 |
 |
|
Valachi Anna MAGÁN(Y)MITOLÓGIA 1954. szeptember 1. Ez volt az a nap, amelyet úgy vártam egy nyáron át, mint más a Messiást. Amikor aztán elérkezett, kétségbeesetten visszaforgattam volna az idő kerekét, mert nem ilyennek képzeltem a "megváltást". Magányt kereső és társak után vágyódó kislány voltam, aki csak saját fantáziavilágában érzi otthon magát. Az óvodában, ahova "korengedménnyel" vettek föl húgom születése után, külön babaszobát rendezhettem be a sarokban. Úgy éltem itt, társaim közvetlen közelében, mégis fényévnyi távolságban tőlük, mint egy kontinensből kihasított, apró szigeten. Magánbirodalmam a felnőtt világ kicsinyített mása volt, ám merőben más törvények uralták: az elképzelt jövőben magam alakíthattam sorsomat. Szenvedélyesen készültem az ideális anya-szerepre: főztem, mostam, vasaltam, takarítottam, naponta háromszor asztalhoz ültettem "gyerekeimet", mindenhová magammal cipeltem őket, részt vettem játékaikban, lefekvés előtt pedig hosszan, átszellemülten meséltem nekik. Hogy mit? Nyilván azokat a fantasztikus-csodás-megnyugtató történeteket, amelyeket Orsika nénitől - kedvenc óvó nénimtől - vagy a rádió esti meseműsorában hallottam. Ilyenkor irigyeltem is a babáimat, mert otthon, a "kontinensen" csak ritkán fordult elő, hogy az egész napi munkától kimerült anyukám vagy nagymamám leült volna az ágyam mellé mesélni. Ahogy telt-múlt az idő, egyre türelmetlenebbül lapozgattam a karácsonyra kapott képes mesekönyveket. Szerettem volna megfejteni a rajzok mellett sorakozó szöveget, vagy inkább legyőzni a hieroglifa-hadsereget. Ötéves koromtól nyaggattam szüleimet: mikortól járhatok már iskolába, hogy megtanuljak végre olvasni. Miért kell a felnőttek kénye-kedvétől, szabad idejétől függnöm, ha meseországba vágyom? Mindinkább börtönnek éreztem a gyerekkort, és sürgettem a szabadító időt. |