←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
MALOMKERÉK ÉS HANGOK

Évekig még több-kevesebb rendszerességgel összejött a társaság a Vörös Malomban - még azt mondták magukról: társaság, vagy inkább: kompánia -, noha az állandó tagok száma jócskán fogyatkozott; ötnél több széket nem is tettek asztalukhoz a pincérek. Aztán az asztaluk is más lett, és nem csak úgy, hogy a fából készült négylábút újabbra, tetszetősebbre cserélték - a többi berendezési darabbal, a terem faborításával meg a terítővel együtt -; megváltoztatták az asztal helyét. Bármelyikük ült bármelyik oldalához, onnan nem láthatott ki a főtérre, nem szemezhetett a színház neobarokk, kupolás épületével. Persze továbbra is a Tutusnak becézett Szőnyi Gyula maradt a központ. Romjaiban is rendező, főszereplő és mindenes ceremóniamester. Basszusát a konyhában is hallották, vicceit napok múlva nevetgélve idézte a szakács a kuktának. De micsoda legendákat, sőt mítoszokat gerjesztett és terjesztett húsz esztendővel ezelőtt! Megmaradt társai - öreg bonviván, réges-rég leszázalékolt korrepetitor, rajztanárból lett díszlettervező, sipítós hangú koreográfus, olykor még tárcákat és olvasói leveleket írogató egykori szerkesztő - készséges kobzosokként dalolták el feledhetetlen tetteit és szavait; próbálták megakasztani - megzavarni legalább - az időt: a történetek mintha éppen történnének.

NEM MALOMBAN ŐRÖLTEK. BENNÜNKET, TUDD MEG, NEM A MALOM ŐRÖLT.

    Bólogatva ezerszer is megállapították, hogy Szőnyi univerzális tehetségére a mai világnak nemcsak szüksége-igénye nincsen, de meg se tűri. "Univerzális" és "ízig-vérig színházi ember" ő - sűrű sértéseit, otromba gúnyosságát is muszáj elnézni. Muszáj. Nem lehet rá haragudni, hiszen sietve úgyis mindenkit kiengesztel, és olyan bájjal, hogy attól a svájci hegycsúcsokon a hó is megolvadna. "Mondj csak egyet - fordult például a szerkesztő a színészhez, Szőnyi érkezése előtt -, mondj egyetlen embert, akiről tudod, hogy minderre képes... hogy darabot írt, rendezett, zenélt és rajzolt, és úgy értett a világításhoz meg a nem tudom még, mihez... Mondj csak egyetlen embert!... de nem mondhatsz, mert nincsen... nálunk legalábbis nincsen", és a színész, elkapva-pörgetve a végszót, folytatta: "nincsen... ez igaz. Én tudom legjobban, hogyan rendezett... hogy mindegyikünkhöz tudott szólni... különbözőképp... vagy csak a kisujját emelte fel... mindig értettük, mit akar... ami éppen oda illett... Nem vitás, ha ő másutt születik, világhírű lesz", és újra meg újra megegyeztek abban is, hogy az a Szimonetta című darabja ("a legjobb, talán a legjobb"), amit végül is sohasem sikerült megrendeznie (a rádióban megcsinálták volna hangjátéknak, de Szőnyi nem engedte az átalakítást) - szóval a kétrészes Szimonetta drámatörténeti unikum - s persze egyikük sem beszélt arról, mikor olvasta, milyen kézirat jutott hozzá, de felháborodva tiltakoztak volna, ha valaki azzal áll elő, hogy nem is olvashatták, senki meg nem rendezhette, mert Szőnyi meg se írta azt a drámát. Negyedszázadig mesélt róla, idézett belőle és hivatkozott rá, holott nem volt - vagy valamennyi, egy-két jelenet mégiscsak elkészült? "Tutus nekem ígérte Mayer szerepét, és én ezelőtt nyolc vagy kilenc évvel... vagy talán több is az... még megtehettük volna a színházban... szóval jó régen ajánlottam, hogy ha nem is kapunk hozzá pénzt, csináljuk meg... a munkára, szerintem, mindenki kapható lett volna díjazás nélkül is... és a díszletek..." A tervező, mintha alattomos célzások elől hajladozna, mentegetőzött, hogy ő is kész volt ingyen dolgozni, de az anyagköltséget és különösen a színház felszereltségét messze meghaladó technikát nem lehetett előteremteni. "Tutus meg se hallgatta az egyszerűsítési javaslatokat... Bartókot idézte, hogy vagy így, vagy sehogy... mit tudom én, hogy mondott-e ilyet Bartók... nem érdekel engem most Bartók... de hiába. Mi a fenét csinálhattam volna, ha egyszer megmakacsolta magát?!" De látni vélték a háromszintes díszletet, hiszen Szőnyi, jobb karját előrenyújtva, nemegyszer idézte közéjük, és mintha hallanák a legfelső szinten zsolozsmázó fiút, a főszereplő Mayer fia ő, aki az egész darab során öngyilkosságra készül, és saját búcsúztatóját próbálgatja. Hátborzongató és nevetséges megszólalásával kezdődik az előadás, és utoljára is őt halljuk. "Merje már kimondani valaki - koppantott az asztalra a szerkesztő -, hogy Tutus nem is akarta színre vinni... a fiú miatt. Félt. És én meg is értem. Lehet szövegelni a művész könyörtelenségéről, meg hogy más az élet és a mű... de azért... nekem már az is rémületes volt, hogy a fia öngyilkossága után ezzel foglalkozott... talán azt gondolta, kiírja magából... vagy ki kellett írnia... muszáj volt, ezt megértem... de színpadra vinni... még jó, hogy nem kapott elegendő támogatást... belepusztul, ha szembesülnie kell azzal, amit felidézett."

ÉJI ÓRÁN, MINDIG, MINDIG ÉJI ÓRÁN, VÁRSZ VAGY NEM VÁRSZ,
ELJÖVÖK.

Csak a Vörös Malomban találkoztak, sohasem vendégeskedtek egymásnál, és telefonon is ritkán beszéltek. Egyszer fordult elő - már mindannyian nyugdíjasok voltak akkor -, hogy az amúgyis sokat betegeskedő korrepetitor második hete nem mutatkozott, "talán már el is temették, mi meg ülünk csak és találgatunk", mondta a színész, mire Szőnyi javaslatára felkerekedett a kompánia, és hangosan, jókora feltűnést keltve elmentek társuk lakására. A feleség csodálkozott, kelletlenül tessékelte beljebb őket, "épp nagytakarításra készülünk... minden a feje tetején áll... jöjjenek azért... láttak már ilyet... jöjjenek... Feri szólhatott volna, hogy vendégeket hív... ide üljenek...", és a nyűtt pulóverben meg pizsamanadrágban előkerült énektanár nem is hozzájuk szólt, hanem a feleségére mordult: "honnan a fenéből tudhattam, hogy ide jönnek?!" Visszavonultak a Malomba, és útközben vita nélkül elfogadták Szőnyi diagnózisát, hogy a látszat ellenére a depressziós Feri igenis örült az ő érdeklődésüknek, nagyon is örült, de szégyellte volna, ha meghatottnak mutatkozik. A rendező, minthogy senkit sem győzködhetett a maga igazáról, tele szájjal hahotázott, "eszetekbe ne jusson hozzám így berontani!... Soha... hozzám soha, mert rátok borítom a szekrényt!"
    Másfél évvel ezelőtt, az újabb, nyilvánosságra hozott ügynöklistán Szőnyi neve is szerepelt. A szerkesztő hozta hír megosztotta a társaságot: "elmondom, mert úgyis meghalljátok, holnap már az egész város erről beszél, és tudom, semmivel sem állítható meg a rágalomhadjárat... mert az. Rágalom, megint csak rágalom, és a sok-sok rágalom úgy hömpölyög majd... meglátjátok... Tutus meg összeroppan... ebbe csakugyan belebetegszik... még ha százszor értésére adjuk is, hogy nem hisszük... ha meggyőződhet arról, hogy legalábbis bennünket nem lehet felheccelni és ellene uszítani... akkor is... mi nem fogjuk ezt a mocskot, ezt az egészet ellensúlyozni...", a színész azonban nagyon is lehetségesnek vélte Szőnyi ügynökvoltát, "nem az a legfontosabb kérdés, hogy volt vagy nem volt..." - de lehurrogták, "hát mi a jó isten a kérdés... persze, hogy ez..." - "hadd mondjam végig!... egyikőtök sem gyerek... önmagában az, hogy ügynök, nem sokat jelent... először is, ezer oka és ezer mentsége lehet... olyan kaliberű embert, mint amilyen Tutus, holtbiztos, hogy megkörnyékeztek... de hogyan? mikor? gondoljátok meg, hány színészt foglalkoztatott... és nem csak színészeket... egy csomó emberért felelt... évtizedeken át tartotta a hátát..." "Állj le! - sipított a koreográfus -, szerintem Lacinak van igaza. Tutus nem lehetett ügynök. Ez rágalom. Nem hiszem, hogy ült közöttünk, aztán jelentett rólad, meg rólad, meg rólam... nem hiszem! És nem is tűröm, hogy ezt latolgassuk... Senki sem szent, de hogy mindenkiről minden feltételezhető legyen... ezt ne! Nem engedem... vagy én elmegyek... nem várom meg, amíg kiforgatnak mindenemből... mi az, amiben hihet az ember? Már alig valami... de ezt most nem engedem!" Vörös foltok égtek az arcán, ritkás, vékony szálú, seszínű haja alatt a fejbőrén, és mintha sírt volna, vörösre dörzsöltnek látszott a szeme. "Akkor inkább elmegyek...", de maradt, sőt, magába süppedten, lesújtottan ült, úgy tűnt, egyhamar fel sem tudna állni.
    Szőnyi aznap a szokásosnál is később érkezett a Malomba. Máskor is kivárta, hogy a többiek lelkesen fogadják, de akkor még több időt hagyott nekik: hányják-vessék csak, csócsálják a hírt. Új, világosszürke felöltőben jött, frissen nyiratkozva, lassabban lépett, sohasem látott egyenes tartással, hogy magasabbnak, vállasabbnak és pocakosabbnak tűnt. Eleganciája - ezt még a legkitartóbb rajongó sem tagadhatta - kínos erőlködés, ócska ripacskodás. Nagyon ócska. "Csúnyán késtem. Megkövetem az urakat... Mea culpa", jobb tenyerét a szíve fölé téve meg is hajolt, s még állva szavalt tovább: "a Károly utca sarkán ácsorogtam... leragadtam ott, mert ahogy kijöttem a postáról, észrevettem az alkonyatot... így, ahogy mondom... soha életemben nem láttam még ilyen alkonyatot... sőt, egyáltalán nem figyeltem fel az alkonyat szépségére, most meg egyszerre megéreztem... kényszerített, hogy végre lássam... muszáj volt látnom... és furcsán ismerősnek tetszett. Mert pontosan olyan volt, ahogy Kafka írja... a repülő madarak helyett remegő csillagok jelentek meg... igen... pontosan így..." Mind meggörnyedtek és lehajtották a fejüket - a világűrben sehol sem találni ennyire dermedt, néma testeket. De ahogy Szőnyi az asztaltól maga felé húzta a vörös bársonnyal kárpitozott székét és leült, mégiscsak felé fordultak.

AHOGY AZ ÖRVÉNYEK MEG A HULLÁMOT UTÁNZÓ SEMMI KIS GYŰRŐDÉSEK, GYŰRŰZÉSEK ELSIMULNAK A TÓ TÜKRÉN, HARAGOD IS KIFÁRAD, ÉS MEGCSENDESEDSZ, ELCSENDESEDSZ, UTOLJÁRA ÚGYIS ELCSENDESEDSZ.

    "Hallom, szavalni fogsz a demonstráción... nem tőled hallottam, hogy felkértek... azt meg nem is hallottam, mennyit fizetnek... mennyit?..." - De mielőtt Szőnyi számonkérésére bármit válaszolt volna a színész, mielőtt elhúzta volna a száját vagy kiitta volna a még mindig párás pohárból a fröcscsét, a szerkesztő röhögve tódított: "és hol demonstrálsz?... kikkel?... esküszöm, megnézlek a tévében..." Ez segített a színésznek visszavágni. Előbb mégis az egész asztaltársaságnak címezte szavait, aztán látszott, tehetetlenül, megbabonázottan fordul a rendező felé: "magatokból indultok ki, nektek már semmi se szent, se isten, se haza, semmi... Mit akarsz tőlem? Mióta veled... miattad... megváltam a színháztól... két éve... több is... semmi munkám... felőled felköthetném magam... és amikor lehetőséget kapok... tudd meg, nem pénzt, hanem lehetőséget... nekem való lehetőséget... tízezren lesznek a téren... tízezren biztosan... türtőztesd az irigységed... engem hallanak majd, és velem mondják a refrént... azt akarták, hogy akik még emlékeznek az ötven évvel ezelőtti demonstrációra... akkor is..." - Szőnyi megsemmisítően nézte - "én hallak most, és szánlak. Örülj neki, hogy maradt, aki ebben az állapotodban legalább megszán... szánalmas vagy!"
    És akkor - egy meteorit becsapódása vagy palackból előgomolygó dzsinn se lehetett volna rémületesebb - hátrafordult a koreográfus, és a szokott sipítással hívta a pincért: "Gyurikám!... Gyuri!... én most fizetek... kifizetem az egész havimat!" A korrepetitor is dúdolni próbált, szegény: pá, kisaranyom, pá... nem zavarom már, csak elhagyom, pá, de reménytelenül erőlködött, a jótékony humor meg sehol. Sehol. Oda a régi megrendültség. A némaság.
A szerkesztő zsebkendővel törölgette a szemüvegét meg a nyálhabot a szája sarkában, "milyen demonstráción?... hülye vagy? megeszed a hülyeségeiket?" A motyogás, a lamentálás se segített. A színész felpattant, vad mozdulattal sarkig nyitotta az ajtót, kicsörtetett, de a fogason maradt a ballonkabátja és az asztalon az autóstáskája. Sohasem jött autóval a Malomba, csak a fekete bőrtáskát hozta. Ölben tartotta, nyomkodta, gyömöszölte, vagy a pohara mellé tette névjegy helyett.
    Nézték a táskát.
    Csak a koreográfus fizetett. Szőnyi meg se szólalt, a pincérnek búcsúzóul intett, ő lépett ki először, és jó ösztönnel kivédte a támadást. A színész kezében az ajtó fölül letört cégér, vörösréz malom himbálózott. Szőnyi a csuklójánál kapta el. A másik sziszegett: "te rohadék spicli... spicli... megfizetek..." Amikor megérezte a rendező, hogy az ernyedő kéz az arca fölött elengedi a cégért, lazított és hirtelen kikapta a színész kezéből. "Gyakorolj vele!", szólt a koreográfusnak, "ennyi idő után gyakorlás nélkül nem megy... mondtam neked, hogy már nem megy", azzal a petúniás kőedénybe dobta a malmot. Részeg állatok, randalírozó huligánok - vagy hihetik, hogy a szél volt.