te beszélsz hülyeségeket,
válaszolta, a végén összeverekedtünk, igazi hirig volt, karmolással.
Nyolcvanöt éves korában a papám nagyon beteg
lett, amikor felgyógyult, elhatározta, hogy megírja az életrajzát.
Komolyan vette a feladatát, szigorúan ragaszkodott a tényekhez, nem
képzelgett, nem tódított, volt miből kiindulnia, sok jegyzetet és
dokumentumot őrzött, az első világháborúban például naplót vezetett.
Kis kockás füzetekbe írt, mire legépeltük, háromszáz oldalnál is
nagyobb anyag lett. Egy idős mérnök memoárja. A Műegyetem kutatói
érdekesnek találták, megvették, és egy szépen bekötött példányt adtak
nekünk ajándékba. Addigra apám már kilencvenéves lett, bőrbe kötött
életrajzát meglepetésnek szántuk a születésnapjára. Amikor átadtuk,
mogorván kérdezte, mi ez. Emlékirat, válaszoltuk, a papám felcsattant,
hagyjuk békén, elege van az emlékiratokból, mind csupa hazudozás és
képzelődés. Valahogy rávettük, hogy legalább nézzen bele. Kinyitotta.
Nem volt nála szemüveg, én olvastam fel az első mondatot. "1890-ben
Székesfehérváron születtem. Születési bizonyítványomban Székesfehérvár
helyett ?Alba? volt beírva..." Adjuk oda a szemüvegét, mondta.
Odaadtuk, olvasott. Pár perc múlva megszólalt: "úgy látszik, ez a pasas
tényleg nem hazudik, ki ez?" Már az első oldal aljára ért, amikor
felismerte saját magát.
BÍRÓ ZSUZSA
|