←Vissza

 

TANDORI DEZSŐ

SZEGÉNY, SÉRÜLT ÁHÍTAT?

1.

Kosztolányi-versévfordulóink közül a 90-est tartom a legaktuálisabbnak itt; az őszi koncert keltezése 1912. A Környezet, a Nő és a Férfi hármas-hangversenyében egymást érik az áhítat szecessziós hangjai. Már ha azt nem kell mondanunk: ha Jugendstil és átszellemültség összefér párban, hát akkor minden. És mégis.
      Ahogy költőnk az ősszel, az évszakkal azonosul. Ahogy ezért magát siratja. Ahogy a szépség csupa bánat. Amiképpen szereplői e térben, elsősorban a poétaiban, ott ágálnak: túlárad a "felek" és "nemek" viszonylatán; az elcsúszottságokban is valami testi-lelki panteizmust testesítenek meg, lelkesítenek át ezek.
      Az őszi koncert nagyelemzése kisebb tudós-füzetet igényelne terjedelmül, végképp nem mehetünk bele tehát az idézgetős felmutatások vonzó változatába. Elégedjünk meg annyival, hogy költészetünk egyik legdúsabban indázó hosszú-verse ez a most 90 éves mű, és hogy hozzá hasonlónak csak Jékely fiatal férfikorának halál- és természet-verseit érezhetjük, együttesükben természetesen. Ami az áhítat dolgában az őszi koncert révén érdekes fejlemény: a megszemélyesítés. Hogy szereplőkre bízza, jelenetezi a kérdést, az érzetet. Mondhatni, az áhítat perifériája ez a hosszú-költemény; egy részletét hadd idézzük mégis erre:

Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

      Az Intermezzo aztán (az iménti Praeludium folytatásaképpen) forma szerint elsősorban esztétikai: "tetszenek...tetszenek" a kissé dekadensnek is tekinthető környezeti elemek (brr!), s ezt követi a férfi-nő küzdelem, inkább távolságos összeindázódás. Nyilvánvaló, hogy élvezhetetlen színjáték lenne ez, ha elsősorban az áhítat volna a jellemzője.