|
|
A MITIKUS EMBER ALAKVÁLTOZÁSAI
"...arról nincs szó, hogy a régebbi kultúrákra és vallási képzetekre
való regreszszív visszanyúlásban keresném az üdvösséget, sem pedig
arról, hogy szándékomban állna elátkozni mindent, ami modern. Sokkal
inkább arra törekszem, hogy feltárjam: az ember számára a világ
megélésének különböző formái léteznek... Számomra fontosnak, sőt
létfontosságúnak látszik, hogy megtanuljuk észrevenni: kultúránk -
amennyiben megérdemli ezt a nevet - hihetetlenül egyoldalúvá fejlődött,
s egyre sürgetőbben kívánja az ellenpólust" - írja Thorwald Dethlefsen,
az erősen C. G. Jung és Kerényi Károly hatása alatt dolgozó
mítoszkutató, aki a mítosz és a kultusz együttesét a modern
pszichoterápia funkcionális elődjének tekinti.
Ha igaz, hogy a mítoszok s a velük rokon mesék
emberalakjai az istenek, félistenek, héroszok alakváltozásain mentek
át, míg a mi emberközelünkbe kerültek, ma talán fordított sorrend tanúi
lehetünk: a helyzetével-életével elégedetlen ember mítoszpótlékai a
hétköznapi szintről emelkednek egyfajta új miszticizmusba, amely a
modern, fogyasztói társadalom keretei között fejlődött ki. Így viszont
aligha teljesítheti a jámbor kutató óhaját, mint mitológia nem válhat a
pszichoterápia helyettesítőjévé, sokszor éppen ellenkezőleg, olyan
menekülési formákat indít el az egyének életében, amelyet csak
fáradságos gyógyító munkával lehet visszafordítani - ha lehet.
Valamikor a mítosz az egész nép számára
egységes volt, pontosabban: csak egy mítosz létezett az adott
közösségben, ám ez mára megváltozott, hétköznapi, tudományos, költői
mítoszok születtek, politikai szó- és képbűvészkedés, történelmi
események köré szőtt értelmezési modellek, amelyek részlegesen épülnek
a társadalom közös tudatába egy plurális világon belül.
Mindebből sokat felmutatott Farkas Attila
Márton előadása. Mégis: viszsza kell pillantanunk a mai mítosz-kutatás
elődeire. Mítosz és élet összefüggését három, Zürichben rendszeresen
találkozó jóbarát, s egymás munkáit kölcsönösen kiegészítő kutató, C.
G. Jung, Kerényi Károly és Gershom Scholem, a modern zsidó filozófia
egyik megteremtője kezdte korszerű módszerekkel alkalmazni a 20. század
emberére. Másfél évig szintén köztük tartózkodott Walter Benjamin, s
olykor csatlakozott hozzájuk a később ugyancsak Zürichben letelepedő
Szondi Lipót. Különböző időben laktak a városban, szombat
délutánonkénti kávéházi beszélgetéseik során fokozatosan
körvonalazódott, milyen a modern ember mítosz-igénye.
Mindenestre máig érvényes, sőt, újra aktuális
Gershom Scholem elemzése a német-zsidó párbeszédről - értsd ezen
valamennyi kisebbség elnyomó többséggel folytatott vitáját a
párbeszéd-fogalom alatt. A filozófus kimutatja, hogy az újabb korban e
párbeszéd tulajdonképpen mítosz: mindkét szereplő önmagáról s önmagával
beszélget az egymásnak címzett felszínes retorikai megszólítások,
fordulatok mögött. Végül a két fél szimmetrikus ellenpozícióba ragad,
az egyik önmagába hulló keserűséggel, a másik a műfelháborodás
elutasító gesztusától a sanda vigyorgásig terjedő skála valamelyik
maszkjába bújva tér ki a valódi párbeszéd elől.
Lehet vitatkozni, hogy a mítoszok teremtése
egyfajta sajátos reagálás, amely szükségszerű velejárója az emberi
létnek, s minden más megismerési s alkotási folyamat egyenrangú társa,
vagy csupán a tökéletlen racionalizmus és a kielégítetlen, frusztrált,
elnyomott ember pszichikus vágyteljesítésének önkielégítése. Nem
vitatható azonban, hogy ez a reagálás az emberi lét kezdeteitől
napjainkig munkál bennünk, megnyilatkozik, alkot, teremt és kompenzál,
s valószínű, hogy sohasem tűnik el. Roland Barthes 1953-54 során, a Les
Lettres Nouvelles-ben közzétett Mythologies
című sorozata Linné növényrendszertanához hasonló gazdagságban
gyűjtötte össze a modern társadalom manipulált tömegemberének mítoszait
a sztár-kultusztól a fogyasztás idoljaiig, a pankrátor képétől a
vallási szekták, ál-vallások, rejtett és nyílt szex-bálványok
szimbolikus-valóságos megtestesítőinek vágyképe iránt érzett
rajongásig. Ezeket a modern mítosz-figurákat elemezve rátalálnánk az
alapvető típusokra és előbukkannának a technicizált környezet, az
élettel teli világűr, a különböző mátrixok, birodalmak űrkatonái, a
Földet támadó marslakók - az alaptörténetekben az új-mitikus szereplők,
régi szenvedélyekkel persze, legfeljebb a mesés egyszerűséget valódi
szimplifikáció váltja fel.
Barthes azonban túllép a leíráson, a jelölő-jelölt szerkezet, a
képmások, idolok jelentése érdekli, hogy miként lesznek bevetített
képmássá, s az objektivált kép a szubjektív szükségletek kielégítőjévé.
Farkas Attila Márton is felvillantja napjaink
hétköznapi mitológiái és a történelmi sorozatok közti összefüggést, de
a szociológia és az interdiszciplináris kutatás ma még adós - s ez nem
az ő bírálata - a szereplők (archetípusok?) és alaptörténetek új
variánsainak leszármaztatásával, rendszerbe foglalásával.
Levendel Júlia előadása érzékeltette, milyen
mélyen dolgozik bennünk a mítosz-teremtő erő, s milyen fontos
számunkra, egyéni életünk értelmezéséhez, én-ontológiánk és
identitásunk tükröződéséhez. Önmeghatározásunk akkor lesz egyéni
mítosszá, amikor a világ tagadja értékeinket, s nem találjuk odakint a
szimmetrikus pontokat, amelyek megerősítenék választásainkat.
Szembenézünk önmagunkkal és a világgal, s megszületik saját mítoszunkba
hajló én-ontológiánk, amikor kitartunk s makacs önismétléssel mondjuk,
kik vagyunk, s miért éltünk-élünk. Ha nem tudjuk mondani, átélni se
tudjuk többé - akkor meghal a mítosz.
A rendszerváltás előtti időkről szóló
"mítoszokat" - holott a történeteket átéltük és a források elvben
rendelkezésre állnak - nehéz megkülönböztetni: mi a valósághű
történelmi tudat narratívája és mi a hazugság. Létezik ugyanis
mitománia kórkép. Nem csupán a zavargásokba hajszolódó, szélsőséges és
pusztítást tételező eszmék jelenítik meg a társadalom egészét fenyegető
tudattalant, hanem az egyre módszeresebben kidolgozott és
propaganda-csomagolásban tálalt siker-mitológiákban, az alaptalan
várakozásokba hajszoló reform-ideológiákban is, történelmi tények
primitív, önigazoló csűrés-csavarásában, amellyel szemben a társadalom
tagjai védtelenek. Ha mai társadalmunk számára olyannyira szükséges
terápiás módszert keresünk, s komolyan vesszük az elődök üzenetét, hogy
a mítosz betölthet terápia-funkciót egy agresszióval fenyegetett,
vergődő világban, azokra a humanista mítoszokra kell gondolnunk,
amelyeket - a Kerényi Károllyal egyébként szorosan együttműködő és tőle
sokat tanuló - Thomas Mann támasztott fel a Törvény nélküli világot
elutasító s az ősit újra-költő narratíváiban.
BÁRKÁN GYÖRGY
|