|
|
Jámborné Balog Tünde
NELKÓ NÉNI FAZEKA
Proust óta jól tudja író és olvasó, hogy az emlékképek felidézésében a
tárgyaknak, ízeknek, illatoknak mekkora szerepük van, hogy képesek
elénk varázsolni a múltat, elevenebben és gazdagabban, mint az valaha
is volt. Teába mártott sütemény, aranyszín folyadék szívódik belé,
kesernyés gőze száll, az emlékezés - ó idő szaga hangaszálak, odeur du temps szól közbe a halott költő -, és az eliramló élet esszenciája illatszerré szelídül egy harmadik kézen, a l?air du temps sejtelmes párájává az éjjeliszekrényen felejtett flakon körül - tetején matt üvegből formált galambpár.
Nelkó néni fazeka a maga földhözragadt
valóságában látszólag igen messze van a prousti regényfolyamot
elindító, minden bizonnyal kecses teáscsészétől - hát még Apollinaire
versétől és Nina Ricci szerelmes galambjaitól! -, ámde hasonló a
szerepe: amíg kavargatom a benne rotyogó krumplistarhonyát, eszembe
juttatja egykori tulajdonosát. Nelkó néni por és hamu immár, de ha
előveszem fazekát, netán drótszivaccsal súrolom, azonnal megjelenik, és
sajnálkozó pillantásokkal méregeti reménytelen küzdelmemet az odaégett
zsíros fekete kéreggel: neki semmi sem lenne eltüntetni róla, a
kisujjában van a háztartásban előforduló malőrök helyrehozásának
valamennyi trükkje az elsózott leves megmentésétől a majonéz
összeugrásának megakadályozásáig; az ő konyháján különben sem fordult
elő ilyesmi, sparheltjén nem futott ki tojásleves, nem kozmált oda
tarhonya, ragyogott nála minden. Nelkó néni remekül gazdálkodott
idővel, munkával, pénzzel, mindig volt készen aprósüteménye, a legjobb zserbót ő sütötte a családban, jegyzi meg Z., gyerekkori ízek szakértőjeként, ám jelenkori célzattal.
Soha nem szaladt szem a harisnyáján, jól
szabott szoknyája nem vetett ráncot, frizurája frissen ondolált, és
nyolcvanévesen is adott magára: ágya mellett Nina Ricci parfümöt
találtak halálhírére hazautazó lányai, nahát, Nellikénk még most is meg tud lepni minket,
tulajdonképpen égbe kiáltó igazságtalanság, hogy egy ócska lábos
emlékeztessen rá, amiről - bevallom: az én hibámból - a zománc is le
van verve itt-ott, bár - miként az említett edény - a hölgy sem volt
teljesen makulátlan.
Minden családban akad egy-két hulla a
szekrényben, és bizony, Nelkó néni is őrizte a maga titkát, ő sem volt
olyan tökéletes, mint ahogy látszott, egy egészen kicsike folt - erről
természetesen mindenki tudott, de úgy tett, mintha nem tudna - ott
rejtőzött szeplőtelenné kendőzött múltjában, és számomra éppen ez tette
őt elviselhetővé; az ifjúságát beárnyékoló botlás közelebb vitt hozzá,
enyhítette nyomasztó magabiztosságát, amellyel azonnal megtalálta az
alkalomhoz és helyzethez passzoló, megfellebbezhetetlen szentenciát. Aki nem dolgozik, ne is egyék, kerülte ki nagy ívben a templomkapuban csúszó-mászó lábatlan koldust, Z.-ről pedig azt vágta egyszer a szemembe, hogy régóta a család szégyene. Mérgében mondta ugyan, de akkor is mély sebet ütött fiatal szívemen, sőt - és ez volt a rosszabb - az igazságérzetemen. Övön aluli ütés volt ám, drága Nelkó néni, Z. múltbéli ügyére célozni, nem ő tehetett arról, hogy lecsapott rá és vagy húsz fiatal társára az új rend vasökle.
Életének abban a szakaszában, amikor a
szerencsétlen megjegyzés elhangzott, Z. cserépkályhák építésével
foglalkozott, összetologatott és lepedőkkel letakart bútorai között
Nelkó néni ez ügyben várta, ám hiába: Z., mint a legtöbb iparos azokban
az években, hadilábon állt az idővel, rendszerint nem érkezett meg,
amikorra ígérte, vagy ha oda is ért, valami - mondjuk egy vödör homok
vagy néhány samott-tégla - biztosan hiányzott, mert akkorra ugyan nagy
vonalakban kiszámítható lett az élet, a rendszer börtönök helyett a
termelő munkába irányította üldözötteit, az épülő szocializmus ördöge
azonban a részletekben bújt meg.
Mostanában már nem szokás kimustrált,
ütött-kopott edényeket használni, a legtakarékosabb asszonyok is könnyű
szívvel vetik szemétre kicsorbult szerelmeikkel együtt, engem azonban
nem visz rá a lélek, hogy megváljak Nelkó néni fazekától, mint ahogy
dédanyám rádliját, anyám kilyukadt vágódeszkáját, anyósom gyíklesővé
koptatott kenyérvágó kését is használom
- kár folytatni, Édesvica nagynénémtől örökölt kredencem tele van ilyen valaha valakié volt
holmival -, nem mintha spórolós lennék, inkább a tárgyakhoz nőtt
emlékekhez ragaszkodom, nem szeretnék végleg elszakadni egykori
tulajdonosaiktól, vagy akiket eszembe juttatnak.
Rakosgatok egy kislábost is, vándor drótostót foltozta meg a háború után, szép nyári napon. Fazekat drótoznyi!,
hangzott el házunkig dallamos kiáltása a szomszéd utcából, azután maga
is feltűnt a sarkon, körülötte ugrált a környék minden gyereke. Vékony,
nyurga fickó volt, műhelye bőrszíjas faládában a hátán, vásott
szalmakalapját, elrongyolódott bocskorát, s belőle kikandikáló lábujját
szürkére festette az út pora, behörpölte nagymama rántott levesét,
azután fényes pléhfoltokat kanyarintott lyukas fazekaira. Azt hittem,
ezüstből vannak, a napsugár gellert kapott a kerek flekkeken és
szemembe tűzött. Kósza sugarak, eltévedt fénynyilak, ugyan hány fényévnyi messzeségben jártok? jut eszembe néha, és akkor valami távoli csillagról visszapattanva úgy elvakítanak, hogy szemem könnybe lábad, mi van, te sírsz? néz föl Z. az újságjából szipogásomra, á, dehogy, csak eszembe jutott a drótostót nagymama udvarában.
Nelkó néni hagyatékában nem volt foltozott vájdling, sem csorba porcelán, vidd el nyugodtan, amire szükséged van, mi már válogattunk, a maradékért meg jön az ószeres,
biztattak lányai a temetés után. Akkor emeltem le a polcról ezt az
újnak tetsző, lábosnak magas, fazéknak alacsony edényt - régen, a
háború előtt kezdtek gyártani ilyeneket, a hangosfilmekkel meg a
kombinált szobával egyszerre jöttek divatba a nehéz öntöttvas lábosok
után -, és találtam tucatnyi hullámos szélű, teljesen ép
porcelántányért is. Mi is ilyet használtunk hétköznap, a miénket
azonban ripityára törték a felszabadítók nagymama virágos
teáskannájával együtt, de lám, itt minden megmaradt, mintha Nelkó néni
konyhája fölött nem viharzott volna át a huszadik század, a falvédőn
együgyű mosollyal tesz gőzölgő tálat bajszos férje elé a szálöltéssel
hímzett menyecske, Ki az urát szereti, jó vacsorát főz neki felirat öleli körül. Éppen meg akarom kérdezni, hogy elvihetem-e azt is, de akkor idősebbik lányának hunyorgó pillantása megakad a hímzett idillen, jaj, ezt nem hagyom itt mondja, gyerekkoromban is megvolt, mindig azt hittem, hogy az ott apa meg anya, és a kis szarkalábkoszorúk vibrálni kezdenek a szeme körül. Azt mondod, sírt?, csodálkozik Z., nem értem, miért, gyerekkorában ő volt náluk a fekete bárány, Nelkó néni rajta verte le a szégyenét.
Az idősebbik lány furcsán ropogtatja az r-eket
és hadar egy kicsit, olyan a hangja, mint egy kislányé, hiába vannak
felnőtt unokái, nagy, barna szemével bájosan bandzsít hozzá. Szakasztott úgy néz, mint az apja, mondja Z., és eszébe jut, hogyan osztotta meg unokanővére annak idején elemista korukban vele és öccsével a titkot. Én nem úgy születtem ám, mint tik! Tudjátok meg, én úgy lettem, hogy apa kicsalta anyát a műhelybe, és... -
és itt megállt egy pillanatra, részben a hatás kedvéért, részben mert
futott a hírrel az iskolától hazáig és kifulladt, azután kivágta a
vaskereskedő lányától hallott ismeretlen szót, ami pőrén és tömören
leírta, hogy mit művelt az asztalossegéd a főnök úr kisaszszonylányával
egy forgáccsal teli gyalupadon.
Várjuk az ócskást a díszeitől megfosztott
lakásban. Nelkó néni akkor költözött ide, amikor sikerült eladni a
húgával közösen birtokolt apai házat. Itt van az is, ebben az utcában,
egy sarokkal arrébb, a várost kelet-nyugati irányban átszelő főúton,
vadonatúj, fényes portálja mögött mostanában ezüstmetál Citroëneket
árulnak. A felismerhetetlenségig átalakították, pedig szép, szecessziós
üzletház volt, homlokzatát elegáns ívű stukkódíszek indázták,
kacskaringóikkal körülfutva a vakolatból kidomborodó, városszerte jól
ismert nevet, Nelkó néni apjáét és a bútorház
feliratot. Középen fedett kapubejárat osztotta ketté az épületet, egyik
oldalán tágas csarnok nyúlt el földig üveges kirakatokkal, másik
felében sokszobás lakás, derékszögben megtörő, hosszan hátrafutó,
üvegezett verandával, e nélkül nem építettek polgár- vagy
nagygazdaházat a városban. Ez a vadszőlővel befuttatott, szellős és
hűvös helyiség volt tavasztól őszig a ház legkellemesebb helye,
vesszőből font garnitúrával berendezve. Az öblös karosszékek ülőpárnáin
gobelinvirágok - kékliliomok - nyíltak, a majolikavázában eleven
íriszek vagy rózsák pompáztak, és illatukat mélyen beszívva ott
ábrándozott a tizenhét esztendős Nelkó a Vasgyáros vagy egy
Courths-Mahler-regény fölött, de csak délután, mert délelőttjei
háztartási teendőkkel teltek el, akkor tanulta meg az anyja mellett
mindazt, amivel később annyira lenyűgözött.
Tulajdonképpen délután sem ábrándozott. Sokkal
gyakorlatibb észjárást örökölt az apjától és olvasásra is ritkán
fanyalodott, a könyv csupán alibi volt számára, hogy feltűnés nélkül
szemmel tarthassa az udvart a futkározó inasokkal, műhelyből raktárba,
raktárból üzletbe siető segédekkel, kivált egyetleneggyel, azzal a
sötéthajúval, aki úgy emelgette a colos deszkákat, mintha papírból
lennének. Nelkó látszólag elmerült az olvasásban, valójában terveket
szőtt, és még azon a nyáron valóra is vált minden elképzelése, sőt,
több is, olyan dolgok estek meg vele, amikről egyetlen sort sem írtak
az érzelmes regények szerzői, izgalmas édességük azonban felülmúlta
minden várakozását, az pedig, hogy némi hiba csúszott a kivitelezésbe,
csupán tapasztalatlanságának tudható be.
Hosszú és forró volt a nyár és simogatóan
langyos, gyümölcsérlelő ősz követte. Nelkó mind messzebb sodródott a
végtelennek tetsző nappalok és rövid éjszakák árján, amikor azonban az
utolsó rózsát megcsípte a dér a lépcső melletti virágágyban, és az első
hópelyhek átvitorláztak az udvaron, hirtelen rosszullét tört rá, és
felkavarodó gyomorral szaladt ki a mosókonyhába. Fogalma sem volt róla,
hogy mi történik vele, a cselédlány világosította fel, az egyetlen a
házban, aki észrevette a kisasszony mesterkedéseit. Szólni kell a mamájának,
tanácsolta a lány, de Nelkó halogatta a vallomást, mint a keserű
orvosság bevételét a kisgyerek, talán a csodában reménykedett
mindaddig, míg a szoknyája elől rövidülni, szép, karcsú dereka
vastagodni nem kezdett.
Kegyetlenül kemény tél járt az édes ősz
nyomában, és a fagyos, fekete hajnalokon Nelkó émelygéssel küszködve
kecmergett ki az ágyból, hogy felsúrolja a folyosó kőpadlóját. Az apja ezt eszelte ki büntetésnek, hallgatom a minden régi dologra pontosan emlékező Z.-t, akinek nincs szüksége a prousti mechanizmusra.
Nelkónak térdepelve kellett csúszkálni a jéghideg kövön, kezébe
beleütött a hideg, ezer tű szurkálta elgémberedett ujjait, miközben vad
fergetegek zörgették a tetőt, és ha kivitte a vödröt, nedves keze egy
pillanat alatt odafagyott a kilincshez. Anyja bent sírt a hálószobában
- hiába próbálta jobb belátásra bírni az urát -, a cselédlány
sajnálkozva nézte, ne úgy csavarja kisasszony, emígy könnyebb, mutatta, és lopva kis fazék forró vizet lötytyintett a zúzmarás vödörbe, de az apja nem ismert pardont, szégyent hozott a fejemre, hát vezekeljen!
Az élet persze nem állt meg a botrány miatt, az
udvar közepén álló műhely fűrészgépei, gyalupadjai mellett három napig
tartott a szenzáció, a városban valamivel tovább, azután már csak az
inasok sutyorogtak, ha meglátták a gömbölyödő Nelkót vizet merni a
felmosáshoz, és soha nem derült ki, hogy a jeget ki töri be a nagy
esővizes hordó tetején minden hajnalban, ne annak a szegény lánynak kelljen még azzal is bajlódnia, pedig a főnök úr kirúgással fenyegette az ismeretlen illetőt. Bezzeg a másik vétkest, mert, ugye, ahhoz a dologhoz ketten kellenek, nem zavarta el. Igaz, hogy amikor kipattant a titok, botjával esett neki a gazembernek és azt kiabálta, pusztulj a szemem elől!,
de hamar megjuhászodott, és egy hét múlva visszafogadta legjobb
segédjét, a műhelyfőnöki rang várományosát; igen jó asztalos volt
ugyanis, intarziáinak csudájára jártak a többi mesterek, és példás
rendet tartott a műhelyekben. Ahol feltűnt lomha járású, zömök alakja,
abbamaradt a beszéd, és úgy siklott a gyalu a deszkán, mint előző télen
a főnök úr lánya a folyó jegén. Az első segéd akkor messziről, a
partról bámulta a hajladozó, szabályos nyolcasokat leíró alakot, ő nem
korcsolyázott, ilyen úri passziókra náluk nem tellett, nagy volt a
család, a bérét hazaadta az apjának, s úgy kellett visszakuncsorogni
szombat este a pohár sörre valót.
Ha elkészült egy csontszínűre lakkozott,
girlandokkal díszített lányszoba- vagy tölgyleveles, sötétre fényezett
úriszobabútor, a segédek és inasok hada gumikerekű kiskocsin,
darabonként szállította a megrendelőhöz, és a tükrös ajtajú
hármasszekrényt vagy metszett üvegű vitrint az első segéd is elkísérte,
nehogy baj érje útközben, megrepedjen az üveg, vagy megkarcolódjék a
politúr.
A kapu alatt gyakran álltak úri fogatok, kint
az utcán is várakozott egy-egy stráfkocsi, a püspöki uradalom és a
környékbeli birtokosok állandó megrendelők voltak. Raktárra is
gyártottak divatos jugend stílben szalon- és ebédlőgarnitúrákat, és a
belső raktárban akkurátusan összerakva, ponyvával letakarva készen várt
Nelkó kelengyéje, csupán a megfelelő partit kellett hozzá megtalálni, természetesen úriembert, de volt rá idő, hiszen még gyerek, ráér férjhez menni. Közben Nelkó
befejezte a polgárit, kijárta a tánciskolát, végigtáncolta első bálját,
és fiatal, megyei tisztviselők legyeskedtek körülötte. Ruháját, azt a
habos, rózsaszín muszlincsodát a Bauer lányok varrták a város első
ruhaszalonjában, az én leányom legyen a legszebb!, és ebben a
ruhában festette le a később nagy karriert befutó Rudnay-növendék.
Mindez hízelgett Nelkó hiúságának, de ha az apja nem volt a közelben, a
verandaajtó félrehúzott függönye mellett azonnal feltűnt fehér, szív
alakú arca, hogy seprűs szempillája alól az udvart pásztázza, hátha
meglátja az első segédet és elkapja sóvár pillantását. Sötét, olajosan
fénylő szeme volt az első segédnek, kis, sárga szikrák pattantak ki
belőle, sütöttek, ahol hozzáértek, és ha kint az udvaron
szembetalálkoztak, Nelkó elakadó lélegzettel hátralépett, nehogy lángot
vessen a szoknyája.
A különálló, emeletes műhelyépületben alkonyatkor véget ért a munka. Az inasok tettek-vettek még egy darabig, ne hagyd szét, az istenedet, mert letöröm a derekadat,
zengett az első segéd érces hangja - Nelkó mindig beleborzongott -, és
a langaléta sihederek rémülten iszkoltak el a közeléből, jól ismerték a
keze súlyát: ha meglegyintett valakit, az a második pofont a faltól
kapta, igyekeztek hát elvágólag rakni a ragyogóra törölt
szerszámokat, mind egy szálig zsákba szedni a forgácsot, és utolsó
szemig összesöpörni a fűrészport. Mire a nagyház sarka fölött megjelent
a fényes Esthajnalcsillag, az inasok helyrerakták a seprűket és
eltakarodtak, csupán a friss forgács és a firnájsz fájintos szaga
kóválygott tovább az üres műhelyekben, a kiglancolt udvaron a farakások
között, hajnalra azonban elverte a harmat, szétfújta a szél, csak Nelkó
bőrén maradt meg, beleivódott a pórusaiba, a hajszálaiba, a ruhája
rostjaiba; vitte magával az asztalosműhely illatát, mikor éjnek idején
visszalopózott a házba.
Ott mászott be Nelkó nénihez nagyapám segédje,
mutatta meg a valahai lányszoba ablakát az utcáról barátnőm, Nelkó néni
unokahúga, aki másképp hallotta a történetet, bár a lényeget illetően
nem volt különbség, végül is mindegy, hogy a műhelyben vagy odabent
került sor a titkos találkákra, a baj megesett, és amikor kiderült, már
nem volt mit tenni, a város ismert nőorvosa nem vállalta a
jódinjekciót. Szép kis botrány lehetett, mondta a barátnőm, szegény Nelkó néni!
Az
ablakon nem látszott semmi különös, olyan volt, mint a többi, a hajdani
légyottok forgácsillatú emléke nyomtalanul eltűnt róla, de azért mindig
felnéztem, ha arra jártam, odabent azonban nem moccant semmi. Nelkó
néni szobái kulcsra zárt ajtók mögött várakoztak, ő maga a háború után,
amikor az urát eltűntté nyilvánították, elment a városból a lányaihoz,
és csak halottak napja táján jött haza egy hétre, letörölni a port az
intarziarózsákról és friss naftalint tenni a szekrényekbe. Olyankor
néha láttam, fekete télikabátján rókaprémmel, mint egy francia pasztell
lebegett át a ködös Kálvária utcán a temető felé, hogy lesöpörje a
családi sírbolt gránitlapjáról az aranysárga juharleveleket, és az
anyja felőli vázában elrendezze krizantémjait a kőgalambok szárnyai
alatt.
Ilyenkor meglátogatta a rokonokat is,
udvariasan megdicsérte anyósom és a többi sógornő süteményeit, amelyek
természetesen a poros nyomába sem értek az övéinek, és felvette a neki
járó bérleti díjat. Barátnőm ügyvéd apja - Nelkó néni másik ági sógora
- ugyanis kiügyeskedte, hogy a ház és a háború után kifosztott műhely
elkerülje az államosítást. Akkor, a nagy zűrzavarban megfeledkeztek
róla, és később senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ekkora ingatlan
magántulajdonban lehet.
A korszak az épületeket ugyanúgy
megnyomorította, mint az emberek lelkét, a hajdani bútorház is
megsínylette a változásokat. Vállalatok, szövetkezetek vették bérbe, és
botcsinálta vezetőik az új világ építését rombolással kezdték. Berakott
ablakok, sebtében felhúzott válaszfalak, bedeszkázott kirakat, félig
leszakadt, kitámasztott kapuszárny, letépett kilincs jelezte ezt az
újfajta hozzáállást, és a kollektivizmus szelleme korhadt ládákat és
rothadó zöldséghalmokat hagyott szanaszét az udvaron, remélem, apám látja ezt odaátról, és forog a sírjában, gondolta Nelkó néni elégedetten, és magas sarkain átgázolt a sáros, itt-ott lótrágyával borított kapualjon. Nellikénk soha nem bocsátott meg nagyapának, kommentálták lányai, egy szál virágot se vitt a sírjára soha.
A krumplistarhonya még fő, tégy bele egy fél kockacukrot, jobban kijön az íze,
tanácsolja Nelkó néni, és nem siet vissza a családi sírboltba, ahová az
ő urnája is került - természetesen az anyja oldalára - , előveszi
finoman cizellált ezüst pudriéját, belenéz parányi tükrébe és egy
rózsaszínű pamaccsal megütögeti az orra hegyét. Lehúzkodja divatos
pulóverét, ezeknek fél kenyere az öltözködés, hallom az anyósom
hangját, és most is, mint mindig, irigységgel vegyes megrovás cseng ki
belőle. Természetesen sógornőjéről és lányairól beszél, mindenük a ruha, meg a pucc, inkább nem esznek, csak öltözködhessenek, és néha még Nelkó hajdani érzéseinek őszinteségét is kétségbe vonja, tudod, egy könynyet se ejtett az öcsénk halálhírére, pedig azt se tudjuk, hol esett el szegény, de azután hozzáteszi, hogy azért hű maradt hozzá, nem ment újra férjhez.
Nelkó
fővárosi rokonoknál szülte meg a gyerekét, és amint világra jött,
dajkaságba adták, falura, az apja ugyanis nem tett le róla, hogy
úriember férjet vesz a lányának. Igaz, hogy megesett, de ismerek én olyat is a megyei urak közül, aki piroslámpás házból nősült, magyarázta a feleségének, ha pénzed van, becsületed is van,
morogta félálomban, és nemsokára felhangzott elégedett horkolása, ám
akármilyen bölcsen tervezte el a jövőt, a lányát kihagyta a
számításból, Nelkó okult a történtekből; nem követte el még egyszer
ugyanazt a hibát, bár hazatérte után is csaknem minden éjjel kiszökött
a forgács- és terpentinszagú műhelybe - vagy a műhelyfőnök úr mászott
be hozzá azon a bizonyos ablakon, ahogy a barátnőm mesélte -, de már
tudta, mit kell tennie, nehogy még egy gyereket szüljön lányfejjel.
Csak az apját fenyegette meg az újabb zabigyerek világra hozásával, ha
nem engedi ahhoz menni, akit szeret. Szerelem? ki beszél itt szerelemről? most házasságról van szó, mordult rá az öreg, hát éppen ez az, vágta rá szemtelenül Nelkó, akkor beszéljünk a házasságról, és pár hónapnyi huzavona után az apja végül beadta a derekát.
Közben elkészül a krumplistarhonya.
Megkóstolom, és magamban elismerem, hogy Nelkó néninek igaza volt azzal
a cukorral, bár a saját receptem szerint beledarabolt zöldpaprika és
paradicsom is jót tett neki. Elégedetten kavarok rajta egy utolsót, és
elzárom a gázt, de későn, a fakanál megakad az alján. Odakozmált, állapítja meg Nelkó néni enyhe kárörömmel, azonnal öntsd át egy másik lábosba, de ki ne kapard azt, ami leégett!
Kintről
zörgés hallatszik, kulcs fordul a zárban, kapu csapódik, Z. érkezik
haza. Nelkó néni alakja cseppet sem sietősen halványodni kezd,
búcsúzóul azonban ellát egy utolsó tanáccsal, nehogy szólj az uradnak, a férfiak nem veszik észre, ha kozmás az étel, az anyjuk főztjére emlékezteti őket.
|