←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
"NEKTEK IROK MOST"

A legújabb József Attila-kiadások is az utolsó papírra vetett versek közé teszik a cím nélküli Drága barátaim... kezdetű - szerintem verskezdeményt. Az első, Németh Andor szerkesztette Összes még éppúgy a töredékek végére illeszti, mint az ?55-ös kritikai kiadás (az előbbi kötet csaknem szó szerint átveszi a Szép Szó lábjegyzetét: "József Attila közvetlenül halála előtt kezdte ezt a befejezetlenül maradt verses levelet") - s bár Stoll Béla a centenáriumra megjelent kritikai kiadásban megemlíti, hogy mindig (az általa gondozott kötetekben is) "következetlen érvek alapján" soroltak egy-egy verset a "komolyak", illetve a töredékek, alkalmi versek, rögtönzések közé, a Drága barátaim...-ra nem utal, s így mintha jóváhagyná korábbi döntését: a hét sort "kész" versnek tekinti. De az ugyancsak cím nélküli Talán eltűnök hirtelen... meg a Karóval jöttél... között, az Ime, hát megleltem hazámat... társaságában még nyilvánvalóbb, hogy nem az. Hogy torzó.

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

    Nekem persze éppúgy nincsen több vagy más megbízható forrásom a vers keletkezéséről, mint a különböző kiadások szerkesztőinek. A Szép Szó ?38 január-februári emlékszámában jelent meg először; az az összeállítás a Curriculum vitae-vel kezdődik, aztán "József Attila utolsó versei" főcímmel hét "egész"-nek ítélt verset és hat töredéket adnak közre a hagyatékból. A 6. darab - lábjegyzettel, hogy "néhány nappal halála előtt kezdte ezt a befejezetlenül maradt verses levelet" - a Drága barátaim... kezdetű. A lábjegyzetek különbsége abból adódik, hogy Németh Andor szerint barátai december 2-i látogatása után írta, a versben viszont "novemberi est" szerepel. Ebben a datálási vitában az ellentmondások, találgatások, óvatos következtetések még épp csak sejlenek.
    A feltolakvó kérdésre, hogy végtére miért olyan rettentő fontos, sőt, van-e egyáltalán jelentősége, minek nevezzük: elkészült, egész versnek vagy töredéknek az immár változtathatatlan hét sort, nagyon határozottan felelném, hogy igen, van jelentősége. Nem egészen filológiai természetű, inkább arról árulkodó, hogy ki mit gondol versnek. És tovább, konkrétan a verskezdemény provokációjára válaszolva: kiket szólít, kiket képzelt címzettnek József Attila.
    Hogy valóban "befejezetlenül maradt" (szinte csak elkezdett), azt jobbára érzem-érzékelem, mindenekelőtt nagyobbnak-mélyebbnek, hét sornál továbbfutónak hallom a versindító légvételt, és mert látom az antik episztolák stílusát - inkább modorát - próbáló hét sort, elképzelem, hogyan, miféle belső késztetésre választotta-öltötte magára a formát, aminek ott, akkor elsődleges feladata lett volna, hogy az élethez kössön, megtartson. Az antikizálás és a verses levél külön-külön is alkalmas kelléke a költő-póznak. És póz kellett (jól jöhetett az is), önvédő szerep, "beállás" a többször bevált pozícióba, hangba és érzületbe. Jelmezes versnek indul az episztola - mintha a száműzött Ovidius üzenne Rómába. De az ötödik sort záró pont után elakad a szerepjátszás (ez is kudarc, hiába, hogy nem is lehetne más, József Attila, mint oly sokszor, a költői kudarcot is megszenvedi). A 6-7. sor valóban lezárási kísérlet - figyelemért eseng, még a szánalomkeltést is megkockáztatja, de nyomban el is határolja magát - mindenkitől. Az önsajnálat szavait elnyesi egy vállrándítás - mintha mindegy volna. Eltolja a papírt - abban a percben nincs annyi ereje, fegyelme, az "üzenet" gesztus-lehetőségében sem bízik olyan erősen, hogy a töredék alá akár odaírja, mint Arany János, hogy "Nagyon fáj! nem megy!" De megtörténhetett, hogy egy órával később - kevéske hangpróba, belső dúdolás után, talán maga elé motyogott, mint az őrültek - egy lendülettel megírta a Talán eltűnök hirtelen...-t, pontosabban a szó szoros értelmében papírra vetette (s olyannyira ?vetette?, hogy címet sem adott a versnek). Úgy képzelem, nemcsak az utolsó napokban, már a Siestában, sőt, már jóval előbb esetlegessé lett a vers mint teljes, mint önmagában egész mű létrehozása - de ezzel együtt inkább felfokozott volt amúgy is erős formaigénye-igényessége. Az esztétikai jegyzetekben olvasható teoretikus állítás, hogy "A forma... tevékenység", a lét peremén küszködő költőnek réges-régen maga a gyakorlat, az egyetlen megragadható létező, ami mellesleg éppúgy alibi az életre, mint a halálra. Versben kapaszkodik a létezésbe, azáltal, hogy másokhoz szól, a vers én-meghosszabbítás is (időben - mert ez maradhat belőle, térben - mert ezzel nyúlhat a többi ember felé), ugyanakkor versben végzi el számadását, akkoriban minden verse búcsúirat.
    A vers - és tágasabban minden irodalmi mű, gyanítom, hogy minden műalkotás - paradoxona sűrűsödik hát József Attila episztola-kezdeményében.
    Szólnak-e valakihez a versek?
    Az első látásra bugyutává egyszerűsített kérdésre rengeteg, méghozzá szenvedélyes felkiáltásokban hangzó válasz kínálkozik: attól függ, mit értünk a kérdés szavain külön-külön, vagyis éppen melyik rétegét nézzük. Nekem a "szól-e valakihez?" kérdés konkrétabb és élesebb is, mint a "miért ír az ember?" Az utóbbira kitérően, bár az igazságnak megfelelően tudok válaszolni: mert nem lehet nem írni - de hogy kihez szól? Szól-e egyáltalán valakihez? Pedig a jó válasz, ez titkolhatatlan, megnyugtathatna a "miért"-et illetően is. Igaz, a legitimizáló válasz meg eleve gyanús.
    Azok a versek, amelyek mintha nyilvánvalóan szólnának valakihez, például mert címzettjük van, éppenséggel azt példázzák: nem a címzettnek szólnak. Ha József Attilánál és az utolsó esztendőnél maradunk, a Thomas Mann üdvözlése vagy akármelyik Flóra-vers egyetlen stilizáló, elemelő mozzanata megérteti, hogy valójában nem Thomas Mannt vagy Kozmutza Flórát "szólítja" József Attila. Ha csakugyan hozzájuk fordulna, nem használna (használhatna) tegező formát. Ugyanígy, korábban, nem Babitsot szólítja a Magad emésztő... és nem Gyömrői Editet a Gyermekké tettél vagy a Nagyon fáj. A versben megnevezett személy legfeljebb a vers indulatait, képeit stb. inspiráló "téma", "tárgy", de a mű nem neki szól.
    Nem hát, hallom a saját felcsattanásomat, mert a vers mindenkinek szól, aki olvassa, hallgatja. Csakhogy ez a közhely megint másként megy mellé. Miután nyilvánosságra került a vers, lényegében így van: immár bárki megszólítottnak érezheti magát. Hány szépséges, szívmelengető vallomás született (és mindmáig születik) a versek jótékony, olykor életmentő hatásáról. Aki sajátjává dédelget egy-egy verset - szerelmes vágyódásban, lövészárokban vagy börtönben, kivilágítatlan parkban cidrizve vagy a naplementétől andalodva -, méltán hiheti, hogy azon a bizonyos metafizikai síkon neki teremtetett a sajátos ritmusú szöveg. De a "használat" példái megint nem a kérdésre válaszolnak. Nem arra, hogy a megképzett, formálódó vagy megszületett vers szól-e valakihez. Ráadásul a "szólás" nem téveszthető össze az áruforgalommal.
    Szeretnék megkülönböztetni, mert szeretnék közelebb kerülni eredeti kérdésemhez. A pék sütötte kenyeret megeszi valaki, és a futószalagon palackba csorgatott ásványvizet - azért csinálják - megisszák. Még a könyv is azzal a kiadói szándékkal készül és kerül terjesztésre, hogy fogyasztókhoz jusson. Vagyis - nehéz ezt írónak, szerkesztőnek tudomásul venni - a könyv árucikk is, de a könyvben lévő vers már biztosan nem az. A csak spirituálisan létező megszólításának (ha végül arra hajlunk, hogy megszólít) semmi köze az árucikk felkínálkozásához.
    Könnyű belátni, hogy a költői elvágyódásokban-sóvárgásokban fel-feltűnő "megszólított", legyen az fogalom, eszme, mint a Szabadság, a Haza, a Respublica stb., vagy térben-időben távoli környezet, mondjuk, Csokonai "késő század"-a vagy egyenesen a huszadik százada, még annyira sem valóságos "címzett", mint amikor a vers alapgesztusa szerint megnevez valakit, és feléje fordul. A trubadúrköltészetben vagy a reneszánszban bizonyára kiugróan sok a hódoló-udvarló-vers, a romantika idején jóval több fogalomhoz esengő vers született, a modern költészetben meg - miután Auden szavaival "a bensőséges hang" jellegzetes, méghozzá "egyetlen ember hangja, aki egyetlen másikhoz, nem pedig nagy tömegekhez szól", hiszen "ha a modern költő felemeli a hangját, azonnal hamissá válik" - nos, az úgynevezett modern vers bensőségessége (kárpótolja-e a költőket a kétségkívül elveszített prófétai, néptribuni szerepért?) is ál-megszólításokat használ. Kosztolányi rájátszása a középkori nyelvemlékre, hogy "Látjátok feleim..." olyasféle kellék, mint amilyet az antik episztolával próbálkozó József Attila használ, és a Hajnali részegségben - a világköltészet talán legbűvösebben meghitt nyitó mondatával-mozdulatával, a tökéletes arányérzékkel ismételt "valakihez" fordulással, hogy "Elmondanám ezt néked" - megint csak szerep-elem a megszólítás. Kijelöli a költői pozíciót - ami aztán a hangvételt, az egész vers-bejárta utat persze meghatározza. De a nem is megszólítást, egyenesen beszélgetést imitáló mozzanatok - mint "Várj csak, hogy is kezdjem..." vagy "azt is tudhatod" vagy "Nézd csak..." - is az "előadásmód" eszközei, akár a versforma, a sortördelés stb., s valójában a Kosztolányi-vers sem szólít meg jobban, mint amikor József Attila azt írja: "A rakodópart alsó kövén ültem..." vagy "Az éjjel hazafelé mentem..." - s az állítás fordítva éppúgy igaz: A József Attilától idézett versindítások sem vonzanának kevésbé "önkörükbe", mint a Kosztolányi-féle közvetlenség.
    De a kérdésre, hogy kit szólít, és megszólít-e a vers, azért is bonyodalmas válaszolni, mert mégiscsak menthetetlenül összekeveredett a "minek, kinek ír a költő" kérdésekkel. Hiszen a "megszólítás" fogalmában irány is megbújik - valakitől (a költőtől) tart (időn-téren át hatol) valaki felé (és épp ez a bökkenő, hogy kicsoda felé) -, sőt, kapcsolat is tételezhető, mert a megszólított, ha "fogadja" a verset, mintegy összeköti magát a költővel. Nem logikus-e, ha a költő ennek tudatában van, és keresi a kapcsolatteremtést? Lehet, hogy logikus - lököm el ingerülten a roppant veszélyes feltevést -, de ez az okoskodás legitimálná, illetve mentené az áruvá válást és a költő integrálódásához nélkülözhetetlen személyiségtorzulást.
    Bizonyos vagyok abban, hogy valódi költő a verskeletkezés folyamata során nem sandít lehetséges megszólítottjai felé. És nem ír egyetlen betűt sem azért, hogy valaki vagy valakik tetszését elnyerje. Audent parafrazálva azt mondhatnám, hogy ha a versíró bármiféle hatással törődik versírás közben, azonnal hamissá válik. Alkotói függetlensége mellett lehet aztán bármilyen hiú, egoista stb. - végtére művet létrehozni és útnak indítani eleve nem introvertált tevékenység.
    Azt hiszem, épp ez a "bonyodalmasság" vezetett a sejtelemhez, hogy talán pontatlan a kérdésem. Nem szabad úgy kerülgetni a fogalmakat, a tiszta beszéd érdekében nem lehet úgy megkülönböztetni, hogy figyelembe se veszem a szavakra rakódott (inkább beléjük nőtt) jelentéseket. Márpedig a "megszólítás" kifejezésben, az aktusban is, konkrét irány és cél van - minek mondogatni, hogy nem ezt keresem? nem erre gondolok? A költészet - a vers - ebben az értelemben mintha nem szólítana senkit, mert önnön alaptulajdonsága, tartalma a szólítás. Nem szándéka, hogy irányuljon - de van, magában hordozza a kifejezhetőséget, a felfoghatóságot; mint a zene is, a legtisztább spirituálisan létező.