←Vissza

 
 
 
 
 
 

Jámborné Balog Tünde
NELKÓ NÉNI FAZEKA

Proust óta jól tudja író és olvasó, hogy az emlékképek felidézésében a tárgyaknak, ízeknek, illatoknak mekkora szerepük van, hogy képesek elénk varázsolni a múltat, elevenebben és gazdagabban, mint az valaha is volt. Teába mártott sütemény, aranyszín folyadék szívódik belé, kesernyés gőze száll, az emlékezés - ó idő szaga hangaszálak, odeur du temps szól közbe a halott költő -, és az eliramló élet esszenciája illatszerré szelídül egy harmadik kézen, a l?air du temps sejtelmes párájává az éjjeliszekrényen felejtett flakon körül - tetején matt üvegből formált galambpár.
    Nelkó néni fazeka a maga földhözragadt valóságában látszólag igen messze van a prousti regényfolyamot elindító, minden bizonnyal kecses teáscsészétől - hát még Apollinaire versétől és Nina Ricci szerelmes galambjaitól! -, ámde hasonló a szerepe: amíg kavargatom a benne rotyogó krumplistarhonyát, eszembe juttatja egykori tulajdonosát. Nelkó néni por és hamu immár, de ha előveszem fazekát, netán drótszivaccsal súrolom, azonnal megjelenik, és sajnálkozó pillantásokkal méregeti reménytelen küzdelmemet az odaégett zsíros fekete kéreggel: neki semmi sem lenne eltüntetni róla, a kisujjában van a háztartásban előforduló malőrök helyrehozásának valamennyi trükkje az elsózott leves megmentésétől a majonéz összeugrásának megakadályozásáig; az ő konyháján különben sem fordult elő ilyesmi, sparheltjén nem futott ki tojásleves, nem kozmált oda tarhonya, ragyogott nála minden. Nelkó néni remekül gazdálkodott idővel, munkával, pénzzel, mindig volt készen aprósüteménye, a legjobb zserbót ő sütötte a családban, jegyzi meg Z., gyerekkori ízek szakértőjeként, ám jelenkori célzattal.
    Soha nem szaladt szem a harisnyáján, jól szabott szoknyája nem vetett ráncot, frizurája frissen ondolált, és nyolcvanévesen is adott magára: ágya mellett Nina Ricci parfümöt találtak halálhírére hazautazó lányai, nahát, Nellikénk még most is meg tud lepni minket, tulajdonképpen égbe kiáltó igazságtalanság, hogy egy ócska lábos emlékeztessen rá, amiről - bevallom: az én hibámból - a zománc is le van verve itt-ott, bár - miként az említett edény - a hölgy sem volt teljesen makulátlan.
    Minden családban akad egy-két hulla a szekrényben, és bizony, Nelkó néni is őrizte a maga titkát, ő sem volt olyan tökéletes, mint ahogy látszott, egy egészen kicsike folt - erről természetesen mindenki tudott, de úgy tett, mintha nem tudna - ott rejtőzött szeplőtelenné kendőzött múltjában, és számomra éppen ez tette őt elviselhetővé; az ifjúságát beárnyékoló botlás közelebb vitt hozzá, enyhítette nyomasztó magabiztosságát, amellyel azonnal megtalálta az alkalomhoz és helyzethez passzoló, megfellebbezhetetlen szentenciát. Aki nem dolgozik, ne is egyék, kerülte ki nagy ívben a templomkapuban csúszó-mászó lábatlan koldust, Z.-ről pedig azt vágta egyszer a szemembe, hogy régóta a család szégyene. Mérgében mondta ugyan, de akkor is mély sebet ütött fiatal szívemen, sőt - és ez volt a rosszabb - az igazságérzetemen. Övön aluli ütés volt ám, drága Nelkó néni, Z. múltbéli ügyére célozni, nem ő tehetett arról, hogy lecsapott rá és vagy húsz fiatal társára az új rend vasökle.
    Életének abban a szakaszában, amikor a szerencsétlen megjegyzés elhangzott, Z. cserépkályhák építésével foglalkozott, összetologatott és lepedőkkel letakart bútorai között Nelkó néni ez ügyben várta, ám hiába: Z., mint a legtöbb iparos azokban az években, hadilábon állt az idővel, rendszerint nem érkezett meg, amikorra ígérte, vagy ha oda is ért, valami - mondjuk egy vödör homok vagy néhány samott-tégla - biztosan hiányzott, mert akkorra ugyan nagy vonalakban kiszámítható lett az élet, a rendszer börtönök helyett a termelő munkába irányította üldözötteit, az épülő szocializmus ördöge azonban a részletekben bújt meg.
    Mostanában már nem szokás kimustrált, ütött-kopott edényeket használni, a legtakarékosabb asszonyok is könnyű szívvel vetik szemétre kicsorbult szerelmeikkel együtt, engem azonban nem visz rá a lélek, hogy megváljak Nelkó néni fazekától, mint ahogy dédanyám rádliját, anyám kilyukadt vágódeszkáját, anyósom gyíklesővé koptatott kenyérvágó kését is használom
- kár folytatni, Édesvica nagynénémtől örökölt kredencem tele van ilyen valaha valakié volt holmival -, nem mintha spórolós lennék, inkább a tárgyakhoz nőtt emlékekhez ragaszkodom, nem szeretnék végleg elszakadni egykori tulajdonosaiktól, vagy akiket eszembe juttatnak.
    Rakosgatok egy kislábost is, vándor drótostót foltozta meg a háború után, szép nyári napon. Fazekat drótoznyi!, hangzott el házunkig dallamos kiáltása a szomszéd utcából, azután maga is feltűnt a sarkon, körülötte ugrált a környék minden gyereke. Vékony, nyurga fickó volt, műhelye bőrszíjas faládában a hátán, vásott szalmakalapját, elrongyolódott bocskorát, s belőle kikandikáló lábujját szürkére festette az út pora, behörpölte nagymama rántott levesét, azután fényes pléhfoltokat kanyarintott lyukas fazekaira. Azt hittem, ezüstből vannak, a napsugár gellert kapott a kerek flekkeken és szemembe tűzött. Kósza sugarak, eltévedt fénynyilak, ugyan hány fényévnyi messzeségben jártok? jut eszembe néha, és akkor valami távoli csillagról visszapattanva úgy elvakítanak, hogy szemem könnybe lábad, mi van, te sírsz? néz föl Z. az újságjából szipogásomra, á, dehogy, csak eszembe jutott a drótostót nagymama udvarában.
    Nelkó néni hagyatékában nem volt foltozott vájdling, sem csorba porcelán, vidd el nyugodtan, amire szükséged van, mi már válogattunk, a maradékért meg jön az ószeres, biztattak lányai a temetés után. Akkor emeltem le a polcról ezt az újnak tetsző, lábosnak magas, fazéknak alacsony edényt - régen, a háború előtt kezdtek gyártani ilyeneket, a hangosfilmekkel meg a kombinált szobával egyszerre jöttek divatba a nehéz öntöttvas lábosok után -, és találtam tucatnyi hullámos szélű, teljesen ép porcelántányért is. Mi is ilyet használtunk hétköznap, a miénket azonban ripityára törték a felszabadítók nagymama virágos teáskannájával együtt, de lám, itt minden megmaradt, mintha Nelkó néni konyhája fölött nem viharzott volna át a huszadik század, a falvédőn együgyű mosollyal tesz gőzölgő tálat bajszos férje elé a szálöltéssel hímzett menyecske, Ki az urát szereti, jó vacsorát főz neki felirat öleli körül. Éppen meg akarom kérdezni, hogy elvihetem-e azt is, de akkor idősebbik lányának hunyorgó pillantása megakad a hímzett idillen, jaj, ezt nem hagyom itt mondja, gyerekkoromban is megvolt, mindig azt hittem, hogy az ott apa meg anya, és a kis szarkalábkoszorúk vibrálni kezdenek a szeme körül. Azt mondod, sírt?, csodálkozik Z., nem értem, miért, gyerekkorában ő volt náluk a fekete bárány, Nelkó néni rajta verte le a szégyenét.
    Az idősebbik lány furcsán ropogtatja az r-eket és hadar egy kicsit, olyan a hangja, mint egy kislányé, hiába vannak felnőtt unokái, nagy, barna szemével bájosan bandzsít hozzá. Szakasztott úgy néz, mint az apja, mondja Z., és eszébe jut, hogyan osztotta meg unokanővére annak idején elemista korukban vele és öccsével a titkot. Én nem úgy születtem ám, mint tik! Tudjátok meg, én úgy lettem, hogy apa kicsalta anyát a műhelybe, és... - és itt megállt egy pillanatra, részben a hatás kedvéért, részben mert futott a hírrel az iskolától hazáig és kifulladt, azután kivágta a vaskereskedő lányától hallott ismeretlen szót, ami pőrén és tömören leírta, hogy mit művelt az asztalossegéd a főnök úr kisaszszonylányával egy forgáccsal teli gyalupadon.
    Várjuk az ócskást a díszeitől megfosztott lakásban. Nelkó néni akkor költözött ide, amikor sikerült eladni a húgával közösen birtokolt apai házat. Itt van az is, ebben az utcában, egy sarokkal arrébb, a várost kelet-nyugati irányban átszelő főúton, vadonatúj, fényes portálja mögött mostanában ezüstmetál Citroëneket árulnak. A felismerhetetlenségig átalakították, pedig szép, szecessziós üzletház volt, homlokzatát elegáns ívű stukkódíszek indázták, kacskaringóikkal körülfutva a vakolatból kidomborodó, városszerte jól ismert nevet, Nelkó néni apjáét és a bútorház feliratot. Középen fedett kapubejárat osztotta ketté az épületet, egyik oldalán tágas csarnok nyúlt el földig üveges kirakatokkal, másik felében sokszobás lakás, derékszögben megtörő, hosszan hátrafutó, üvegezett verandával, e nélkül nem építettek polgár- vagy nagygazdaházat a városban. Ez a vadszőlővel befuttatott, szellős és hűvös helyiség volt tavasztól őszig a ház legkellemesebb helye, vesszőből font garnitúrával berendezve. Az öblös karosszékek ülőpárnáin gobelinvirágok - kékliliomok - nyíltak, a majolikavázában eleven íriszek vagy rózsák pompáztak, és illatukat mélyen beszívva ott ábrándozott a tizenhét esztendős Nelkó a Vasgyáros vagy egy Courths-Mahler-regény fölött, de csak délután, mert délelőttjei háztartási teendőkkel teltek el, akkor tanulta meg az anyja mellett mindazt, amivel később annyira lenyűgözött.
    Tulajdonképpen délután sem ábrándozott. Sokkal gyakorlatibb észjárást örökölt az apjától és olvasásra is ritkán fanyalodott, a könyv csupán alibi volt számára, hogy feltűnés nélkül szemmel tarthassa az udvart a futkározó inasokkal, műhelyből raktárba, raktárból üzletbe siető segédekkel, kivált egyetleneggyel, azzal a sötéthajúval, aki úgy emelgette a colos deszkákat, mintha papírból lennének. Nelkó látszólag elmerült az olvasásban, valójában terveket szőtt, és még azon a nyáron valóra is vált minden elképzelése, sőt, több is, olyan dolgok estek meg vele, amikről egyetlen sort sem írtak az érzelmes regények szerzői, izgalmas édességük azonban felülmúlta minden várakozását, az pedig, hogy némi hiba csúszott a kivitelezésbe, csupán tapasztalatlanságának tudható be.
    Hosszú és forró volt a nyár és simogatóan langyos, gyümölcsérlelő ősz követte. Nelkó mind messzebb sodródott a végtelennek tetsző nappalok és rövid éjszakák árján, amikor azonban az utolsó rózsát megcsípte a dér a lépcső melletti virágágyban, és az első hópelyhek átvitorláztak az udvaron, hirtelen rosszullét tört rá, és felkavarodó gyomorral szaladt ki a mosókonyhába. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele, a cselédlány világosította fel, az egyetlen a házban, aki észrevette a kisasszony mesterkedéseit. Szólni kell a mamájának, tanácsolta a lány, de Nelkó halogatta a vallomást, mint a keserű orvosság bevételét a kisgyerek, talán a csodában reménykedett mindaddig, míg a szoknyája elől rövidülni, szép, karcsú dereka vastagodni nem kezdett.
    Kegyetlenül kemény tél járt az édes ősz nyomában, és a fagyos, fekete hajnalokon Nelkó émelygéssel küszködve kecmergett ki az ágyból, hogy felsúrolja a folyosó kőpadlóját. Az apja ezt eszelte ki büntetésnek, hallgatom a minden régi dologra pontosan emlékező Z.-t, akinek nincs szüksége a prousti mechanizmusra. Nelkónak térdepelve kellett csúszkálni a jéghideg kövön, kezébe beleütött a hideg, ezer tű szurkálta elgémberedett ujjait, miközben vad fergetegek zörgették a tetőt, és ha kivitte a vödröt, nedves keze egy pillanat alatt odafagyott a kilincshez. Anyja bent sírt a hálószobában - hiába próbálta jobb belátásra bírni az urát -, a cselédlány sajnálkozva nézte, ne úgy csavarja kisasszony, emígy könnyebb, mutatta, és lopva kis fazék forró vizet lötytyintett a zúzmarás vödörbe, de az apja nem ismert pardont, szégyent hozott a fejemre, hát vezekeljen!
    Az élet persze nem állt meg a botrány miatt, az udvar közepén álló műhely fűrészgépei, gyalupadjai mellett három napig tartott a szenzáció, a városban valamivel tovább, azután már csak az inasok sutyorogtak, ha meglátták a gömbölyödő Nelkót vizet merni a felmosáshoz, és soha nem derült ki, hogy a jeget ki töri be a nagy esővizes hordó tetején minden hajnalban, ne annak a szegény lánynak kelljen még azzal is bajlódnia, pedig a főnök úr kirúgással fenyegette az ismeretlen illetőt. Bezzeg a másik vétkest, mert, ugye, ahhoz a dologhoz ketten kellenek, nem zavarta el. Igaz, hogy amikor kipattant a titok, botjával esett neki a gazembernek és azt kiabálta, pusztulj a szemem elől!, de hamar megjuhászodott, és egy hét múlva visszafogadta legjobb segédjét, a műhelyfőnöki rang várományosát; igen jó asztalos volt ugyanis, intarziáinak csudájára jártak a többi mesterek, és példás rendet tartott a műhelyekben. Ahol feltűnt lomha járású, zömök alakja, abbamaradt a beszéd, és úgy siklott a gyalu a deszkán, mint előző télen a főnök úr lánya a folyó jegén. Az első segéd akkor messziről, a partról bámulta a hajladozó, szabályos nyolcasokat leíró alakot, ő nem korcsolyázott, ilyen úri passziókra náluk nem tellett, nagy volt a család, a bérét hazaadta az apjának, s úgy kellett visszakuncsorogni szombat este a pohár sörre valót.
    Ha elkészült egy csontszínűre lakkozott, girlandokkal díszített lányszoba- vagy tölgyleveles, sötétre fényezett úriszobabútor, a segédek és inasok hada gumikerekű kiskocsin, darabonként szállította a megrendelőhöz, és a tükrös ajtajú hármasszekrényt vagy metszett üvegű vitrint az első segéd is elkísérte, nehogy baj érje útközben, megrepedjen az üveg, vagy megkarcolódjék a politúr.
    A kapu alatt gyakran álltak úri fogatok, kint az utcán is várakozott egy-egy stráfkocsi, a püspöki uradalom és a környékbeli birtokosok állandó megrendelők voltak. Raktárra is gyártottak divatos jugend stílben szalon- és ebédlőgarnitúrákat, és a belső raktárban akkurátusan összerakva, ponyvával letakarva készen várt Nelkó kelengyéje, csupán a megfelelő partit kellett hozzá megtalálni, természetesen úriembert, de volt rá idő, hiszen még gyerek, ráér férjhez menni. Közben Nelkó befejezte a polgárit, kijárta a tánciskolát, végigtáncolta első bálját, és fiatal, megyei tisztviselők legyeskedtek körülötte. Ruháját, azt a habos, rózsaszín muszlincsodát a Bauer lányok varrták a város első ruhaszalonjában, az én leányom legyen a legszebb!, és ebben a ruhában festette le a később nagy karriert befutó Rudnay-növendék. Mindez hízelgett Nelkó hiúságának, de ha az apja nem volt a közelben, a verandaajtó félrehúzott függönye mellett azonnal feltűnt fehér, szív alakú arca, hogy seprűs szempillája alól az udvart pásztázza, hátha meglátja az első segédet és elkapja sóvár pillantását. Sötét, olajosan fénylő szeme volt az első segédnek, kis, sárga szikrák pattantak ki belőle, sütöttek, ahol hozzáértek, és ha kint az udvaron szembetalálkoztak, Nelkó elakadó lélegzettel hátralépett, nehogy lángot vessen a szoknyája.
    
A különálló, emeletes műhelyépületben alkonyatkor véget ért a munka. Az inasok tettek-vettek még egy darabig, ne hagyd szét, az istenedet, mert letöröm a derekadat, zengett az első segéd érces hangja - Nelkó mindig beleborzongott -, és a langaléta sihederek rémülten iszkoltak el a közeléből, jól ismerték a keze súlyát: ha meglegyintett valakit, az a második pofont a faltól kapta, igyekeztek hát elvágólag rakni a ragyogóra törölt szerszámokat, mind egy szálig zsákba szedni a forgácsot, és utolsó szemig összesöpörni a fűrészport. Mire a nagyház sarka fölött megjelent a fényes Esthajnalcsillag, az inasok helyrerakták a seprűket és eltakarodtak, csupán a friss forgács és a firnájsz fájintos szaga kóválygott tovább az üres műhelyekben, a kiglancolt udvaron a farakások között, hajnalra azonban elverte a harmat, szétfújta a szél, csak Nelkó bőrén maradt meg, beleivódott a pórusaiba, a hajszálaiba, a ruhája rostjaiba; vitte magával az asztalosműhely illatát, mikor éjnek idején visszalopózott a házba.
    Ott mászott be Nelkó nénihez nagyapám segédje, mutatta meg a valahai lányszoba ablakát az utcáról barátnőm, Nelkó néni unokahúga, aki másképp hallotta a történetet, bár a lényeget illetően nem volt különbség, végül is mindegy, hogy a műhelyben vagy odabent került sor a titkos találkákra, a baj megesett, és amikor kiderült, már nem volt mit tenni, a város ismert nőorvosa nem vállalta a jódinjekciót. Szép kis botrány lehetett, mondta a barátnőm, szegény Nelkó néni!
    
Az ablakon nem látszott semmi különös, olyan volt, mint a többi, a hajdani légyottok forgácsillatú emléke nyomtalanul eltűnt róla, de azért mindig felnéztem, ha arra jártam, odabent azonban nem moccant semmi. Nelkó néni szobái kulcsra zárt ajtók mögött várakoztak, ő maga a háború után, amikor az urát eltűntté nyilvánították, elment a városból a lányaihoz, és csak halottak napja táján jött haza egy hétre, letörölni a port az intarziarózsákról és friss naftalint tenni a szekrényekbe. Olyankor néha láttam, fekete télikabátján rókaprémmel, mint egy francia pasztell lebegett át a ködös Kálvária utcán a temető felé, hogy lesöpörje a családi sírbolt gránitlapjáról az aranysárga juharleveleket, és az anyja felőli vázában elrendezze krizantémjait a kőgalambok szárnyai alatt.
    Ilyenkor meglátogatta a rokonokat is, udvariasan megdicsérte anyósom és a többi sógornő süteményeit, amelyek természetesen a poros nyomába sem értek az övéinek, és felvette a neki járó bérleti díjat. Barátnőm ügyvéd apja - Nelkó néni másik ági sógora - ugyanis kiügyeskedte, hogy a ház és a háború után kifosztott műhely elkerülje az államosítást. Akkor, a nagy zűrzavarban megfeledkeztek róla, és később senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ekkora ingatlan magántulajdonban lehet.
    A korszak az épületeket ugyanúgy megnyomorította, mint az emberek lelkét, a hajdani bútorház is megsínylette a változásokat. Vállalatok, szövetkezetek vették bérbe, és botcsinálta vezetőik az új világ építését rombolással kezdték. Berakott ablakok, sebtében felhúzott válaszfalak, bedeszkázott kirakat, félig leszakadt, kitámasztott kapuszárny, letépett kilincs jelezte ezt az újfajta hozzáállást, és a kollektivizmus szelleme korhadt ládákat és rothadó zöldséghalmokat hagyott szanaszét az udvaron, remélem, apám látja ezt odaátról, és forog a sírjában, gondolta Nelkó néni elégedetten, és magas sarkain átgázolt a sáros, itt-ott lótrágyával borított kapualjon. Nellikénk soha nem bocsátott meg nagyapának, kommentálták lányai, egy szál virágot se vitt a sírjára soha.
    A krumplistarhonya még fő, tégy bele egy fél kockacukrot, jobban kijön az íze, tanácsolja Nelkó néni, és nem siet vissza a családi sírboltba, ahová az ő urnája is került - természetesen az anyja oldalára - , előveszi finoman cizellált ezüst pudriéját, belenéz parányi tükrébe és egy rózsaszínű pamaccsal megütögeti az orra hegyét. Lehúzkodja divatos pulóverét, ezeknek fél kenyere az öltözködés, hallom az anyósom hangját, és most is, mint mindig, irigységgel vegyes megrovás cseng ki belőle. Természetesen sógornőjéről és lányairól beszél, mindenük a ruha, meg a pucc, inkább nem esznek, csak öltözködhessenek, és néha még Nelkó hajdani érzéseinek őszinteségét is kétségbe vonja, tudod, egy könynyet se ejtett az öcsénk halálhírére, pedig azt se tudjuk, hol esett el szegény, de azután hozzáteszi, hogy azért hű maradt hozzá, nem ment újra férjhez.
    
Nelkó fővárosi rokonoknál szülte meg a gyerekét, és amint világra jött, dajkaságba adták, falura, az apja ugyanis nem tett le róla, hogy úriember férjet vesz a lányának. Igaz, hogy megesett, de ismerek én olyat is a megyei urak közül, aki piroslámpás házból nősült, magyarázta a feleségének, ha pénzed van, becsületed is van, morogta félálomban, és nemsokára felhangzott elégedett horkolása, ám akármilyen bölcsen tervezte el a jövőt, a lányát kihagyta a számításból, Nelkó okult a történtekből; nem követte el még egyszer ugyanazt a hibát, bár hazatérte után is csaknem minden éjjel kiszökött a forgács- és terpentinszagú műhelybe - vagy a műhelyfőnök úr mászott be hozzá azon a bizonyos ablakon, ahogy a barátnőm mesélte -, de már tudta, mit kell tennie, nehogy még egy gyereket szüljön lányfejjel. Csak az apját fenyegette meg az újabb zabigyerek világra hozásával, ha nem engedi ahhoz menni, akit szeret. Szerelem? ki beszél itt szerelemről? most házasságról van szó, mordult rá az öreg, hát éppen ez az, vágta rá szemtelenül Nelkó, akkor beszéljünk a házasságról, és pár hónapnyi huzavona után az apja végül beadta a derekát.
    Közben elkészül a krumplistarhonya. Megkóstolom, és magamban elismerem, hogy Nelkó néninek igaza volt azzal a cukorral, bár a saját receptem szerint beledarabolt zöldpaprika és paradicsom is jót tett neki. Elégedetten kavarok rajta egy utolsót, és elzárom a gázt, de későn, a fakanál megakad az alján. Odakozmált, állapítja meg Nelkó néni enyhe kárörömmel, azonnal öntsd át egy másik lábosba, de ki ne kapard azt, ami leégett!
    
Kintről zörgés hallatszik, kulcs fordul a zárban, kapu csapódik, Z. érkezik haza. Nelkó néni alakja cseppet sem sietősen halványodni kezd, búcsúzóul azonban ellát egy utolsó tanáccsal, nehogy szólj az uradnak, a férfiak nem veszik észre, ha kozmás az étel, az anyjuk főztjére emlékezteti őket.