←Vissza

 

Báthori Csaba

S E B E S S É G B E N

A temetés után, hol tarkabarka
szavakban sorolták az örökélet
titkait, bevágódtam kék kocsimba,
lecsorogtam a javításra érett
Sasadi úton, aztán rögtön jobbra,
mint egy mennyrakéta, kikanyarodtam,
sőt kilőttem a beton útszalagra:
sebességet termeltem bánatomban.

Nem időztem többé a lomha földön.
Abszurd szívem kitűztem a motorra,
s miközben tüskét lélegzett a bőröm,
valami nyers könnyűséghez sodorta
testem a fülpaskoló léghuzat,
a táj mocsárlápszerű fortyogása,
a vetések bordázottan ingatag
lebegése és útvesztő futása.

A száguldás vitaminjaival
erősítettem magam a hanyatlás
rémálmai ellen, a mihamar
elém toppanó hirtelen leromlás
kísértetei ellen, - kirobogtam
ugyan a temetőből a mezőre,
de úgy éreztem, hogy seholse voltam:
csak önmagamnak voltam rabja, őre.

Mámoros túlvilágként a sebesség
(a boldogság vízszintes alagútja)
a legutolsó pillanat, a nemlét
savait fecskendezte csontjaimba:
kilométereket öltem halomra,
órákat csikartam ki az időtől,
nem is sejtvén, hogy közben vonakodva
halálom életemtől hátrahőköl.

Napot és nyugalmat nem bír az ember.
De hajszát, vért és polgárháborút,
egyre megy, egy csipetnyi gyötrelemmel
ízesített gyötrelmet, le-is-út-
fel-is-út játékot szinte igényel -
magát isteníti az árulásban,
hogy legalább kizökkent életével
lásson eseményt ott, ahol halál van.