←Vissza

 

Bikácsy Gergely

ROMMA A MÉLYBEN

Álmomban nem a macskák társaságában vigyázok és félem a mély teret, hanem valahol az Argentina Színház és a Bábos Könyvtár felé vezető sikátorsarok közt, mögöttem többféle sikátor homálylik, e homálylás kapujából, onnan figyelem a bezúduló forgalmat. Természeti csapásnak is látszik, meg gonosztevők, de főleg szerencsétlen elmebetegek rohamának, tébolyult rohamnak: úgy sejtem, nem is kell sietniük, nincs célállomásuk, csak a siedelem, robogalom. Zúdulandusz sok motorral! Átzúdulnak a rémes lapályponton, de épp átzúdulásukkal teszik igazán rémessé. Akaratlanul mégis természeti tájjá teszik, mint a vízmosás teszi üregessé, kimosottá, lapossá a sziklát. És ha természeti tájnak fogadjuk el, vízmosta mélynek, miért ne laknánk benne, jönnénk ide naponta? Akkor enyém Romma, ha szívesen ácsorgok vagy járok itt: mélyből menekülés után nemsokára a maradás vágya válik. S véletlenül épp arra, Romma legelviselhetetlenebb helyén. S ha ma véletlenül itt, miért ne itt holnap is? A mélypontban maradás vágya. Az örvény csírájában, a maelström fókuszában (kurziválom, mert csak óriás zaj-stresszben születnek ilyen jó kifejezések.) És ez már tetszett is, ez az örvény-veszély. Körülnéztem a vad zuhogásban. És akkor látám, hogy virágvásár van mellettem, hogy kisvendéglő, hogy a borzalmas zajba és forgalomba még asztalokat is kiraknak. Elképesztő, de az asztaloknál még ülnek is. Élővé teszik a város rondabugyrát. Nem mondják: lakhatatlan.