←Vissza

 
 
 
 
 
 

Farkas Attila Márton
TÖRTÉNET ELŐTT ÉS UTÁN

"A mítosz a nép álomgondolata"
Otto Rank

A mítosz fogalmának tisztességes körüljárását nem lehetne ezer oldal alatt megúszni. A vállalkozást nem csupán a vallástudomány és az etnológia mítoszértelmezéseinek elképesztő sokasága nehezítené, hanem a fogalom köznyelvi jelentése is, minthogy a "mítosz" a hamisság, a hazugság kifejezője. Mítosz = mese, legenda, kitalált történet. E jelentés eredete abban a divatjamúlt értelmezésben rejlik, hogy a mítosz forrása a képzelet, s mint ilyen, rokon a mesével, sőt maga is a mese egyik fajtája.
    A mítosz negatív megítélése igen messzi időkre nyúlik vissza. Platón Timaioszának művelt egyiptomi papja - aki a civilizált ember, illetve az írástudó allegorikus alakja is lehetne - a következőket mondja Szolónnak: "...ti görögök mindig gyermekek vagytok, öreg görög pedig nincs is. (...) mert nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől szürke ismeret. (...) S ami szép, nagy vagy bármi tekintetben érdekes csak történt nálatok, akár itt, akár más vidéken, amiről csak hallottunk - mindaz régtől fogva itt van templomainkban felírva és megőrizve. Nálatok és a többi népnél ellenben mindannyiszor, ahányszor el vagytok már látva írással és minden egyébbel, amit a városi élet megkövetel, a megszokott időközökben, mint valami betegség, rátok zúdul az égi özön, és az írástudatlanokat és műveletleneket hagyja meg közületek, úgyhogy újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az otthoni dolgokról, hogy mi minden történt a régi időkben. Legalábbis az, amit te, Szolón, a nálatok élt nemzedékekről elbeszéltél, alig különbözik gyermekmeséktől, hiszen először is egyetlenegy özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt (...). Előttetek azonban mindez rejtve van, mert az életben maradottak sok nemzedéken át úgy hunytak el, hogy nem tudtak írásban megszólalni."
    Az egyiptomi lényegében ugyanannak tartja a görögöket, aminek a minden korok civilizáltja a mindenkori vadembert: gyermeknek, miközben a történetiség és az attól elválaszthatatlan írásbeliség fontosságát hangsúlyozza, szembeállítva a primitív szájhagyománnyal, azaz a mítosszal, melynek eredeti jelentése "beszéd", "elbeszélés", ami az írás nélküli időkre, illetve annak maradványára: az orális hagyományra utal. Az egyiptomi ugyanúgy szól a görög mítoszokról, mint sok évszázaddal később a mi Anonymusunk a regősök és énekmondók "csacsogásáról", vagy éppen a régi vallások emlékanyagával foglalkozó modern filológus vagy vallástörténész azokról a dilettánsokról, akik ezeket az emlékeket másképpen - főként saját hitük és világképük alapján - értelmezik. A mítosz eszerint alig-alig más, mint mese, fantazmagória, s mint ilyen, a tények nem tudásának vagy kollektív feledésének kifejeződése. A hellének azért "gyermekek", amiért azok voltak az indiánok vagy a pápuák: nincs írásbeliségük, ezért mindent elfelejtenek. Vagy ha nem is mindent, a tényeket eltorzítja az orális kultúrára alapozó kollektív emlékezés szubjektivitása. A tudós nagyobb távlatokban szemléli a dolgokat a lejegyzett tények révén, s így folyamatokat, törvényszerűségeket lát, a mítosz embere viszont csupán egyetlen eseményt, minthogy számára mindegyik hasonló esemény mindig ugyanaz az egy. Ezért a civilizált külhoniak - legyenek azok egyiptomi papok vagy a 19. század gyarmatosítói - jobban ismerik a barbárok, a "vadak" eredetét és történelmét, mint ők maguk. Pedig tudjuk, hogy a történetírás sem objektív, hanem tévedésekkel és ismerethiánnyal teli és ezért szüntelenül változó. Mondhatni: a történetírás produktumai gyakorta "mítosznak" bizonyulnak. A mítosz és a történetiség, illetve a kezdeti bölcselet közti határvonal igen nehezen húzható meg. Hésziodoszt szokták emlegetni a mítoszból a logoszba történő átmenet képviselőjeként: ő már félig filozófus és történész, és csak félig mesemondó, akinél a mitopoétikus gondolkodás racionálisba fordul.
    Minthogy a régi ember a természeti környezettől nem vált el teljesen, sőt, azzal sajátos egységet alkotott, az ősi mítoszok a világ kérdéseit "belülről", a szubjektum felől, ha úgy tetszik: a lét alanyi oldaláról közelítették meg. Nem a tények, hanem az érintettség, az átélhetőség felől. Ehhez szorosan kötődik, hogy a mítosz az általa magyarázott dolgot - legyen az egy rítus, egy intézmény, az adott közösség, valami elvont dolog vagy akár a világegyetem maga - mindenkor konkrét történetből eredezteti. Azért van például halál a világban, mert valakik annak idején elsőként meghaltak. Ez az ún. "első alkalom". Ezt idézik föl az ünnepek és a szertartások, így a mitikus esemény, bár "a távoli múltban" történt, az ismétlődés révén szüntelenül jelen van. Annak ideje "vertikális", idő fölötti idő, szemben a történetiség lineáris, "horizontális" idejével. A mítosz az időtlen jelenlét révén szüntelenül aktualizál: a teremtés minden napkeltekor megismétlődik, a régi korok emberei köztünk élnek, azokat a régi csatákat most vívják, újra és újra.
    A konkrét személyekről szóló történetben az elbeszélt dolgok személyessé lesznek, szemben az objektivizmusa miatt óhatatlanul személytelen történetiséggel. Ugyanakkor a mítoszban a dolgok egyfajta "jogi" fölfogása is tetten érhető, minthogy az újbóli elmesélés a precedens állandó elmesélése, és persze szüntelen újraértelmezése. Előszeretettel hasznosították a mítoszt a mágiában is. Sőt, mítosz és mágia elválaszthatatlanok, ezt az etnográfusok azonnal észrevették. A templomi rítusokhoz vagy közösségi ünnepekhez hasonlóan a varázslat praktikáihoz szükség volt mítoszokra. A mítosz adta az eljárás legitimációját, méghozzá nemcsak jogi, hanem "tudományos", azaz praktikus értelemben is: a mitikus előképnek tulajdonították a mágikus analógia hatékonyságát. Vagyis azért lehetett sikeres az eljárás - gyógyítás vagy rontás -, mert az ősidőkben egyszer már megtörtént, egyszer már sikerrel megcsinálták, és annak nyomán számtalanszor megismételték - mint a tudományos kísérletet. Ezért egy valamirevaló ráolvasás szinte minden népnél mítosszal, vagy arra történő utalással kezdődik. Ha pedig nem volt kéznél mítosz, a varázsló kitalált egyet. És itt visszatérnék az írott történelem említett "mítosz voltára": A történetírásnak végső soron ugyanaz a funkciója, mint a mítosznak: a társadalmi berendezkedés, a hierarchia, a szokások, a jogrend, az intézmények léte és működési rendje, a kultuszok, s velük a rítusok és ünnepek igazoló magyarázata. Mindig az adott kor teremti meg saját múltját történetírása révén, és ez legtöbbször alig több, mint az adott berendezkedés, az adott hatalom privát történelme, önigazolása, jelenbeli tettei és törekvései legitimációja, "mítoszokkal" aládúcolása.
    A mítosz mint "mese", "hazugság", "babona" avítt, vulgáris és leegyszerűsítő értelmezése annyi igazságot tartalmaz, hogy a mítosz sok szempontból rokona a képzeletnek. E vonása főként abban mutatkozik meg, hogy hasonló kifejezőeszközöket alkalmaz. E nyelv megértésére létezik egy ősi módszer: a jelenetek és alakok szó szerinti elképzelése, azaz a mítoszok képeinek imaginálása, s ezáltali fölélesztése. Kicsit olyan eljárás ez, mint a pszichoanalízis, vagy még inkább: a misztikusok meditációi. Az eredmény általában a köznapitól eltérő látásmód, sőt olykor tudatállapot. Ez utóbbi leginkább a teremtésmítoszokra igaz, amelyekben a mélylélektan által újra fölfedezett ősi szimbólumok révén csecsemőkori, sőt, embrionális állapotok is fölidéződhetnek. Vagyis a mitikus elbeszélés az álomra hasonlít. Hazug-e tehát a mítosz? Annyiban hazug, amennyiben az álom hazug. De vajon hazug-e az álom? A történetiség lehetne a tudatos, éber emlékezés analógiája, ahogyan a mítosz az álomé. A kísérleti pszichológiából viszont tudjuk, hogy az emlékezet nagyon is megszűrve, sőt, gyakorta alapjaiban meghamisítva adja viszsza a múltat, miközben az álom szimbólumaiban sokkal több megőrződik, olyan rejtett mozzanatok is, amiket az éber tudat kifelejt, elfed, cenzúráz.
    Mivel tehát a mítosz az álommal és a fantáziával rokon, ezért számos ponton ez utóbbi törvényszerűségei érvényesek rá. Megértésük elképzelhetetlen a képi gondolkodás megértése nélkül. (A "kép" szó persze itt tágabb értelmű, az elbeszélés mentális képeiről van szó, így képekről beszélhetünk akkor is, ha a mitikus elbeszélés szövegben - akár írott szövegben - jelenik meg.) A kép egyik legelőnyösebb tulajdonsága, hogy tömör és ezért takarékos, azaz viszonylag nagy mennyiségű információ tárolására alkalmas szimbólum. Gondoljunk bármely vizuális jelkép értelmezésére, elmagyarázására: egy képet hosszú mondatok sorával "fordítunk le", a mélyebb vagy pontosabb jelentéshez szükséges mögöttes tudásra utalásokról már nem is szólva. A holland emlékezetkutató, Douwe Draaisma szerint a vizuális szimbólum tulajdonságai integrált csomagként raktározódnak el, és szükség esetén összefüggő egészként reprodukálhatók. Azaz, ha egy képre gondolunk, viszonyok együttesét látjuk magunk előtt. E viszonyok - szemben a szekvenciálisan földolgozott verbális információval - egyszerre adottak. Vagyis, míg a szövegre és a történetiségre a sorrendiség jellemző, a képre az egyidejűség, ami az álomjeleneteknek is egyik fő jellemzőjük. A kép a lineáris végiggondolás helyett "bokorszerűen", a maga komplexitásában, az asszociációk szövevényével együtt - a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt - láttatja az adott tartalmat, ami szorosan összefügg a mitikus elbeszélések említett örök jelenidejűségével.
    A tudattalan munkáját érhetjük tetten a mítoszok nyelvészkedéseiben is. Szinte minden régi kultúra szent könyveiben megtaláljuk a szavak hangalaki hasonlóságán vagy homofóniáján alapuló szójátékokat, amit a hagyományos szakirodalom (némi lekezeléssel) kezdetleges, naiv etimológiaként könyvel el. Ezek az ún. eredetmagyarázó, aitiológiai nyelvi játékok a mítoszokat, illetve azok lényegi elemeit értelmezik úgy, hogy a nevek és szavak közti hangalaki hasonlóságban különféle rejtett jelentéseket vélnek fölfedezni. A régi görög, kínai, akkád vagy óind szövegek hemzsegnek az ilyen szójátékoktól. A Bibliában is találunk számos példát, a legismertebb Ádám nevének implicit értelmezése: az agyagos földből gyúrt első ember neve homofón az adama: "vörös, agyagos föld" héber szóval, vagyis Ádám = agyag. De ilyen aitiológiai játék rejlik abban az egyiptomi teremtésmítoszban is, amely arról mesél, hogy az emberiség a Napisten könnyeiből jött létre, amikor sírt egyik szeme elvesztése miatt: Az istenség szeme a napkorong, ennek könnyeiből (azaz a fényből) jöttek létre az emberek. Az "ember", "emberi nem" az egyiptomi nyelvben: remetj, sírni: remi, a könny pedig remit.
    Az újkori lélektan egészen korán felfigyelt arra, hogy ezek az eredetmagyarázó szójátékok rokonságban állnak az álom és a fantázia képei mögött rejlő tudattalan nyelvi játékokkal. Piaget például ezeket a gyermeki szóhasonlítgatásokkal, szójátékokkal vonta analógiába. Érdemes idézni Freud klasszikusát, az Álomfejtést, melynek esetei között bőven találunk ilyen példákat: az egyik álom szegényes szállodát ábrázol, a falakról csepeg a víz, még az ágy is nedves. Az álom megfejtett jelentése: fölösleges (überflüssig). Mivel az álommunka csak konkrét dolgot képes ábrázolni, a tudattalan az elvont jelentésű überflüssig szó eredetéhez nyúlt vissza, s azt a hasonló hangalakú überfliessenddel (túlfolyó), flüssiggel (folyékony) helyettesítette, amit már képes volt képként megjeleníteni, s vele a ?felesleges? fogalmát szimbolizálni. Freud erről a következőket mondja: "Azon sem csodálkozunk, hogy az álomban az ábrázolás érdekében jóval nagyobb szerep jut a szavak hangzásának, mint helyesírásának, hiszen tudjuk, hogy például a rím hasonló szabadsággal él." Az ókori álomfejtések egyébként jól ismerték az álomképek mögött rejlő nyelvi játékokat. Az antik világ legnagyobb ilyen tárgyú fönnmaradt művében, Artemidórosz Oneirocritikájában nagy számban találunk rejtett szójátékra épülő álomfejtéseket csakúgy, mint más ókori álmoskönyvekben.
    Az aitiológiai játékok mégis a nyelvészet kezdeményei, mondhatni: az archaikus filológia emlékei. Később a görög bölcseletben ugyanilyen típusú nyelvészkedés jelent meg. Platón Kratülész című dialógusa, melynek témája a dolgok nevei és az igazság közti kapcsolat, szinte egészében az ilyesfajta szójátékok körül forog. Az antik nyelvészet módszertanát vette át a középkori Európa, de ez a metódus uralta a reneszánsz, sőt a kora újkori összehasonlító nyelvészetet is. Kálti Márk, a Képes Krónika írója például Párizs városának nevét a trójai Páris királyfi nevéből, s ennek alapján lakóit a trójaiaktól eredeztette, akárcsak korábban Anonymus a "hungarus" népnevet a Hungvár helységnévből. De a szóhasonlóságra épített spekuláció maradványait, pontosabban: újraéledését megtaláljuk a modern irodalomban és filozófiában is, gondolhatunk itt Derridára vagy akár Heidegger (főként kései) műveire.
    Az irracionalitás lényegi vonása, hogy nincs kizárólagosság, a mítosz jelképei és eseményei többértelműek. "A mítoszban nincs egyértelműség; félhomálya csábít a kibékíthetetlen elemeknek, a pozitivista és a metafizikai elemeknek az összekeverésére, mivel sem transzcendencia, sem puszta ténylegesség nincs benne" - írja Adorno Wagner operái kapcsán. Ebből fakad a mítosz kegyetlensége is. Az archaikus gondolkodás valóban "mellérendelő" jellegű, a vagylagosságot előnyben részesítő - ami ugyancsak összefügg a már említett örök jelennel. A primitív gondolkodásban valakinek vagy valaminek egyszerre többféle természete lehet: egy istenség lehet növény, ember vagy állat egyszerre. Egyiptomban például az ég lehetett tehén, istennő, víz, baldachin vagy vasburok, ahogyan a föld is lehetett apaisten, kettős oroszlán, lapos korong, vagy más egyéb. De maguk az istenalakok is képlékeny lények, minthogy gyakorta összeolvadnak egymással. A képi szimbólumok jelentései - épp mert kevéssé "objektívek" -, szüntelenül változnak.
A mítoszokban, mint az álmokban - írja Kirk -, a normális asszociációk és kapcsolatok fölbomlanak és újrarendeződnek. Lévy-Brühl és mások az archaikus gondolkodás e jellemvonását a logika hiányának tartották, és arra a "prelogikus", illetve a "szublogikus" jelzőt alkalmazták. Az ellentétek itt egymást nem kiiktatják, hanem bizarr mód kiegészítik: egy adott X dolog lehet A és nem-A egyszerre, vagyis tertium datur. Az álom-tudat is hasonló "logikát" követ, minthogy itt sem létezik "vagy-vagy", helyette "és", illetve "is" van, benne a két, esetleg több, egymást kizáró alternatíva együtt van jelen, egyetlen összefüggésben. Ahogyan az álom a logikai vagy oksági kapcsolatokat is egyidejűséggel fejezi ki.
    Ennek előretörését láthatjuk a mai hazai politikai közgondolkodásban is: a nagy narratívák hanyatlásával alapvetőnek hitt fogalmak erodálódtak, és mára korábbi jelentésükkel ellentétes dolgokat jelölnek. Az információözön és a virtuális valóságok sokaságának, valamint a régi politikai berendezkedések csúfos bukásának köszönhetően a történetiség minden szilárdnak hitt állítása megkérdőjeleződik. Részben ezek eredményeként mindenféle össze nem illő, vagy épp egymásnak ellentmondó eszmék megkérdőjelezetlen, hamisan konzisztensnek tűnő egyvelegei jönnek létre. A bonyolult és elvont gondolkodás egyre kisebb csoportok, egyre szűkülő körök sajátja, míg a kultúrában
- még az ún. "magaskultúrában" is - egyre inkább a konkrét, a kézzelfogható, s vele a durva, érzékletességre törekvő szimbolizmus hódít, ahogyan hódítanak az összeesküvéselméletek is: a történelmet nem személytelen folyamatok és törvényszerűségek, hanem konkrét csoportok, személyek alakítják titokban, miként az istenek a régi görögöknél. A multimédiás fejlődésnek köszönhetően a képiség egyre inkább kiszorítani látszik az írásbeliséget.
    Ebben a számára kedvező szellemi közegben föltámadt haló poraiból a mítosz is, pótlandó mindent, ami elveszett vagy elveszni látszik: az értékeket, a biztos pontot és a válságba került identitást. Az egyre erősödő újnacionalista mozgalmak: a táltoshitű jurtalakók, a városi csodagyógyász-asztrológus sámánok és a többi szubkultúra körében egészen komplex eredetmítoszok születtek, a pártus-szittya Jézus történetétől a Szíriuszról jött magyarok legendájáig mindenféle elbeszélés, melyekben föllelni az ősi gondolkodás számos formáját és elemét, így többek között a szóhasonlóságra épített aitiológiai spekulációkat is, gondoljunk a sumer-magyar, egyiptomi-magyar, kelta-magyar stb. "nyelvtanokra". E mítoszok fokozatosan dekonstruálják a régi nemzetfogalmat, nemzettudatot, minthogy általuk sokféle "magyarságtudat" éled föl, így a "nemzet" virtuális törzsekre hullik. E mítoszok a vallás helyét is egyre inkább átvenni látszanak, erre utalnak az újpogány kultuszok, ami ellen a katolikus egyház is tiltakozni kényszerült. De alapvetően irracionális a magát modernistának és racionalistának nevező progresszivisták gondolkodása is, mivel ez éppúgy az önellentmondó fogalomhasználatra és inkonzisztenciára, a történeti tények feledésére, a jelen szituációk és érdekek szerinti barbár átértelmezésére épül, bár itt a mítosz funkcióját inkább a szimpla hazudozás tölti be. Vagyis a mai magyar közgondolkodás egyre nagyobb szeletére válik igazzá, amit Adorno írt a mitikus gondolkodásról előbb idézett írásában: "...nem ismeri sem a történelmet, sem a természetfelettit, sem pedig a valóban természeti dimenziót, hanem túl van mindezeken a kategóriákon. A lényeget magába szívja az immanencia, amely mindent jelenthet, az immanenciát pedig szimbólumok tartják hatalmukban."16 Mindez azt mutatja, hogy a magyar társadalom kollektív tudata sajátos módon archaizálódik, afölött egyre inkább a tudattalan veszi át rettenetes uralmát. Így a magyarság lassan elveszíti történelmét és "gyermekké" válik, mint a pápuák vagy az indiánok - vagy a Szolón előtti hellének.