|
|
Farkas Attila Márton
TÖRTÉNET ELŐTT ÉS UTÁN
"A mítosz a nép álomgondolata"
Otto Rank
A mítosz fogalmának tisztességes körüljárását nem lehetne ezer oldal
alatt megúszni. A vállalkozást nem csupán a vallástudomány és az
etnológia mítoszértelmezéseinek elképesztő sokasága nehezítené, hanem a
fogalom köznyelvi jelentése is, minthogy a "mítosz" a hamisság, a
hazugság kifejezője. Mítosz = mese, legenda, kitalált történet. E
jelentés eredete abban a divatjamúlt értelmezésben rejlik, hogy a
mítosz forrása a képzelet, s mint ilyen, rokon a mesével, sőt maga is a
mese egyik fajtája.
A mítosz negatív megítélése igen messzi időkre nyúlik vissza. Platón Timaioszának
művelt egyiptomi papja - aki a civilizált ember, illetve az írástudó
allegorikus alakja is lehetne - a következőket mondja Szolónnak: "...ti
görögök mindig gyermekek vagytok, öreg görög pedig nincs is. (...) mert
nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől
szürke ismeret. (...) S ami szép, nagy vagy bármi tekintetben érdekes
csak történt nálatok, akár itt, akár más vidéken, amiről csak
hallottunk - mindaz régtől fogva itt van templomainkban felírva és
megőrizve. Nálatok és a többi népnél ellenben mindannyiszor, ahányszor
el vagytok már látva írással és minden egyébbel, amit a városi élet
megkövetel, a megszokott időközökben, mint valami betegség, rátok zúdul
az égi özön, és az írástudatlanokat és műveletleneket hagyja meg
közületek, úgyhogy újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az
itteni, sem az otthoni dolgokról, hogy mi minden történt a régi
időkben. Legalábbis az, amit te, Szolón, a nálatok élt nemzedékekről
elbeszéltél, alig különbözik gyermekmeséktől, hiszen először is
egyetlenegy özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt (...).
Előttetek azonban mindez rejtve van, mert az életben maradottak sok
nemzedéken át úgy hunytak el, hogy nem tudtak írásban megszólalni."
Az egyiptomi lényegében ugyanannak tartja a
görögöket, aminek a minden korok civilizáltja a mindenkori vadembert:
gyermeknek, miközben a történetiség és az attól elválaszthatatlan írásbeliség fontosságát hangsúlyozza, szembeállítva a primitív szájhagyománnyal,
azaz a mítosszal, melynek eredeti jelentése "beszéd", "elbeszélés", ami
az írás nélküli időkre, illetve annak maradványára: az orális
hagyományra utal. Az egyiptomi ugyanúgy szól a görög mítoszokról, mint
sok évszázaddal később a mi Anonymusunk a regősök és énekmondók
"csacsogásáról", vagy éppen a régi vallások emlékanyagával foglalkozó
modern filológus vagy vallástörténész azokról a dilettánsokról, akik
ezeket az emlékeket másképpen - főként saját hitük és világképük
alapján - értelmezik. A mítosz eszerint alig-alig más, mint mese,
fantazmagória, s mint ilyen, a tények nem tudásának vagy kollektív
feledésének kifejeződése. A hellének azért "gyermekek", amiért azok
voltak az indiánok vagy a pápuák: nincs írásbeliségük, ezért mindent
elfelejtenek. Vagy ha nem is mindent, a tényeket eltorzítja az orális
kultúrára alapozó kollektív emlékezés szubjektivitása. A tudós nagyobb
távlatokban szemléli a dolgokat a lejegyzett tények révén, s így
folyamatokat, törvényszerűségeket lát, a mítosz embere viszont csupán
egyetlen eseményt, minthogy számára mindegyik hasonló esemény mindig
ugyanaz az egy. Ezért a civilizált külhoniak - legyenek azok egyiptomi
papok vagy a 19. század gyarmatosítói - jobban ismerik a barbárok, a
"vadak" eredetét és történelmét, mint ők maguk. Pedig tudjuk, hogy a
történetírás sem objektív, hanem tévedésekkel és ismerethiánnyal teli
és ezért szüntelenül változó. Mondhatni: a történetírás produktumai
gyakorta "mítosznak" bizonyulnak. A mítosz és a történetiség, illetve a
kezdeti bölcselet közti határvonal igen nehezen húzható meg. Hésziodoszt szokták emlegetni a mítoszból a logoszba
történő átmenet képviselőjeként: ő már félig filozófus és történész, és
csak félig mesemondó, akinél a mitopoétikus gondolkodás racionálisba
fordul.
Minthogy a régi ember a természeti környezettől
nem vált el teljesen, sőt, azzal sajátos egységet alkotott, az ősi
mítoszok a világ kérdéseit "belülről", a szubjektum felől, ha úgy
tetszik: a lét alanyi oldaláról közelítették meg. Nem a tények, hanem
az érintettség, az átélhetőség felől. Ehhez szorosan kötődik, hogy a
mítosz az általa magyarázott dolgot - legyen az egy rítus, egy
intézmény, az adott közösség, valami elvont dolog vagy akár a
világegyetem maga - mindenkor konkrét történetből
eredezteti. Azért van például halál a világban, mert valakik annak
idején elsőként meghaltak. Ez az ún. "első alkalom". Ezt idézik föl az
ünnepek és a szertartások, így a mitikus esemény, bár "a távoli
múltban" történt, az ismétlődés révén szüntelenül jelen van. Annak
ideje "vertikális", idő fölötti idő, szemben a történetiség lineáris,
"horizontális" idejével. A mítosz az időtlen jelenlét révén szüntelenül
aktualizál: a teremtés minden napkeltekor megismétlődik, a régi korok
emberei köztünk élnek, azokat a régi csatákat most vívják, újra és újra.
A konkrét személyekről szóló történetben az
elbeszélt dolgok személyessé lesznek, szemben az objektivizmusa miatt
óhatatlanul személytelen történetiséggel. Ugyanakkor a mítoszban a
dolgok egyfajta "jogi" fölfogása is tetten érhető, minthogy az újbóli
elmesélés a precedens
állandó elmesélése, és persze szüntelen újraértelmezése. Előszeretettel
hasznosították a mítoszt a mágiában is. Sőt, mítosz és mágia
elválaszthatatlanok, ezt az etnográfusok azonnal észrevették. A
templomi rítusokhoz vagy közösségi ünnepekhez hasonlóan a varázslat
praktikáihoz szükség volt mítoszokra. A mítosz adta az eljárás
legitimációját, méghozzá nemcsak jogi, hanem "tudományos", azaz
praktikus értelemben is: a mitikus előképnek tulajdonították a mágikus
analógia hatékonyságát. Vagyis azért lehetett sikeres az eljárás -
gyógyítás vagy rontás -, mert az ősidőkben egyszer már megtörtént,
egyszer már sikerrel megcsinálták, és annak nyomán számtalanszor
megismételték - mint a tudományos kísérletet. Ezért egy valamirevaló
ráolvasás szinte minden népnél mítosszal, vagy arra történő utalással
kezdődik. Ha pedig nem volt kéznél mítosz, a varázsló kitalált egyet.
És itt visszatérnék az írott történelem említett "mítosz voltára": A
történetírásnak végső soron ugyanaz a funkciója, mint a mítosznak: a
társadalmi berendezkedés, a hierarchia, a szokások, a jogrend, az
intézmények léte és működési rendje, a kultuszok, s velük a rítusok és
ünnepek igazoló magyarázata. Mindig az adott kor teremti meg saját
múltját történetírása révén, és ez legtöbbször alig több, mint az adott
berendezkedés, az adott hatalom privát történelme, önigazolása,
jelenbeli tettei és törekvései legitimációja, "mítoszokkal" aládúcolása.
A mítosz mint "mese", "hazugság", "babona"
avítt, vulgáris és leegyszerűsítő értelmezése annyi igazságot
tartalmaz, hogy a mítosz sok szempontból rokona a képzeletnek. E vonása
főként abban mutatkozik meg, hogy hasonló kifejezőeszközöket alkalmaz.
E nyelv megértésére létezik egy ősi módszer: a jelenetek és alakok szó
szerinti elképzelése, azaz a mítoszok képeinek imaginálása, s ezáltali
fölélesztése. Kicsit olyan eljárás ez, mint a pszichoanalízis, vagy még
inkább: a misztikusok meditációi. Az eredmény általában a köznapitól
eltérő látásmód, sőt olykor tudatállapot. Ez utóbbi leginkább a
teremtésmítoszokra igaz, amelyekben a mélylélektan által újra
fölfedezett ősi szimbólumok révén csecsemőkori, sőt, embrionális
állapotok is fölidéződhetnek. Vagyis a mitikus elbeszélés az álomra
hasonlít. Hazug-e tehát a mítosz? Annyiban hazug, amennyiben az álom
hazug. De vajon hazug-e az álom? A történetiség lehetne a tudatos, éber
emlékezés analógiája, ahogyan a mítosz az álomé. A kísérleti
pszichológiából viszont tudjuk, hogy az emlékezet nagyon is megszűrve,
sőt, gyakorta alapjaiban meghamisítva adja viszsza a múltat, miközben
az álom szimbólumaiban sokkal több megőrződik, olyan rejtett mozzanatok
is, amiket az éber tudat kifelejt, elfed, cenzúráz.
Mivel tehát a mítosz az álommal és a
fantáziával rokon, ezért számos ponton ez utóbbi törvényszerűségei
érvényesek rá. Megértésük elképzelhetetlen a képi gondolkodás megértése
nélkül. (A "kép" szó persze itt tágabb értelmű, az elbeszélés mentális
képeiről van szó, így képekről beszélhetünk akkor is, ha a mitikus
elbeszélés szövegben - akár írott szövegben - jelenik meg.) A kép egyik
legelőnyösebb tulajdonsága, hogy tömör és ezért takarékos,
azaz viszonylag nagy mennyiségű információ tárolására alkalmas
szimbólum. Gondoljunk bármely vizuális jelkép értelmezésére,
elmagyarázására: egy képet hosszú mondatok sorával "fordítunk le", a
mélyebb vagy pontosabb jelentéshez szükséges mögöttes tudásra
utalásokról már nem is szólva. A holland emlékezetkutató, Douwe
Draaisma szerint a vizuális szimbólum tulajdonságai integrált
csomagként raktározódnak el, és szükség esetén összefüggő egészként
reprodukálhatók. Azaz, ha egy képre gondolunk, viszonyok együttesét
látjuk magunk előtt. E viszonyok - szemben a szekvenciálisan
földolgozott verbális információval - egyszerre adottak. Vagyis, míg a
szövegre és a történetiségre a sorrendiség jellemző, a képre az egyidejűség,
ami az álomjeleneteknek is egyik fő jellemzőjük. A kép a lineáris
végiggondolás helyett "bokorszerűen", a maga komplexitásában, az
asszociációk szövevényével együtt - a szó konkrét és átvitt értelmében
egyaránt - láttatja az adott tartalmat, ami szorosan összefügg a mitikus elbeszélések említett örök jelenidejűségével.
A tudattalan munkáját érhetjük tetten a
mítoszok nyelvészkedéseiben is. Szinte minden régi kultúra szent
könyveiben megtaláljuk a szavak hangalaki hasonlóságán vagy
homofóniáján alapuló szójátékokat, amit a hagyományos szakirodalom
(némi lekezeléssel) kezdetleges, naiv etimológiaként könyvel el. Ezek
az ún. eredetmagyarázó, aitiológiai nyelvi játékok a mítoszokat,
illetve azok lényegi elemeit értelmezik úgy, hogy a nevek és szavak
közti hangalaki hasonlóságban különféle rejtett jelentéseket vélnek
fölfedezni. A régi görög, kínai, akkád vagy óind szövegek hemzsegnek az
ilyen szójátékoktól. A Bibliában is találunk számos példát, a
legismertebb Ádám nevének implicit értelmezése: az agyagos földből
gyúrt első ember neve homofón az adama:
"vörös, agyagos föld" héber szóval, vagyis Ádám = agyag. De ilyen
aitiológiai játék rejlik abban az egyiptomi teremtésmítoszban is, amely
arról mesél, hogy az emberiség a Napisten könnyeiből jött létre, amikor
sírt egyik szeme elvesztése miatt: Az istenség szeme a napkorong, ennek
könnyeiből (azaz a fényből) jöttek létre az emberek. Az "ember",
"emberi nem" az egyiptomi nyelvben: remetj, sírni: remi, a könny pedig remit.
Az újkori lélektan egészen korán felfigyelt
arra, hogy ezek az eredetmagyarázó szójátékok rokonságban állnak az
álom és a fantázia képei mögött rejlő tudattalan nyelvi játékokkal.
Piaget például ezeket a gyermeki szóhasonlítgatásokkal, szójátékokkal
vonta analógiába. Érdemes idézni Freud klasszikusát, az Álomfejtést,
melynek esetei között bőven találunk ilyen példákat: az egyik álom
szegényes szállodát ábrázol, a falakról csepeg a víz, még az ágy is
nedves. Az álom megfejtett jelentése: fölösleges (überflüssig). Mivel az álommunka csak konkrét dolgot képes ábrázolni, a tudattalan az elvont jelentésű überflüssig szó eredetéhez nyúlt vissza, s azt a hasonló hangalakú überfliessenddel (túlfolyó), flüssiggel
(folyékony) helyettesítette, amit már képes volt képként megjeleníteni,
s vele a ?felesleges? fogalmát szimbolizálni. Freud erről a
következőket mondja: "Azon sem csodálkozunk, hogy az álomban az
ábrázolás érdekében jóval nagyobb szerep jut a szavak hangzásának, mint
helyesírásának, hiszen tudjuk, hogy például a rím hasonló szabadsággal
él." Az ókori álomfejtések egyébként jól ismerték az álomképek mögött
rejlő nyelvi játékokat. Az antik világ legnagyobb ilyen tárgyú
fönnmaradt művében, Artemidórosz Oneirocritikájában nagy számban találunk rejtett szójátékra épülő álomfejtéseket csakúgy, mint más ókori álmoskönyvekben.
Az aitiológiai játékok mégis a nyelvészet
kezdeményei, mondhatni: az archaikus filológia emlékei. Később a görög
bölcseletben ugyanilyen típusú nyelvészkedés jelent meg. Platón Kratülész
című dialógusa, melynek témája a dolgok nevei és az igazság közti
kapcsolat, szinte egészében az ilyesfajta szójátékok körül forog. Az
antik nyelvészet módszertanát vette át a középkori Európa, de ez a
metódus uralta a reneszánsz, sőt a kora újkori összehasonlító
nyelvészetet is. Kálti Márk, a Képes Krónika írója például Párizs
városának nevét a trójai Páris királyfi nevéből, s ennek alapján lakóit
a trójaiaktól eredeztette, akárcsak korábban Anonymus a "hungarus"
népnevet a Hungvár helységnévből. De a szóhasonlóságra épített
spekuláció maradványait, pontosabban: újraéledését megtaláljuk a modern
irodalomban és filozófiában is, gondolhatunk itt Derridára vagy akár
Heidegger (főként kései) műveire.
Az irracionalitás lényegi vonása, hogy nincs
kizárólagosság, a mítosz jelképei és eseményei többértelműek. "A
mítoszban nincs egyértelműség; félhomálya csábít a kibékíthetetlen
elemeknek, a pozitivista és a metafizikai elemeknek az összekeverésére,
mivel sem transzcendencia, sem puszta ténylegesség nincs benne" - írja
Adorno Wagner operái kapcsán. Ebből fakad a mítosz kegyetlensége is. Az
archaikus gondolkodás valóban "mellérendelő" jellegű, a vagylagosságot
előnyben részesítő - ami ugyancsak összefügg a már említett örök
jelennel. A primitív gondolkodásban valakinek vagy valaminek egyszerre
többféle természete lehet: egy istenség lehet növény, ember vagy állat
egyszerre. Egyiptomban például az ég lehetett tehén, istennő, víz,
baldachin vagy vasburok, ahogyan a föld is lehetett apaisten, kettős
oroszlán, lapos korong, vagy más egyéb. De maguk az istenalakok is
képlékeny lények, minthogy gyakorta összeolvadnak egymással. A képi
szimbólumok jelentései - épp mert kevéssé "objektívek" -, szüntelenül
változnak.
A mítoszokban, mint az álmokban - írja Kirk -, a normális asszociációk
és kapcsolatok fölbomlanak és újrarendeződnek. Lévy-Brühl és mások az
archaikus gondolkodás e jellemvonását a logika hiányának tartották, és
arra a "prelogikus", illetve a "szublogikus" jelzőt alkalmazták. Az
ellentétek itt egymást nem kiiktatják, hanem bizarr mód kiegészítik:
egy adott X dolog lehet A és nem-A egyszerre, vagyis tertium datur.
Az álom-tudat is hasonló "logikát" követ, minthogy itt sem létezik
"vagy-vagy", helyette "és", illetve "is" van, benne a két, esetleg
több, egymást kizáró alternatíva együtt van jelen, egyetlen
összefüggésben. Ahogyan az álom a logikai vagy oksági kapcsolatokat is
egyidejűséggel fejezi ki.
Ennek előretörését láthatjuk a mai hazai
politikai közgondolkodásban is: a nagy narratívák hanyatlásával
alapvetőnek hitt fogalmak erodálódtak, és mára korábbi jelentésükkel
ellentétes dolgokat jelölnek. Az információözön és a virtuális
valóságok sokaságának, valamint a régi politikai berendezkedések csúfos
bukásának köszönhetően a történetiség minden szilárdnak hitt állítása
megkérdőjeleződik. Részben ezek eredményeként mindenféle össze nem
illő, vagy épp egymásnak ellentmondó eszmék megkérdőjelezetlen, hamisan
konzisztensnek tűnő egyvelegei jönnek létre. A bonyolult és elvont
gondolkodás egyre kisebb csoportok, egyre szűkülő körök sajátja, míg a
kultúrában
- még az ún. "magaskultúrában" is - egyre inkább a konkrét, a
kézzelfogható, s vele a durva, érzékletességre törekvő szimbolizmus
hódít, ahogyan hódítanak az összeesküvéselméletek is: a történelmet nem
személytelen folyamatok és törvényszerűségek, hanem konkrét csoportok,
személyek alakítják titokban, miként az istenek a régi görögöknél. A
multimédiás fejlődésnek köszönhetően a képiség egyre inkább kiszorítani
látszik az írásbeliséget.
Ebben a számára kedvező szellemi közegben
föltámadt haló poraiból a mítosz is, pótlandó mindent, ami elveszett
vagy elveszni látszik: az értékeket, a biztos pontot és a válságba
került identitást. Az egyre erősödő újnacionalista mozgalmak: a
táltoshitű jurtalakók, a városi csodagyógyász-asztrológus sámánok és a
többi szubkultúra körében egészen komplex eredetmítoszok születtek, a
pártus-szittya Jézus történetétől a Szíriuszról jött magyarok
legendájáig mindenféle elbeszélés, melyekben föllelni az ősi
gondolkodás számos formáját és elemét, így többek között a
szóhasonlóságra épített aitiológiai spekulációkat is, gondoljunk a
sumer-magyar, egyiptomi-magyar, kelta-magyar stb. "nyelvtanokra". E
mítoszok fokozatosan dekonstruálják a régi nemzetfogalmat,
nemzettudatot, minthogy általuk sokféle "magyarságtudat" éled föl, így
a "nemzet" virtuális törzsekre hullik. E mítoszok a vallás helyét is
egyre inkább átvenni látszanak, erre utalnak az újpogány kultuszok, ami
ellen a katolikus egyház is tiltakozni kényszerült. De alapvetően
irracionális a magát modernistának és racionalistának nevező
progresszivisták gondolkodása is, mivel ez éppúgy az önellentmondó
fogalomhasználatra és inkonzisztenciára, a történeti tények feledésére,
a jelen szituációk és érdekek szerinti barbár átértelmezésére épül, bár
itt a mítosz funkcióját inkább a szimpla hazudozás tölti be. Vagyis a
mai magyar közgondolkodás egyre nagyobb szeletére válik igazzá, amit
Adorno írt a mitikus gondolkodásról előbb idézett írásában: "...nem
ismeri sem a történelmet, sem a természetfelettit, sem pedig a valóban
természeti dimenziót, hanem túl van mindezeken a kategóriákon. A
lényeget magába szívja az immanencia, amely mindent jelenthet, az
immanenciát pedig szimbólumok tartják hatalmukban."16 Mindez azt
mutatja, hogy a magyar társadalom kollektív tudata sajátos módon
archaizálódik, afölött egyre inkább a tudattalan veszi át rettenetes
uralmát. Így a magyarság lassan elveszíti történelmét és "gyermekké"
válik, mint a pápuák vagy az indiánok - vagy a Szolón előtti hellének.
|