|
|
Levendel Júlia
"NEKTEK IROK MOST"
A legújabb József Attila-kiadások is az utolsó papírra vetett versek közé teszik a cím nélküli Drága barátaim... kezdetű - szerintem verskezdeményt. Az első, Németh Andor szerkesztette Összes még éppúgy a töredékek
végére illeszti, mint az ?55-ös kritikai kiadás (az előbbi kötet
csaknem szó szerint átveszi a Szép Szó lábjegyzetét: "József Attila
közvetlenül halála előtt kezdte ezt a befejezetlenül maradt verses
levelet") - s bár Stoll Béla a centenáriumra megjelent kritikai
kiadásban megemlíti, hogy mindig (az általa gondozott kötetekben is)
"következetlen érvek alapján" soroltak egy-egy verset a "komolyak",
illetve a töredékek, alkalmi versek, rögtönzések közé, a Drága barátaim...-ra nem utal, s így mintha jóváhagyná korábbi döntését: a hét sort "kész" versnek tekinti. De az ugyancsak cím nélküli Talán eltűnök hirtelen... meg a Karóval jöttél... között, az Ime, hát megleltem hazámat... társaságában még nyilvánvalóbb, hogy nem az. Hogy torzó.
Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Nekem persze éppúgy nincsen több vagy más
megbízható forrásom a vers keletkezéséről, mint a különböző kiadások
szerkesztőinek. A Szép Szó ?38 január-februári emlékszámában jelent meg
először; az az összeállítás a Curriculum vitae-vel kezdődik,
aztán "József Attila utolsó versei" főcímmel hét "egész"-nek ítélt
verset és hat töredéket adnak közre a hagyatékból. A 6. darab -
lábjegyzettel, hogy "néhány nappal halála előtt kezdte ezt a
befejezetlenül maradt verses levelet" - a Drága barátaim...
kezdetű. A lábjegyzetek különbsége abból adódik, hogy Németh Andor
szerint barátai december 2-i látogatása után írta, a versben viszont
"novemberi est" szerepel. Ebben a datálási vitában az ellentmondások,
találgatások, óvatos következtetések még épp csak sejlenek.
A feltolakvó kérdésre, hogy végtére miért olyan
rettentő fontos, sőt, van-e egyáltalán jelentősége, minek nevezzük:
elkészült, egész versnek vagy töredéknek az immár változtathatatlan hét
sort, nagyon határozottan felelném, hogy igen, van jelentősége. Nem
egészen filológiai természetű, inkább arról árulkodó, hogy ki mit
gondol versnek. És tovább, konkrétan a verskezdemény provokációjára
válaszolva: kiket szólít, kiket képzelt címzettnek József Attila.
Hogy valóban "befejezetlenül maradt" (szinte csak elkezdett), azt jobbára érzem-érzékelem, mindenekelőtt nagyobbnak-mélyebbnek, hét sornál továbbfutónak hallom a versindító légvételt, és mert látom az antik episztolák stílusát - inkább modorát - próbáló hét sort, elképzelem,
hogyan, miféle belső késztetésre választotta-öltötte magára a formát,
aminek ott, akkor elsődleges feladata lett volna, hogy az élethez
kössön, megtartson. Az antikizálás és a verses levél külön-külön is
alkalmas kelléke a költő-póznak. És póz kellett (jól jöhetett az is),
önvédő szerep, "beállás" a többször bevált pozícióba, hangba és
érzületbe. Jelmezes versnek indul az episztola - mintha a száműzött
Ovidius üzenne Rómába. De az ötödik sort záró pont után elakad a
szerepjátszás (ez is kudarc, hiába, hogy nem is lehetne más, József
Attila, mint oly sokszor, a költői kudarcot is megszenvedi). A 6-7. sor
valóban lezárási kísérlet - figyelemért eseng, még a szánalomkeltést is
megkockáztatja, de nyomban el is határolja magát - mindenkitől. Az
önsajnálat szavait elnyesi egy vállrándítás - mintha mindegy volna.
Eltolja a papírt - abban a percben nincs annyi ereje, fegyelme, az
"üzenet" gesztus-lehetőségében sem bízik olyan erősen, hogy a töredék
alá akár odaírja, mint Arany János, hogy "Nagyon fáj! nem megy!" De
megtörténhetett, hogy egy órával később - kevéske hangpróba, belső
dúdolás után, talán maga elé motyogott, mint az őrültek - egy
lendülettel megírta a Talán eltűnök hirtelen...-t, pontosabban
a szó szoros értelmében papírra vetette (s olyannyira ?vetette?, hogy
címet sem adott a versnek). Úgy képzelem, nemcsak az utolsó napokban,
már a Siestában, sőt, már jóval előbb esetlegessé lett a vers mint
teljes, mint önmagában egész mű létrehozása - de ezzel együtt inkább
felfokozott volt amúgy is erős formaigénye-igényessége. Az esztétikai
jegyzetekben olvasható teoretikus állítás, hogy "A forma...
tevékenység", a lét peremén küszködő költőnek réges-régen maga a
gyakorlat, az egyetlen megragadható létező, ami mellesleg éppúgy alibi
az életre, mint a halálra. Versben kapaszkodik a létezésbe, azáltal,
hogy másokhoz szól, a vers én-meghosszabbítás is (időben - mert ez
maradhat belőle, térben - mert ezzel nyúlhat a többi ember felé), ugyanakkor versben végzi el számadását, akkoriban minden verse búcsúirat.
A vers - és tágasabban minden irodalmi mű,
gyanítom, hogy minden műalkotás - paradoxona sűrűsödik hát József
Attila episztola-kezdeményében.
Szólnak-e valakihez a versek?
Az első látásra bugyutává egyszerűsített
kérdésre rengeteg, méghozzá szenvedélyes felkiáltásokban hangzó válasz
kínálkozik: attól függ, mit értünk a kérdés szavain külön-külön, vagyis
éppen melyik rétegét nézzük. Nekem a "szól-e valakihez?" kérdés
konkrétabb és élesebb is, mint a "miért ír az ember?" Az utóbbira
kitérően, bár az igazságnak megfelelően tudok válaszolni: mert nem
lehet nem írni - de hogy kihez szól? Szól-e egyáltalán valakihez? Pedig
a jó válasz, ez titkolhatatlan, megnyugtathatna a "miért"-et illetően
is. Igaz, a legitimizáló válasz meg eleve gyanús.
Azok a versek, amelyek mintha nyilvánvalóan
szólnának valakihez, például mert címzettjük van, éppenséggel azt
példázzák: nem a címzettnek szólnak. Ha József Attilánál és az utolsó
esztendőnél maradunk, a Thomas Mann üdvözlése vagy akármelyik
Flóra-vers egyetlen stilizáló, elemelő mozzanata megérteti, hogy
valójában nem Thomas Mannt vagy Kozmutza Flórát "szólítja" József
Attila. Ha csakugyan hozzájuk fordulna, nem használna (használhatna)
tegező formát. Ugyanígy, korábban, nem Babitsot szólítja a Magad emésztő... és nem Gyömrői Editet a Gyermekké tettél vagy a Nagyon fáj. A versben megnevezett személy legfeljebb a vers indulatait, képeit stb. inspiráló "téma", "tárgy", de a mű nem neki szól.
Nem hát, hallom a saját felcsattanásomat, mert
a vers mindenkinek szól, aki olvassa, hallgatja. Csakhogy ez a közhely
megint másként megy mellé. Miután
nyilvánosságra került a vers, lényegében így van: immár bárki
megszólítottnak érezheti magát. Hány szépséges, szívmelengető vallomás
született (és mindmáig születik) a versek jótékony, olykor életmentő
hatásáról. Aki sajátjává dédelget egy-egy verset - szerelmes
vágyódásban, lövészárokban vagy börtönben, kivilágítatlan parkban
cidrizve vagy a naplementétől andalodva -, méltán hiheti, hogy azon a
bizonyos metafizikai síkon neki teremtetett a sajátos ritmusú szöveg.
De a "használat" példái megint nem a kérdésre válaszolnak. Nem arra,
hogy a megképzett, formálódó vagy megszületett vers szól-e valakihez.
Ráadásul a "szólás" nem téveszthető össze az áruforgalommal.
Szeretnék megkülönböztetni, mert szeretnék
közelebb kerülni eredeti kérdésemhez. A pék sütötte kenyeret megeszi
valaki, és a futószalagon palackba csorgatott ásványvizet - azért
csinálják - megisszák. Még a könyv is azzal a kiadói szándékkal
készül és kerül terjesztésre, hogy fogyasztókhoz jusson. Vagyis - nehéz
ezt írónak, szerkesztőnek tudomásul venni - a könyv árucikk is, de a
könyvben lévő vers már biztosan nem az. A csak spirituálisan létező
megszólításának (ha végül arra hajlunk, hogy megszólít) semmi köze az
árucikk felkínálkozásához.
Könnyű belátni, hogy a költői
elvágyódásokban-sóvárgásokban fel-feltűnő "megszólított", legyen az
fogalom, eszme, mint a Szabadság, a Haza, a Respublica stb., vagy
térben-időben távoli környezet, mondjuk, Csokonai "késő század"-a vagy
egyenesen a huszadik százada, még annyira sem valóságos "címzett", mint
amikor a vers alapgesztusa szerint megnevez valakit, és feléje fordul.
A trubadúrköltészetben vagy a reneszánszban bizonyára kiugróan sok a
hódoló-udvarló-vers, a romantika idején jóval több fogalomhoz esengő
vers született, a modern költészetben meg - miután Auden szavaival "a
bensőséges hang" jellegzetes, méghozzá "egyetlen ember hangja, aki
egyetlen másikhoz, nem pedig nagy tömegekhez szól", hiszen "ha a modern
költő felemeli a hangját, azonnal hamissá válik" - nos, az úgynevezett
modern vers bensőségessége (kárpótolja-e a költőket a kétségkívül
elveszített prófétai, néptribuni szerepért?) is ál-megszólításokat
használ. Kosztolányi rájátszása a középkori nyelvemlékre, hogy
"Látjátok feleim..." olyasféle kellék, mint amilyet az antik
episztolával próbálkozó József Attila használ, és a Hajnali részegségben
- a világköltészet talán legbűvösebben meghitt nyitó
mondatával-mozdulatával, a tökéletes arányérzékkel ismételt "valakihez"
fordulással, hogy "Elmondanám ezt néked" - megint csak szerep-elem a
megszólítás. Kijelöli a költői pozíciót - ami aztán a hangvételt, az
egész vers-bejárta utat persze meghatározza. De a nem is megszólítást,
egyenesen beszélgetést imitáló mozzanatok - mint "Várj csak, hogy is
kezdjem..." vagy "azt is tudhatod" vagy "Nézd csak..." - is az
"előadásmód" eszközei, akár a versforma, a sortördelés stb., s
valójában a Kosztolányi-vers sem szólít meg jobban, mint amikor József
Attila azt írja: "A rakodópart alsó kövén ültem..." vagy "Az éjjel
hazafelé mentem..." - s az állítás fordítva éppúgy igaz: A József
Attilától idézett versindítások sem vonzanának kevésbé "önkörükbe",
mint a Kosztolányi-féle közvetlenség.
De a kérdésre, hogy kit szólít, és megszólít-e
a vers, azért is bonyodalmas válaszolni, mert mégiscsak menthetetlenül
összekeveredett a "minek, kinek ír a költő" kérdésekkel. Hiszen a
"megszólítás" fogalmában irány is megbújik - valakitől (a költőtől) tart (időn-téren át hatol) valaki felé (és épp ez a bökkenő, hogy kicsoda felé) -, sőt, kapcsolat
is tételezhető, mert a megszólított, ha "fogadja" a verset, mintegy
összeköti magát a költővel. Nem logikus-e, ha a költő ennek tudatában
van, és keresi a kapcsolatteremtést? Lehet, hogy logikus - lököm el
ingerülten a roppant veszélyes feltevést -, de ez az okoskodás
legitimálná, illetve mentené az áruvá válást és a költő
integrálódásához nélkülözhetetlen személyiségtorzulást.
Bizonyos vagyok abban, hogy valódi költő a
verskeletkezés folyamata során nem sandít lehetséges megszólítottjai
felé. És nem ír egyetlen betűt sem azért,
hogy valaki vagy valakik tetszését elnyerje. Audent parafrazálva azt
mondhatnám, hogy ha a versíró bármiféle hatással törődik versírás
közben, azonnal hamissá válik. Alkotói függetlensége mellett lehet
aztán bármilyen hiú, egoista stb. - végtére művet létrehozni és útnak
indítani eleve nem introvertált tevékenység.
Azt hiszem, épp ez a "bonyodalmasság" vezetett
a sejtelemhez, hogy talán pontatlan a kérdésem. Nem szabad úgy
kerülgetni a fogalmakat, a tiszta beszéd érdekében nem lehet úgy
megkülönböztetni, hogy figyelembe se veszem a szavakra rakódott (inkább
beléjük nőtt) jelentéseket. Márpedig a "megszólítás" kifejezésben, az
aktusban is, konkrét irány és cél van - minek mondogatni, hogy nem ezt
keresem? nem erre gondolok? A költészet - a vers - ebben az értelemben
mintha nem szólítana senkit, mert önnön alaptulajdonsága, tartalma a
szólítás. Nem szándéka, hogy irányuljon - de van, magában hordozza a
kifejezhetőséget, a felfoghatóságot; mint a zene is, a legtisztább
spirituálisan létező.
|