←Vissza

 

Lengyel Balázs

MEGJEGYZÉSEK
A NEMZETI IRODALOM ÉS
A GLOBALIZÁCIÓ
KÉRDÉSÉHEZ


A változó irodalommal kapcsolatban néhány jellegzetesebb tényt szeretnék felidézni. Ezúttal, ha érintem is a százéves Illyés Gyula művét, mindössze egy harmincöt éves korában írott művét emelem ki, a Rend a romokban verseskötetet (1937). Húszéves voltam akkor, vagy annyi sem, amikor Illyés friss könyve úgy lenyűgözött, hogy verseit betéve tudtam, legalábbis egy nyáron át végeérhetetlenül olvastam úgy, mint előzőleg Ady, Babits, Kosztolányi verseit - szinte mániásan. Igaz, Illyés könyve azért számomra is más volt. Ma újra olvasva, világos a különbség, a dolog nyitja. Még az Új Magyar Irodalmi Lexikont is megnéztem - azt mondja a kötetről, hogy benne "...értelmileg is megalapozódik illúziótlan, de rendíthetetlen hűsége a szegények, az alul levők világához és jobbító szándékaihoz." Két-három, mondjuk merészebb, Apollinaire-esebb vers kivételével (például az Avar), itt az egész kötet arról szól, amit a kezdő vers (A kocsisorról) intonál:

A kocsisorról a süket Gyalog
nem is sejti, hogy érte harcolok,
hogy könyvbe írtam... s ha már lelkemen
szárad, hogy a népet képviselem:
őt képviselem...

Ez a magatartás - hadd hangsúlyozzam - nemzeti alapja költészetünknek Zrínyitől kezdve, vagy akár Mohácstól, a félfeudális Horthy-korszakon át. Mert a múlt ilyen volt, a szegény magyar embereket századokon és századunkon át gyötrő történés: még a félmúltban is. Higgyék el a fiatalok, ha nem Illyésnek, hát Babitsnak, Kosztolányinak, József Attilának, Márainak, Cs. Szabónak, Németh Lászlónak.
     Illyés egész műve persze más és több; ott volt benne (igaz, titkon) az Egy mondat a zsarnokságról is, meg ott voltak az összekacsintások, ahogy a pártos beszédet Révai és Lukács György az akkori köztársasági elnöknél Illyés egy félmondatával jellemezte (1949). Akkor Kassák volt az, aki nyílt szóval szembefordult a pártossággal, és valódi kritikákkal Rónay György a Vigiliában. Igen ám, de - már a hatvanas években - Illyést Pierre Emmanuel nemzetközi társaságban, főleg francia-belga írók előtt ki tudta tüntetni (nem akármilyen kitüntetés volt) Knocke le Zoutban, méghozzá népes magyar küldöttségben, melynek Vas István, Rónay, Somlyó, Pilinszky, Nemes Nagy és én is tagja voltam. A pártos sznobizmus ezeket a költőket már olykor kiemelte, de valójában éppen csak megtűrte. Ezt pedig a most alakuló, szellemi jellegű, de valójában társadalmi-gazdasági globalizmus értelmezéséhez szükséges felidézni. Akkor ugyanis a szellem, az irodalom területén igazából csak külföldön lehetett szabadon publikálni. Például a Bányai János, majd a Bori Imre szerkesztette jugoszláviai Hídban. (Néhány nevet említek csak az ott megjelentek közül: Weöres, Mándy, Déry, Hernádi, Mészöly Miklós, Tandori, stb.)
     És ott volt 1962-től kezdve (akkor alapították) a párizsi Magyar Műhely. Elég sokan dolgoztak érte, itt is csak néhány nevet említek: Papp Tibor, Nagy Pál, Márton László és jó darabig Parancs János. És mellettük a Mikes Kelemen kör. "Célunk volt - írja Nagy Pál könyvében, a Journal in-time, másként él/e/temben - feladatunk volt használni a magyarságnak, elsősorban a magyar irodalomnak." Egy sereg külföldi, határon túli, majd belföldi magyar íróval együtt létrehoztak előbb négy kiemelt számot azoknak az íróknak, akiket háttérbe szorított vagy kiiktatni igyekezett a Kádár-Aczél rendszer. Megjelentették tehát a Weöres-, Kassák-, Füst- és Szentkuthy-számokat. A hazai vonalassággal, félvonalassággal szemben valami másfélére, azt mondhatom: Európára mutatva. Hadd idézzek a Kassák-számból néhány alapmondatot: "A múltból hozott esztétikai konvenciók nálunk még mindig olyan erősek, hogy az esztétikusnak, aki hatni akar a közízlésre, unos-untalan közhelyeket kell ismételnie. A formabontás, az avantgarde hiába ötven éves immár... nálunk állandó ellenállásba ütközik... Volt néhány éve a magyar lírának, mikor úgy tetszett, hogy a Kassák indította ízlésfordító törekvés, amelyet a francia avantgarde átszivárgó eredményei is erősítettek, beérik... azonban a hatás csökkent, más, hatékonyabb iskolák alakultak... Mi több: kialakult, az ötvenes években államilag is parafálódott az a versízlés, amely - az időt visszafelé forgatva - a magyar lírát egy már-már anakronisztikus állapotban kívánta rögzíteni." És végül egyetlen mondat: "A magyar verskultúra korszerűsítése szempontjából elkerülhetetlen volna a kassáki kezdeményező erő hathatósabb megbecsülése, s az eredményesebb új beáramoltatása líránk eleven keringésébe."
     Igaz, az idők folyamán, a szerencsétlen történelmi-társadalmi körülmények között a mi ízlésünk, habitusunk más lett, mint a szabadon alakuló Európáé - bár az is igaz, hogy megvalósulások és lehetőségek egymás mellett futottak, és a különállás nem volt egynemű. Ott volt például éppen a Magyar Műhellyel egy időben, sőt nála talán súlyosabban a Gara László-féle nagyszabású francia nyelvű magyar antológia, az Anthologie de la Poesie hongroise. Olyan kiváló franciák műve, akik lelkes becsülésből meg Gara László nemes erőszakosságából sorra fordítottak magyar költőket a régmúlttól napjainkig. Bizony nem kevesebben, mint negyvennyolcan voltak. Csak néhány jelentős nevet mondok közülük: André Frénaud, François Gachot, Guillevic, Jean Rousselot, Robert Sabatier, Pierre Seghers, Jean-Luc Moreau, Pierre Emmanuel, Paul Chaulot - aki később Nemes Nagy Ágnes fordítását is vállalta. Nem beszélve Guillevicről, aki Az ember tragédiáját is lefordította.
     De amit külön hangsúlyozni kell, mint megvilágító tényt a korszak lehetőségeire: Weöres Sándor Tűzkút-ügyét. A művet a Magyar Műhely adta ki, természetesen Weöres örömteli közreműködésével. Igen ám, de a magyar hivatalosság észbe kapott, szégyellte volna elutasítani a könyv kiadását, amit persze korábban megtett, és megjelentette a Tűzkutat, de Weöresre ezt a nyilatkozatot kényszerítette: "Meglepetéssel és döbbenéssel értesültem, hogy a párizsi és hollandiai írók társasága, a Magyar Műhely kiadta új verseim gyűjteményét anélkül, hogy szerződést kötöttünk volna." Szó sem volt igaz ebből. De hagyján, más hamisításra is bőven volt ürügy a rendszerben.
     Mi a lényeg? Gara László lelkessége nyomán (Anthologie de la Poésie hongroise), majd a Műhely-számokkal, a Híddal együtt új irányt vagy legalább más lehetőséget tudott fölmutatni a XX. század közepi-végi magyar irodalom.
     Ismert dolgok ezek. De fontos összefoglalni, emlékeztetni - s éppen a globalizációval kapcsolatban. Azt gondolom, hogy a jelenben, mondhatni a mi globalizálódásunkban három eltörölhetetlen elem van. Egyfelől a történelmi-társadalmi múlt meghatározta törekvés Zrínyitől a Rend a romokbanig. Másfelől a Hídtól kezdve Gara antológiáján át a Magyar Műhelyig a hivatalos Magyarország félretolásával, sőt olykor kiiktatásával létrehozott világ, egy szabadabb írói világ, amely olykor érzésem és véleményem szerint lényegesebb volt annál, amelyet "bent" teremtett a magyar irodalom.
     Most pedig, a XX. század végén és a XXI. legelején valami más keletkezik. Megint valami újnak látszó, ami a múltat itt-ott már kevésbé tudja fogni. Ottlik írta: "...a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újra rendezni azt, ami van benne, hanem hozzáadni mindig." Ez mélyen igaz a jövőnkre nézve, és értelmezésem szerint azt is mondja, hogy az élet nagyszabású áramlásában a remélt újhoz, a "csináláshoz" fegyelmezett írói morál szükséges. Nélküle mit sem ér a puszta szöveg. Azt is mondja Ottlik, hogy mindent kétszer kell megírni. Egyszer lendületből, majd igényes ellenőrzés mellett. S hogy a nyugatiak ezt tudják, mi olykor elfelejtjük.
     Ma úgy látom, mintha sokhelyütt már feledésről sem lehetne beszélni. Szövegek, melyek külön álló szavakból, félszavakból, sőt hangokból állnak, számunkra, idősek számára ügyes és trükkös mutatványok, nyelvi mesterkedések csupán. A nagyszabású, olykor zseniális Tandorira utalok, a jól ismert "Koppár Köldüs"-re, a döbbenetes felkiáltásra: "Nem javítok!" (Hát javítson a rossz, mellégépelt szövegen, az isten fáját!) Vagy mennyire más az Amerikában élt és nagyra tartott Bakucz József világa. L. Simon László, az új Magyar Műhely szerkesztője, de Nagy Pál vagy Papp Tibor is esküsznek Bakucz hátrahagyott művének kivételes értékére. Továbbá itt van és új hangon szól az Új Symposion is - de elég már.
     Végezetül még egyszer szeretnék emlékeztetni azokra az erőfeszítésekre, amelyeket a szabadabb irodalomért, szellemért folytattak az elnyomatás évtizedeiben különféle vállalkozások, emberek határainkon belül és kívül - s óhatatlanul újabb neveket kell sorolnom az ismerteken túl, Kormos István, Bodri Ferenc, Dévényi Iván, Justus Pál vagy Határ Győző, Kibédi Varga Áron, Siklós István, Karácsony Endre, Albert Pál, és így tovább. Miben lehet reménykedni? Hogy a nemzeti múltat elevenen tartva alakul, korszerűen létezik majd az egységesülő gazdasági-társadalmi globalizációban kultúránk, irodalmunk - még egyszerűbben, hogy jobb lesz a jövőnk, mint volt a múltunk.

Lengyel Balázs Szegedy-Maszák Mihály Nemzeti irodalom az egységesülő világban című előadásához (elhangzott a Tokaji Írótáborban, megjelent az Élet és Irodalom augusztus végi számában) fűzte fenti, szükségképpen töredékes megjegyzéseit, s ugyancsak bizonytalannak érzem, hogy elég konstruktív lehetek-e, ha az általa idézett Ottlik-mondatokkal mélyen egyetértve hozzáadom a magam hasonlóan töredékes megjegyzéseit. Bizonytalan vagyok, mert nem tudom, hogy ma lehetséges-e még az Ottlik-féle mód: hozzáadni valamit a világhoz, alkalmazkodás nélkül? Különösen szorongató számomra ez a kérdés Szegedy-Maszák írását olvasva, amelyet lényeglátónak és rokonszenvesen tárgyilagosnak vélek, mert megerősíti az írói törekvés, működés globális-lokális összefüggéseinek jelentőségét, és közvetve ugyan, de igen élesen exponálja a nemzeti irodalom értékrendjének, közelebbről a mai magyar irodalomnak, irodalmi életnek a problematikáját, ami - sajnos - semmivel sem marad el a társadalom mentális történéseinek alacsonyságától (résztvevői némelykor még rá vagy inkább alá is játszanak). A társadalmi szabadság lehetőségével élve nyíltan elfogadottá vált a régóta ismert jelenség, hogy nem az érték érvényesül, hanem az érvényesülés válik értékké. Számtalan tény szemlélteti, hogy ha létre is jön, ha meg is születik valamilyen kulturális érték, nem kap helyet az időben, nem lesz világa, amennyiben nincs külön adminisztrálója, ügynöke, menedzsere. Helyet és időt a divat kap, újként, korszerűként a posztmodern töredékesség és erkölcsnélküliség lép föl, s azok a mesterkedések, amelyekre Lengyel Balázs is utal. A vendégszövegek és a fiktív dokumentumok, különféle idézések, utalások és rájátszások egyébként varázsos lehetőségeket kínáló eszköztára önálló életre kel, lét- és világ-élmény, netán nézet helyett az üres paródia, a tartalmatlan szójáték lép előtérbe, és korszerűnek, új stílusnak, a mai vers-ízlés megtestesülésének mutatja magát. S mindez persze nemzedéki kapcsolódással, vagyis az irodalomban ugyanaz a szomorú jelenség látható, mint a politikában: a fiatalság természettől megalapozott, gyönyörű mássága, örökös avantgárdja ócskul el. Ezek a hordalékos szövegek számomra nem az ízlés, érzékelés, értékelés eltérő volta, a beszédmód soha nem volt, sajátos komplexitása, az esztétikai különösség miatt foghatatlanok - ellenkezőleg. Az ember úgy érzi sokszor, hogy következmények csupán, mechanikusan bekattanó kortünetek, s annak a globális, XXI. századi valaminek a felszínén úsznak, ami csakugyan létezik és merőben más, új meg régi más keveréke, szorongatóan hatalmas erő. Megragadásához bizonyára használható bármilyen eszköz, de megúszni, például a műgond vagy az erkölcs mellőzésével, a henyeség ideologizálásával aligha lehet - Tandori felkiáltását én saját drámai gyötrődése keserves jelének szeretném érteni... De abbahagyom már toldalékomat - legfeljebb még annyit említek, hogy persze érzékenyen érintett Lengyel Balázs emlékeztetője "azokra az erőfeszítésekre, amelyeket a szabadabb irodalomért, szellemért folytattak az elnyomatás évtizedeiben különféle vállalkozások", már csak azért is, mert az a szellemi műhely, amelynek folyóiratában ezt írom, reményem szerint egy ilyen belföldi erőfeszítés változatlan irányú folytatásaként létezik. Töredékes megjegyzéseink mögött nemcsak értékeléseink azonosságai, de eltérései is ott vannak.
H. B.