ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Nicholas Rjasanovszkij (Riasanovsky)

Oroszország helye Eurázsiában

Történeti és historiográfiai vázlat

Éjfélkor értünk a sztyeppére ketten.

Visszanézni többet nem szabad.

Rikoltoztak a hattyúk rekedten,

S újra, s újra csak rikoltanak.

Alexander Blok: Kulikovó mezején (Lator László fordítása)

Oroszország helye Európában ez volt első konferenciánk témája.*54 Nem tántorított el bennünket, milyen óriási és átfogó témát tűztünk ki, s íme összeültünk megtartani második konferenciánkat, melynek címe: Oroszország helye Eurázsiában.*55* A felszólalások szigorúan korlátozott időtartama és oldaltartama is mindvégig szemem előtt lebeg, így csupán néhány megjegyzést fűzök témánkhoz. Olyan történelmi és historiográfiai problémákról fogok szólni, melyek központi gondolata, hogy nemcsak Oroszország Európához kötődő kapcsolatai a fontosak, hanem az ázsiaiak is.

Történészek között illendő legalább érintőlegesen utalni arra, hogyan született központi témánk, bár mindez a konferencia kronológiai korlátain kívül esik, s nem is tartozik szakmámhoz. A szláv nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád alcsaládjába tartoznak, a Kr. u. második évezred közepén váltak le a fő ágról. Az uralkodó nézet szerint az indoeurópaiak az ázsiai sztyeppékről érkeztek és hódították meg Európát és a Közel-Keletet a Kr. e. negyedik évezredtől. Ez a militáns társadalom idővel elpusztította és magába olvasztotta a korábbi európai kultúrákat, s csak néhány olyan anakronizmus bizonyítja mára egy korábbi európai kor létét, mint például a baszk nyelv. A szláv nyelvcsoport tovább osztódott s több ágra vált. A szlávok a Kárpátoktól északra fekvő otthonukról szétszéledve három ágra szakadtak: a nyugati, déli és keleti szlávokra, ez utóbbiak lettek az ukrán, fehérorosz és nagyorosz vagy egyszerűen csak orosz népek közvetlen ősei. A fent vázolt elmélet összefüggő struktúrát alkot, s egyértelműen magyarázza a szláv, iráni és hindu nyelvek közötti nyelvi, s kicsit kevésbé meggyőzően a kulturális és vallási összefüggéseket, hasonlóságokat.56 Sajnos jelenleg még megoszlik a tudomány véleménye arról, hol volt az indoeurópai őshaza, és pontosan milyen lépésekben zajlott az indoeurópaiak földrajzi elterjedése. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy bizonyos elméletek az általános szláv őshazát, sőt az indoeurópai őshazát is Dél-Oroszországba helyezik. Arról se feledkezzünk meg, hogy nyelvekről s nem népcsoportokról van szó. Johanna Nichols megfogalmazása szerint: "Egy etnikum elterjedése vagy úgy megy végbe, hogy nyelvüket más nyelveket beszélő csoportok átveszik, vagy a népesség maga terjed el. A történelem során ritkaságnak számít a tömeges népességvándorlás vagy demográfiacsere, legalábbis a gyarmati időkig. Kivételt képeznek ez alól azok az esetek, mikor korábban lakatlan területek meghódításáról volt szó, ilyen például Polinézia benépesítése. Mivel sem régészeti, sem történeti bizonyíték nem támasztja alá, hogy a Kr. u. korai századokban Közép- és Kelet-Európában nagyarányú népességcsökkenés következett volna be, s a különböző modern szláv populációk fizikai antropológia tekintetében inkább hasonlítanak saját nem szláv szomszédjukra, mint a többi szláv népcsoportra, feltételezhetjük, hogy a szlávok expanziója elsődlegesen nem demográfiai okokkal magyarázható. Bár sor került valamelyes migrációra is, a legkézenfekvőbb feltételezés, hogy a szláv terjeszkedés elsősorban nyelvi terjeszkedés volt."57

A szerző mégis adósunk marad, nem tudja megmagyarázni, miért vették át a szláv nyelvet különböző nem szláv anyanyelvű népek éppen akkor. Mindenesetre Ázsia kezdettől fogva befolyásolta az orosz és szláv történelmet és őstörténelmet, s ez a korai migráció és népdifferenciálódás határozta meg később a történelem menetét.

Az orosz történelem egyik legfontosabb eseménye volt 988, amikor a Kijevi Rusz fölvette a kereszténységet. Ha hihetünk az Õskrónikának, a Kijevi Rusz már több mint egy évszázada államként funkcionált, de azáltal, hogy a meglehetősen primitív pogányságot felcserélték az új vallásra, az államot szellemi és valószínűleg politikai értelemben is felemelték, a központosítás és egységesítés új távlatokat nyitott. Vlagyimír elhatározása roppant fontos választás, igazi döntés volt. A legenda szerint az oroszok azért döntöttek a kereszténység javára az iszlámmal és a judaizmussal szemben, mert az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, s "az ital az oroszok boldogsága", a zsidó vallás pedig egy állam nélküli, megvert nép hitvilágát testesítette meg. Így csatlakoztak a bizánci liturgiához és egyházhoz. Oroszország az európai és ázsiai kultúrák kereszteződésénél feküdt, s nemcsak Bizánccal s egyéb keresztény szomszédaival állt kapcsolatban, hanem a Volgai bolgárok muzulmán államával és a délkeletre fekvő távolabbi mohamedánokkal, valamint a zsidó kazárokkal is. Ebben a geopolitikai helyzetben Vlagyimír és társai inkább váltak a kereszténység oldalsáncává, mint a nem keresztény civilizációk európai nyúlványává. Éppen ebben állt a döntés távlati jelentősége, mely fölülmúlja minden számításunkat és képzeletünket.

A Kijevi Rusz bizonyos szempontból csodálatra méltó, más szempontból törékeny állam volt. Az erdő és a sztyeppe örök küzdelme zajlott földjén; a Dnyepert, életfontosságú vízi útját "a varégoktól a görögökig" mindenki ellen védelmeznie kellett, küzdött a terjeszkedésért, néha a puszta túlélésért. Ez a háború soha nem ért véget, bár a keleti ellenség nem maradt ugyanaz, a besenyők felváltották a kazárokat, majd őket is felváltották a polovecek. Bizonyos vélemények szerint a polovecek és az oroszok szinte teljesen kiirtották egymást, a kölcsönös végkimerültség és az összeomlás határán álltak, így a mongoloknak már csak a kegyelemdöfés maradt hátra. Mégis a mongolok váltak az orosz történelem főszereplőjévé, mert egyedül ők voltak képesek meghódítani az oroszokat, s majdnem kétszázötven évig uralkodtak rajtuk az 1237 és 1240-es hadjárattól kezdve megközelítőleg 1480-ig. A mongol uralom a Kijevi Rusz korszak végétől a tatár iga egész időszakán át a Moszkvai Fejedelemség felemelkedéséig tartott, ugyanakkor a mongol utódállamok még a 16., 17. sőt a 18. században is komoly gondot okoztak az oroszoknak (a Krími Államot, mely addigra elismerte a török fennhatóságot, csak 1783-ban tudták elfoglalni az oroszok).

A tudósok véleménye igen eltérő a mongolok orosz történelemben betöltött szerepéről. Az orosz történetírás hagyományosan kis teret szentelt a mongol korszaknak s a mongolok Oroszországra gyakorolt hatásának, bár néhányan hangsúlyozták a mongol hódítás és uralom negatív következményeit és romboló hatását. Mások majdhogynem teljesen figyelmen kívül hagyták a mongol kérdést, mint az ország történelmi fejlődésében minimális jelentőséggel bíró korszakot. A korai gondolkodók véleménye alapvetően eltért egymástól, az orosz-mongol kérdés komoly újraértelmezésére csak a 20. században került sor orosz emigráns értelmiségiek körében. Új iskola született, az úgynevezett Eurázsia iskola, mely azt állította, hogy Oroszország alapvető kapcsolatban áll Ázsia bizonyos részeivel, s a mongol megszállás az érdeklődés középpontjába került. Az Eurázsia iskola még ennél is tovább ment: a mongol hatást összhatásában pozitívként, termékenyként értelmezte. Az Eurázsia nézet, különösen Georgij Vernadszkij munkássága, nagy visszhangot váltott ki.58

Bőséges adat áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy alátámasszuk, milyen negatív és romboló hatást fejtettek ki a mongolok az orosz történelemre. Mind orosz, mind nem orosz forrásokból megtudhatjuk például, miként irtották ki teljes városok lakosságát a mongolok. Így pusztult el Rjazany, Torzsok és Kozelszk is. Aki túlélte a mészárlást, rabszolgasorba került. A mongol krónikák arról számolnak be, hogy Batu és vezérei lerombolták az orosz városokat, lakóit megölték vagy foglyul ejtették. Plano Carpini érsek, pápai legátus, híres utazó 1245-46-ban utazott át Dél-Oroszországon, útban Mongólia felé. Megrázó beszámolóban örökítette meg, amit utazása során Kijevi Ruszban tapasztalt: halál s pusztulás mindenütt. Egyéb források ugyanúgy erre engednek következtetni.

A dél-orosz sztyeppe mongol megszállása évszázadokra fosztotta meg az oroszokat a legjobb földektől, s hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági és a politikai centrum északkeletre húzódjon, ami a népesség elvándorlásával járt. Ugyancsak hozzájárult ahhoz is, hogy Oroszországot elvágja Bizánctól s részben Nyugattól is, így felgyorsítva az ország relatív izoláltságát, mely oly jellemző volt arra az időre. Mások már utaltak rá, hogy ha nincs a mongol megszállás, Oroszország ugyanúgy részese lett volna a reneszánsznak vagy a reformációnak, mint Európa. A mongolok kemény pénzügyi elvárásai különös súllyal nehezedtek az oroszokra egy olyan korszakban, amikor elszegényedett és darabjaira hullott gazdaságuk aligha volt képes mindezt elviselni. A mongol adók elleni lázadások újabb elnyomást és büntetőakciókat szültek. Az egész korszak, különösen a mongol megszállást közvetlenül követő idők a túlélésért folytatott keserű küzdelem volt csupán, Kijevi Rusz kifinomult s fejlett életmódja, erkölcsi és kulturális színvonala meredek zuhanásnak indult. A kulturális regresszió számos jele mutatkozott, új törvényeket vezettek be, melyek kegyetlen korporális büntetéssel sújtották a vétkeseket: analfabéta hercegekről esik említés, vagy arról, hogy képtelenek felépíteni egy katedrális kőkupoláját. Egyes történészi vélemények szerint a mongol invázió és Oroszország megszállása százötven, kétszáz évvel vetette vissza az ország fejlődését.

Miből állt a mongolok pozitív hatása az orosz történelemre? Úgy tűnik, a lista nem túl hosszú. Több mongol szó bekerült az orosz nyelvbe az államigazgatás és pénzügyi élet szakszavai közül, ami arra utal, hogy a nyelv valamelyest elterjedt. Például a jarlik kifejezés, ami a modern oroszban márkanevet vagy vámpecsétet jelent, mongol eredetű, az eredeti szó a kán írásos parancsát jelentette, pontosabban a káni privilégiumok adományozó levelét. Ugyanígy az orosz gyenga, érme, illetve gyengi, pénz szó is mongol eredetű. Ugyancsak a mongolok nevéhez köthető az orosz népszámlálás. Nekik köszönhető az orosz katonai erők és haditudományok fejlődése is, különösen a lovasság terén. De még ezeket a szűkös mongol hatásokat is fenntartásokkal kell kezelnünk. A mongolok pénzügykezelése, a népszámlálás és a mongol utak hozzájárultak ugyan valamelyest Oroszország centralizálásához, az adók célja mégis csak az volt, hogy az emberekből a lehető legnagyobb sarcot préselje ki, így az emberekre gyakorolt kártékony hatás mellett hosszú távon számukra is rossz hatásfokú taktika volt. A megszállók a korábbi füst- és ekeadót az egyszerűbb és nyersebb fejadóval váltották ki, ami nem vette figyelembe az emberek vagyoni helyzetét. Ez az adónem akkor tűnt el, amikor a mongol adószedőktől orosz hercegek vették át az adóbeszedés feladatát mint közvetítők. A mongolokat csak az anyagi nyereség érdekelte, ezért lépéseikből gyakran hiányzott a bölcsesség; a nagyhercegi pozíciót a legtöbbet ígérő licitálónak adták, s nem vették észre időben Moszkva felemelkedését. A mindenhol elburjánzó korrupció ugyancsak rontotta a mongolok pénzügyi politikáját. Ami a katonai dolgokat illeti, hiszen ebben a megszállók valóban jeleskedtek, tény, hogy a gyalogságra épülő orosz hadsereg és a hódoltság korának haditudománya egyenesen Kijevből származtak, s nem a mongol lovasságtól. Igaz, ez a lovasság később hatással volt a moszkovita nemesség lovas alakulataira.

Ugyancsak megkérdőjelezhető, mongol örökség-e, hogy bevezették Oroszországban a postaszolgálatot, vagy a nők elkülönítésének gyakorlatát, miszerint a nők a ház egy elkülönített részében éltek. Igazi postaszolgálat csak a 17. században alakult ki Oroszországban, nyugati hatásra, a mongolok csupán folytatták azt a kijevi hagyományt, hogy a helyieket arra kötelezik, lássák el lovakkal, kocsikkal, hajókkal s más közlekedési eszközökkel hivatalnokait, bár a gyakorlat széles körben elterjedt, s az orosz nyelvben több, közlekedéssel kapcsolatos szó is bekerült a mongolból. Ami a nők elkülönítését illeti, ez csak az orosz társadalom felsőbb rétegeiben dívott, s kialakulásához valószínűleg a veszélyes idők inkább hozzájárultak, s nem egy mongol szokás egyszerű kölcsönvételéről van szó, hiszen maguk a mongolok is csak későn tértek át erre a szokásra, akkor, amikor felvették a muzulmán vallást és a meghódított népek néhány szokását. Igaz, a nőkre leselkedő veszélyt kétségkívül a mongol támadások jelentették.

Óvatosan kell bánni azokkal a nézetekkel, melyek a mongolok oroszokra gyakorolt pozitív hatását bizonyítják, különösen az Eurázsia iskola képviselte merészebb állításokkal. Bár az Eurázsia iskola sokféle és változatos érvet használ, általában a mongolok politikai szerepét hangsúlyozza. Az iskola képviselői a moszkvai cárt és Moszkva államot a mongol kán és az Aranyhorda utódainak tekintik, s hangsúlyozzák, milyen fontos szerepet töltöttek be a mongolok Oroszország átalakításában, mikor is egy gyenge, megosztott, behódolt országból hatalmas, fegyelmezett és monolitikus autokrácia lett. A moszkovita Oroszország intézményei, jogrendje és lélektana mind-mind Dzsingisz Kán öröksége volt, állítják.

Ezek az állítások aligha állják meg helyüket. Mint már említettük, a mongolok magukra hagyták az oroszokat, s kelletlen alattvalóik csak annyiban érdekelték őket, amennyiben megfizették az adót. A vallás áthághatatlan akadályként tornyosult a két nép közé, akkor is, amikor a mongolok még pogányok voltak, s akkor is, amikor az Aranyhorda felvette a mohamedán vallást. Ismételten meg kell jegyeznünk, hogy a mongolok békében hagyták az oroszokat, irányítsák úgy életüket, ahogy akarják, még támogatták is az ortodox egyházat.

Talán még nagyobb annak a jelentősége, hogy a mongol és az orosz társadalom alig hasonlított egymásra. A mongolok törzsi szinten megrekedt nomádok voltak. Intézményrendszerüket és törvényeiket semmiképpen nem lehetett egy összetett, feudális társadalomra ráhúzni. Ha összehasonlítjuk Dzsingisz Kán törvénykönyvét a pszkovi Szudebnyikkel, a behódoltság korának orosz törvénygyűjteményével, a különbség szembeszökő. Talán még az orosz büntetőtörvények fokozódó kegyetlenségét sem a mongoloktól kölcsönözték, inkább a kegyetlen korszak tükröződött bennük. A mongolok oroszokra kifejtett hatása nem hozható párhuzamba az arabok Európára kifejtett hatásával sem, mert ahogy Puskin kifejtette, a mongolok "olyan arabok, akik nem ismerik Arisztotelészt és az algebrát" s egyéb kulturális javaknak is híján vannak.

Az Eurázsia iskola érvrendszere a mongol államok jellegét is hajlamos eltúlozni. Egyáltalán nem volt olyan jól szervezett, hatékony vagy időtálló, inkább meglehetősen bizonytalan és tiszavirág-életű. 1260-ban Kubla kán felépítette Pekinget, s 1280-ra teljesen meghódította Dél-Kínát, 1368-ban mégis kiverték a mongol dinasztiát Kínából. Perzsiában 1256-tól 1344-ig uralkodott a mongol dinasztia, Mongol Közép-Ázsiában pedig, buharai fővárossal 1242-től állt fenn 1370-ig, mikor Tamerlán legyőzte. Oroszország esetében hasonló dátumokkal találkozunk, de a mongolok sohasem alapítottak ott saját dinasztiát, inkább csak az orosz hercegek uraiként működtek. A mongol államok fennállásuk alatt a széthúzás, belháború és önkény béklyójában szenvedtek, a korrupció és a törvényenkívüliség örök probléma volt. A mongolok képtelenek voltak egy saját felsőbb államiság megteremtésére, az ábécétől kezdve a tanácsadókig mindent a meghódított népektől kellett kölcsönözzenek, hogy államuk létét biztosítsák. Az egyik tanácsadó meg is jegyezte, hogy egy birodalmat meg lehet ugyan lóháton hódítani, de nem lehet a nyeregből irányítani. Igaz, a kegyetlenség, a gyakran anarchiába fúló törvénytelenségek nemcsak a mongolok mindenapjait jellemezték azokban az időkben, hanem sok más népét is, beleértve az oroszokat, de ezen népek többségének előbb-utóbb sikerült túljutnia nehézségeiken, és tartós, működőképes államokat hoztak létre. Nem így a mongolok, akik lenyűgöző teljesítményt nyújtva egyik pillanatról a másikra váltak a történelmi világszínpad főszereplőivé, de hamarosan visszazuhantak a sztyeppei törzsi életbe, s Mongólia már csak testvérháborúiról volt híres.

Amikor Moszkva felemelkedett, vezetői Bizáncot tartották példaképüknek, s a Kijevi Ruszt még mindig élő történelmi hagyományuknak. A mongolok az orosz irodalomban egyöntetűen mint az oroszokra bűneikért cserébe küldött istencsapása jelennek meg. Akár a jobbágyság kialakulását, a nemesség felemelkedését vagy a hercegi hatalmat vizsgálják a történészek, Moszkva fontos kapcsolódási pontjait az orosz történelemben és múltban találták meg, nem a mongolban. Analógiaként is közelebb állt Oroszországhoz Európa, mint a mongol államok. Az Atlanti-óceántól az Uralig jellemző volt, hogy abszolút királyságok vették át a feudális megosztottság helyét. Így nem állja meg a helyét Vernadszkij érvelése, miszerint a mongol hatás Moszkva és a Kijevi Rusz összehasonlítása során világosan kimutatható. Az oroszországi változásoknak több más oka is volt, s magától értetődően más államok is változtak ez alatt az idő alatt, bár nem álltak kapcsolatban a mongolokkal.

Csábító lenne hát visszatérni ahhoz a korábbi véleményhez, ami a mongoloknak csupán kis szerepet szán az orosz történelemben, s inkább destruktív hatásukat hangsúlyozza. Nyilvánvalóan a mongolok számlájára írhatóak a kor borzalmai; Moszkva ebből a fájdalmas háttérből nőtt ki, s ezért zajlott a centralizáció olyan kíméletlen és emberpróbáló módon. A mongol nyomás nem szűnt meg az iga lerázása után sem, hiszen az egyik legeredetibb Dzsingisz káni örökség éppen az Aranyhorda utódállamaiban testesült meg, melyek Délnyugat-Oroszországot még sokáig ostromállapotban tartották, s minduntalan nehéz terheket róttak az egész országra.

Az oroszok már jóval Nagy Péter előtt kezdtek felülkerekedni az ázsiai nomádokon. Mégis, végül is a fáradhatatlan úttörő által felkarolt és utódaira örökül hagyott nyugati reformok szabadították meg az országot a sztyeppe népeitől. Még Törökországot, Dél-Oroszország utolsó nagy ellenfelét is azért tudták legyőzni a Nagy Katalin által indított háborúkban, mert kevésbé volt modern, mint Oroszország. Új hatalmát felhasználva Oroszország nemcsak konszolidálta a nagyrészt lakatlan Szibéria elfoglalását, hanem új, ázsiai irányokba is terjeszkedni kezdett, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Távol-Kelet felé. Az oroszok több ázsiai néppel kerültek így kapcsolatba, mint a polovecek és az Aranyhorda idején. Mégis, az ázsiai népek akkor már jóval kisebb szerepet játszottak Oroszország életében vagy az orosz tervekben.

A politikai realitás hirtelen változását követte az ideológia is. Nagy Péter és az őket követők reformjai valószínűleg Oroszország kulturális és szellemi fejlődésére voltak a legnagyobb hatással. A modern orosz szellemtörténet csak az általános európai szellemtörténet részeként értelmezhető, s ennek részét képzik az Ázsiáról alkotott nézetek is. A művelt oroszok új orientációja több dolgot jelentett. Eszerint a teljesen nyugatközpontú, Európa-központú világnézet szerint, az ázsiai népektől való távolság hangsúlyozása éppolyan fontos maradt, mint a sztyeppei háborúk idején.

Az ellenségkép mégis drasztikusan megváltozott. Ázsia lakói már nem félelmet vagy viszolygást gerjesztettek, hanem az elmaradottsággal és működésképtelenséggel kapcsolták össze nevüket. Az orosz halatnyiki és halatnyicsat ("köntösviselők") szavak derogatív mellékzöngéje is ezt illusztrálja. Oroszországban, hasonlóan más európai országokhoz, magától értetődő explicit és implicit meggyőződéssé vált az európai fejlődés felsőbbrendűsége, sőt egyedüli érvényessége. Az Európa és Ázsia találkozásánál fekvő Romanovok birodalma ideális érvrendszert biztosított a művelt oroszoknak a fentiek alátámasztására. Az európaiak küldetése az volt, hogy az emberiség hasznát szolgálják, s a felvilágosult civilizációt az elmaradott földrészekre is elvigyék. Az orosz intelligencia örömmel csatlakozott az általános európai ideológiához, a gyarmati imperializmushoz. Mindez nem zárja ki, hogy a felsőbbrendű Európa ne vonzódott volna elismeréssel vegyes csodálattal az ázsiai kultúrák bizonyos aspektusaihoz, mint például a buddhizmus vagy a japán esztétika. De az oroszok még ebben is mint Európa divatjaiban és kedvteléseiben osztoztak. Ám a különállás érzése még akkor sem csökkent, amikor ez a mégoly korlátozott területet érintő csodálat váltotta is fel az ellenségességet és sznobizmust. Az ázsiai kultúrákat pontosan azért csodálták, mert új, más, különleges és egzotikus volt számukra.

Mindent egybevéve megdöbbentő, hogy a birodalmi Oroszország Ázsia-képe mennyire szűklátókörű, állandó és következetesen "európai" maradt.59 A művelt oroszok egyszerűen és magától értetődően azonosították magukat és országukat a Nyugattal, Európával. Nagy Pétertől kezdve Leninig sokan sürgettek változásokat, hogy Oroszország felvehesse a versenyt az európai család fejlettebb tagjaival, s még "európaibbá" váljon. Ázsiára kevesebb figyelmet fordítottak, s gyakran mocsárként, fertőként gondoltak rá. Igaz volt ez a Felvilágosodás korának orosz értelmiségére, I. Sándorra és felvilágosodott tanácsadóira, a decembristákra, a nyugatosokra, a liberálisokra, a radikálisokra s a legtöbb populistára, a legtöbb konzervatívra, a marxistákra s általában a művelt oroszok nagy részére egyaránt. Nézetük főbb érvei jól ismertek, ezért most nem foglalkozunk velük. Legmeglepőbb, s talán nem eléggé elemzett tény, hogy még az olyan orosz értelmiségiek is, mint a szlavofilek, a Hivatalos Nemzetfelfogás szószólói vagy Dosztojevszkij, aki a Nyugat, "Európa" ellen lázadt egy más, különleges orosz identitás nevében, teljesen egyértelműen "európai" attitűdöt tartottak meg Ázsiával szemben.

Pjotr Csadájev (1794-1856) 1836-ban kiadott "Filozófiai levelek" című művével sokkolta kortársait, s felkorbácsolta az Oroszországról és sorsáról szóló vitát. Azt állította, hogy Oroszország nem tartozik Európához. Témánk szempontjából meg kell jegyeznünk azonban, hogy Csadájev azt sem állította, hogy Oroszország valaha is Ázsia részét képezte volna. "Kelet-Európában helyezkedünk el, ennyi bizonyos, de ennek ellenére sosem voltunk Kelet részei."60 Ráadásul Csadájev végül is extrém nyugatias megoldást választott az orosz kérdés megoldására: Nagy Péter, szólt az ítélet, igenis Európához csatolta Oroszországot. Ahogy egy joggal híressé vált idézet megfogalmazza: "Hazatérve Nagy Péter csak egy üres papírt talált, amire azt írta: Európa, Nyugat, s attól kezdve Európa és a Nyugat része voltunk."61

Az ezt követő vitában a szlavofilek voltak azok, akik Oroszország eredetiségét és a Nyugattal való teljes szembeállítását hangsúlyozták. De ezt a pravoszlávia-római katolikus egyház tengelye mentén tették, s Ázsiára figyelmet sem fordítottak. Ázsia fontos szerepet kapott még A. Komjakov (1840-1860) nagy fantáziáról tanúskodó fantasztikus világtörténetében, vagy inkább világtörténelemhez készített jegyzeteiben, ahol a választóvonal a szabadság és kreativitás népei, így a perzsák, és a szükség népe, a kusiták között húzódott. Azonban, mint azt az akkor felfedezett indoeurópai nyelvcsalád bizonyította, India bráhmánjai s Ázsia más népei is valójában a fehér fajhoz tartoztak, s egyedül ők őrizték meg az iráni spiritualitás élő tradícióját.

A pravoszlávság-egyeduralom-népiség hármassága jellemezte hivatalos nemzetideológia, ez a konzervatív, reakciós doktrína, melyet 1833-ban fogalmazott meg Sz. Uvarov népművelési miniszter (1786-1855), I. Miklós erős támogatását élvezte - s olyan fáradhatatlan tanárok és közírók terjesztették, mint M. Pogogyin (1800-1875) és Sz. Sevirev - az általános európai Ázsia nézeteket ismételte. Érdekes, hogy maga a miniszter azok közé az európai értelmiségiek közé tartozott, akik az újonnan felfedezett, divatos, egzotikus, misztikus és buján ígéretes keleti kultúrák varázslatának foglyává váltak. Már 1810-ben benyújtott a kormánynak egy figyelemreméltó tervezetet, az "Ázsia Akadémia" tervét, s később, már népművelődési miniszter korában, sokat tett az orientalizmus tudományos meghonosításáért. Nagyszerű földrajzi elhelyezkedése folytán Oroszország kötelessége, hogy Ázsia kincses ládáját az európai tudás és tudományos kutatás számára előhozza rejtekéből.

Mégis Pogogyin volt az, aki a Nyugat Kelet feletti egyre növekvő anyagi fölényétől erősödő Európa-centrumú Ázsia-képet addig tágította, hogy a modern kolonializmus és imperializmus jellegzetes végkövetkeztetése is belefért. Semmi eredeti nem volt Pogogyin Ázsia koncepciójában, de jól jellemezte korát. Csadájev még fejet hajtott a Kelet előtt, mint "a tudomány és sebes gondolat hazája"62 előtt, Komjakov a szabadság és a szükség örök konfliktusát írta le vele, Uvarov a misztikus bölcsességet kereste benne, Pogogyin egyszerűen azt szerette volna, ha Oroszország fizikailag terjeszkedik Ázsia rovására. Uvarovot és Pogogyint csak tizennégy év választja el egymástól; mindketten a hivatalos ideológia szószólói voltak, mégis két egymástól eltérő világot képviseltek, a változó világ két különböző állomását. Uvarov az arisztokrata társadalom igézetében élt, melyet kifinomult esztétikai ízlés, széles bár körvonalazatlan szellemi érdeklődés, társadalmi és kulturális exkluzivitás jellemzett. Pogogyin, aki maga is alacsony sorból küzdötte fel magát, az egyszerű ember felemelkedését példázza, az egyszerű és brutális elvek új korának előhírnöke, olyan koré, ahol a tömegdemagógia hódít, s az imperializmus diadala és totális háború vár az emberiségre.63

Az őket követő Nyugat-ellenes orosz értelmiségiek Ázsia képe inkább Pogogyin nézeteit tükrözte, mint Uvarovét, bár néhányan, például az író és ideológus, Konstantin Leontyjev (1831-1891) továbbra is elbűvölten állt Kelet "élénk, eredeti színei" előtt. De akár Pogogyin, akár Uvarov fogalmait használjuk, az egész "Nyugat-ellenes hagyomány" Ázsia-szemléletét tekintve teljesen nyugatias maradt. A Nyugattal való konfliktus, mint azt hívei hangosan megerősítették, alapvetően testvérek rivalizálása volt, meglehet, épp ezért különösen kegyetlen, de mégiscsak testvéri harc. Az ortodoxként való önazonosulás, a bizánci örökségre, az orosz népre, a szlávságra való hivatkozás elkerülhetetlenül a többi keresztényhez, az ókori klasszikus világ örököseihez és más európai népcsoportokhoz hozta őket közelebb. Nem meglepő tehát, hogy azok az oroszok, akik vehemensen elutasították Európát, s Oroszország és Európa elvei közötti alapvető különbözőségről beszéltek, abban a pillanatban, hogy Ázsiára vetették tekintetüket, önmagukat nem a Kelettel, hanem Európával azonosították. Pontosabban nézeteik két eleme fontos ebben az összefüggésben: a Nyugattal való explicit azonosulás, és nézeteik igazán nyugati volta és struktúrája. Ezúttal nem bocsátkozunk több részletbe, kivéve Dosztojevszkij esetét, akiről többször, hibásan azt híresztelték, hogy nemcsak Európa megrögzött ellenfele, hanem Oroszország ázsiai sorsának és jellegének szószólója is.

Igaz, a nagy írót könnyű félreértelmezni, hiszen több nagy ívű nyilatkozatot tett Oroszországgal és Ázsiával kapcsolatban, amelyek közül talán a következő a legmegdöbbentőbb: "(Ázsia meghódítása) azért szükségszerű, mert Oroszország nemcsak Európa része, de Ázsiáé is, mert az orosz nemcsak európai, hanem ázsiai is. S eljövendő végzetünkben talán éppen Ázsia jelenti majd a kivezető utat."64 Ám ugyanez az idézet jellegzetesen imperialisztikusan hangsúlyozza a hódítást. Valóban, az egész írásban s a későbbiekben is Dosztojevszkij arról beszél, hogy Oroszországnak ki kell aknáznia Ázsia óriási területét és kincseit, ahogy az európai felfedezők tették Amerikával. Az ünnepelt író újabb imperialista érvvel szolgált: Ázsia megszerzése és gyarmatosítása arra ösztönözné az oroszokat, hogy tehetségüket hosszú távú, kreatív tevékenységekbe fektessék, így szabadulhatnának meg a honfitársakra oly jellemző passzivitástól és stagnálástól. Az Európa által megalázott és sakkban tartott Oroszországnak jót tenne a Keleten végzett civilizációs misszió, s mint oly gyakran, Dosztojevszkij imperialista ideológiája a Nyugattal való explicit azonosulással párosult. Az író ragaszkodott hozzá, hogy az oroszok szlávok, európaiak, sőt "árják", Ázsia ezzel szemben az orosz expanzió és cselekvés ideális terepe. Európa teljesen más: "Európa, akárcsak Oroszország, az édesanyánk, a második anyánk, sokat kaptunk tőle, és sokat kapunk még tőle, nem akarunk hálátlanok lenni."65

Oroszországban, akárcsak máshol Európában, gyorsan terjedtek az imperialista eszmék, különösen a Krími háború és 1917 között. Az imperialista ideológia térhódítását a következő fejlemények is serkentettek: Közép-Ázsia orosz elfoglalása, a transz-szibériai vasút építése, az orosz politika a Távol-Keleten és Perzsiában. Az ideológia jól megfért akár a reakciós, konzervatív vagy éppen szabadelvű nézetekkel, Nyugat-barát, vagy Nyugat-ellenes beállítódással is. Orosz írók gyakran jegyezték meg, hogy országuk különleges természeténél fogva különösen alkalmas a gyarmatosító szerepkörre, s ez az érvrendszer kísértetiesen hasonlított az angol, francia vagy portugál kortársakéra. Még az oly megfontolt, gyakorlatias ember, mint Szergej Witte (1849-1915) pénzügyminiszter, Oroszország iparosítója, s a transz-szibériai vasút építője, is így írt II. Sándornak, miután a pravoszlávság-egyeduralom-népiség igaz elveit védelmébe vette: "Mivel Oroszország egésze ezekre az elvekre épül, lehetetlen összeolvadnia a nyugattal. Ugyanakkor már régen úgy van jelen az ázsiai népek között, mint a keresztény szellemiség képviselője, mely a keresztény felvilágosodás értékrendjét, nem európai zászló alatt, hanem saját külön zászlaja alatt terjeszti. Más szóval Kelet-Ázsiában Oroszország már régóta feladatának tekinti a kulturális felvilágosítást azon elvek nevében, melyek saját különös fejlődését is meghatározták."66

Ahogy Witte hangsúlyozta a keresztény felvilágosítást, az orosz imperialista ideológusok, nyugati testvéreikhez hasonlatosan, előszeretettel foglalkoztak a gyarmati előrenyomulás és uralom feltételezett előnyeivel. Mindez nem zárta ki, hogy néha az őslakosok védelméért álltak ki, új uraik embertelen bánásmódja miatt. De a gyarmatosítottak érdekeit és a gyarmatosítók politikáját is az imperializmus torzító szemüvegén keresztül látták.

A kommunista győzelem teljesen átalakította Oroszországot. Persze Ázsia nem tűnt el a hatalmas Szovjetunióban. Lenin elméleti szakértőként talán épp azzal alkotta a legnagyobbat, hogy bevonta az alulfejlett országokat, különös tekintettel az ázsiai néptömegekre a determinista marxizmus történelemszemléletébe. A marxizmus-leninizmus azonban különösen nehéz feladatok elé állította követőit, gyakorlatban és elméletben egyaránt. A szovjet uralom elképesztő dialektikája és az irányelvek egymást követő hirtelen fordulata egyrészt megteremtette az őslakos értelmiséget, másrészt hamarosan tönkre is tette őket. Ezúttal nem soroljuk fel milyen egyéb károkat és zavarokat okozott e dialektika, bár paradox módon egyik áldozata éppen a Szovjetunió lett, melynek ez a politika alapozta meg összeomlását. De ez már egy másik konferencia témája lehetne.

Fordította: Juhász Borbála

Huszadik századi román spiritualitás

Ioanichie Bãlan: A moldvai szerzetesek élete

Fordította: Korányi Mária és Pikler Mihály

Budapest, Odigitria Kiadó - Osiris Kiadó, 2002. 144 old.

A keleti keresztény egyházak szellemiségéről és történetéről több alapvető és forrásértékű munka jelent meg magyarul az utóbbi negyed században. Ezek közül a legfontosabbak Timkó Imre, Berki Feriz és Roman Myz szintézisei, Konrad Onasch és Vlagyiszláv Cipin munkája, illetve Reinhard Thöle, valamint Imrényi Tibor által szerkesztett kiadványok.67 Ez utóbbi mű fontosságát jelzi, hogy jórészt eddig kiadatlan forrásokat is tartalmaz. Néhány újabban kiadott könyv - főleg a nyíregyházi görög katolikus teológusok, kutatók munkásságának eredményeként - a keleti lelkiség alapműveit vizsgálja, illetve adja közre. A bizánci szertartású keresztény vallásos/vallási és lelki irodalomból a magyar olvasó számára leginkább az ókori (és néhány középkori) szerzők művei ismertek. Mielőtt azonban Ioanichie Bãlan könyvének ismertetésébe kezdenénk, két megjegyzést tartunk szükségesnek. 1. A román ortodox egyházról - történetéről, irodalmáról, népi vallásosságáról - mi, magyarok jóval kevesebb ismerettel rendelkezünk, mint a román görög katolikus felekezetről. Ez abból ered, hogy a történelmi magyar királyság - pontosabban a Habsburg Birodalom - területén (főleg Erdélyben és a Kelet-Alföldön) a románság nagy része az unitus egyházhoz tartozott, amely "vegyes" (sajátságosan kelet és nyugat közötti) szokásaival mind a történettudomány, mind a néprajz számára érdekes kutatási területül szolgált.68 2. Bãlan kötetét az ortodox egyházban nagy hagyományokkal rendelkező mondásgyűjtemények (paterikonok) közé sorolhatjuk. Így azonban a recenzens nincs könnyű helyzetben, hiszen egy inkább művelődéstörténeti, folklorisztikai, és nem utolsósorban spiritualitástörténeti kutatásoknak forrásul szolgáló kiadványt kell bemutatnia egy történettudományi folyóiratban.

Ioanichie Bãlan ortodox szerzetespapnak, a moldvai Sihãstria monostor apátjának gyűjteménye Román atyák élete (Román paterikon) címmel 1980-ben látott napvilágot. Ebből állított össze francia nyelvű, francia közönségnek szánt válogatást Nicolae Steinhardt 1986-ban, amelynek alapján Korányi Mária és Pikler Mihály elkészítette a most kiadott magyar fordítást. A kötet előszavában Dumitru Stãniloae így fogalmazta meg a gyűjtemény jelentőségét: "Számolva azzal, hogy milyen kevéssé ismert a román ortodox vallás, ez a könyv üzenet is kíván lenni a külföldiek számára a román ortodoxia jelentékeny és kivételes lelkiségéről, amely magas fokon, nagy intenzitással és töretlenül nyilvánul meg mind az egyéni tökéletesedés, mind a nép lelki szükségleteinek gyakorlati kielégítése terén." (10-11.) Az előszó végén a következőket írta: "Ez a paterikon jelentékeny lelki tapasztalat könyve, amelynek bizonyságai a román ortodoxia seregnyi szolgájának cselekedetei. Ezek tükrözik azt a különös ragyogású hitet, mely egyházunk híveit betölti." (11.)

A könyv mondásgyűjtemény (apophthegmata patrum, paterikon biblion). A paterikon a monasztikus irodalom elterjedt műfaja, gyökerei az egyiptomi sivatagokba, az első kopt anachoréták világába nyúlnak vissza. Az eredetileg görög nyelvű paterikonok - keleten és nyugaton egyaránt - a monostorok lakóinak kedvelt olvasmányai voltak. A 9-10. századtól ószláv, későbbi korokból más szláv nyelvű gyűjtemények is ismertek, s az orosz irodalomban is helyet kaptak. A kijevi barlangmonostorban, a középkorban összeállított gyűjtemény (Pecserszkij patyerik) a magyar történelem és egyháztörténet számára is fontos, mert ebben olvashatjuk Szentéletű Magyar Mózes legendáját, amelyet Iglói Endre fordított le és adott közre.69 Az apophthegmata jelentőségét, keresztény irodalomban betöltött szerepét - a misztikus irodalom és a szerzetesség történetét kutató - Puskely Mária így foglalta össze: az "… anachoréták meggyőződése szerint a lelki fejlődés egyik előfeltétele a lelkiismeret teljes feltárása a lelki atyának/anyának, aki röviden, egy-két szóban vagy mondatban adta meg tanítványának a szükséges tanítást. Ebben benne rejlett a vezető élettapasztalata, bölcsessége, hite és bizalma, hogy általa maga a Lélek ad útmutatást a kérdezőnek. A leghíresebb mondásokat, tanítást szóban adták tovább, csoportosították, kiegészítve a helyi körülmények némi magyarázatával."70

Bãlan gyűjteménye a fenti megállapításoknak tökéletesen megfelel. A szerző körbejárta a román ortodox monostorokat, és összegyűjtötte a helyi emlékezetben kiemelkedően Istenszeretőként, esetleg csodálatos képességekkel (gyógyítás, ördögűzés stb.) rendelkezőként számon tartott monachusokhoz köthető adatokat, történeteket. A szerzetesek és szerzetesnők életrajzi adatai pontatlanok és felületesek, legtöbbször csak haláluk évszáma ismert. Ez szintén műfaji jellegzetesség, hiszen egy mondásgyűjteményben nem az egzakt biográfiai és történelmi tények a fontosak, hanem az adott tanítás. Ugyanez igaz a hagiográfiai irodalom egyes műfajaira is (vita, legenda stb.), amelyek nem a konkrét történeti személyt, eseményt mutatják be, inkább a hívő embert és a hitből fakadó cselekedeteket akarják láttatni.

A gyűjtemény huszonkét fejezetre oszlik: huszonkét monachus, monacha és szerzetesi közösség értékrendjébe, gondolkodásmódjába, mindennapjaiba nyerünk bepillantást. Mivel a kötet összes egységének ismertetése, elemzése meghaladná ezen írás kereteit (és nem is hozna túl sok újdonságot), ezért két szerzetes életrajzát és a nekik tulajdonított mondásokat mutatjuk be. A Damian Þiru és Iosif Crãciun szerzetesekről szóló oldalak jellegzetesek. Nemcsak az ókori és középkori legendákból, szentéletrajzokból ismert toposzok felbukkanása miatt, hanem mert a könyvben szereplő többi életrajz is hasonló elemekből épül fel.

Damian Þiru (†1964) Secu monostorában élt a 20. század első felében. "A csend és az aszkétikus élet utáni szomjúság vezette őt Secu szent helyére, meglehetősen távol a világ zajától. Itt Damian atya magányos életet élt, szilárd és kipróbált szerzetesként. Mindig egyedül volt, állandóan a halálra és az utolsó ítéletre gondolt, megszakítás nélkül mondta a Jézus-imát, böjtölt és engedelmességgel, virrasztással sanyargatta testét. Engedelmes szolgálat, szüntelen imádság, csendesség, megtartóztatás, tiszta és mélyen alázatos lélek - ezek voltak Þiru atya jellemző erényei." (63.) Damian Þiru erénykatalógusa mindazokat az értékeket tartalmazza, amelyeket az egyház - már az ókortól kezdve - a szerzetesi élet meghatározó elemeiként fogalmazott meg. A szerzetesi élet - és minden keresztény élet - alapja a három teológiai erény: hit, remény, szeretet. Ezeken kívül a monachus sajátos erényei: a tisztaság (castitas), a szegénység (paupertas) és az engedelmesség (oboedientia). Ezek megtartására külön (szerzetesi) fogadalmat tesz. A szerzetes életének meghatározó része a (bűnös) világtól való individuális elvonultság (fuga mundi), az öntökéletesítésre való törekvés Krisztus mintájára, Istenhez közel kerülve. A szerzetesi élet fontos körülményei, elemei: a magány (solitudo), az állandó ima (oratio), Isten és az Isten-ember kapcsolat szemlélése (contemplatio), a böjt (ieiunium), a virrasztás (vigilia) és a munka (labor). Az imádság kontinuitását biztosítja a zsolozsma, mely az ókortól kezdve az egyetemes egyház közös imája, de végzésére a papok és a szerzetesek fogadalmat tesznek.

Az ortodox egyházban a szerzetesi életállapot - mint az evangéliumi élet megvalósítására való törekvés - fontosabb és példásabb a papi tisztségnél. Ennek jó példája, hogy a püspöki méltóságot legtöbbször szerzetesek nyerik el. Határozott különbség van a papi elhivatottság és szolgálat, valamint a szerzetesi karizma és életállapot között. A papi rendnek - a keleti és a nyugati egyházban ugyanúgy - az első időktől kezdve három (nagyobb) fokozatát különböztetik meg (diaconus, presbyter, episcopus), amelyeknek semmilyen kapcsolata nincs a szerzetességgel, szerzetesi élettel. A monostorban ácsként dolgozó Damian Þiru is - akárcsak a keleti egyház sok nagy szentje - tiltakozott a pappá szentelés ellen. "A tanítványa ezt a kérdést tette fel neki: - Mit mondana, Damian atya, ha felkeresnék önt és arra akarnák rávenni, hogy pap legyen? - Megkérném őket, hogy azonnal hagyják el a műhelyemet." (67.)

Ezzel szemben Iosif Crãciun (†1944) protoszinkellosz (püspöki titkár), a neamþi monostor lakója a szerzetesi élet mellett vállalta a papi szolgálatot is. Így lelki vezetőként is hatékonyabban tudott tevékenykedni, hiszen tanítványait és a hívőket a bűnbánat szentségében is részesíthette (meggyóntathatta). A hagyomány szerint Crãciun különleges adománya, karizmája a gyógyítás és az exorcizmus képessége volt. (Az exorcizálás a keleti egyházban sokkal gyakoribb, mint a katolikusoknál, ahol napjainkban a pápa engedélyezi, kizárólag megfelelő indokkal.) Az ördögűzés szertartását a következőképpen végezte: "Mindenekelőtt alaposan meggyóntatta a beteget és minden rokonát, akik elkísérték őt azért, hogy megismerje a baj okát. Azután bezárta a beteget, elkülönítve egy szobába, és mindenki, a papok, a beteg és a rokonok teljes böjtöt tartottak három nap és három éjjel, és imádkoztak a megszállott gyógyulásáért. Éjszaka Nagy Szent Vazul ördögűző imáit olvasták, reggel megkenték a Szent Kenettel és a harmadik napon megáldoztatták. Az eredmény szinte mindig kedvező volt. Ha a beteg nem gyógyult meg, egészen addig ismételték mindezt, amíg elérték a gyógyulást." (75.)

Ioanichie Bãlan gyűjteményének jelentősége, hogy bepillantást enged a román ortodox monostorok életébe és a román hívők hitvilágába. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a könyvben szereplő történeteket, szövegeket a hatvanas-hetvenes években jegyezték le, s a szereplők és események nem egyszer 19. századiak. A szerzetesi élet körülményei, a népi vallásosság megnyilvánulásai a 20. század első felének - főleg a harmincas-negyvenes évek - hitéletéről adnak képet. Az életrajzokban számos olyan motívumot találunk, amelyek az előző korok egyházi, vallásos irodalmi műveiben rendszeresen szerepelnek, így például - mint már utaltunk rá - a szerzetesi erények felsorolása, a gyógyítás és ördögűzés képessége. A kötetből kiderül, hogy a román ortodox egyház és szerzetesség spiritualitása ugyanolyan mélyen gyökerezik a 3-4. századi keleti keresztény lelkiségben, mint a katolikus kelet-európai vagy az orosz népi vallásosság. Bãlan könyvét minden egyháztörténet, teológia vagy néprajz iránt érdeklődő olvasó haszonnal forgathatja.

Miklós Péter

Átértékelt és újraírt történelem:
a finn-szovjet "téli háború"

Gondolatok két könyv kapcsán

Zimnyaja vojna 1939-1940. Knyiga pervaja: Polityicseszkaja isztorija. [otv. red.: Rzsesevszkij, O. A. - Vehviläinen, O.] Nauka, Moszkva 1999. 381 old.

Zimnyaja vojna 1939-1940. Knyiga vtoraja: J. V. Sztalin i finnszkaja kampanyija. (Sztyenogramma szovescsanyija pri CK VKP(b)). [otv. red.: Kulkov, Je. N. - Rzsesevszkij, O. A.] Nauka, Moszkva, 1999. 293 old.

1999. november 30-án volt 60 éve, hogy a Szovjetunió hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. A fegyveres konfliktus "téli háború" néven vonult be a történetírásba és a köztudatba. A néhai Szovjetunióban a téma puszta felvetése ideológiai relevanciával bírt, így a történettudományi értelmezetések is a "barát-ellenség" választóvonal mentén íródtak. Ezért nem is csoda, hogy a számos közösen rendezett konferencián a finn és a szovjet történészek között nem alakulhatott ki érdemi vita a két szomszéd több évszázados közös történelmének olyan neuralgikus pontjairól, amelyek közül a "téli háború" csak az egyik toposz volt. Az "egymás mellett való elbeszélésnek" az ideológiai megfontolások mellett volt egy sokkal komolyabb oka is: a szovjet levéltárakban ezek az anyagok nem voltak hozzáférhetőek.

Az 1980-as évek végének politikai reformhangulata a kritikai attitűdöt bátorította a szovjet történetírásban. Ennek során kezdődött el a finn-szovjet háború históriájának átértékelése is. Az ideológiai és politikai argumentumokat fokozatosan felváltották a megnyíló levéltárak dokumentumainak ismeretén alapuló következtetések.

A változások természetesen felkeltették a finn történészek érdeklődését is, és az ennek jegyében megrendezésre került szemináriumra meghívták szovjet kollégáikat is. A Tamperei Egyetemen 1989 novemberében összegyűlt kutatók elhatározták, hogy kidolgoznak egy közös kutatási projektet a "téli háború" történetének feltárására. A cél az volt, hogy a kutatási eredményeket egységes tartalommal és - ha lehetséges - azonos időpontban tegyék közzé mindkét országban. A rendszeres időközökben megrendezett szemináriumokon kialakult dialógus sokkal produktívabb volt, mint a korábbi időkben. Ennek bizonyítéka az a két kötetes munka, amely 1999-ben jelent meg Moszkvában: Az első könyv a "téli háború" politikatörténetét dolgozza fel (Zimnyaja vojna 1939-1940, Knyiga pervaja). A második kötet egy forráspublikáció, amely a téli háború tapasztalatait megtárgyaló ülések (1940. április 14-17.) gyorsírással rögzített jegyzőkönyvét tartalmazza (Zimnyaja vojna 1939-1940, Knyiga vtoraja). Ez utóbbit az Orosz Tudományos Akadémia Egyetemes Történeti Intézete és az Oroszországi Szövetségi Levéltári Szolgálat gondozta.

Mielőtt rátérnénk a kiadvány rövid ismertetésére, csak nagy vonalaiban szeretném áttekinteni a finn-orosz kapcsolatok alakulásának történetét, illetve az utat, amely a "téli háború"-hoz vezetett.

A finn-orosz kapcsolatok alakulása 1917-ig

A svéd korszak

A mintegy 600 évig tartó svéd fennhatóság ideje alatt a finnek nem rendelkeztek önálló állami léttel, ezért finn-orosz kapcsolatok diplomáciai, nemzetközi jogi vagy bármilyen más (államközi) szinten nem léteztek.

Az érintkezés két lényeges formáját azonban mégis érdemes megemlíteni. Erre az egyik "lehetőséget" a svéd-orosz háborúk szolgáltatták, és az ilyen típusú találkozásokra adott elegendő alkalmat a történelem. A másik, békésebb érintkezési formát egyrészt a kereskedelem jelentette, amely az Európára történő "ablaknyitás" után jelentős mértékben fellendült. Szent-Pétervár fejlődésével pedig megjelentek és szívesen fogadott jövevények voltak a birodalmi központban munkát vállaló hivatalnokok és katonatisztek, akik a társasági életbe bekapcsolódva nemcsak a nyugat-európai kultúrával őrizhették meg a kapcsolatukat, hanem az orosz kultúra bizonyos szegmenseivel is megismerkedhettek.

Finnország mint az Orosz Birodalom része

A napóleoni háborúk egyik folyományaként Svédország kénytelen volt jelentős területeket átengedni keleti tartományaiból Oroszország számára. Az elcsatolt közigazgatási egységeket a cár nem vonta az orosz államigazgatás közvetlen joghatósága alá, hanem létrehozta a "Finn Nagyhercegséget". A jelentős autonómiával rendelkező Finnországban (egészen függetlenné válásáig) életben maradtak a svéd törvények, saját Diétával és helyi adminisztrációval rendelkezett, amelynek élén a cár-nagyherceget képviselő főkormányzó állt. A finn-orosz kapcsolatok történetében új fejezet kezdődött.

Az 1809-től 1917-ig terjedő, ún. "orosz időszak" meghatározó a széles értelemben vett modernizáció szempontjából: ekkor teremtődtek meg az alapjai annak, hogy egy hosszú de egyenletes fejlődés eredményeként Finnország kiemelkedjen az európai perifériából és felzárkózzon a világ legfejlettebb országai közé. Hogy ez mennyiben "köszönhető" az Orosz Birodalmon belüli speciális státusznak, és "mi lett volna, ha" a finnek a svéd király alattvalói maradnak - ezek a kérdések a történettudomány számára megválaszolhatatlanok.

Az egyértelműen negatív "skandinavista" alapállással szemben a finn-orosz együttélés előnyeit és hátrányait kritikusan, de árnyaltabban értékelő történészek szerint 1809-ben a porvoo-i Diétán létrejöttek az autonóm finn állam alapjai. A cár fennhatóságát elfogadó, belügyeit önállóan intéző Finn Nagyhercegségben nemzetállami keretek között fejlődhetett a kétnyelvű finn kultúra, valamint a nemzetgazdaság. Ez azt jelenti, hogy a Kelet és Nyugat határán fekvő Finnország úgy használta ki a köztes helyzetéből eredő gazdasági előnyöket, hogy eközben megőrizte a nyugati kultúrával való kapcsolatát és skandináv társadalom-szerkezetét. A békés korszak vége felé megnyilvánuló (nyelvi, jogi, adminisztratív, katonai és gazdasági) russzifikáló törekvések végső soron sikertelenek maradtak, sőt 1906-ban a cár általános választójogon alapuló parlamenttel ajándékozta meg a már nem annyira lojális, de a birodalomból ekkor még kiválni nem akaró finn alattvalóit.

Hogy aztán a finn politikai elit 1917-ben mégis a teljes szuverenitás útját választotta, az sokféleképpen magyarázható, de ez a svéd állam részeként nem következhetett volna be - mondják azok, akik azt vallják, hogy az orosz periódus visszaesést jelentett a finn történelemben, ahhoz képest, ahogyan Svéd-Finnországként fejlődhetett volna.

A két világháború közötti
finn-szovjet kapcsolatok

"Vörösök" és "fehérek". Nemcsak a különféle orosz politikai áramlatok számára volt elfogadhatatlan a Birodalom területi egységének megbontása, hanem sokáig a finn politikai elit sem gondolkodott egy önálló Finnország létrehozásában. A cár lemondatása, továbbá az Ideiglenes Kormány rugalmatlan politikája olyan változásokat indukált a finn közjogi gondolkozásban, amelynek eredményeként egyre inkább a teljes állami szuverenitás elnyerésében látták a garanciát a finn nemzeti lét fenntartására. A bolsevik forradalom paradox módon segítette a meghatározó finn politikai erőket az "autonómia vs. függetlenség" dilemma eldöntésében: egyrészt a nemzeti önrendelkezés elvének propagandájával, másrészt azzal a riadalommal, amelyet hatalomra jutásuk Finnországban (és Európa-szerte) keltett.

A függetlenségét Leninék kezéből elnyerő Finnországban polgárháború tört ki, melynek közvetlen kiváltó oka az 1918. januári szociáldemokrata puccs volt. A bolsevikok rosszallását kiváltva, a finn "Tanácsköztársaság" nem tekinthető szovjet típusúnak, és nem a proletariátus diktatúráját célozta megvalósítani. A szintén polgárháborút folytató szovjethatalom nemhogy segíteni nem tudta finn elvtársait, hanem arra kényszerült, hogy a breszt-litovszki béke értelmében vonja ki csapatait Finnországból. Ennek ellenére a véres leszámolással végződő belháborúban győztes "fehérek" legitimációjának egyik alapköve volt, hogy felszabadították országukat az orosz-bolsevik uralom alól. Ezzel párhuzamosan a politikai szocializáció formális és informális csatornáin beindult az oroszgyűlölet szítása.

A politikai russzofóbiának Finnországban nem voltak számottevő hagyományai, ezért ezt a szociálpszichológiai célokat szolgáló ellenségképet újra kellett teremteni a formálódó kollektív finn nemzeti tudat számára. Azt a történelmi példákkal alátámasztott félelmet erősítette a finnekben, hogy az orosz a finn ősellensége, aki mindig is a pusztulásukra tört.

A kezdetektől fogva rossz finn-szovjet viszonyt tovább terhelte a finn szélsőjobboldali szervezetek lármás nacionalizmusa és dühödt szovjetellenessége. A legszélsőségesebb programok úgy ábrázolták Finnországot, mint végvárat Európa peremén, melynek feladata egyrészt a nyugat civilizáció védelme a barbár Kelettel szemben, másrészt nemzeti küldetésének megvalósítása "Nagy-Finnország" létrehozásával.

A félelem öröksége

A szent-pétervári hölgyek nem tudnak nyugodtan aludni a finn határ közelsége miatt. Így hangzik a Nagy Péternek tulajdonított mondás, amellyel Wyborg (Viipuri) elfoglalását indokolta.

Finnország Svédországtól való elcsatolása után nem volt orosz stratéga, aki komolyan számolt volna azzal, hogy a finnek megtámadnák Oroszországot. (Ez vonatkozik a két világháború közötti időszakra is.) Az orosz védelmi doktrína nyugati hatalom támadásával számolt, amely - a svédekhez hasonlóan - felvonulási területként használná Finnországot. Sokak szerint ez a félelem volt az alapmotívuma annak, hogy 1809-ben Oroszország nem elégedett meg a Finn-öböl északi része fölötti ellenőrzéssel, hanem az egész országrészt annektálta.

A fenti gondolattal rokon az a magyarázat, miszerint a finn eset önmagában nem, csak egy átfogó védelmi politika részeként értelmezhető, melyet az európai Nyugathoz való ambivalens orosz viszony, azaz a "felzárkózni vagy elzárkózni?" kérdése motivált. Ennek eredménye egy Birodalmon belüli ütköző zóna, az ún. "határországok" láncolata, amely Finnországtól Besszarábiáig terjedt, a Baltikumot és Kongresszusi Lengyelországot is magában foglalva. Az ellentmondásos viszonyulás másik oldalán - érvelnek a magyarázat hívei - a cárizmus "kísérletezett": a határországok megőrizhették nyugatias társadalomszerkezetüket, politikai intézményeiket, vallásukat és szokásaikat. Így mintegy laboratóriumi körülmények között tanulmányozhatták az Oroszország Nyugathoz való felzárkózását óhajtók, hogy melyek azok az államszervezési elvek és megoldások, amelyek a birodalmi viszonyokra adaptálhatók.

Könyvtárnyi elemzés született a forradalom előtti és utáni Oroszország összehasonlításáról. A hagyományok, a (birodalmi) reflexek, a determinánsok hosszú sorából azt hiszem, hogy a félelem pszichózisa ("ostromlott erőd") az, amely az egyik legsúlyosabb örökségként nehezedett a Szovjetunióra. A proletár világforradalom késett, a szovjet modernizációs kísérlet nemzetközi környezete a régi beidegződések felerősödését segítette.

Az "ősellenség"-hez, azaz a Németországhoz való viszony feszültebbé vált Hitler hatalomra jutása után, és ez kihatott a szovjetek finnek iránt táplált gyanakvására is. A "kollektív biztonság" megteremtése érdekében tett lépések egyike a szovjet-német szerződés volt az érdekszférák felosztásáról. Ha felidézzük a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékát, megint csak azt láthatjuk, hogy Finnország esete nem egyedi: a Szovjetunió a cári Oroszország nyugati határvidékén elhelyezkedő ütköző zónát kérte és kapta "vissza".

Az 1939-es év során lefolytatott szovjet-finn tárgyalások, amelyek segítségével Finnországot is be akarták illeszteni a "kollektív biztonság" rendszerébe, nem vezettek eredményre: a tárgyaló felek álláspontjának merevsége és az egymással szemben táplált bizalmatlansága lehetetlenné tették a diplomáciai megoldás megtalálását.

Határkorrekció vagy a forradalom
exportja?

Mint az a téma iránt érdeklődők számára ismert, a szovjetek 70 kilométerrel szerették volna hátrébb tolni a határt a Karél földszoroson, valamint stratégiailag fontos szigeteket béreltek volna támaszpontok létrehozása céljából. A Leningrád védelme érdekében tett határmódosítást karéliai területekkel kompenzálták volna.

A finnek számára ezek az ajánlatok elfogadhatatlanok voltak, mert a szemükben mind a területcsere, mind a támaszpontok létrehozása a semlegességi politika feladásával járt volna együtt.

A tárgyalások utolsó szakaszában megtörténtek az előkészületek Moszkvában arra, hogy katonai erő alkalmazásával érjék el azt, amit a tárgyalóasztal mellett nem sikerült. A háború megindításához az a koholt vád szolgált alapul, hogy a finn tüzérség lőtte a szovjet oldalon fekvő Mainila falut, s az incidensnek halálos áldozatai is voltak.

A szovjet propagandagépezet működésbe lendült. Az újságok haragos hangulatú, "spontán" munkásgyűlésekről számoltak be, ahol a munkapad mellől az értekezletekre sereglett dolgozók követelték a "háborús gyújtogatók" megleckéztetését és a "finn proletariátus felszabadítását". S hogy ez utóbbi nem csupán propagandisztikus szóvirág volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy az első "felszabadított" finn faluban, Terijokiban, O. V. Kuusinen vezetésével bábkormányt alakítottak a szovjetek. A háború második napján létrejött "Finn Demokratikus Köztársaság" kormányát a finn nép kizárólagos képviselőjének ismerték el Moszkvában, barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek vele, valamint a területcserés határmódosításban és a támaszpontok létrehozásában is megegyeztek.

A háború azonban kínos meglepetéseket tartogatott szovjetek számára, ezek közül a legfontosabbak a következők voltak: a) a villámháborús tervek nem váltak valóra, b) a finnek nemzeti egységbe tömörültek az agresszorral szemben.

A háború elhúzódása gyakorlatilag mindenkit meglepett: a finneket és az események alakulását árgus szemekkel figyelő nyugati hatalmakat is. Senki nem számított rá, hogy a finnek ilyen sokáig képesek ellenállni (ők maguk sem), és hogy a Vörös Hadsereg ennyire felkészületlenül bocsátkozott fegyveres konfliktusba. Egyes katonai elemzők egyenesen félrevezető manővernek vélték a szovjet alakulatok tehetetlenségét.

Az 1940. március 12-én megkötött moszkvai béke után a finnek elkeseredését nemcsak az elcsatolt területek nagysága fokozta, hanem azzal is számot kellett vetniük, hogy honvédő harcukban gyakorlatilag magukra maradtak: a ígért és kapott nyugati segítség között óriási volt a különbség.

Első könyv: a háború politikatörténete. A tanulmánykötet négy nagy blokkra osztva tárgyalja a "téli háború" politikatörténetét.

Az első tematikai egység a nemzetközi helyzetet és a finn-szovjet kapcsolatok alakulását tárgyalja. Emellett egy-egy tanulmány taglalja a szovjet külpolitikai kurzus alakulását, illetve a háború előtti finn külpolitika fordulópontjait.

Az 1939-es tárgyalások diplomáciai csatározásait mutatja be a következő blokk, amelyben kimerítő részletességgel tárják elénk a tanulmányok szerzői azt a folyamatot, amelynek végén a szovjet vezetés úgy döntött, hogy jogosnak vélt érdekeinek fegyverrel szerez érvényt.

A harmadik fejezet a Háború és politika címet viseli. A harci események első szakaszának leírását a Terijoki-kormány tevékenységének bemutatása követi, új dokumentumok segítségével. Ezután következik a Finnországnak nyújtott külföldi segítségről írt dolgozat, amelyből ismertté válnak a szovjet propaganda által terjesztett és a valóságos számadatok. A háborús időszak finn, illetve szovjet gazdasági, társadalmi és politikai viszonyainak elemzésével teszi árnyaltabbá a képet két tanulmány.

A háború menetében fordulatot hozó hadi eseményeket és a békekötéshez vezető, a finnek számára igen gyötrelmes utat mutatják be az utolsó rész tanulmányai.

Második könyv: Sztálin "téli háborúja". Az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának ülésein készült jegyzőkönyv szintén azon dokumentumok közé tartozott, amelyet sokáig nem olvashattak a kutatók. A levezetőelnökök szerepe igen formális volt, Sztálin viszont gyakran közbeszólt, megszakítva a referálókat: kérdezett, tanácsokat adott, viccelt vagy éppen megkorholt valakit.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint, a különböző fegyvernemi parancsnokok kemény kritika alá vették a Vörös Hadsereg felkészültségét, fegyverzetét, az általa használt haditechnikát, stratégiáját és taktikáját. Ezt a nyíltságot bátorította Sztálin is olyan közbevetéseivel, mint például: "Itt az igazat kell mondani!" vagy: "Mit javasol, hogyan lehet jobbítani ezen?"; "Mi magunk is hibásak vagyunk ebben." Gyakran és ellentmondásosan emlegette a polgárháborús idők tapasztalatait: vagy mint követendő, vagy mint elvetendő példaként.

A hetedik ülés végén Sztálin ragadta magához a szót és hosszan összegezte a háború tanulságait. Jól döntött a kormányzat és a párt, amikor Finnország megtámadása mellett határozott - adott helyeslő választ az önmaga által feltett kérdésre -, mert a háború elkerülhetetlen volt. A háborút szükségesnek ítélte, mert a békés tárgyalások nem vezettek semmilyen eredményre, és nem sikerült Leningrád biztonságát garantálni. A város nemcsak azért fontos, mert a hadiipar 30-35%-a ott helyezkedik el és nagymértékben függ tőle a haza biztonsága, hanem azért is, mert Leningrád az ország második fővárosa. Ha az ellenség, tételezzük fel, elfoglalná Leningrádot - szól Sztálin érvelése - és alakítana ott egy burzsoá-fehérgárdista kormányt, az egy nagyon komoly kiinduló bázist képezne a szovjethatalom elleni polgárháborúban.

Ebben a két lényeges pontban ragadható meg a város védelmi és politikai jelentősége - Sztálin szerint. Ezért tehát világos, hogy amikor a tárgyalások nem vezettek eredményre, hadat kellett üzenni Finnországnak, hogy katonai erő segítségével legyen biztosítva a város és egyszersmind az ország védelme is.

Ez után Sztálin ismételten feltette a kérdést, hogy nem sietett-e a szovjet állami és pártvezetés a hadüzenettel, miért éppen november végén, december elején történt mindez, nem kellett volna 2-3 hónapot várni, és jobban felkészülni a háborúra? Nem, a párt és a kormány helyesen hozta meg döntését, annak ellenére, hogy a hadsereg felkészületlen volt a finn viszonyok közötti hadműveletekre. A döntés azonban nemcsak rajtunk múlott - mondta Sztálin -, hanem mindenek fölött a nemzetközi helyzeten: ott, Nyugaton a három nagyhatalom egymás torkának esett, és nekünk akkor kellett Leningrád biztonságáról döntenünk, amikor az ő kezük meg volt kötve. Politikai rövidlátásra vallott volna, ha ezt az alkalmat nem használták volna ki.

A szovjet diktátor ezek után áttért a katonai események értékelésére. A katekizmus-formát megtartva feltette a kérdést: jól történt-e a csapatok felállítása, helyesen lettek-e a csapásirányok megválasztva? Természetesen itt is pozitív a válasz: "igen", a legfelsőbb döntéshozók ebben a kérdésben sem tévedtek. A legfontosabb terület a Karél földszoros volt, Leningrád biztonsága miatt, mert tudtuk - mondta Sztálin -, hogy a finneket támogatja Franciaország, Anglia (és titokban támogatják a németek is), támogatják még a svédek, a norvégok, Amerika és Kanada.

Oroszország többször vezetett háborút Svédország ellen, de I. Péternek és II. Katalinnak is sok idejét vette el a kevéske eredménnyel járó hadakozás, mígnem I. Sándor el nem foglalta Finnországot. Ezeket a nehézségeket a szovjet hadvezetésnek is figyelembe kellett vennie. És itt, áttérve a Vörös Hadsereg teljesítményének az értékelésére, az előző ülések negatív kritikáit teljesen figyelmen kívül hagyva, Sztálin a következőket mondta: "… csapataink jól harcoltak, szétverték a finneket […] A háború kezdetétől fogva két kérdést állítottunk a finnek elé: válasszatok a kettő közül egyet - vagy nagy engedményeket tesztek, vagy porrá zúzunk benneteket és megkapjátok Kuusinen kormányát […]. Így beszéltünk a finn burzsoáziával. Õk az engedményeket részesítették előnyben, hogy ne lehessen népi kormány. [...] Eléggé komoly engedményeket kaptunk, amelyek teljességgel garantálják Leningrád biztonságát … […] A háború 3 hónap és 12 nap alatt befejeződött, de csak azért, mert a hadseregünk jól dolgozott, és azért, mert a politikai választás, amit finnek elé állítottunk, helyesnek bizonyult." (275.)

Akkor mégis mi az oka annak, hogy a háború elején csapataink és a parancsnoki állomány nem tudtak alkalmazkodni a finn viszonyokhoz? - tette fel a kérdést Sztálin. A baj az volt - szól a válasz -, hogy mindenki elhitte, a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, pedig ilyen hadsereg sohasem volt a történelemben. Éppen ez, azaz a polgárháború hagyományainak és tapasztalatainak kultusza, amely megfosztotta az embereket attól a pszichológiai lehetőségtől, hogy minél gyorsabban áthangolódjanak a modern hadviselés új módszereire. A parancsnokok közül Sztálin sokakat megdicsért, de volt, akiket elmarasztalt a fenti értelemben: hiába jó harcos, hiába kapta meg a polgárháború hőse kitüntetést, ha a tradíciók fogja, akkor nem tud megújulni.

A megújulás alatt, a modern háború jellemzői alatt Sztálin első helyen a tüzérség tömeges bevetését értette. ("A modern háborúban a tüzérség az Isten.") Nem kell sajnálni a muníciót, nem szabad vitatkozni arról, hogy célra tüzeljenek-e vagy záró tűz alá vegyék-e az ellenséges állásokat: minél több lőszert kell az ellenségre kilőni, és állandó nyugtalanságban kell tartani.

A második legfontosabb dolog a légierő. Sztálin szerint a modern háborúban repülők ezreit kell bevetnie annak, aki győzni akar, és nem szabad spórolni a bombákkal. Nem számít elvtársak - mondta -, ha több bombát kell ledobni az ellenségre, és fenekestől fel kell forgatnunk a városaikat, ha ez az ára a győzelemnek. Ha több lőszert és több bombát használunk, akkor kevesebb lesz az emberveszteségünk.

A tankokat harmadik helyen említette Sztálin, mint amelyek tömeges bevetése döntő befolyással van a háború végkimenetelére, negyedik helyen pedig az aknavetőket emelte ki, majd pedig az automata kézifegyvereket. Az általa felsorolt fegyverek mindegyikében - bár ezt a kifejezést nem használta - a tömegpusztító erőt értékelte.

A modern háború követelményeihez azonban fel kell nőnie a parancsnoki stábnak és a sorállománynak egyaránt. Ennek eléréséhez pedig jó politikai munkásokra van szükség. A Vörös Hadsereg fiatal hadsereg, és legyőzhetetlennek hiszi magát. A finn harcmezőkön megedződött sereg már nem az, mint ami novemberben volt, időközben modern hadsereggé vált. Ezzel szemben a finn hadsereg nem nevezhető modern hadseregnek, mert túlságosan passzív a védekezésben, beásta magát, és ki nem mozdulna a védelmi vonalak mögül. Az a hadsereg, amelyet védekezésre treníroztak ki és nem támadásra, az nem modern hadsereg.

"Az a kérdés, hogy mi kit győztünk le? Azt mondják, hogy a finneket. Nos, természetesen, a finneket győztük le. De nem ez a legfontosabb ebben a háborúban. A finnek fölött diadalmaskodni nem egy nagy feladat. Természetesen nekünk le kellett győzni a finneket. Mi nemcsak a finneket küzdöttük le, hanem az ő európai tanítómestereiket is: legyőztük a német védelmi technikát, legyőztük az angol védelmi technikát, legyőztük a francia védelmi technikát. Mi nemcsak a finneket győztük le, hanem Európa élenjáró államainak technikáját is. De nemcsak az élenjáró európai hatalmak technikáján kerekedtünk fölül, hanem azok taktikáján és stratégiáján is." (282.)

Sztálin zárszavát óriási ovációval fogadták a jelenlévők, felállva tapsolták és éltették a szovjet párt vezérét. G. I. Kulik tüzérparancsnok, (akit később, 1950-ben koholt vádak alapján kivégeztek) kinyilvánította, hogy a "Nagyvezér" minden szavát a lelkükben, a vérükben és bolsevik öntudatukban fogják hordozni. Azok a katonai vezetők ünnepelték viharos tapssal Sztálin szemfényvesztő summázatát, akik harctéri tapasztalataik alapján a korábbi napokban komoly kritikával illették a Vörös Hadsereg teljesítményét a finnországi hadjáratban. Pedig a jelenlévők többségének - ha a számszerű adatokat nem is ismerhették - kellett hogy legyen elképzelése a veszteségek nagyságrendjéről.

Összesen 131 476 szovjet katona nem tért haza a háborúból, ha beleszámítjuk a "harci cselekményekben eltűnteket" és a sebesüléseikbe belehaltakat is. A finneknél 66 400-an estek el. Körülbelül 6000-re tehető a fogságba esett vörös katonák száma, ebből 5572-en tértek haza, s kerültek azonnal olyan elkülönítő táborokba, amelyeket az "államellenes bűnözők" számára hoztak létre. Innen a kihallgatások után a sebesülten fogságba esettek hazamehettek. 350 körül van azok száma, akiket halálra ítéltek és kivégeztek. 4354 volt hadifoglyot 5-től 8 évig terjedő munkatáborra ítéltek, ahol rájuk is az idő előtti halál várt.

Az ülésszak utolsó napjára időzített "szintézis" tehát - már csak a veszteségek tükrében is - híján volt minden racionális megfontolásokon alapuló kritikának. Sztálin - önmaga felelősségét is takargatva - félresöpörte az elmúlt napok folyamán a fegyvernemi parancsnok által összegyűjtött kritikai elemeket, és a hadvezetés nyakába varrta a vereséggel felérő győzelmet: elbizakodottságukban megelégszenek az elavult polgárháborús tapasztalatokkal, nem ismerik a modern háború követelményeit, továbbá hiányoznak a modern tömegpusztító fegyverek.

Ha viszont csak a beszédet lezáró végső következtetésig tekintjük át Sztálin előadását, akkor helye van annak az érvelésnek is, miszerint a diktátor a saját szempontjainak érvényesítésére törekedett, és az ő értelmezése is tartalmazott innovatív kritikai elemeket, amelyek két fő pilléren nyugodtak:

"Elméleti" sík: szemléletváltás és egy paradigmatikusan új katonai doktrína felállítása a modern hadviselésről.

"Alkalmazott" sík: a modern háború megvívásához hiányzó tömegpusztító technikát hadrendbe kell állítani.

Beszéde legvégén azonban Sztálin olyan konklúzióra jutott, amely nemcsak a katonai vezetők által megfogalmazott bírálatokkal nem rímelt, hanem önmagával is ellentmondásba keveredett akkor, amikor azt állította, hogy a Szovjetunió nem pusztán a finneket győzte le, hanem szétzúzta az őket támogató Nyugat haditechnikáját, taktikáját és stratégiáját.

Bihari Mihály, amikor a politikai rendszerek tanulási és megújulási képességét elemzi a Politológia című könyvben (1998) az "életképtelen társadalmak" kifejezést használja, és idesorolja a diktatórikus szocializmusok mindegyikét. Az itt ismertetett forrás - minden más borzalmas vonásán túl - ennek a tételnek a bizonyítására is alkalmas dokumentum.

Gombos József

Scientia sexualis

Kenneth James Dover:
Görög homoszexualitás

Fordította: Dupcsik Csaba.

Budapest, Osiris, 2001. 282 old. 77 old. fekete-fehér képmelléklettel

"… bizonyos dolgok tilosak,
bizonyos dolgok nem léteznek,

bizonyos dolgokról pedig nem ildomos beszélni."71

(Michel Foucault, 1976.)

Manapság egyre inkább érvényét veszti a régi formula, miszerint társaságban három témáról nem helyénvaló beszélni: a vallásról, a politikáról, illetve a szexualitásról. Azt tapasztaljuk, hogy a közéletet, és ezen belül a könyvkiadást is a szó szoros értelmében elárasztják ezen évszázadokig tabunak számító témákkal foglalkozó írások, nyilatkozatok. Ha a szorosabban a szexualitással foglalkozó műveken tekintünk végig, pontosan azt tapasztaljuk, amit mindig, amikor egy sokáig tudatosan, társadalmi szinten elfojtott jelenség hirtelen, alig néhány év leforgása alatt elnyeri legitimitását, sőt valamiféle hivatkozási ponttá, szinte követendő magatartásformává emeltetik egy szűkebb-tágabb közösség tevékenysége nyomán. Ahogy a nyomás csökken, a rendszer szelepjei is egyre kevésbé töltik be szűrő és szabályozó szerepüket, és sok olyan dolgot átengednek a külvilágba, aminek talán nem is ott a helye. Azaz: számtalan, az emberi szexualitással foglalkozó írás lát, látott napvilágot, melyek megerősítik a befogadóban azt az érzést, hogy az évszázados tiltás volt a helyes eljárás, és nem is szabadott volna azt feloldani. Ugyanis ezek az írások nem egy-egy, az ember nemiségével kapcsolatos jelenség elemző bemutatására, az emberi lélek és a szexualitás mélyebb összefüggéseinek feltárására, netán a szexualitásnak a "nagy" történelemben, illetve a mikrohistóriában való elhelyezkedésére koncentrálnak, hanem - az ember vágykielégítő ösztöneinek engedelmeskedve és a téma jellegéből adódóan - igénytelen, közönséges, akár pornográf szintre süllyesztik a nemiség kérdéskörét. Mindezt bátran megtehetik, hiszen aligha akad olyan ember, akit valamilyen szinten ne foglalkoztatnának e kérdések. Az ilyen szellemben íródott művek véleményem szerint csak káros hatással vannak a nemiségről épphogy megkezdődött (köz)beszédre. Ahogy említettem, a szelepek sok mindent átengednek - ebbe természetesen beleértendők az olyan, rendkívüli tárgyi tudással és felkészültséggel, évtizedek alapos kutatómunkájával kidolgozott fontos kötetek is, mint amilyen K. J. Dover alábbiakban bemutatásra kerülő műve.72

Dover nevével a téma iránt érdeklődő, de nem klasszikus-filológusi képzettséggel rendelkező olvasó Michel Foucault nagyszabású, befejezetlen művének, A szexualitás történetének második kötetében találkozhatott, ahol a francia történész-filozófus számtalan ízben hivatkozik a most magyarul is megjelent Görög homoszexualitás című kötetre. Mielőtt a mű részletes bemutatására rátérnék, érdemes két rövidebb kitérőt tenni. Egyrészt fontosnak tartom elhelyezni Dover kötetét a (homo)szexualitás magyarországi irodalmában, másrészt szükségesnek érzem Dover ilyetén irányú munkásságát röviden bemutatni, mivel Magyarországon első kötetes szerzőnek számít.

Szólni kell Foucault-ról is: a nemiséggel, annak elméleti megközelítésével az elsők között foglalkozó szerző megítélése ellentmondásos, elsősorban a tárgyi és írott források egyoldalú felhasználása, valamint amiatt, hogy az ő és követői számára az antikvitás befejeződik a klasszikus Athénban, és ezért Rómáról már alig beszél. Nézeteit elvethetjük vagy akár követhetjük, egy dolog biztos: a szexualitásnak "diszkurzív ténnyé" alakításában,73 azaz a róla való beszéd megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ha a görög (homo)szexualitásról írott kötetét nem is tekintjük (történészi vagy klasszikus-filológusi nézőpontból) minden igényt kielégítő szakmunkának, hatása, illetve a nemiség Foucault-féle elméleti megközelítése (itt elsősorban a hatalom-alárendeltség fogalmaiban való gondolkodásra célzok) máig ható tényezők.

A szexualitásnak a diszkurzus részévé való alakításában igazi lendületet a 80-as évek elejétől tapasztalhatunk, s ez egészen napjainkig tart, amikor is az irodalomelméletben megjelentek az ún. gay/lesbian/gender studies, illetve a queer theories.74 Ami a magyar recepciót illeti, itt különösen nagy lemaradásról számolhatunk be, hiszen egészen a legutóbbi két-három évig lényegében nem létezett magyar nyelven értékelhető szakirodalom, amely a szexualitással elméleti megközelítésből foglalkozott volna. Foucault-i kifejezéssel élve az ’elfedés stratégiáját’ csupán néhány bátrabb kiadó merte megtörni, amikor felvállalták ilyen témájú kötetek megjelentetését.75 A homoszexualitással foglalkozó kötetek többsége azonban kimerül abban, hogy lapjaikon olyan katalógust olvashatunk, melyben a híres homo-, illetve biszexuálisok életéről kapunk pillanatképeket. Ez a műfaj sem gyökértelen, hiszen Havelock Ellis híres kötete már 1897-ben ezen az úton járt, amikor reneszánsz művészek, uralkodók, arisztokraták magánéletébe engedett bepillantást.76 Habár ezek a kötetek kielégítik "a más emberek szexuális viselkedésére irányuló természetes emberi kíváncsiságot",77 létezésükkel mégis tovább erősítik azt az amúgy is ambivalens, alapvetően diszkriminatív légkört, mellyel a társadalom évszázadok óta sújtja a homoszexuálisokat.

Különösen üdvösnek tarthatjuk azonban, hogy az Osiris Kiadó, mely eddig is jeleskedett abban, hogy magyar nyelven, igényes fordításokban és formában, elérhető áron hozzáférhetővé tegye a különböző tudományágak legjelentősebb alkotásait, új vállalkozást indított, melynek keretében a homoszexualitással foglalkozó fontos elméleti-történeti megközelítésű köteteket jelentet meg.78 A kiadó bizonyos értelemben ’missziót’ vállal, amikor tekintélyével legitimálva a sorozatot hozzájárul ahhoz, hogy létrejöhessen a szabad beszéd a szexualitásról. A megjelenő kötetek egy új szempontrendszer kidolgozásához segít(het)ik hozzá a magyar tudományos életet, s remélhetőleg a felnövő új generációk sokkal szabadabban és bátrabban nyúlnak a témához, ezzel új dimenziókat nyitva bizonyos irodalmi művek és képzőművészeti alkotások értelmezésében.79 Mindehhez fontos hozzájárulás Dover kötete, mely számos tudományág művelőinek - antropológustól vallástörténészig, irodalmártól művészettörténészig - válhat hasznos olvasmányává, de a téma iránt érdeklődő átlagolvasó ugyanúgy megtalálja benne számítását.

Kenneth James Dover angol klasszikus-filológus, kutatási területe elsősorban a görög, különösen az attikai irodalom, de számos fontos tanulmány fűződik nevéhez, melyek többek között nyelvészeti, szorosabb értelemben vett történeti vagy társadalmi problémákkal foglalkoznak.80 Életművéből két kötet emelkedik ki, melyek különösen sok vitát kavartak.81 Az egyik itt tárgyalt műve, a másik pedig - mely ennek előzményeként is értelmezhető - a Greek Popular Morality in the Time of Plato and Aristotle című munka, melyben hasonló izgalmas következtetésekre jut a görögök erkölcseivel kapcsolatban.82 Röviden ki kell térnünk erre a műre is, hiszen a két kötet módszertana hasonló. Ami a forráskezelést illeti, Dover mindkét esetben lényegében elveti a filozófusok írásait, s helyettük a komédiákra, illetve a szónokok munkáira támaszkodik. Érvelése egyszerű, ugyanakkor sokakat nem elégített ki:83 véleménye szerint például Platón dialógusai egy egészen elenyésző kisebbség nézeteit jelenítették meg, míg egy nyilvános törvényszéki beszédben (mint például Aiszkhinész Timarkhosz ellen írott műve) valószínűleg a vélemények fősodra tükröződik. Egy ilyen beszéd ugyanis az átlagos, általában idősebb athéni polgárokhoz szólt, tehát az ő előítéleteiket figyelembe véve kellett szerkesztődnie, s kevés sikert remélhetett előadója, ha azokat figyelmen kívül hagyta. A források bemutatása után részletesen foglalkozik a görögök erkölcsi szókincsével, majd beszél az öröklés, a környezet, a nem, a kor, a társadalmi státusz, illetve az isteni beavatkozás jelentéséről és jelentőségéről a görög közerkölcsök kapcsán.

A források hasonló szempontú felhasználásán túl további figyelemre méltó azonosságnak tekinthető a két könyv között, hogy Dover különösen nagy hangsúlyt helyez azokra az elemekre, melyek csökkentik az olvasóban a görög kultúra idegenségének érzetét (szemben például Adkins írásaival). Leginkább az ilyen kitételeken mérhető le, mennyire elkötelezett tárgya, illetve a görögség ügye iránt - ebben is rejtőzhet Dover népszerűségének ’nagy titka’.84

Ahogy említettük, a Greek Popular Morality előzményként is felfogható, itt ugyanis Dover egy külön egységben már foglalkozik a ’Szexuális viselkedéssel’, azon belül a ’Homoszexualitással’ (213-216.), s a rövid fejezet alapvető következtetéseiben megegyezik a néhány évvel később megírt monográfia tanulságaival. Ezek közül talán az egyik legfontosabb (mert előre- és önmagán túlmutató) megállapítás az, mely a fejezetet zárja: "Az elmúlt száz év írásaiban a görög homoszexualitás képét túlságosan is befolyásolta a modern európai jog, és megfeledkeztek arról, hogy a görög törvények nem tartottak egy természetellenes aktust per se büntetendőnek, hanem a résztvevők jogállását és egyéb kapcsolatokat is figyelembe vettek, melyek az aktus részét alkották."85

Dover Görög homoszexualitás című kötetének igazi jelentőségét a fent kiemelteken túl abban látom, hogy leszámol azzal a közhelyszerű megállapítással, miszerint a görögöknél a homoszexualitás általánosan elfogadott lett volna. Széles kitekintéssel (irodalmi bizonyítékokon túl képzőművészeti adatokkal is alátámasztva mondandóját) gondosan megrajzolja azokat a körvonalakat, melyek szigorúan behatárolják a homoszexualitás jelenségének érvényességi területét, bepillantást nyújtva nemcsak a férfiak és férfiak, hanem nők és nők, illetve férfiak és nők közötti vonzalmak szigorúan meghatározott szabályrendszerébe is.

A kötet négy, különböző hosszúságú egységből épül fel, melyek további fejezetekre és alfejezetekre tagolódnak. Rövid bevezetés után a ’Problémák, források és módszerek’ című rész meghatározza a kötet tárgyát, célkitűzését, a feldolgozásra kerülő források körét, illetve a metódust. A könyv gerincét alkotja a második, ’Timarkhosz vádbeszéde’ című fejezet, mely egy törvényszéki beszéd rendkívül aprólékos és körültekintő elemzésén keresztül a görög homoszexualitás legtöbb fontos jellemzőjét részletesen feltárja. A harmadik rész a ’Különleges aspektusok és fejlemények’ címet viseli, melyben (az átlagos athéni polgár szempontjából) kevésbé fontos kérdések kerülnek sorra. Az utolsó rész (’Változások’) két nagyobb egységből tevődik össze: a homoszexualitás eredetének vizsgálata után Dover néhány oldalon vallástörténeti szempontból különösen izgalmas kérdéssel, a mítoszok irodalmi ’homoszexualizálásával’ foglalkozik. A magyar kiadás a kötet második, 1989-es kiadása alapján készült, így belekerült Dover ehhez a változathoz írott utószava is, melyben néhány pontosítást, illetve újabb szakirodalmi tájékoztatást olvashatunk. A kimerítő bibliográfia után következik a kötetben hivatkozott vázák listája, végül közel nyolcvan oldalon Dover válogatásában a legfontosabb, a témához kapcsolódó vázaképeket láthatjuk.

Dover célja "szerény és korlátozott: leírni a Kr. e. 8. és 2. század közötti görög képzőművészetben és irodalomban megnyilvánuló homoszexuális viselkedést és érzelmeket."86 Indoklásképp a tudomány álszentségéről beszél, hiszen "[a]z antik kutatások egyetlen más területét sem ismerem, ahol ennyire korlátozottak a kutatók képességei arra, hogy észrevegyék a különbségeket és levonják az ebből adódó következtetéseket …".87 Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kötet 1978-ban íródott, így e téren teljességgel úttörő műnek számított.88

A ’Problémák, források és módszerek’ című részből (13-32.) fontos kiemelni a nyitómondatot, melyben Dover a homoszexualitás fogalmát határozza meg a kötet keretein belül, mint "hajlandóságot arra, hogy valaki az érzéki örömök szerzésénél előnyben részesítse saját nemét az ellenkező nemmel szemben."89 Már itt fontos hangsúlyozni a tényt, melyet aztán filozófusoktól klasszikus-filológusokig sokan kiemeltek az utóbbi évtizedekben, hogy ti. az ógörögben nem volt külön főnév a mai értelemben vett homo- és heteroszexuális személyekre, hiszen egyedül a vágy számított, amely irányulhatott férfira, nőre vagy akár mindkettőre. A felhasznált források alapvetően két csoportra oszthatók: a képzőművészeti és irodalmi alkotások köréből kerülnek ki.

A képzőművészetek közül elsősorban a gazdag vázaképanyag elemzésére és rendszerezésére vállalkozik a szerző. Dover ezen a téren hozott leginkább újat a kutatásba: ahogy hangsúlyozza is, a vázaképeket nem szabad a szövegek puszta illusztrációiként tekinteni, hanem önálló jelentéssel bíró tárgyakként kell őket kezelni, hiszen számos alkalommal sokkal jobb tudósításokat tartalmaznak, mint írott forrásaink. A legtöbb kritika éppen ezen az ingoványosnak mondható területen érte Dovert. Ha valaki vázaképekkel foglalkozik, két klasszikus hiba elkövetésének lehetősége áll előtte: a képeket vagy a mindennapokról készített felvételeknek tekinti, vagy pedig a hagyomány kialakította jelképeknek, melyek egymástól merőben eltérő alakokat és helyzeteket teljesen azonos módon helyettesítenek. Dover ügyesen egyensúlyoz a két szélsőség között, azonban néhány alkalommal legalábbis kérdőjelek tehetők a vázaképekből levezetett következtetései mellé, így például amikor anatómiai részletekről értekezik, arról elmélkedve, hogy eldönthető volna egy vázakép alapján, hogy festője anális vagy vaginális közösülést kívánt-e ábrázolni.90 A rendkívüli alapossággal lefolytatott ikonográfiai nyomozás nem csupán a konkrét nemi aktusokkal foglalkozik, hanem a társadalmi élet olyan eseményeiről is tudósít, ahol lehetőség nyílt homoszexuális kapcsolatok gyakorlására. Összességében azt mondhatjuk a Dover felhasználta vázaképekről, hogy a hétköznapi életre és a közerkölcsökre sokkal populárisabb szinten reagálnak, mint teszik azt fennmaradt szövegeink.

Ami az irodalmi forrásokat illeti, a szerző öt nagy csoportot állapít meg, részben kronológiai, részben műfaji szempontok alapján. Ezek a csoportok: a késő archaikus és kora klasszikus homoszexuális költészet (Theognisznak a középkorban különválasztott II. könyve); az attikai komédia (mindenekelőtt Arisztophanész vígjátékai); Platón írásai (különösen a téma klasszikusai, a Lakoma és a Phaidrosz című dialógusok); Aiszkhinész beszéde Timarkhosz ellen (a beszédet oly módon használja fel Dover, hogy abból az attikai törvényhozás és szónoklat működésével kapcsolatos általános következtetéseket is levonhatunk); a hellenisztikus kor homoszexuális költészete (különösen a Görög antológia XII. könyve). Az írott források tehát a költészettől a filozófián át a színpadi művekig terjednek, így biztosítva bizonyos értelemben teljességet. Ahogy Dover maga is hangsúlyozza, a könyv gerincét Aiszkhinész beszédének a vizsgálata alkotja, hiszen az "nagyon sok olyan kérdést vet fel, amely a homoszexualitás vizsgálatában releváns lehet".91

A következő több mint száz oldalon e beszédről olvashatunk (33-138.). Ezeken a lapokon a paiderasztia jelenségét Dover elhelyezi a kortárs athéni törvényhozásban, s ezen túl rekonstruálja a fiúszerelem nyelvi és társadalmi megjelenítéseit, ezáltal izgalmas intellektuális kalandra is csábítva olvasóit.

Röviden a beszéd történeti hátteréről: Kr. e. 346-ban Athén és II. Philippos makedón király megkötik az ún. philokratészi békét. Az athéni küldötteket otthon vádemelés fenyegette, elsősorban Démoszthenész "jóvoltából", aki "hűtlen követséggel" vádolta meg követtársait.92 Társa lehetett ebben Timarkhosz, a kiszemelt fővádló, akiről ellenfelei az athéni törvényeket felhasználva azt kívánták bebizonyítani, hogy méltatlanná vált az athéni polgárjogra. E súlyos büntetéssel azokat sújtották, akik rosszul bántak szüleikkel, kibújtak a katonai szolgálat alól, elszöktek a csatából, elherdálták örökségüket vagy eladták testüket egy másik férfinak. Aiszkhinész, Timarkhosz ellenfele a tárgyaláson, ez utóbbi vádra alapozta beszédét, és sikerült is meggyőznie az esküdtbírákat, így Timarkhoszt megfosztották polgárjogától. A hálás utókor számára pedig fennmaradt a leghosszabb összefüggő szöveg, mely az antik görög homoszexualitásról értekezik. Ahogy említettem, Dover a beszéd kapcsán elemzi az attikai törvénykezés vonatkozó fejezeteit a férfiprostitúcióról, annak büntetéséről, valamint az ilyen ügyek polgárjogi vonatkozásait. Az egész kötetre jellemző aprólékos, mindvégig pontos módszerekkel mutat rá a beszéd belső ellentmondásaira, majd arra, hogy a homoszexuális prostitúciót csak bizonyos esetekben büntették a törvény erejével, történetesen ha az elkövető athéni polgár volt. Per esetén az idegen és az athéni közül az athéni polgár esélyei természetesen összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, azonban két athéni esetében számos tényező elbizonytalanította a bíróság munkáját. Aiszkhinész a hübrisz elkövetésével is vádolta Timarkhoszt, ezzel az - athéni világlátás szempontjából rendkívüli jelentőségű - közösség elleni bűn fogalmára terjesztve ki a vádpontokat.

Dover ezután nyelvészeti és irodalmi források részletes elemzésével szembeállítja egymással az erósz és a philia fogalmát, azaz némileg leegyszerűsítve, a vágyat és a szeretetet/szerelmet. Aiszkhinész beszéde alapján tudjuk, hogy egy fiút követni, akibe a férfi szerelmes, megengedett volt, ugyanakkor ezeket az érzelmeket nem volt szabad semmi módon kifejeznie addig, amíg a fiú (közismert görög szóval az erómenosz = 'szeretett') nem volt elég idős ahhoz, hogy megítélhesse a férfi (az erasztész = 'szerető') jellemét. Dover fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy "[a] hosszan élő nyugat-európai felfogás, mely szerint a homoszexuális erósz lényegét tekintve ördögi, tehető felelőssé azért a vonakodásért, mely megakadályozza annak felismerését …, hogy a homoszexuális erósz képes lehetett legalább akkora önzetlen dicsőítést inspirálni, mint a heteroszexuális."93 Fontos és izgalmas kérdést vet fel, és - megbízható források híján - hagy válasz nélkül Dover az erómenosz és az erasztész kapcsolatának jellegével kapcsolatban. Azaz a források által emlegetett "szolgálat" vagy "kegy", mellyel a fiú tartozott a férfinak, miben merült ki - csupán egy kedves mosolyban vagy valami egész másban? A kérdés szorosan összefügg az erósz és a philia fogalmainak elválasztásával, és rávilágít a két fogalom közötti erős kapcsolódási pontokra is. Továbbgondolva eljutunk a később még Dover által is bővebben kifejtett, de Foucault és követői (például David M. Halperin, John J. Winkler) által is sűrűn emlegetett aktív és passzív fél kérdéséhez. Ha ebből a szempontból nézzük a homoszexuális kapcsolatokat, akkor azok egy állandó recept szerint működtek: a férfi volt az aktív, a domináns, míg a fiú a passzív, az alárendelt fél. Dover éppen arra kérdez rá, hogy lelkiekben vagy testiekben is megnyilvánult-e a fiú alárendeltsége, és ha igen, akkor hogyan.

Ezután Dover azokat a bizonyítékokat veszi számba, melyek az aktív homoszexualitás természetes (értsd: a közvélemény által elfogadott), illetve a passzív homoszexualitás természetellenes mivoltáról beszélnek.94 Amikor a homoszexualitás ’természetes’ avagy ’természetellenes’ jelzőkkel való megbélyegzéséről van szó, a jelenség szempontjából alapvető fontosságú kérdéssel állunk szemben, melyre máig nincs (mert bizonyosan nem is lehetséges) megnyugtató válasz, és szerencsére Dover sem vállalkozik a döntőbíró szerepére - ezzel számos kritikát megelőzve. Ehelyett az eddigiekkel összhangban az idevágó források ismertetése után azt a fontos, előremutató következtetést vonja le, miszerint az aktív (értsd: domináns, idősebb) fél vonzalmát természetesként írják le, szemben a passzív (tehát alárendelt, fiatalabb) félévvel.95

A tényanyag arra mutat, hogy olyan, napjainkban közkeletű sztereotípiák is, mint amilyen például a homoszexuálisok nőiességéről vallott tézis, csak részben eredeztethetők a görögöktől, illetve ott csakis a passzív félre alkalmazva használtak ilyen jellegű, rendkívül sértő minősítéseket. Érdekes, a görög hétköznapokról és gondolkodásról sokat eláruló részleteket tudunk meg, amikor Dover a férfi és a női szervezetet, testet, szépséget szembeállítja egymással. Az a tény, hogy a vázaképek számtalan meztelen férfit és jóval kevesebb nőt ábrázoltak, a nők társadalmi életből való kirekesztésével függ össze. A férfiak szabadon járhattak-kelhettek Athén utcáin, míg a nők diszkréten a háttérbe húzódtak, ily módon a "szépségideál" fogalma akarva-akaratlanul is a férfiakhoz kapcsolódott, s természetesen inkább őket ábrázolták, mint az otthon ülő feleségeket. A szépségideál - ahogy napjainkban is - folyamatosan változott, s míg egészen az 5. század közepéig a "széles vállak, domború mellek, erős mellizmok, erős izmok a csípők fölött, karcsú derék, kiugró fenék, vastag combok és vádlik"96 jelentették a fő vonzerőt egy férfiban, később inkább a nőiesebb alakok kerültek előtérbe.

A nőies külső, majd a viselkedés és különböző szokások egyértelműen összekapcsolódnak a passzív homoszexualitással - nemcsak a rendkívül sarkított ábrázolásmóddal dolgozó komédiákban, hanem többi forrásunkban is. Számos részletet tudunk meg ezeken az oldalakon a görögök érzelmi életében megnyilvánuló hierarchikus szerkezetről: "… a heteroszexuális kapcsolat … éppúgy, mint a homoszexuális kapcsolat a görög társadalomban nem tekinthető úgy, mint egyenrangúak viszonzott érzelmeinek terméke, hanem egy magasabb státusú kezdeményezése egy alacsonyabb státusú irányában. Az erómenoszban ünnepelt erények olyan erények, amelyeket egy társadalom uralkodó elemei … helyeselnek az uralt elemekben."97 Ilyen háttérben elhelyezve tudjuk csak helyesen értelmezni a férfi és a fiú közötti viszonyt. Dover érzékeny elemzéssel mutatja be, hogy az erómenoszra használt kifejezések a vadászat és harc köréből kerültek ki, meg-, illetve legyőzése tulajdonképpen a zsákmány megszerzésével vált egyenértékűvé, ezzel újra csak visszautalva a hatalom kérdéskörére.98 A társadalom határozta meg e szerepeket: a férfi a vadász, a nő (itt: a fiú - vö. a fentiekkel) a vad, a zsákmány, amiért harcolni kell, s ez a harc, a küzdelem igazán férfias feladat, szinte azt mondhatnánk, ettől válik valódi férfivá az athéni polgár.99

Már itt felveti Dover az egyik legnagyobb vihart kavart nézetét, amely a homoszexualitás eredetére vonatkozik. Eszerint a kiváltó okokat a nők elnyomottságában (a már említett, fizikai értelemben is vett elzártságukban) látja, amely a fiatal férfiak heteroszexuális aktivitását érthető okokból jelentősen korlátozta, s így kénytelenek voltak saját nemük felé fordulni. Az elmélet ellenzői leginkább azt vetik Dover szemére, hogy tételével olyan érzelmi jellemzőt alkotott meg a homoszexuális kapcsolatok javára, mely a házastársi viszonyból teljességgel hiányzott. A fiúszerető (és erről beszélt korábban a philiáról szóló fejezet) olyan értékeket testesített meg, melyeket a társadalom hitelesített, s melyeknek kimutatására egy nő már neméből adódóan sosem lett volna képes.

A vázaképeket elemezve az udvarlás és a közösülés folyamatát mutatja be a következőkben, felhasználva a korábban már J. D. Beazley100 által tárgyalt ’felfelé és lefelé’ pozícióról szóló ismereteinket is. Míg az udvarlást szinte teljesen hasonló módon ábrázolják hetero- és homoszexuális vázaképeken, addig a közösülés képei gyökeresen eltérőek. Dover részletesen bemutatja, hogy amíg a férfiak közötti kapcsolatokban a combközi közösülés volt az általánosan elfogadott, addig az anális közösülést rendkívül erőszakos, alapvetően a behatoló fél erejét kíméletlenül megmutató aktusnak tekintették, a másik testi egységének erőteljes megsértéseként értelmezték, így ez utóbbi gyakori témája lett a vígjátékok szerzőinek, de Theokritosz idilljeiben is hasonló értelemben fordul elő.

Az Aiszkhinész-szöveg kimerítő elemzése után a harmadik nagy egységben (139-224.) Dover először azzal a több száz vázafelirattal foglalkozik, melyek vagy egy név szerint is említett, vagy egy ismeretlen fiú szépségét dicsérik (ezek az ún. kalosz-feliratok), s melyek a könyv megjelenésének időpontjáig lényegében feldolgozatlan forrásanyagot jelentettek. A korábbiakkal összhangban a sajátos görög szemléletre világít rá az a tény, hogy még a vázákon ábrázolt heteroszexuális szerelmi jelenetekben is a férfi szépségét dicsérték.101 A kalosz-feliratokra több lehetséges, egymással akár ellentétes magyarázat is kínálkozik, ugyanis a valóban szép fiúkon kívül előfordul, hogy díszítőmotívumként használják a betűket, de a kalosz (’szép’) szó tárgyakra, vagy isteni személyekre is vonatkozhatott.

A következő kisebb egység a ’Vonzalom és fantáziálás’ címet viseli (154-167.), mellyel Dover módszere különösen jól bemutatható: itt (ahogy másutt is) körültekintően elegyíti a vígjátékokból, a költészetből és a vázafestészetből származó bizonyítékokat, melyek a nemi szervek alakjával, formájával, nagyságával foglalkoznak. A vázaképek alapján kiderül, hogy míg a csinos fiúkat kisebb, a rút szatüroszokat hatalmas hímvesszővel ábrázolták, tehát a kisebb pénisz kapcsolódott a férfiideálhoz. Dovert sokan támadták e fejezet miatt, mivel messzemenő, bár óvatos következtetéseket vont le az ábrázolt testrészek mérete, arányai stb. kapcsán. Ami az olvasó számára mindezen vitáktól függetlenül fontos lehet, és a korábbi vadász-zsákmány metaforát tovább erősíti, az az, hogy "… a görög művészet és kultúra rendkívüli módon érdeklődött a pénisz iránt … a görögök úgy érezték, hogy a pénisz egy fegyver (sic!), de egy rejtett, tartalékban lévő fegyver."102

A szorosabb értelemben vett irodalmi vizsgálódások is számos tanulsággal járnak (167-209.). A vígjátékok vonatkozó részeinek elemzéséből kiderül, hogy pusztán a homoszexualitás jelenségét nem ítélik el a szerzők, annál inkább a passzív homoszexualitást, melyet Arisztophanész minduntalan összekapcsol az ilyen férfiak nőiességéről szóló tréfák elsütésével. Ily módon e művekben "a homoszexuális alárendelődés mindig üzleti alapú, és teljes mértékben hallgatnak annak lehetőségéről, hogy a homoszexuális kapcsolatból rendkívüli odaadás, bátorság és önfeláldozás sarjadzhat."103 Arisztophanész komédiáit ismerve nem meglepő, hogy a homoszexuális erósz és a férfiprostitúció közötti megkülönböztetés nála teljességgel eltűnik.

A Szókratésztől Arisztotelészig bemutatott, vonatkozó témájú filozófiai írásokkal kapcsolatban fontosnak tartom Dover bevezető megjegyzését, melyet mintegy válaszként is olvashatunk a sokáig álszent tudományos élet felvetette kérdésekre: "Egy filozófiai érv helytállósága, meggyőző ereje, erkölcsi és társadalmi értéke és hatása a következő nemzedékek gondolkodására nem függ kidolgozójának nemi orientációjától, és olyan esetekben, amikor valaki szabadon hirdethette … saját intenzív homoszexuális reagálását, akkor a filozófus homoszexualitásának még életrajzi jelentősége sincs."104 E fejezetben Dover újra figyelmeztet, hogy a görögök erőteljesen közösségben gondolkodtak, s ennek jegyében az egyén különböző cselekedeteit úgy bírálták el, hogy az hasznos vagy káros volt-e a közösség egészére nézve, éppen ezért helytelen a görögök kapcsán a homoszexualitás természetes, illetve természetellenes mivoltáról töprengeni.

Rövidke fejezet foglalkozik a női homoszexualitás kérdésével (209-224.), ennek indokaként a nők háttérbe szorítottságát említi Dover, vagyis egész egyszerűen arról van szó, hogy elenyésző számú dokumentum maradt fenn, amely nőkkel foglalkozna vagy tőlük származna. A csekély számú bizonyíték alapján mindenesetre megállapítható, hogy nők között is létezett szerető és szeretett kapcsolat, erre bizonyíték a kötetben is megtalálható CE34-es számú vázakép, s a nők közötti homoerotikus erósz megragadó kifejeződésére keresve sem találhatnánk jobb példát Szapphó verseinél, illetve a partheneiánál, azaz a szüzek kórusa számára írt daloknál (Pindarosz, Alkman). Szapphó kapcsán Dover megemlékezik a leszboszi költőnőt körülvevő legendákról, majd az 1. és a 31. töredékkel kapcsolatban tesz megjegyzéseket. Ezután rávilágít arra, hogy miért nem használta elemzése során a ’leszbikus’, illetve a ’leszboszi szerelem’ kifejezéseket.

A negyedik rész (225-247.) nem ad végleges választ a homoszexualitás területi eredetének kérdésére, csupán annyit állapít meg - ezzel a kijelentéssel egyébként újabb vitákat elindítva -, hogy "a 7. század végén széles körben elterjedt volt a társadalmi elfogadottsága és a művészeti ábrázolása."105 Általánosan elfogadott nézetnek a dór államok katonai szervezetéből való eredeztetés számít, de ezzel számos forrásunk ellentétben áll. A források egymásnak gyökeresen ellentmondó adatokat közölnek a görög homoszexualitás eredetéről, s szinte az egész görög világot ’hírbe hozzák’: a különböző műveltségű és indíttatású szerzők Spártától Krétáig, Khalkisztól Boiótiáig és Éliszig számtalan helységet említenek.

A ’Mítosz és történelem’ című zárófejezet (238-247.) számtalan izgalmas kérdést vet fel. Itt beszél Dover a mítoszok "homoszexualizálásáról", elsősorban a kardal költő Pindarosz, illetve a Pelopsz-történet kapcsán, mely számos tanulsággal szolgál a mítosz recepciójával foglalkozók, s általában a vallástörténettel foglalkozók számára. Pindarosz ugyanis elvetette a mítosznak azon korábbi változatát, mely szerint Tantalosz saját gyermekét, Pelopszot tálalta fel az isteneknek: ehelyett megalkotta az évszázadokkal később például Christopher Marlowe-nál is visszaköszönő motívumot, ti. hogy Poszeidón beleszeretett Pelopsz vállának hófehérségébe, s elragadta az ifjút. Itt esik szó Laioszról (Oidipusz apjáról) is, aki beleszeretett Pelopsz fiába, Khrüszipposzba, s így a hagyomány szerint ő honosította meg a homoszexuális szerelmet az emberek között.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy Dover Görög homoszexualitás című kötete valóban hiánypótló érték a magyar könyvpiacon. Az értő fordítás, valamint a láthatóan nagy gonddal válogatott, korábban már lefordított irodalmi szemelvények jól visszaadják az eredetiben is sokszor megnyilvánuló iróniát és humort. A rendkívül körültekintően szerkesztett kötet megjelenése után közel negyed évszázaddal is kikerülhetetlen alapmű a téma iránt érdeklődők számára.

Jászay Tamás

Széchenyi életmű - CD-n

Gróf Széchenyi István minden írása

CD kiadvány. Logod Bt. Budapest, 2001.

A 19. század magyar történetével foglakozó kutató vagy a téma iránt érdeklődő olvasó nagy örömmel veszi kezébe a Logod Bt. által megjelentetett, gróf Széchenyi István életművét tartalmazó CD lemezt. Napjainkban a reformkor és különösen Széchenyi István személyisége ismét a reflektorfénybe került. A nemes gróf életét bemutató szakirodalmi, irodalmi és filmművészeti alkotások mellett, a modern technika jóvoltából ismét a nagyközönség rendelkezésére áll a hatalmas életmű szinte teljes egésze. A Magyar Történelmi Társulat szervezésében, az 1930-as években megjelent, Gróf Széchenyi István összes munkái címet viselő ambiciózus vállalkozása után az életműnek csak egyes elemei láttak napvilágot. A múlt századi kiadás napjainkban már szinte beszerezhetetlen, ezért a nagyközönség számára igen nehezen hozzáférhető. Csak keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy a sorozat köteteit otthoni vagy munkahelyi könyvespolcán tudhatja. A CD-n való megjelentetés ezért is számít napjaink forráskiadásának szinte felbecsülhetetlen eszközének. Emellett a digitális adattárolás és feldolgozás eddig nem tapasztalt lehetőségeket nyújt a forrásanyag kezelése, használata terén. A modern technika radikálisan lecsökkentette a forrásgyűjtemények megjelenési költségeit, ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy a múlt klasszikus kiadványai ismét hozzáférhetővé váljanak, valamint a legújabb forrásfeltáró munkálatok eredményei is eljussanak a történész társadalomhoz és az érdeklődő közvéleményhez.

A CD-t elkészítő munkaközösség arra törekedett, hogy az életmű szinte teljes egészét (a kiadó bevezetője szerint 99%-át) felölelő forráskiadványt készítsenek. A munka teljességre törekedve tartalmazza Széchenyi könyveit, naplóit, beszédeit, cikkeit, leveleit. A szerkesztők a forrásokat az eredeti nyelven közlik és elektronikus kapcsolódási pontok segítségével lehetővé teszik a magyar fordítás/fordítások párhuzamos hozzáférhetőségét. A kiadvány az írott források mellett gazdag képanyagot tartalmaz (Széchenyihez kapcsolódó személyek, tárgyak, épületek, kiadványok stb.), valamint megtalálható rajta Szentkirályi Elemér: Kalauz Széchenyi István megismeréséhez, és Körmendy Kinga: A Széchenyi-gyűjtemény című műve is. A digitális adattárolás lehetőséget nyújt a szavak, összetett kifejezések, esetleg egybekapcsolódó gondolatok keresésére, ezzel nagymértékben megkönnyíti a felhasználó munkáját.

A Széchenyi munkák közlési módján látható, hogy a szerkesztőbizottság az első munkafázis eredményét tette közzé. Egyelőre még nem került sor a különböző állapotban lévő szövegrészek egységesítésére. Egyes munkák precíz kritikai kiadások (ez az életművel foglakozó kutatók eddigi munkáját dicséri), mások azonban megmaradnak az egyszerű szövegközlés szintjén. Természetesen óriási munkát fog jelenteni az egységes jegyzetapparátus elkészítése, de a kiadó ígérete szerint a munka nem marad abba, és a kritikai kiadás is el fog készülni.

A CD bevezetőjeként, mellékleteként a szerkesztők egy kis kézikönyvet is készítettek, melyben nyomtatott formában is közreadták az egyes munkákhoz írott bevezetőiket. Ez a füzet megkönnyíti az adatbázisban való eligazodást, és közli a legfontosabb információkat az életmű egyes darabjairól, csoportjairól. A bevezetőben talán célszerű lett volna minden egyes fejezet írójának bemutatni az adott forrás sajátosságait, feldolgozottsági szintjét, első megjelenése óta elvégzett munkát és kijelölni irányokat további munkálatokra. Emellett a digitális változatban talán hosszabb tanulmányokat is lehetett volna közölni egy-egy jelentősebb Széchenyi műről.

Ha a CD-t behelyezzük a számítógépünkbe és elindítjuk a programot, akkor először egy bevezető képpel találkozunk, ahol közvetlen kapcsolatot találhatunk a Napló német és magyar nyelvű változataihoz, a levelezéshez, a képanyaghoz és a bibliográfiákhoz. Ez a grafikus felület megkönnyíti a CD használatát. Az alaposabb ismerkedés azonban vagy számítógép-felhasználói tapasztalatot, vagy a súgó menüpont figyelmes áttanulmányozását igényli. Ezzel a technikai kérdéssel nem kívánunk foglakozni, hiszen ezt minden olvasónak önmagának kell kitapasztalnia.

E rendkívül jelentős forráskiadás erényei mellett ugyanakkor nem tekinthetünk el annak hiányosságaitól, a jobbító szándék jegyében. Az egyik legzavaróbb probléma, mint már említettük, a jegyzetelés terén található. A Napló különböző változatainak tanulmányozása során például a következőkkel találkozhattunk: a különböző kiadások különböző jegyzeteket fűznek a szöveghez, ezeket természetesen a megjelentetés során nem lehet összevonni, de meg kellett volna találni a lehetőséget arra, hogy a jegyzetek között is átjárható legyen a szöveg. A jelenlegi állapotban, ha az eredeti német változatot olvassuk, akkor Viszota Gyula jegyzeteit tanulmányozhatjuk, a magyar nyelvű viszont az Oltványi-féle válogatáshoz vezeti az olvasót, ahol szintén külön jegyzeteket találunk. A két szövegben nincs megjelölve, hogy a másik közlő hova tűzött be jegyzeteket. Emellett további problémát jelent az olvasó számára, hogy nem egyértelmű kik a szöveghez tartozó jegyzetek szerzői. Természetesen jelen állapotban a jegyzetek az eredeti forrásközlőhöz tartoznak, de valószínű, hogy a szerkesztők a továbbiakban önálló jegyzetekkel látják el a munkát, ekkor azonban az utalások, a jelen formát alkalmazva, menthetetlenül összekavarodnak. További problémát jelent, hogy a jegyzeteket nem számozták meg, csupán egy megnyíló ablakban lehet őket megtekinteni. Célszerű lenne ezeket a szövegek végén számozva is megjeleníteni, hiszen a jegyzetapparátus önmagában is fontos információkat hordoz és jelenlegi állapotában a szöveg minden egyes kapcsolódási pontját meg kell nyitni ahhoz, hogy őket megtekinthessük. A legsajátosabb jegyzettípus az, amely csupán az idegen nyelvű szövegrész nyelvére utal (például: latin, francia stb.) a mondatok, szavak fordítása pedig igen gyakran elmarad. Természetesen, a forráskiadás szabályaihoz alkalmazkodva nem lenne fontos minden idegen kifejezést lefordítani, de következetesen kell eljárni: vagy mindent fordítunk, vagy semmit. Az egyik ilyen szöveg a "Politikai programtöredékek", mely 1990-ben is megjelent, és ebben a viszonylag friss alapmunkában sem végzett a közlő megfelelő, egyértelmű jegyzetelést.

A következő problémacsoport a megjelenítéshez kapcsolódik. Ha megnyitjuk a CD adattárát a különböző művek egymás után következnek, nincsenek egymástól elkülönítve. Sokkal megfelelőbb lenne, ha például a Hitelre kattintva külön ablakban jelenne meg a munka, és így könnyebben lehetne kezelni azt. A CD nagy része reprint kiadásnak tekinthető, de jelen állapotában tudományos hivatkozásra nem alkalmas, hiszen valamilyen ismeretlen okból nincsen oldalszámozva; sem az eredeti kiadások oldalszámait, sem az új kiadás oldalszámait nem találhatjuk meg. Ebben az esetben pedig, ha kikeresünk egy forrásrészletet, és azt egy tanulmányban akarjuk szerepeltetni, elő kell vennünk egy nyomtatásban is megjelent változatot, hiszen csak annak segítségével tudjuk elkészíteni pontos jegyzetünket. Ezt a hibát, amely azonban nemcsak erre, hanem minden, a kiadónál megjelent CD-re igaz, feltétlenül ki kell küszöbölni.

Hasonló problémákkal találkozunk Széchenyi István leveleinek közlésekor. Egyrészt az újonnan megjelentetett leveleknek nincs megjelölve a forrása, másrészt pedig egymás után, időrendben találjuk meg a leveleket. Talán célszerű lett volna egy tematikus csoportosítást is mellékelni, melyben a címzett, a tárgy stb. alapján lehetne kutatni a hatalmas anyagban. A CD gazdag képanyagot tartalmaz, sajnos azonban a forrásmegjelölések itt is hiányoznak és a képeknek nincs semmilyen csoportosításuk. Így csupán az összes kép egymás utáni áttekintésével tudjuk kiválasztani a számunkra megfelelőt. A csoportosítás és a forrásmegjelölés mellett még egy javaslatunk lenne a következő megjelenéshez: a különböző munkákat el lehetne látni kapcsolódási pontokkal; ha a képanyagban szerepel a szövegrészhez tartozó elem, akkor a kettőt össze lehet kapcsolni, és a szövegre kattintva megjelenne a kívánt fotó (például a Hitel címére kattintva megjelenne a Hitel címlapja).

Megjegyzéseink jelentős része technikai jellegű. Úgy érezzük, hogy ebben az új megjelenési formában a történészeknek és az informatikusoknak együtt kell kidolgozniuk azon formát, mely megfelel a történetírás szabályainak és technikailag is kivitelezhető. Mint minden úttörő vállalkozáson, ezen a CD-n is meglátszik a járatlan út bizonytalansága. De a kutatás, publikálás, forrásközlés legnagyobb lehetőségeit éppen ez a forma, ez az új út biztosítja. Így tud kitörni tudományunk világa a fojtogató anyagi nehézségek közül. Természetesen ehhez még sok előítéletet kell leküzdeni. Minden megjegyzés ellenére, nem győzzük méltányolni azt a szándékot, melynek révén ismét a könyvesboltok könyvespolcain - pontosabban CD kínálatában - láthatjuk a "legnagyobb magyar" munkásságát. Sok kitartást kívánunk a szerzőknek hatalmas munkájuk véghezviteléhez, a kiadónak pedig vállalkozó kedvet az újabb forráskiadványok megjelentetéséhez.

Pap József

Olasz monográfia
a magyar történelemről

Adriano Papo - Gizella Nemeth Papo: Storia e cultura dell’Ungheria

(Dalla preistoria del bacino carpatodanubiano all’Ungheria dei giorni nostri)

Soveria Mannelli (Catanzaro), Rubbettino Editore, 2000. 545 old.

Van Dél-Olaszországban Catanzaro környékén egy kisváros, melynek Rubbettino nevű könyvkiadója egymás után jelenteti meg a magyar történelemmel, kultúrával, irodalommal foglalkozó műveket; 2000-ben - államalapításunk millenniumán - például egy olyan monográfiával gazdagítva az olasz könyvpiacot, amelyre 1937 óta nemigen volt példa. (Akkor jelent meg ugyanis Itáliában utoljára Magyarország történetét részletesen tárgyaló monográfia,106 s csak hosszú, majd félévszázados hallgatás után találkozunk ismét hazánk történetéről szóló olasz nyelvű szakkönyvekkel, magyar szerzők - Kós Károly, Hanák Péter és mások - olaszra fordított munkáival.)

Merész - és a könyvet végigolvasva sikeres! - az a nagy ívű vállalkozás, melybe a kötet szerzői, az udinei egyetem oktatói fogtak: egy testes kötetben az olasz olvasónak bemutatni, tudományos igénnyel számot adni egy nép eredetéről, vándorlásairól, az őket befogadó Kárpát-medence természeti adottságairól, előtörténetéről, s a magyarság itt eltöltött több mint ezeregyszáz évéről, miközben a magyarországi eseményeket egy szélesebb panorámába, az európai történések folyamatába helyezve vizsgálják.

Ezzel a szemlélettel éppen azt a - meglehetősen banális és főként a Lajtától nyugatra gyakoribb - hibát kerülik el, hogy az eseményeket csak egy nyugat-európai optikán át, saját szemszögből nézve lehet szemlélni, s súlya, jelentősége csak annak a közép-kelet-európai történésnek lehet, amely ama régió életére is befolyással van.

A négy (különböző nagyságú) részre, tizenkét fejezetre osztott könyv többet fog át, mint 1100 év története - miután egy néhány oldalas bevezetővel felkelti az olvasó kíváncsiságát - az első fejezetben a Kárpát-medencét mutatja be: leírja határait, talaj- és növénytakaróját, szól az itt felfedezett vértesszőlősi előemberi maradványokról, a Körös-kultúra falvairól, a Szegvár-Tűzkövest, Kökénydombot reprezentáló kerámialeletekről, a medencében egymást követő népek civilizációjáról, tehát részletes és átfogó képet ad arról a területről, ahová a magyarság érkezik.

A második rész elején a magyarok eredetéről s elődeiről szóló mítoszok és a kortárs feljegyzések híradásai után a magyarság valószínű etnogenezisét, elődei őshazáját és a vándorlás szakaszait vázolja fel, hangot adva annak a nézetnek is, mely szerint a nyelvrokonság nem feltétlenül azonos a genetikai rokonsággal. A szerzők (mint mindig, mikor még eldöntetlen kérdéseket, hipotéziseket tárgyalnak) itt is a kutatók többféle álláspontját mutatják be a kanonizált, elfogadott (mondhatnánk már-már dogmává merevedett) változatoktól László Gyula kettős honfoglalás elméletéig. Nem teszik le voksukat egyik vagy másik elmélet mellett - ezt nem is tartják feladatuknak -; nézeteket, bizonyítékokat ütköztetnek pro és kontra, több oldalról is körüljárnak egy-egy kérdést árnyaltabbá téve ily módon a rólunk kialakult esetleg sematikus képet. A lapalji jegyzetekben nemcsak a forráshivatkozások, hanem sok egyéb - az itáliai olvasó számára nem feltétlen ismert - tény, kifejezés, adat rövid magyarázata is szerepel, s gyakori az olyan lábjegyzet is, mely a tárgyalt eseményeket bővebben kifejtő, magyarul, olaszul vagy egyéb idegen nyelven elérhető monográfiákra utal: tovább kalauzolja ezáltal érdeklődő olvasóját a nagyobb tablóktól a részletkérdésekig.

Ahogy a magyarok eredetéről, vándorlásáról, a honfoglalásról szóló részben már volt alkalmunk élvezni a jól elhelyezett térképeket, az urali nyelvek ágrajzát - itt is több térkép, leszármazási táblázat nyújt segítséget az eligazodáshoz (148-149.). S míg az 1996-ban Olaszországban kiadott magyar történelem (Storia dell’Ungheria. Szerkesztette: Hanák Péter) inkább a közelmúlt történetét tárgyalja bővebben, kisebb teret szentelve a középkor vagy a kora újkor kérdéseinek (vö. 451.), itt e korszakok eseményei úgy kapnak hangsúlyt, hogy a szerzőpáros azokat egy nagyobb régió (Délnyugat-Európa, Közép-Európa, Délkelet-Európa) politikai térképébe, eseménymenetébe is bele tudja helyezni. Olaszországban nagyságrenddel több egyetemen folyik történelemoktatás, mint honi viszonyaink között, tíz egyetemen pedig magyar szakos hallgatókat is képeznek - ez a szemlélet számukra is megkönnyíti, hogy ne csak mozaiklapokat, magát a képet is lássák: egy ország életét nem Európa peremén, hanem Európa szívében.

A kötet - ahogy a cím is utal rá - hazánk kultúrájáról is szól. A történelmi részekbe ágyazottan, gyakran grafikailag (kurzív szedéssel) is elkülönítve rövidebb-hosszabb betétek szólnak az adott korra jellemző anyagi-szellemi alkotásainkról; rövid magyarázatok, találó fordítások segítik kultuszaink leírását, feudalizmusunk, állami berendezkedésünk, rendi és népi mozgalmaink sajátos műszavait (táltos, Boldogasszony, hódoltság, bujdosók, szolgabíró, telekkatonaság, kuruc stb.), s nemcsak a nagypolitika főszereplőinek portréját rajzolják meg, hanem a kor más jellemző személyiségeinek arcélét is. Így kapnak helyet a kötetben - többek közt - a Hunyadiak, a Báthoriak, Bocskai, Széchenyi mellett Tinódi Sebestyén, Apáczai Csere, Verancsics Antal, Balassi, Heltai Gáspár, Petőfi, Ybl és a többiek is.

A szerzők arányérzékére vall, hogy a megfelelő helyen kitüntető figyelmet fordítottak a két nép történetének, kultúrájának érintkezési pontjaira, kiemelkedőbb személyiségeire (a kalandozások, Szent Gellért, dinasztikus házasságok, a magyar humanizmus és reneszánsz itáliai gyökerei, az erdélyi antitrinitarizmus kezdete, a szabadságharcok - 1848-49, 1956 - fogadtatása, hogy csak néhányat említsek), ám e mozzanatok nem túlhangsúlyozottak, éppen arra elegendők, hogy objektív és szubjektív módon is közelebb hozzák az olvasóhoz egy (talán nem is nagyon) másféle (talán nem is olyan) idegen nép múltját és jelenét.

A Habsburgok uralta Magyarország, a kiegyezés s az első világháborút követő trianoni kataklizma utáni évek korrajza - természetesen - már gazdaságpolitikai adatokban is bővelkedőbb - különösen áll ez a megállapítás a két háború közti, a háború utáni, majd a kádárista Magyarországra (ez utóbbi korok eseménymenetét viszont kissé szűkszavúbban közlik).

A Kádár-érát követő ’88-89-es évet a szerzők forradalomnak aposztrofálják (la rivoluzione del 1988-89); ha belegondolunk talán annak tekinthetők a fordulat évei, mi is bársonyos forradalomként emlegetjük a csehszlovák rendszerváltást. Az Epilógus után (mely gyakorlatilag egy rövid helyzetjelentés arról, ami az első szabad választásoktól 1998 májusáig történt) szólnunk kell a könyvet alkotó negyedik részről is, amely az olasz olvasó számára rendkívüli fontossággal bír, hiszen megkönnyíti a könyv kezelését, további kutatásokra ösztönöz, segít, felvilágosít. Találunk itt egy olyan jól átgondolt tematikus bibliográfiai összeállítást, mely egyrészt tartalmazza azon művek sorát, melyet a szerzők maguk is felhasználtak, másrészt tájékoztatást nyújt az egyes korszakok történelme iránt mélyebben érdeklődő olvasónak, kutatónak egyaránt, s nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy olvasója nem feltétlenül ért magyarul, ezért gondosan számba veszi az olasz vagy egyéb (angol, német, francia) nyelven megjelent szakirodalmat is - e művek adatait pedig egészen a kötet nyomdába adásáig, 1999-ig közli!

Az olvasót kalauzoló részt gazdagítja Magyarország királyainak jegyzéke 1301-1918, s az erdélyi fejedelmi névsor is. A kronológiai táblázat is "felhasználóbarát"; grafikailag más szedéssel szerepelnek az egyetemes történelem adatai, s ismét mással a magyar (vagy azzal szorosan kapcsolható) évszámok. Így a táblázat nem csupán egy lineáris időrendet tükröz, a cél az volt: az olvasó azonnal orientálódjék hová helyezhető egy-egy esemény az európai színpadon. A kötetben előforduló helyneveinkről összevető toponomasztikai táblázat igazít el: ma hol, milyen néven keresendő például Piski = Simeria (Románia), Becskerek = Zrenjanin (Szerbia) stb. Az olasz történelmi fogalomtárban nem szereplő szavak jelentését, eredetét részletes szójegyzék (Glossario) magyarázza (bő, gyula, kende, militia portalis, úriszék stb.), s ha a vállalkozó szellemű olasz olvasó helyesen szeretné kiejteni az idegen neveket akkor sem marad segítség nélkül , külön kis táblázatok adják meg a magyar, román, török és szláv betűk hangértékét, ejtési módját.

Szólni kell még a kötetben előforduló tulajdonnevek jegyzékéről is (Indice dei nomi), mely nem csupán egyszerű felsorolás, mind egy-egy rövid tájékoztatás és adatszolgáltatás is egyúttal, vö.: "Dalmata Giovanni [Ioannes Duknovich de Tragurio] (ca. 1440 - v. 1509), architetto, scultore, p. 219."

Egy ilyen terjedelmű és tematikájú monográfia elolvasása után pro és kontra is elhangozhatnak érvek, mit kellett, lehetett volna szűkebbre/bővebbre fogni, esetleg mi hiányzik; egyes események megítélésében hol kellett/lehetett volna máshová helyezni a hangsúlyt - eltérve a külföldi (vagy akár a régebbi magyar) szakirodalomban kialakult egysíkú képtől. A problémafelvetésre a válasz egyrészt mindig kissé szubjektív, hisz attól is függ, milyen korszak érinti mélyebben az olvasót, s az - megítélése szerint - kellő súllyal szerepel-e a könyvben; másrészt lehet objektív is: a második világháborús események olvasásakor hiányérzetünk támadhat, ez a rész kissé szikár, rövidre fogott. Az utóbbi évek szakirodalmának tükrében kialakult Horthy-kép is árnyaltabbá tehető ma már (421.).

Évtizedek óta hiányzott ez a mű az olasz könyvesboltokból, megjelentetésével mindkét nemzet jól járt. A jól szerkesztett, jól megírt, szép kivitelezésű könyvön kívül is belül is látszik az az igényesség, szeretet, gondosság, amellyel a szerzők - olasz-magyar történészházaspár - olvasóikat (legyenek azok szakemberek vagy csak érdeklődők) közelebb akarják vinni ahhoz a néphez, amely a Kárpát-medencében való megtelepedése óta sosem volt igazán távol Itáliától (talán csak az elmúlt évtizedekben…).

Erre szolgál a könyv elején két neves személyiség, a hungarológus Roberto Ruspanti, s a jó nevű Kelet-Európa szakértő történészprofesszor, Marco Dogo értő bevezetője is; erre a kötet majd százoldalas kiegészítő jegyzetapparátusa, a nyomdatechnikai megoldások, a magyar nevek hibátlan helyesírása, s a szerzők felkészültsége is, akik már készen állnak egy újabb könyvvel107, melynek középpontjában Alvise Gritti, a 16. század olasz-török-magyar politikusa áll.

Sulyok Hedvig

Hitler Európája

István Deák: Essays on Hitler’s Europe

University of Nebraska Press, Lincoln/London, 2001.

Nagyon jó könyv. Jó, mert szinte semmit sem állít; csak kérdez szakadatlanul és gyakran mesél. Szerzője, mintha minden lényeges könyvet elolvasott volna, amely az elmúlt két évtizedben a témáról108 íródott; s meggyőződött arról, hogy alig-alig akad olyan lényeges kérdés, amelyet illetően akár csak a szerzők többsége is egyetértene. S ebből arra, a számomra rendkívül szimpatikus végkövetkeztetésre jutott, hogy a leglényegesebb kérdések nemcsak megválaszolatlanok, hanem elvileg megválaszolhatatlanok is, mert minden kategorikus válasz megengedhetetlenül általánosít. A kérdések megválaszolhatatlanságából számára sem az következik azonban, hogy felesleges feltenni őket. Éppen ellenkezőleg. Az elengedhetetlen megértésnek, főképp a megérthetetlen megértésének útja nem a tényeket interpretáló "igaz" állítások fellelése, hanem a szakadatlan, a meg nem szűnő rákérdezés, és a dolgokba hol innen, hol meg onnan belevilágító történetek mesélése. Persze minden történet kivételes, Dániel atya minden akadályt leküzdő, népmesébe illő története éppen úgy, ahogy a gonosszá vált Stelláé is, vagy Victor Klempereré, aki Drezdában sok esetben kifejezetten szolidárisnak tapasztalta a németeket.109 Csakhogy "... idővel az ember beleun az általánosról és megint csak az általánosról szóló örökös locsogásba."110 A kivétel meg "önmagát és az általánost is állítja, és ha az általánost alaposan tanulmányozni akarjuk, akkor pusztán egy jogos kivétel után kell néznünk; az sokkal világosabban mutat meg mindent, mint maga az általános."111

Kierkegaard persze jogos kivételről beszél, s vajon a nehézség nem éppen abban rejlik-e: tudni, melyik kivétel jogos. Nem hinném. Hogy lássuk, melyik a jogos kivétel, nézzük először meg, melyik a jogosulatlan. "… A jogosulatlan kivétel éppen azáltal lesz észrevehető, hogy az általános körül forog."112 Hogy értsük ezt? Kierkegaard gyakorta enigmatikus; de a holokauszt történetei, úgy vélem, segítenek megérteni, mire gondolt. Jogosulatlan a kivétel, ha segítségével az amúgy már "tudott" általánost kívánom megmagyarázni, megvilágítani. Ha a kivétel, azaz az egyedi valamilyen már megragadott általánost példáz. Nézzük mindjárt Goldhagen rendőrzászlóalját, ezt a közönséges rendőrökből álló zászlóaljt, melynek a keleti fronton elkövetett rémtettei - Goldhagen igen alaposan elemzi őket, kétségtelenül komoly kutatómunkát végzett - Goldhagen szemében egyértelműen azt a könyvén113 végigvonuló, szinte minden oldalon megismételt, az ordinary szó kurziválásával hangsúlyossá tett általános tételt bizonyítják, hogy az elkövetők nem nácik voltak, hanem egészen közönséges németek. Már megvolt az általános, egy hipotézis, hogy ugyanis a németek évszázados antiszemita beidegződésük folytán szinte valamennyien igenis meg akarták ölni a zsidókat; ehhez kellett megkeresni azt az egyest (a kivételt), azt a tömeggyilkos csoportot, melynek esetében fel sem merülhetett, hogy válogatott nácikból állott volna, hiszen egyike volt a számos közönséges német rendőrzászlóaljnak. Goldhagen nem a rendőrzászlóalj rémtetteit akarta megírni, egy kivételes történetet, hanem a kivételes történet segítségével kívánta bizonyítani azt, amit a priori tudott, hogy ugyanis minden német antiszemita (volt?), s ha éppen úgy adódik, kedvvel öli (ölte?) a zsidókat.

"A Goldhagen kontroverzia", melynek Deák István külön esszét is szentelt, ismételten felbukkan a kötetben, mert Goldhagen könyve eklatáns példája valaminek, amit Deák nagyon nem szeret: a közelmúlt történelmére vonatkozó legsúlyosabb kérdéseket illető, kételyeket nem ismerő, az ellentétes álláspontokat félresöprő magabiztos és egyértelmű állásfoglalásnak. Deák persze felsorolja mindazokat, közöttük számos jelentős német történészt és más értelmiségit, akik lelkesen fogadták Goldhagen könyvét, mind pedig azokat, akiknek igen súlyos ellenvetéseik vannak Goldhagen módszertanát illetően. S minden ellenszenve ellenére igyekszik kiemelni Goldhagen munkájának érdemeit is. Ami azonban Deákot igazán izgatja, az Goldhagen óriási sikerének titka, mindenek előtt az, hogy Goldhagen németországi nyilvános fellépései során a közönség, mit sem törődve a komoly szakmai vitákkal, mindig Goldhagen pártjára állott. Deák, az írásait jellemző visszafogottság szellemében alapjában nem próbál meg magyarázatot adni a jelenségre, inkább csak utal arra, amit a Süddeutsche Zeitung vetett fel, hogy ugyanis generációs konfliktusok játszhattak szerepet a dologban. Ez nagyon is valószínűnek tűnik, s még számos más tényező is szóba jöhet, én azonban szeretnék egy olyan lehetséges tényezőről beszélni, melyet Deák ebben az összefüggésben nem említ, jóllehet egy számára is igen fontos mozzanata a Hitler Európájával kapcsolatos kérdéseknek. ‘A minden német antiszemita, ergo potenciális zsidógyilkos’ goldhageni tétele a genocídium elkövetőinek körét látszólag kiterjeszti (‘nemcsak a meggyőződéses nácik - minden német’; vagy másképpen fogalmazva: ‘alapjában véve minden német meggyőződéses náci, s mint ilyen potenciális zsidógyilkos’), a valóságban azonban nagyon is leszűkíti. Kizárja ugyanis azt a figyelmen kívül semmiképpen sem hagyható meggondolást, hogy a ‘nemcsak a meggyőződéses nácik’ egyszerűen azt jelenti: szinte alig-alig akad olyan ember, aki adott körülmények között ne követhetné el a legszörnyűségesebb rémtetteket, vagy ha nagyon kiélezetten akarok fogalmazni: Vigyázat! ... valamennyien potenciális gyilkosok vagyunk. Goldhagen sikere a fiatal németek körében, megeshet, azzal (is) magyarázható, hogy nagyon is leszűkítette az elkövetők körét, nevezetesen azokra a németekre, akik tradicionálisan antiszemita nevelést kaptak. Ergo: a háború után felnövekedett generációknak nincsen többé félnivalójuk - önmaguktól.

De nemcsak Goldhagen módján lehet történeteket mesélni. Nechama Tec In the Lion’s Den című könyve,114 melyről Deák külön esszét írt - In Disguise - a már említett Dániel atya történetét meséli el. A Galíciában született Oswald Rufeisen az újjászületett Lengyelországban lengyel elemi iskolába járt, s minthogy az osztályban ő volt az egyetlen zsidó, megtanulta a katolikus imákat. Azután mégis átíratták egy zsidó iskolába, ahol azonban nem jiddisül, hanem irodalmi német (Hochdeutsch) nyelven folyt az oktatás. A német megszállást megelőzően érettségizett, s a megszállás pillanatában az akkor éppen független Litvániába menekült, ahol, hogy megéljen, egy suszternél dolgozott, s kitanulta a cipészmesterséget. Egy szép napon egy litván rendőr letartóztatta, mert mint lengyel és mint zsidó egyaránt megszegte a törvényeket (lengyelül beszélt az utcán, és a járdán, nem pedig az utca közepén közlekedett). Amikor a német megszállók - csak-csak utolérték Rufeisent is - minden zsidót lemészároltak a börtönben, Rufeisen megmenekült, mert a németeknek cipészekre volt szükségük. Kiszabadult, Belorussziába szökött, s ekkor már eldöntötte: ezentúl letagadja zsidó voltát. Minthogy tökéletesen beszélt lengyelül is meg németül is, félig lengyelnek, félig németnek adta ki magát. Egy Mir nevezetű városban felvették a német csendőrség soraiba. Mint német csendőr a legkülönfélébb úton-módon annyi zsidónak mentette meg az életét, ahánynak csak lehetett. Amikor megtudta, hogy a Mirbeli gettót likvidálni fogják, riadóztatta gettóbeli cionista barátait, ellátta őket fegyverekkel. Azok meg is szervezték a kitörést, s jó néhányuk meg is menekült, ellentétben a gettóban maradt ötszáz zsidóval, akiket egytől-egyig lemészároltak. Mindez eddig is elég hihetetlen, de csak most következik a történet leghihetetlenebb fordulata: valaki elárulta Rufeisent, aki mindent bevallott főnökének, Hein rendőrőrmesternek: azt is, hogy zsidó, azt is, hogy fegyvereket csempészett a gettóba. Az formálisan letartóztatta, de hagyta, hogy megszökjék. Apácák rejtették el egy közeli kolostorban, némelykor be is kellett öltöznie apácának. Itt lett katolikussá. Amikor aztán a helyzet tarthatatlanná lett, elhagyta a kolostort, csatlakozott a partizánokhoz, s miután a szovjet hadsereg bevonult a környékre - egy rövid NKVD-s intermezzo után - Krakkóba ment, ahol belépett egy szerzetesrendbe; az később hozzájárult, hogy Izraelben, a haifai Karmel-hegyen a Stella Maris kolostorban telepedjék le. Az izraeli állampolgárságot, mert elhagyta atyái hitét, Dániel atya nem kapta meg.

Hiszi, aki akarja. De a történetét lejegyző amerikai professzorasszony, Nechama Tec tanúsága szerint "azok, akiket Mirben és másutt megmentett, rendszeresen összejönnek Izraelben és hősként ünneplik őt." (50.) Fogadjuk hát el, hogy minden úgy igaz, ahogy Daniel atya elmesélte. Mi volna történetének tanulsága? Semmi. Hacsak valaki nem akarja azt a kétségtelenül igaznak tűnő állítást tanulságként levonni, hogy egy magát a leglehetetlenebb helyzetekben is feltaláló, ügyes és bátor, a katolikus szertartásokat és imákat jól ismerő, a cipészmesterséghez értő, németül és lengyelül anyanyelvi szinten beszélő galíciai zsidónak, még ha körülmetélték is, nagy sansza volt a túlélésre, akkor nincsen tanulság. De a történetből sokkal többet tudunk meg arról, hogy is nézett ki a világ Hitler Európájában, mint számtalan csak a szörnyűségeket leíró memoárból vagy a holokauszt tudományos elemzéseiből. Könyve bevezetőjében Deák felteszi a következő kérdést: "Gyakran kérdezem magamtól, hogy mi árt többet a holokauszt emlékének: a valóságos vagy állítólagos túlélők álmemoárjai, vagy az olyan áltudományos állítások, hogy soha egyetlen zsidót sem gázosítottak el? Félek, hogy az előbbi, mert a közönség hajlamos hitelt adni a hamis vagy részben meghamisított memoároknak, míg a holokauszt tagadását csak szélsőségesek akceptálják." S így folytatja: "Ami a zsidó genocídiumról szóló írásaimat inspirálta, az az a kívánság volt, hogy harcoljak a káros és megzavaró legendák, mítoszok és az általános félreinformálás ellen." (XII.) S Deák pontosan tudja: a kivételes egyéni történetek, még ha netán kicsit ki is vannak színezve, nem ártalmasak és nem zavarják meg az embert: nem akarják ugyanis semmiféle általános igazságról meggyőzni. Viszont felmutatnak valamifajta mélyebb "igazságot", belevilágítanak történeti létezésünk titkaiba.115

Vannak gonoszok, "mad and wicked sorcerer" (15.) - valószínűleg nagyon kevesen. Aztán jelen van egyesekben valami felfoghatatlan belső forrás ("some unfathomable inner source", XV.), melyből méltóságteljes magatartás és segítőkész tettek fakadnak; talán többen is vannak, a tett helyszínén nagyobb számban születnek az ilyenek, mint az őrült és gonosz varázslók, ha azoknál nem is többen, akik a körülmények hatalma folytán válnak gonosszá, illetve mutatják ki gonosz voltukat. De vajon az "igazak"-ról vagy a gonoszakról szóló történetek igazolhatják-e akár azt az állítást, hogy az ember alapvetően jó, akár azt, hogy alapjaiban gonosz? Nincsen olyan, hogy "az" ember - ezt akkor is muszáj hangsúlyoznunk, ha így kimondva maga is közhelynek tűnő általános igazságnak hangzik. S mégsem lenne elfogadható sem Deák, sem a magam számára, ha valaki Tzvetan Todorov könyvét Facing the Extreme: Moral Life in the Concentration Camps,116 mint valamifajta nevetséges önáltató optimizmus kifejeződését félredobná. Hiszen ki tagadhatná, hogy létezett jóság a legszörnyűségesebb atrocitások közepette is, sőt némelykor éppen azokra adott válaszként bontakozott ki. Todorov is tisztában van vele, hogy a táborokban a dzsungel törvényei uralkodnak. Tudja, hogy az olyan híres túlélők, mint Jean Améry, Primo Levi, Tadeusz Borowski vagy Eugenia Ginzburg a leghatározottabban azt állítják, hogy a táborban lehetetlen volt erkölcsösnek maradni. S Todorov sem cáfolja őket, hiszen nekik is igazuk van. Csakhogy ez a két igazság egymásnak feszül. Todorov éppen arra mutat rá, hogy Primo Levi és más pesszimisták maguk is végbevittek higgadt tetteket, melyekben az együttérzés és hősiességük jutott kifejezésre.117 Minden általánosítás hamis: de tudnunk kell azt is, hogy némelykor éppen élményei kényszerítik az embert arra, hogy általánosítson. A baj csak az, ha előbb - quasi a rendelkezésünkre álló "adatok" alapján - általánosítunk, majd a mások megélt történeteit ítéletünk illusztrálására használjuk fel. Ha valaki Stella vagy Calel Perechodnik történetét arra használja, hogy meggyőződését, miszerint, a zsidók, ha tehették, ha csak azért is, hogy életüket mentsék, épp oly aljasan viselkedtek, mint bárki más, az elfogadhatatlan. Ahogy elfogadhatatlan lenne az is, ha valaki Victor Klemperer naplója alapján arra a következtetésre jutna, hogy a "közönséges németek" többsége, ha nagy tettekre nem is merészkedett, inkább a zsidókkal szimpatizált, mint a nácikkal.118 És természetesen vannak történetek németek áldozatkészségéről is, melyekből ugyancsak nem vonhatunk le semmiféle következtetést a "közönséges németek" viselkedését illetően.119

A történeteket mesélni kell. S aztán hagyjuk a másikra, mindenkire, aki megismerkedik e történetekkel, hogy levonja belőlük a maga számára a tanulságokat.

Stella,120 a fiatal Stella Goldschlag kezdetben fél-illegális életet élt Berlinben, napközben egy gyárban dolgozott és hordta a sárga csillagot, éjszaka azonban álnéven partikra járt, s mint gazdag és vonzó fiatal nő élvezte az életet. Később azután megpróbált teljesen németként élni, de lebukott, letartóztatták, megkínozták. Elárulta azokat, akik hamis papírokat szereztek neki, s hagyta magát beszervezni a Gestapo által. Járta az utcákat és a kávéházakat, elkapta és átadta a Gestaponak a hamis papírokkal élő volt barátait és osztálytársait. Stella és barátai pisztolyt is kaptak a Gestapotól, hogy letartóztathassák a bujkálókat és megvédhessék magukat. "Mint oly sok más áldozat, csodálták és kétségbeesetten próbálták utánozni elnyomóikat. A totalitarianizmus más, rosszabb sorsú áldozatai iránt csak megvetést éreztek. A háború után Stella azt állította, hogy csupán a szüleit próbálta megvédeni. Csakhogy, amint Wyden megmutatja, tevékenységét azután is folytatta, sőt még aktívabb is lett azután, hogy szüleit elvitték Theresienstadtba. Stella és barátai élvezték tevékenységüket, mert hatalmat adott nekik és megengedte, hogy azonosuljanak a snájdig nácikkal." (33.)

És Calel Perechodnik? A gettó-rendőr, aki a németeket szolgálta, letartóztatta a szökésben lévőket, s ha valamelyiket nem találta, akkor túszokat szedett a családjában? Privilégiumai mégsem voltak elegendőek ahhoz, hogy megmentse feleségét és gyermekét. Naplójában azt írja, hogy "a rendőrök apjukat és anyjukat vitték a marhavagonhoz; maguk zárták rájuk annak ajtaját a vasrúddal, mintha koporsójukat szögeznék le önkezükkel." Azután végignézi, amint a németek betuszkolják feleségét és gyermekét a vonatba. (165.)

A Deák által idézett történetek mind az olyan kérdések jegyében meséltetnek, hogy vajon kik voltak a tömeggyilkosságok végrehajtói, hogy más nemzetek jobbak voltak-e a németeknél, hogy a környezet tehetett volna-e bármit is az üldözöttek megmentése érdekében, hogy a zsidók maguk vajon együttműködtek-e gyilkosaikkal stb. A történetek mind egy szálig azt sugallják, hogy voltak ilyenek is, meg olyanok is. S így igazából nincsen válasz arra sem: "Miért történt? Miért haltak meg milliók, s más milliók miért élték túl? Miután sok tucatnyi könyvet áttanulmányoztam és mind áldozatként, mind tanúként megélt saját élményeimet is felidéztem, azt kell mondanom: nincsenek világos válaszaim. Úgy tűnik, igaza van Arno Mayernak, amikor azt állítja, hogy a hitleri zsidóirtás érthetetlen marad." (88.) Az emberek viselkedésének nincsen általános magyarázata. Nem tudhatjuk kik a gonoszok, s kik az önfeláldozó "szentek".121

Rákérdezni az emberek magatartására, még ha általános és megnyugtató választ kérdéseinkre nem is kaphatunk - úgy érzem, Deák ezt tekinti legfőbb feladatának. Emellett azonban mintha különösképpen izgatná egy nagy történelmi kérdés, az európai trend 20. századi átalakulása. Kétségtelennek tekinti, hogy a 20. század európai társadalmai véget kívántak vetni a zsidók jelenlétének, akikkel korábban, kölcsönösen előnyös feltételek közepette a legtöbb helyen többé-kevésbé békésen együtt éltek. "Minden arra utal, hogy az európaiak milliói, s nemcsak a németek, azon igyekeztek, hogy ez [mármint a zsidóktól való megszabadulás - V. M.] bekövetkezzék." Amihez hozzáteszi: "Az emberek többsége kétségtelenül a zsidókérdés erőszakmentes megoldásában reménykedett: készek voltak arra is, hogy kevés számú zsidót beolvasszanak a nem zsidó társadalomba. De azon széleskörű konszenzus híján, miszerint kívánatos lenne a zsidók többségétől megszabadulni, a náci megsemmisítő program kevésbé lehetett volna sikeres." (25.) Kemény állítás, de nehéz lenne neki ellentmondani. Annál is inkább, mert Deák ennek kapcsán felveti azt az ugyancsak érdekes kérdést, hogy vajon a zsidóktól való megszabadulás vágya a velük szembeni évszázados előítéletek folyománya volt-e, vagy valami másról van szó: nevezetesen az etnikai egyneműsítés a francia forradalom óta megszakítatlan folyamatának egy különösen elborzasztó szakaszáról. Deák nem a holokauszt egyediségét vonja kétségbe. Többször is hangsúlyozza, hogy a holokauszt egyedi, egyszeri esemény, "unique event", még ha Sztálin és Mao külön-külön több embert irtottak is ki, mint Hitler. "... nem volt-e vajon a holokauszt egyedi esemény, melynek célja egy egész nép kiirtása volt, valami, amit sem Sztálin, sem Mao, sem Enver Pasha nem akartak?" (68.) Csak azt a kérdést veti fel, hogy vajon a zsidótlanítás programja nem egy drasztikus mozzanata-e a modern társadalmak azon törekvésének, hogy megszabaduljanak minden idegentől, mindenfajta kisebbségtől.

Hogy ez a törekvés jelen van a régi rendet felváltó, nemzetállami keretek között megszerveződő modern európai demokráciákban, az szembetűnő. Elég, ha arra utalok, miként váltak Kelet-Közép-Európa valaha izgalmasan sokszínű, "multikulturális" városai - gondoljunk például a Baltikum, Bukovina városaira vagy akár Pozsonyra, Pestre -122 mára már többnyire egynemzetiségű, egy kultúrájú unalmas városokká, vagy ha ma még nem is váltak azzá, az egyneműsödés tendenciáját, úgy tűnik, nem állítja meg már semmi sem. A folyamat magyarázata, ha egyáltalában megmagyarázható, igen komplex vizsgálódásokat igényelne. Deák egyetlen esszéje sem foglalkozik részletesebben a problémával, így magam sem kívánok idevágó fejtegetésekbe bocsátkozni. Deák Aharon Weiss nyomán idézi egy militáns németellenes ukrán csoport jelszavát: "Éljen egy nagyobb, független Ukrajna, zsidók, lengyelek és németek nélkül; a lengyelekkel a Szan folyón túlra, a németekkel Berlinbe, a zsidókkal meg az akasztófára." (92. sk.) Van valami nagyon jellemző ebben a jelszóban. Ha persze nem is igazolja a tézist, miszerint a holokauszt csupán az etnikai tisztogatás egy különösen kegyetlen mozzanata volt - ez is az olyan állítások közé tartozik, melyeket bizonyítani nem lehet -, jelez egy Kelet- és Közép-Európa legtöbb országában kétségtelenül létező beállítódást: legyen végre miénk az ország! Ami meg a lengyelek és a németek, illetve a zsidók közötti humanitárius szempontból nem jelentéktelen különbségtételt illeti, lehet a dolgot úgy is értelmezni, hogy a zsidókat kénytelenek vagyunk sajnos felakasztani, minthogy nincsen hová elküldeni őket. Nem hiszem azonban, hogy akár Ukrajnában is, ahol egészen közös erővel történt kiirtásukig nemigen lehetett beszélni a zsidók asszimilációjáról, erről lett volna szó. Közép-Európában, meggyőződésem szerint biztosan nem. Ha egyszer az etnikai egyneműsítés a cél, mit lehet akkor tenni? Asszimilálni a kisebbségeket, vagy ha nem hajlandók asszimilálódni, kitelepíteni őket. A zsidók többnyire - ahogy hosszú ideig más népcsoportok is - hajlamosak voltak az asszimilációra. S mintha velük - ellentétben másokkal - pontosan ez lett volna, mindmáig ez lenne a baj. Pontosabban: úgy asszimilálódnak, hogy megmaradnak zsidónak. És sokakban pontosan ezért keltenek félelmet. De időben most már ugyancsak eltávolodtam Hitler Európájától; igaz, ez is Deák szellemében történt. Itt-ott maga is megtette ezt kitűnő, s ha ebben az összefüggésben nem szentségtörés e szót használni, élvezetes könyvében.

Vajda Mihály

Egy hézagpótló bibliográfia

Káprály Mihály: Kárpátaljai Tudományos Társaság. Kiadványok: 1941 1944. Nyíregyháza, 2002. 170 oldal (orosz és ruszin nyelven, részben magyar fordításokkal)

A Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszékének kiadásában megjelenő Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia című periodika kiemelten foglalkozik Kárpátalja történetével, kultúrájával, nyelvével. A sorozat 10. számaként jelent meg a Káprály Mihály által összeállított bibliográfia. A kötetet Udvari István szerkesztette és látta el előszóval. Ebben megjegyzi, hogy a mai napig nem jelent meg monografikus feldolgozás Kárpátalja történetének második magyar korszakáról.

Az első, majd a második bécsi döntés következtében Kárpátalja újra a magyar állam része lesz, kormányzói biztossal az élén. Az 1939 márciusa és 1944 októbere közötti időszakban több mint húsz újság és folyóirat jelenik meg három (magyar, orosz és ruszin) nyelven, igen jelentős az önálló kiadványok száma is.

A tudományos és kulturális pezsgés egyik erjesztője a Kárpátaljai Tudományos Társaság (KTT), mely Ungvárott alakul meg 1941. január 26-án. Az alapító tagok között ott találjuk Hodinka Antal történészt, Ortutay Gyula néprajztudóst, Bonkáló Sándor, Kniezsa István és Melich János filológusokat (a kiváló tudósokat a szekciók neve alapján minősítettük a megjegyzés Kocsis Mihály). A KTT létrejöttének egyik oka az, hogy a Kárpátalján akkor létező kulturális-közéleti mozgalmak közül a ruszofilnek és az ukranofilnek már a csehszlovák érában volt saját társasága, a ruszinofil irányzatnak viszont nem. Ezért ez az új társaság munkájában bevallottan a helyi lakosság kulturális örökségére kívánt támaszkodni abból a célból, hogy hozzájáruljon a társadalom életének formálásához, a térség szociális, kulturális és műveltségi szintjének emeléséhez, a Kárpátalján élők és a magyar állam közötti toleráns viszony kialakításához. Nem véletlen, hogy a KTT támogatói között olvashatjuk vitéz leveldi Kozma Miklósnak, Kárpátalja kormányzói biztosának nevét, aki az alakuló ülésen beszédet is mondott.

A társaság első elnöke Hodinka Antal, ügyvezető igazgatója pedig a később bebörtönzött Harajda János, Hodinka tanítványa lett. Káprály Mihály könyve Harajda János emléke előtt tiszteleg.

A KTT három folyóiratot (Hajnal, Irodalmi Vasárnap, Ruszin Ifjúság) adott ki, továbbá több könyvsorozatot, valamint sorozaton kívüli önálló kötetet jelentetett meg. Káprály bibliográfiája teljes, a társaság valamennyi kiadványát tartalmazza. A tételek (önálló könyvek és cikkek együttes) száma 1521.

Káprály műve nem csak bibliográfiai adatokból áll. A szerző röviden be is mutatja a megnevezett folyóiratokat, könyvsorozatokat. Ezt követően találjuk meg a személynévmutatót és az írói álnevek jegyzékét, majd mellékletben olvashatjuk az egyes periodikák szerkesztőségi programnyilatkozatát. A könyvet magyar, ukrán és német nyelvű rezümé zárja.

A KTT folyóiratai közül a történészek érdeklődésére főként a többnyelvű Hajnal tarthat számot. A periodika négy könyvben jelent meg: 1941-ben (1 2. füzet) és 1943-ban (1 4. füzet) egy-egy szám, 1942-ben pedig kettő (külön az 1 2. és a 3 4. füzet). A szerzők között Hodinka Antal, Bonkáló Sándor, Sztripszky Hiador, Baleczky Emil és mások nevét olvashatjuk. Minden cikket három (!) nyelven írt rezümé követett. A folyóiratban közzétett tanulmányok, közlemények, recenziók száma megközelíti a százat. (A történészek számára jó hír, hogy a Hajnal történelmi témájú cikkeit 1995-ben újra kiadták: Csatáry György szerkesztette: ZORJA HAJNAL. A Kárpátaljai Tudományos Társaság (1941-1944). Beregszász Budapest, 1995.)

Káprály Mihály bibliográfiájának jelentőségét az adja, amit a szerző saját bevezetőjében is említ: a Kárpátaljai Terület 1939-1944 közötti gazdag periodikaállományát gyakorlatilag a mai napig nem kutatták (12.). A könyv rezüméjében újra megbizonyosodhatunk a terra incognita tényéről: "Sok jeles szerző neve feledésbe merült, s e keretek között az írói álneveket sem sikerült minden esetben megfejteni" (163.). Ez a mű éppen a fehér foltok eltüntetéséhez szeretett volna hozzájárulni folytatja szerzőnk. Ezt tisztességgel meg is tette tehetné hozzá a recenzens. Káprály könyvének ott a helye minden kutató asztalán, akit Kárpátalja történetének második világháború alatti időszaka foglalkoztat.

Kocsis Mihály

54 * Ìåñòî Ðîññèè â Åâðîïå. (Ìàòåðèàëű ìåæäóíàðîäíîé êîíôåðåíöèè). The Place of Russia in Europe. (Materials of International Conference). Magyar Ruszisztikai Intézet. Budapest, 1999. A konferencia Budapesten, 1998. május 11-12-én volt.

55 ** Ìåñòî Ðîññèè â Åâðàçèè. The Place of Russia in Eurasia. Magyar Ruszisztikai Intézet. Budapest, 2001. A konferencia Budapesten, 2000. május 22-23-án volt.

56 A korai kulturális kapcsolatokról nagyon érdekes, bár véleményem szerint kissé eltúlzott véleményt fejt ki Rybakov, B. A.: Jazicsesztvo drevnyih szlavian. Moszkva, 1994. 2. kiadás, passim.

57 Nichols, Johanna: The Lingusitic Geography of the Slavic Expansion. In: American Contributions to the Eleventh International Congress of Slavists.Szerkesztette: Timberlake, A. Columbus, 1993. 377-391., idézet a 378. oldalon.

58 Terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy teljes bibliográfiát bocsássunk az olvasó rendelkezésére, az angolul olvasó közönség kedvéért mégis felhívnám a figyelmet néhány műre. A pozitív mongol hatásról több szakmunka is található, többek között Vernadszkij Georgij (George Vernadsky): The Mongols and Russia. New Haven, 1953. Maga Vernadszkij a Yale Egyetem orosz történelem professzora volt hosszú ideig. Más amerikai történészek, mint C. Halperin és D. Ostrowski, kritikusak ugyan a mongolok pozitív szerepét illetően általában, némely pontban azonban kiállnak az elmélet mellett. Ostrowski, Donald: Muscovy and the Mongols, Cross-Cultural Influences on the Steppe Frontier 1304-1589 című izgalmas könyvében (New York, 1998.) korábbi cikkeihez hasonlóan Moszkva intézményeire összpontosít, amelyek szerinte nagyrészt mongol hatásra alakultak ki, igaz, meglehetős időeltolódással. "Mongol" intézményen ő adott esetben a mongolok által közvetített kínai intézményeket ért, ez kivédi legfőbb kritikai fenntartásunkat, miszerint a közvetlen mongol politikai befolyás elég kezdetleges volt. Sajnos Ostrowski nem fejti ki részletesen véleményét, és gyakran olyan polgári és katonai intézményeket hoz fel példának, amelyek valószínűleg maguktól fejlődtek ki, nem kellett senkitől kölcsönözni őket.

Az egyházi szerzők értelmezése, miszerint a mongolokat Isten bosszúból küldte az oroszokra, még nem jelenti azt, hogy e büntetés-végrehajtók iránt bármiféle szimpátiával viseltetnének. Csupán a tragédiához és katasztrófához való standard, megengedném, egyetlen keresztényi megközelítésről lehet inkább szó. A pestis is Isten büntetése, mégsem szeretjük. Az oroszok rekonstruált mongolokhoz fűződő viszonya izgalmas, ugyanakkor zavarba ejtő szellemi kaland. Lehetséges, hogy az egyház azért lett egyre kíméletlenebb a mongolokkal, mert a mongol hatalom csökkenésével biztonságosabban lehetett ilyen nézeteket hangoztatni Oroszországban? S mi bizonyítja azt az állítást, hogy a szekuláris intézmények, szemben az egyháziakkal bizonyos szempontból mongol-barát álláspontot képviseltek? Ez annál is meglepőbb, hiszen maga a szerző állítja, hogy gyakorlatilag a kor összes orosz forrása egyházi eredetű. Ostrowski érdekes könyvének sajnos nem tesz jót mindent átható moralizálása, melyben az egyetlen igaz utat nem látó tudósokon gúnyolódik.

59 Ellentétben a középkori Oroszországgal, ahol a sztyeppe népeivel folytatott küzdelem az egész népre hatással volt, s az ázsiai nomádokról egyöntetűnek vehetjük az oroszok véleményét, az újkori Oroszország Ázsia-képét, más forrás híján, csak a művelt osztályok képével azonosíthatjuk. Ami az egyszerű embereket illeti, valószínűleg megmaradtak a régi, hagyományos, negatív ítéleteknél, különösen a határvidéken lakók esetében, hiszen helyzetük nem sokat változott, s így hozzáállásuk sem. Még az 1870-es években is őszinte lelkesedés élt a parasztokban, hogy a balkáni keresztények megsegítésére a hitetlen törökök ellen harcoljanak. Az írástudatlan oroszok számára a probléma érvényét vesztette, hiba lenne őket Csadájev és Dosztojevszkij spekulációival azonosítanunk.

Aki több információt szeretne szerezni a témáról, annak a következő munkákat ajánlhatom: Riasanovsky, Nicholas V.: Asia througth Russian Eyes. In: Russia and Asia: Essays on the Infleunce of Russia ont he Asian Peoples. Szerkesztette: Vucinich, Wayne S.. Stanford, California, 1972. 3-29., 369-375. Orosz fordításban: Azja glazami russzkih. V razdumjah o Rosszij. Moszkva, 1996. 387-416. Valamint saját könyveim: Russia and the West in he Teaching of the Slavophiles. Cambridge, Massachusetts, 1952.; Nicholas I and Official Nationality in Russia, 1825-1855. Berkeley and Los Angeles, 1959.; valamint A Parting of Ways: Governmnet and the Educated Public in Russia, 1801-1855. Oxford, 1976.

60 Chaadaev’s Philosophical Letters Written to a Lady and his Apologia of a Madman. Szerkesztette: McNally, Raymond T. Berlin, 1966. (a továbbiakban: McNally) II. kötet, 24-128., idézet a 114. oldalon.

61 McNally 112.

62 McNally 114.

63 További részletekért lásd: Riasanovsky, Nicholas V.: Russia and Asia: Two Nineteenth Century Russian Views. California Slavic Studies, Berkeley és Los Angeles, 1960. I. kötet, 170-181.

64 Dosztojevszkij, F.: Polnoje szobranyje szocsinenyij. Szentpétervár, 1896. (a továbbiakban: Dosztojevszkij) 21 kötet, 514. a "Geok Tyepe Kto takoje dlja nasz Azja" címmű cikk és folytatása "Voproszi i otvety" 513-123.

65 Dosztojevszkij 518.

66 Az idézet Von Laue, Theodore H.: Sergei Witte and the Industrialization of Russia. New York és London, 1963. című könyvből van: 87-88. Von Laue hozzáteszi azt is: "Oroszország imperialista missziójáról vallott nézeteiben Witte nem kevésbé volt fennhéjázó, mint kortársai, Cecil Rhodes vagy Lord Curzon."

67 Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Budapest, Szent István Társulat, 1971.; Az orthodox kereszténység. Szerkesztette: Berki Feriz. Budapest, Magyar Ortodox Adminisztratúra, 1984.; Myz, Roman: Keleti egyházak. Szeged, 1999.; Onasch, Konrad - Cipin, Vlagyiszláv: Az orosz ortodox egyház története. Budapest, Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága, 1999. (Lásd: Cipin, Vlagyiszláv: Az Orosz Ortodox Egyház Története (részletek). Aetas, 1998. 1. szám, valamint Imrényi Tibor: Az elfelejtett Kelet. Aetas 1998. 1. szám. - a szerkesztő megjegyzése); Bevezetés az ortodoxia világába. Szerkesztette: Thöle, Reinhard. Budapest, Kálvin Kiadó, 2001.; Magyarság és ortodoxia - ezer esztendő. Szerkesztette: Imrényi Tibor. Magyar Ortodox Egyházmegye - Miskolci Ortodox Múzeumért Alapítvány, a magyar kereszténység millenniumának esztendejében.

68 Vö. Pirigyi István: Görög katolikusok Erdélyben és Kárpátalján. Debrecen, Görög Katolikus Egyházközség, 2001. 9-57.

69 Iglói Endre: Magyar Mózes legendája. Filológiai Közlöny, 1962. 1-2. szám, 1-16. Lásd bővebben: Ivancsó István: Magyar Mózes - liturgikus tiszteletének tükrében. Nyíregyháza, Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, 1997.

70 Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz. 1. kötet. Budapest, Bencés Kiadó, 1995. 63-64.

71 Foucault, Michel: A szexualitás története I.: A tudás akarása. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Foucault) 8.

72 Dover, K. J.: Greek Homosexuality. London, 1978. Magyarul: Dover, K. J.: Görög homoszexualitás. Budapest, Osiris, 2001. Fordította: Dupcsik Csaba (a továbbiakban: Dover 2001.).

73 Foucault 16.

74 A 80-as évek második feléből való az Oláh Tamás szerkesztette Fejezetek a szexualitás történetéből (Budapest, Gondolat, 1986.) című kiadvány, melyben a klasszikus antikvitásról szóló fejezeteket Castiglione László jegyezte (104-137.). A gay studies-hoz kapcsolódó cikkek jó gyűjteményét adja a Literary Theory: An Anthology. Ed. by Julie Rivkin and Michael Ryan. Oxford, 1998; The Gender/Sexuality Reader: Culture, History, Political Economy. Ed. by Roger N. Lancaster, Micaela di Leonardo. New York - London, 1997.

75 A teljesség igénye nélkül, s csupán a legfontosabb megjelenésekre szorítkozva álljon itt ízelítőül néhány cím: Boisson, Jean: A rózsaszín háromszög: a homoszexuálisok deportálása 1933-1945. Budapest, 1991; Fernandez, Dominique: Ganümédész elrablása. Budapest, Európa, 1994. (Bár Fernandez sokszor elfogultnak mutatkozik témája iránt, s a magyar olvasó dolgát különösen megnehezítik a félrefordítások, a pontatlan hivatkozások, az inkább ismeretterjesztő, mint tudományos kötet mégis hasznos olvasmánynak tekinthető az érdeklődők számára); A homoszexualitásról. Szerkesztette: Tóth László. (A Szociális Szakképzés Könyvtára) Budapest, 1994; Foucault, Michel: A szexualitás története I-III. Budapest, 1999-2001. (Foucault-nak több további, a témához kapcsolódó cikke is megjelent a Nyelv a végtelenhez [Debrecen, 1999], illetve A fantasztikus könyvtár [Budapest, 1998] című gyűjteményes kötetekben); Bataille, Georges: Az erotika. Budapest, 2001; A szerelem kertjében: Erotikus jelképek a művészetben és a folklórban. Szerkesztette: Hoppál Mihály és Szepes Erika. Budapest, 2001.

76 Ellis, Havelock: Sexual Inversion. London, 1897. További ilyen jellegű kötetek az utóbbi évek terméséből: Homosexuels et bisexuels célèbres: Dictionnaire par Michel Larivière. Delébraz, 1997.; Fessel, Karen-Susan - Schock, Axel: ’Out!’: 600 berühmte Lesben, Schwule und Bisexuelle. Berlin, 20003. Érdemes kiemelni, hogy Dover kötetében élesen elhatárolódik ezektől az irányzatoktól: "a kérdés, amelyre a választ keresem, nem a hírességekről szól, hanem a görög társadalom egészéről." Dover 2001. 8.

77 Dover 2001. 14.

78 Dover itt bemutatásra kerülő kötetén kívül lásd még: Grau, Günther: Homoszexualitás a Harmadik Birodalomban: A diszkrimináció és az üldözés dokumentumai. Fordította: Ábrahám Zoltán, Czeglédi András és Mesés Péter. Budapest, 2001; Brown, Judith C.: Szemérmetlenségek: Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában. Fordította: Pap Vera Ágnes. Budapest, 2001.

79 Tanulságos elolvasni az ÉS 2001. tavaszi számaiban kibontakozó vitát, amelyben neves szerzők elmélkedtek a ’meleg irodalom és irodalomkritika’ létéről vagy nemlétéről. Lásd a vitaindító cikket: Csapó Csaba: Mi a meleg irodalom és irodalomkritika? In: Élet és Irodalom, 2001. március 30. 15-16.

80 Lásd gyűjteményes köteteit: Dover, K. J.: Greece and the Greeks: Collected Papers, Vol. 1.: Language, Poetry, Drama. Oxford, 1987; Dover, K. J.: The Greeks and their Legacy: Collected Papers, Vol. 2.: Prose Literature, History, Society, Transmission, Influence. Oxford - New York, 1988. (Ismertetésüket lásd Classical Review, 38. 1988. 377-8., illetve Classical Review, 39. 1989. 370-2.)

81 A Greek Homosexuality recepciója még a 80-as évek elején megtörtént Nyugat-Európában, s a nagy érdeklődésre való tekintettel 1989-ben angolul is újra megjelent. (További kiadások: Homosexualität in der griechischen Antike. München, 1983.; Homosexualité grecque. Grenoble, 1982.; L’omosessualità nella Grecia antica. Torino, 1985.)

82 Oxford, 1974. (a továbbiakban: Dover 1974.) (Ismertetését lásd Classical Review, 28. 1978. 285-7.)

83 Dover egyik legjelentősebb ellenfele a görög erkölcsök értelmezésének tekintetében A. W. H. Adkins (vö. Adkins, A. W. H.: Problems in Greek Popular Morality. In: Classical Philology, 73. 1978. 143-58.)

84 Vö. egyik recenzense megjegyzésével: "It is by any standards an important contribution to our thinking about ancient Greek morality - and our own." (Adatait lásd a 12. jegyzetben)

85 Dover 1974. 216. (Az idézett szöveg saját fordításom) Vö. mindezt Dover 2001. 246: "A görögök nem örököltek olyan hitet, hogy egy isteni erő kinyilvánított az emberiségnek egy törvénykönyvet a nemi viselkedés szabályozására, s maguktól sem fejlesztettek ki ilyen hitet, sőt olyan vallási szervezetük sem volt, amelynek hatalmában állt volna, hogy szexuális tilalmakat kényszerítsen ki."

86 Dover 2001. 7. Kifejezetten a görög homoszexualitással foglalkozó tudományos igényű kötet alig néhány látott napvilágot. A legfontosabbak közülük: Licht, H.: Sittengeschichte Griechenlands. Zürich, 1928.; Meier, J. H. E. - de Pogey-Castries, L. R.: Histoire de l’amour grec dans l’antiquité. Paris, 1930. Dover korábbi és későbbi munkásságában a téma többször visszaköszön: Dover, K. J.: Eros and Nomos. In: BICS, 9. 1964. 31-42.; Dover, K. J.: Classical Greek Attitudes to Sexual Behaviour. In: Arethusa, 6. 1973. 59-73.; Dover, K. J.: Homosexualität in Griechenland und die ’Inspiration’. 47-63. In: Die wilde Seele. Zur Ethnopsychoanalyse von Georges Devereux. Hrsg. von H. P. Duerr. Frankfurt, 1987.; Dover, K. J.: Greek homosexuality and initiation. 115-134. In: Dover, K. J.: The Greeks and their Legacy: Collected Papers II. Oxford - New York, 1988.

87 Dover 2001. 7. A már említett 'elfedés stratégiájához' újabb adalékot nyújtanak a The Cambridge Ancient History című mértékadó sorozat megfelelő kötetei, amikor nem említik a homoszexualitás jelenségét. The Cambridge Ancient History Vol. 5. The Fifth Century B. C. Ed. by Lewis, D. M. - Boardman, J. et al. Cambridge, 1992. (A főszövegben egyetlen utalás sincs, a 289. oldal 9. jegyzetében történik utalás két műre, az egyik Dover itt bemutatott könyve); The Cambridge Ancient History Vol. VII.1. The Hellenistic World. Ed. by Walbank, F. W. - Astin, A. E. et al. Cambridge, 1994. (egyetlen utalást sem találunk); The Cambridge Ancient History Vol. XIV. Late Antiquity: Empire and Successors A. D. 425-600. Ed. by Cameron, A. - Ward-Perkins, B. et al. Cambridge, 2000. (A 69. oldalon Justinianus kapcsán olvassuk az egyébként pontosításra is szoruló megjegyzést: "vehement against homosexuals ...")

88 A témával foglalkozó további szakirodalomról röviden: Németh György rövid, ám értékes összefoglalást nyújt a görög homoszexualitás kérdésköréről A polisok világa (Budapest, 1999.) című kötetében. Különösen értékes a bibliográfiai rész (146-153.)

89 Dover 2001. 13.

90 Lásd a vázaképek között az R543 és R545 számúakat.

91 Dover 2001. 29.

92 Démoszthenész: A hűtlen követség. A koszorú. Budapest, 1975.

93 Dover 2001. 70. Érdemes ezeket a passzusokat együtt olvasni Alan Bray Homosexuality in Renaissance England című, a maga nemében Doveréhez hasonlóan kiváló kötetének (London, 1988.) bevezető fejezetével, ahol a szerző a ’kimondhatatlan bűnről’, illetve a kimondásra tett kísérletekről értekezik.

94 Vö. a Dover által később idézett Plutarkhosz megjegyzésével: "Azok, akik élvezik, hogy passzív szerepet játszanak, megérdemlik a legalantasabbaknak kijáró bánásmódot, és nem érdemlik a legkisebb mértékű tiszteletünket vagy vonzalmunkat sem." (Dover 2001. 131.)

95 Ahogy Dover is számtalanszor hangsúlyozza, mindezek a megállapítások csak az átlagos, másképp a legelterjedtebb (vagy általunk annak vélt) kapcsolatokra jellemzőek; vagyis ahol a források aktív fiatal félről és passzív idősebbről beszélnek, azt bízvást devianciának tekinthetjük, mint tették azt az athéniak is. Vö. Dover 2001. 105.: "számolnunk kell a lényegi különbséggel aközött, ami ténylegesen történt, valamint az érzelmek és viselkedés ideális mintái között, amelyek a nyilvános megnyilatkozásokat és az irodalmi konvenciókat jellemezték."

96 Dover 2001. 93.

97 Dover 2001. 109.

98 Dover 2001. 113 skk.

99 Vö. mindehhez Kallimakhosz: Mint a vadász... kezdetű versét (Fordította: Babits Mihály. In: Görög költők antológiája. Szerkesztette: Szepessy Tibor. Budapest, 2000). A versre Farkas Zoltán hívta fel figyelmemet, köszönet érte.

100 Beazley, J. D.: Some Attic Vases in the Cyprus Museum. In: Proceedings of the British Academy, 33. 1947. 195-244.

101 Dover 2001. 145.

102 Dover 2001. 166.

103 Dover 2001. 182.

104 Dover 2001. 188-9.

105 Dover 2001. 237-8.

106 Asztalos, Nicola - Pethő, Alessandro: Storia dell'Ungheria. Milano, 1937.

107 Gizella Nemeth Papo - Adriano Papo: Ludovico Gritti. Un principe-mercante del Rinascimento tra Venezia, i Turchi e la Corona d’Ungheria. Edizioni della Laguna, Mariano del Friuli (Gorizia), 2002.

108 Ha az olvasó számára teljesen egyértelmű is, mégsem olyan egyszerű pontosan körülhatárolni, mi is volna ez a téma. Az 1933 és 1945 közötti európai történelem, vagy esetleg "csak" a második világháború története a maga egészében? Semmiképpen. De a könyv témája nem szűkíthető le a holokausztra sem, még ha, kétségtelenül, az utóbbi áll is a Deák által a New York Review of Books-ban és a New Republic-ban tárgyalt könyvek és ezekről szóló esszéi érdeklődésének középpontjában. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a könyv a második világháború történetétől elválaszthatatlan, de a hadicselekményekkel nem azonos tömeggyilkosságokról és kegyetlenségekről, azok motívumairól, elkövetőiről, áldozatairól és szemlélőiről szól. Ennek megfelelően tagolta a szerző az esszéket. A könyv fejezetei: Németek, Zsidók az "áriák" között, Áldozatok, A holokauszt a többi országban és végül Szemlélők. S ha így van, akkor szükségképpen a zsidó nép kiirtásának vagy legalábbis Európából való teljes eltávolításának hitleri terve a könyv centruma.

109 Klemperer, Victor: I Will Bear Witness: A Diary of Nazi Years, 1942-1945. New York, 1999.

110 Kierkegaard, Sören: Az ismétlés. Constantin Constantius próbálkozása a kísérleti pszichológiában. Fordította: Gyenge Zoltán. Ictus, 1993. (a továbbiakban: Kierkegaard) 108.

111 Kierkegaard 106 sk.

112 Kierkegaard 106.

113 Hitler’s Willing Executioners. Ordinary German and the Holocaust. Alfred A. Knopf kiadása, 1996.

114 New York, 1990.

115 Kertész Imre Sorstalansága regény, fiction, nem pedig memoár. De tudjuk, hogy személyes élményein alapszik. Vajon nem lenne-e nevetséges megkérdezni Kertész Imrét, hogy valóban minden pontosan úgy történt-e, ahogyan leírta. Mert még ha bizonyos pontokon átalakította is a történetét, lehet-e Hitler Európájáról, Auschwitzról nálánál igazabbat mondani?

116 New York, 1996.

117 Lásd a könyv "Memories of Hell" című esszéjét.

118 1943-ban például ismeretlen keresztények szóltak neki oda: "Fel a fejjel, nem tart már sokáig … nem bírnak ki még egy telet Oroszországban." A rendőr meg Uram! vagy Professzor Úr!-ként szólította meg, megszegve ezzel minden előírást. (58.)

119 Lásd például Inge Deutschkron naplóját (Outcast: A Jewish Girl in Wartime Berlin. New York, 1989.)

120 Wyden, Peter: Stella: One Woman’s True Tale of Evil, Betrayal, and Survival in Hitler’s Germany. New York, 1992. Lásd Deák könyvének "Perpetrators" című esszéjét. Wyden könyvének "hőse" Stella Goldschlag, a szerző barátja és osztálytársa volt a háború előtti Berlinben. Wyden, mint Deák írja, őszintén bevallja: nem tudja, hogy ő maga hogyan viselkedett volna, ha nem sikerül kivándorolnia, és ott marad a nácik uralta Berlinben.

121 Ami a többség, az átlagember viselkedését illeti, Deák szimpatizálni látszik Hannah Arendt meggyőződésével a gonosz banalitását illetően: az átlagember nem kérdőjelezi meg a világ éppen adott rendjét. Azt teszi, amit elvárnak tőle.

122 A kaunas-i gettóról szóló esszé ("A Ghetto in Lithuania"), amely dióhéjban elmeséli Litvánia egész történelmét, nosztalgiával emlegeti Vilnát, Kownót és Memelt (Vilnius, Kaunas, Klapeida), e valaha csodálatosan színes, kozmopolita városokat. "A színeknek és az izgalomnak mára vége, ahogyan a legtöbb egyéb kelet-európai helyen is." (128.)

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2004.04.25.

|| e-mail