←Vissza

 

Handi Péter

NÁDOR UTCA

1944 szeptemberében apámat behívták - immár negyedszer - munkaszolgálatra. Ezzel egy időben a Magyarországot megszálló német berendezkedés elrendelte a fővárosban élő zsidók összegyűjtését a létesített gettó területére. Anyám, valamilyen nyilván ösztönszerű sugallattól vezérelve elhatározta, hogy 7 éves fiával - velem - nem megy be a gettóba, inkább afféle illegalitásba vonul, "bujkálni" fog. Egyik este alaposan felöltöztetett több réteg ruhába, kézen fogott, másik kezében 2-3 vállfán lógó gyermekruhát tartva (varrónő volt) elindult velem valahová. A kislányka-ruhák azért kellettek, hogy ha igazoltatnának, késői utcai jelenlétünket a megrendelt ruhák sürgős leszállításával indokoljuk.
     Még kapuzárás előtt sikerült becsusszannunk a Nádor utca egyik bérházába és hangtalanul bezárni magunk mögött az ajtót az első emeleti lakásban. Ez az udvari folyosóra nyíló lakás anyám nőtestvérének és férjének lakása volt. Anyám testvére, Csuri néni még a húszas évek vége felé ment férjhez Sanyi bácsihoz, aki foglalkozását tekintve egy fogtechnikai laboratórium tulajdonosa volt, és református nemesi családból származott. A harmadik zsidótörvény meghozatala után "jóakarók" felszólították, hogy váljon el feleségétől, amire valami olyasmit válaszolt, hogy "Önök, uraim, előbb fognak lógni, mint én válni". (Láttam egyszer az előjogait taglaló kutyabőrt is). Ezekben az időkben Sanyi bácsi katonaköteles lévén ugyancsak behívatott, mégpedig tizedesi rangban a folyamőrség kötelékébe. Felesége nagyanyámat gyámolítva a gettó lakója volt, lakásuk tehát üresen állt, és erről tudtak a bérház lakói. Itt kellett a következő időkben lehúzott zsalugáterek mögött hangtalanul élni, az élet legkisebb jele nélkül. A lakásban tartózkodott még egy nagynéném, anyám másik testvére, Borika, aki pár éjszakával előbb jutott be.
     Engem állandóan (és suttogva) oktattak, miként viselkedjem: lábujjhegyen járjak, csakis suttogva beszéljek, de csak akkor, ha nagyon fontos. Vécét nem lehúzni, zokniban közlekedni, köhögést párnába fojtani, villanyt sohasem gyújtani. Ha kopognak, nem nyitni ajtót. A lakásnak teljes lakatlanságát kellett őrizni. És várni.
     Ma már nehezen rekonstruálható, mivel foglalkoztam a lakásba falazva. Az étkezés volt a fődolog, mert főzni természetesen tilos volt, így hát anyámék a speizban található hideg élelmiszereket hozták elő: befőttek, kétszersült, májpástétomkonzerv. Néhány mesekönyv és képeskönyv is akadt, valamint emlékszem a Pesti Napló heti képes mellékleteinek kötetére. Legtöbb gondolatom azonban apám körül forgott, minthogy ő volt az, aki a szűk hármas családból hiányzott, s akit az utóbbi időkben a sűrű behívások miatt eléggé ritkán láttam. Teltek a napok.
     Néhányszor kopogtak az ajtón. Ilyenkor megdermedtünk, és a két asszony egyike az ablakhoz kúszott, ahonnan a roló keskeny hasadékán át kivehető volt annak az alaknak a körvonala, aki a folyosón az ajtó előtt állt. Rendszerint a postás kopogott és egy-két ismeretlen személy. Egy ideig álltak az ajtó előtt, aztán elmentek. Bent néhány megkönnyebbült sóhaj jelezte a szorongás oldódását. Figyelmemet - jobb híján - némileg lekötötték a bérház életének beszűrődő zörejei: mondatfoszlányok, vödrök csörrenése, szőnyegporolás puffanásai, erősebben kongó, majd elhaló léptek, felmosórongy latyakja, amint vizesen a kövezethez csapódik, nyitott konyhaajtók mögül edények fémes neszezése.
     Egyik nap ismét kopogást hallottunk az ajtón. Mozdulatlanná dermedtünk - néném oson a rolóhasadékhoz. Lassan visszajön hozzánk.
     - Ervin - suttogja.
     Azaz apám. Ugyanaz a csönd, ugyanaz a mozdulatlanság. Ha ajtót nyitunk, mindannyian elvesztünk. Ha nem nyitunk ajtót, "csak" egy ember veszik el. Az apám. Aki minden bizonnyal megszökött a munkaszolgálatból, nem talált bennünket otthonunkban, keresésünkre indult, s logikusan ideért sógora és sógornője lakásához.
     A kopogás ismétlődik. Kétszer-háromszor. Aztán a léptek, a lépcsőház felé távolodó léptek.
     Azóta nem láttam apámat. Most hatvanöt éves vagyok.