ElőzőTartalomjegyzék

Bankok és pénzügyi válságok
az ókori Rómában

Jean Andreau: Banking and Business in the Roman World. Cambridge University Press, Cambridge, 1999. 1–176. old.

A Kr. e. I. században a szenátorok pénzügyi spekulációitól volt hangos Róma városa, ami – gondoljunk csak Caesar és Crassus esetére – politika válságot is okozott. Ez idáig egyetlen mû sem mutatta be Róma pénzügyi életét és bankviszonyait a maga teljességében.

Jean Andreau (Párizs) Banking and Business in the Roman World (Bank és üzlet a római világban) címû munkája hosszú idõszakon kalauzol minket végig, az elsõ, Fórum-menti pénzváltó pultok megjelenésétõl (Kr. e. 318–310) egészen a principátus végéig (Kr. u. 284). A szerzõ nem pusztán a vizsgált idõszak tekintetében szab éles határokat vizsgálódásainak, hanem azt is hangsúlyozza elõszavában, hogy e munka keretei között Róma állami közpénzeit nem vizsgálja, hanem kifejezetten a magánszféra pénzügyi életét veszi nagyító alá.

Az olvasó helyzetét nagyban megkönnyíti – különösen, ha kevésbé járatos a római „bankszakma” latin terminológiáinak erdejében –, hogy a könyv elején mintegy 120 latin kifejezést tartalmazó szómagyarázatot talál, melyet egy olyan lista követ, melybõl kiderül, mennyit is értek a korabeli római pénzérmék, pénzegységek. Megtudhatjuk, hogy mely periódusban hány ast ért egy sestercius vagy egy denarius, és tájékoztatást kapunk az átváltási arányokról, nem utolsó sorban pedig arról, hogy a pénzérmék bronzból, ezüstbõl vagy aranyból készültek-e. A mû során felbukkanó számos földrajzi név közötti eligazodást pedig mindezen neveket feltüntetõ térkép teszi könnyebbé.

Andreau a mûvét bevezetõ 1. fejezetben – a pénz, mint általános értékmérõ gazdasági-társadalmi szerepét ecsetelve – rámutat, hogy a pénz már az ókori Rómában sem puszta fizetõeszköz volt, hanem alapvetõen ez határozta meg a társadalmi berendezkedést, a társadalmi jólétet. Felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy míg a történelem során többször is elõfordult, hogy a pénzen kívül más fizetõeszköz volt forgalomban (például a váltó), addig az ókori Rómában az egyetlen fizetõeszközként a vert pénz volt ismeretes, de – hangsúlyozza a szerzõ – ez semmiképp sem jelenti azt, hogy a rómaiak mindenért készpénzzel fizettek volna. A köztársaság korának végén elterjedtté vált az, hogy a gazdagok – különösen a szenátorok és a lovagok – kamat ellenében nagyobb pénzösszegeket adtak kölcsön. E pénzkölcsönöket azonban semmiképp sem szabad összetévesztenünk a bankügyletekkel. Andreau egész mûve során különös hangsúlyt helyez arra, hogy éles határt húzzon a római elit által folyósított kölcsönök és a hivatásos bankárok kölcsönügyletei közé, és ezen törekvése leginkább abban nyilvánul meg, hogy mind a társadalmi elit, mind pedig a bankárok pénzügyi tevékenysége önálló fejezetet nyer munkájában. A két nagy csoport közötti különbség nemcsak az egymástól igencsak eltérõ társadalmi pozíciójukban mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a bankárok tevékenysége – ellentétben az elit pénzembereivel – nem korlátozódott „pusztán” saját vagyonuk befektetésére, és az azon alapuló hitelezésre, hiszen a bankárok, mint hivatásos letétkezelõk, a náluk elhelyezett összegeket is „beforgatták”, kölcsönként tovább adták, azokból ügyfelük érdekében pénzkifizetéseket teljesítettek. E csoportok elhatárolása tekintetében – számos korabeli jogforrást megvizsgálva – a szerzõ arra a következtetésre jut, hogy a bankárok – szemben más pénzügyi csoportokkal – jogosultak voltak ügyfeleik részére ún. folyószámlát (ratio) nyitni.

Andreau álláspontja szerint az önmagában azonban nem elegendõ, ha csak a gazdag üzletemberek és a hivatásos bankárok csoportja között teszünk különbséget. Róma üzleti világa rendkívüli társadalmi sokszínûséget mutat, és maguk a „nem hivatásos” üzletemberek sem fértek meg egymás mellett: elkülönült egymástól a szenátorok és a lovagok rétege is. Különválásukat nem egyszerûen eltérõ jogállásuk és jövedelmi viszonyaik okozták, hanem az is, hogy különféle gazdasági, pénzügyi tevékenységeket ûztek, és ügyfélkörük is jelentõsen különbözött egymástól. A másik nagy csoport tagjai, tehát a pénzügyekkel „professzionálisan” foglalkozók, maguk is bizonyos rétegzõdést mutatnak, mely leginkább társadalmi pozíciójukban tükrözõdött. Talán meglepõ, de a Rómában felbukkanó és hivatásszerûen pénzügyletekkel foglalkozók – s ez igaz a bankárokra is – nem sorolhatók be a római társadalom egyetlen privilegizált osztályába sem. Olyan „mesteremberek” voltak, akik pult mögött álltak vagy üzletben dolgoztak gondosan betartva az üzlet nyitvatartási rendjét, tanoncként tanultak bele a pénzügyekbe, és tevékenykedésük során végig kötve voltak számos szakmai szabályhoz.

Ezzel ellentétben a társadalmi elit azon tagjai, akik vagyonukat kamatos kölcsönök nyújtásával igyekeztek gyarapítani, nem álltak senki alkalmazásában, a maguk uraiként kezdtek hitelezõi tevékenységbe, azzal természetesen bármikor fel is hagyhattak, helyzetüket az is elõnyösebbé tette, hogy nem voltak szakmai elõírások betartására kötelezve, hiszen e csoportnál – bármilyen furcsán hangzik is – éppen a professzionalitás hiányzott. Andreau könyvének 2. fejezetében ezen társadalmi elit pénzügyi tevékenységét tárja elénk. Itt fõként olyan irodalmi forrásokra támaszkodik, amelyekben hitelesen tükrözõdik a gazdag rómaiak gondolkodásmódja, különösen ami vagyonuk gyarapítását célzó törekvéseiket illeti.222 A profit utáni sóvárgásuk döntõ tényezõnek bizonyult abban, hogy legtöbbjük creditorként igyekezett megsokszorozni örökségét, vagyonát. Maga Cicero is gyakran hitelezett, méghozzá nagy összegeket, de oly módon, hogy egy hozzáértõ üzletembert, a Puteoliban élõ Cluviust hívta segítségül közvetítõként.223 A szenátorok és lovagok hosszú idõt töltöttek távol Rómától és Itáliától, ezért olyan megbízható embereket (procurator) fogadtak fel, akik ilyenkor elintézték helyettük pénzügyeiket, szemmel tartották vagyonukat. Cicero Atticust bízta meg e feladatokkal, aki Kr. e. 65-tõl, Itáliába való visszatérése után kezdte meg üzleti tevékenységét, de nemcsak Quintus, hanem Marcus Cicero szolgálatában állt, sõt Cato, Hortensius és még számos római lovag pénzügyeit is intézte. Figyelemreméltó továbbá a szerzõ azon feltételezése, hogy az elit pénzemberei maguk nem tekintették vagyonukat tõkének, annak ellenére, hogy e vagyontömegek a gazdasági folyamatokban nyilvánvalóan ezt a funkciót töltötték be.

Ezzel ellentétben, a hivatásszerûen bankárként tevékenykedõk – akikkel a munka 3. fejezete foglalkozik – úgy fogták fel, és úgy is kezelték a náluk letétbe helyezett pénzösszegeket, mint üzleti tõkéjüket, és bizonyos tekintetben az õ „hozzáállásuk” és tevékenységük áll a legközelebb ahhoz, amit ma modern értelemben vett tõkének nevezünk. A korabeli bankárok tevékenységének vizsgálatát is egy „választóvonal” meghúzásával kezdi a szerzõ. Élesen megkülönbözteti a görögök lakta birodalmi területek, és az itáliai, illetve latin nyelvû provinciák bankárainak tevékenységét azzal, hogy leszögezi: a görög trapezitak semmilyen szerepet nem játszottak az árverések lebonyolításánál, ellentétben az itáliai argentariusokkal. Mindehhez hozzáfûzi, hogy amíg a latin provinciák átvették az itáliai pénzügyi szokásokat, és e tekintetben viszonylag egységes képet mutatnak, addig a Birodalom görög területein tovább éltek a helyi szokások, nem is beszélve Egyiptomról és Palesztináról, melyek pénzügyeik tekintetében végig saját, korábbi szokásaikat követték.

Andreau már e fejezet keretében – és késõbb részletesebben a 9. fejezetben is – taglalja, milyen nehéz idõkön ment át a „bankszakma” a Kr. u. 3. század második felében, hangsúlyozva, hogy a pénzügyi válság különösen a Birodalom latin nyelvû területein éreztette leginkább hatását. A fémpénzek értéke rohamosan csökkent, az árak emelkedtek, a bankárok, hasonlóan az alacsonyabb sorból származókhoz, folyamatos likviditási gonddal küzdöttek. Helyzetük súlyosságát jól tükrözi az a tény, hogy Itália Rómán kívüli területeirõl – néhány nagyobb kikötõváros kivételével, mint Ostia, Portus, Aquileia – a Kr. u. 2. század elsõ éveit követõen nem maradtak ránk olyan nyomok, amelyek argentariusok jelenlétérõl tanúskodnának. A szerzõ megállapítása szerint a coactores argentarii – tehát azok, akik nemcsak lebonyolították az árveréseket, hanem meg is hitelezték a dolog vételárát, sõt e hitelek behajtásáról is gondoskodtak – a Kr. u. 3. század folyamán teljesen el is tûntek az antik pénzvilág korábban színes palettájáról. Ugyanezen fejezetben kerül elemzésre a receptum argentarii jogintézménye mint – a bankár, ügyfele és egy kedvezményezett harmadik személy közötti – háromoldalú jogügylet. E bankári receptum, a bankár olyan nem címzett jognyilatkozata volt, amely lehetõvé tette ügyfele tartozásának átvállalását, méghozzá úgy, hogy nem volt szükség az utalványozó közremûködésére.224 Végül a szerzõ röviden jellemzi a bankárok társadalmi pozícióját, hangsúlyozva, hogy legtöbbjük olyan libertinus volt, akik felemelkedési lehetõségükben bízva kezdtek pénzügyi tevékenységbe. Fõleg a felszabadítottak körében figyelhetõk meg a bankügyletekkel foglalkozó dinasztiák, ahogyan azt a munka 6. fejezetében látjuk, amely egy pompeji bankár-dinasztia, a Sulpici család pénzügyeit tükrözõ viaszostáblákat vizsgálja. Az bizonyos, hogy szenátorokat nem találunk a római bankárok között, õk rangjukon alulinak találták a bankári „mesterség” ûzését, a nõk pedig kifejezetten el voltak tiltva e foglalkozástól.225

Andreau nem pusztán a két nagy csoport, a társadalmi elit és a foglalkozásszerûen bankügyekkel foglalkozók között tesz különbséget munkájában. Önálló fejezetet szentel (4. fejezet) azon csoportnak, amelynek tagjai ugyan pénzügyi tevékenységet folytatnak – méghozzá igen nagy volumenû üzleteket bonyolítanak –, de nem tekintendõk bankárnak. E legnagyobb üzletemberek tehát nemcsak az argentariusok és nummulariusok – azaz kifejezetten a pénzváltással, valutaügyletekkel és érmevizsgálattal foglalkozók – soraiba nem tagolhatók be, hanem az elithez sem tartoztak, nem tartozhattak, mert életvitelük, üzletvitelük módja jelentõsen eltért az arisztokráciáétól, de jó esélyük volt arra, hogy elvegyüljenek a birodalmi elit szenátorai és lovagjai között. Legtöbbjük olyan negotiator volt, aki Itálián kívül telepedett le és onnan intézte üzleti tevékenységét. A szerzõ számos példával illusztrálja üzleteik nagyságrendjét: a nucerai Publius Sittus például még azt is megtehette, hogy Mauretania királyának adjon kölcsön.226 Andreau újabb példaként Vespasianus császár családját mutatja be. Vespasianus nagyapja, T. Flavius Petro még bankár volt, de apja, T. Flavius Sabinus már a pénzügyek más területén, adóbérlõként találta meg számítását Ázsiában, és emellett kamatos kölcsönöket folyósított szerte Helvetiaban.227 Lovagnak ugyan nem volt lovag, de sikerült feleségül vennie egy lovag lányát. Az ázsiai adóbeszedõk társaságában betöltött kulcspozíciója miatt, és arra tekintettel, hogy elismert hitelezõ volt, a Birodalom legnagyobb üzletemberei közé tartozott.

Az 5. fejezetben Róma pénzügyi életének mindazon résztvevõi kerülnek bemutatásra, akik rabszolgaként vagy libertinusként egy-egy üzletember vagy bankár szolgálatában álltak. Egy libertinus ugyanúgy tevékenykedhetett ügynökként (institor), mint ha szabadon született volna. A szabadok, valószínûleg a libertinusok patronusai fõként csendestársként léptek üzleti kapcsolatra a libertinusokkal: pénzt kölcsönöztek libertinusuktól, és libertinusuk közvetítésével maguk is megjelenhettek hitelezõként a „pénzpiacon”. Más volt azonban a rabszolgák helyzete, akik vagy közvetlenül uruk szolgálatában álltak, vagy institorként, azaz uruk ügynökeként annak üzletében dolgoztak, vagy pedig peculium kezelésével voltak megbízva. A szerzõ a legrészletesebben azon rabszolgák helyzetét elemzi, akik közvetlenül dominusuk szolgálatában álltak. Õk arcariusként, dispensatorként, vagy actorként tevékenykedhettek. Az arcarius olyan pénztáros volt, aki – Andreau feltételezése szerint – értett a pénzérmék vizsgálatához és esetleg a pénzváltáshoz is. Az arcariust vonták be a legkisebb mértékben a pénzügyi tranzakciókba, és személyes nyeresége is csak akkor volt, ha kapott valamilyen jutalmat munkájáért dominusától. Vele ellentétben az actor és a dispensator már sokkal kedvezõbb helyzetben volt, ugyanis párhuzamosan dominusával saját, személyes üzletvitelt is folytathatott, amellyel jó eséllyel kereshetett pénzt magának. A dispensatorra általában nem a „bolt” ügyei voltak bízva, hanem dominusa háztartásának ügyeiért volt felelõs, különös tekintettel a kiadások adminisztrálására. Õ volt az, aki kifizette a számlákat és vezette a kiadások jegyzékét.228 Andreau az actort tulajdonképpen dominusa képviselõjeként határozza meg, aki a rábízott üzlet vagy ingatlan pénzügyeiért volt felelõs, de azt is jelzi, hogy a pénzügyi tranzakciókban betöltött szerepérõl nem sokat tudunk.

A 6. fejezetben a szerzõ röviden beszámol a murecinei viaszostáblákról mint olyan pompeji leletrõl, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy napjainkban viszonylag sok adat áll rendelkezésünkre az ókori argentariusok ügyleteirõl. 1959-ben ugyanis, amikor a Nápolyt Salernoval összekötõ autóút épült, ráleltek egy olyan ókori ház nyomaira, amely a Vezúv Kr. u. 79-es kitörése nyomán omlott össze, viszont – a vesszõkosaraknak köszönhetõen – számos, írásos feljegyzést tartalmazó viaszostáblát õrzött meg az utókornak. A táblák a Sulpici családnevû puteoli bankár-dinasztiától származnak, ezért a leletet Camodeca – mint a táblák újraszámozója – nyomán TPSulp-ként, azaz Tabulae Pompeianae Sulpiciorumként ismerjük.229 Bove,230 Wolf és Crook munkáira231 és természetesen Camodeca legújabb olvasatára támaszkodva ad Andreau tájékoztatást arról, hogy a Sulpicii hitelügyleteiben az adósok fõként peregrinusok voltak, amire a táblákon megjelenõ nevekbõl lehet következtetni (például miloi Euplia, alexandriai Tryphon), de van olyan tábla is, ami arról tanúskodik, hogy egy Phosphorus Elpidianus nevû rabszolga nagy összegû, 94 000 sesterciusra rúgó kölcsönt folyósított a „Sulpicii banknak”.

A 7. fejezet a munka legrövidebb, de talán legérdekesebb része. Valószínûleg ez azzal magyarázható, hogy témája a tessarae nummulariae. Ezek olyan ritka tárgyai az ókori Rómának, amelyek keletkezését és funkcióját sokáig homály fedte, és ami csekély tudomásunk is van róluk, azzal kapcsolatban is megoszlanak a szakirodalomban olvasható vélemények. A tessarae nummulariae csontból, elefántcsontból, ritka esetben pedig bronzból készült kis rudak, amelyek hossza 3–10 cm, szélessége pedig 7–12 mm között változott. Legtöbbjük tartalmazott feliratot is, fõleg rabszolgák neveit, de ezek dominusainak nevei is elõfordulnak rajtuk. Mindössze 160 tessarae nummulariaet találtak meg, hat kivételével mindegyiket Rómában, illetve Itáliában. 139 közülük dátumot is tartalmaz, ezek Kr. e. 96 és Kr. u. 86 közöttiek. A legtöbb ma is meglévõ tessarae nummulariae a Kr. e. 79–40 közötti periódusból származik. Andreau munkája nyomán bepillanthatunk abba a folyamatba, amelynek eredményeként ma már szinte teljes bizonyossággal tudjuk, mire is szolgáltak ezen apró tárgyak az ókori Rómában. A 17–18. században, amikor elõször kutatták fel a csontdarabok eredetét, az volt az irányadó vélemény, hogy – bõrdarabra fûzve – a gladiátorok viselték magukon, megtestesítve azt, hogy már elnyerték szabadságukat. Fordulat a 19. században következett be, amikor Rudolf Herzog azon feltételezése nyert elismerést, hogy az írást tartalmazó csontdarabok a pénzérmék értékének, hitelességének vizsgálatával állnak szoros összefüggésben. A rajtuk található nevek pedig azon nummulariusok nevei, akik az eléjük vitt pénzes zacskók tartalmának alapos vizsgálata után e zacskókat a csontrudacskák segítségével lezárta, mintegy hitelesítve azokat, illetve a pénzérmék nemesfémtartalmát, súlyát, értékét. Andreau azért tartja fontosnak ezt a gyakorlati kérdést is megvizsgálni, mert feltételezése szerint a tessarae nummulariaeval hitelesített pénzösszegek csak a legritkább esetben kerültek úgy felhasználásra, hogy a zsákokat kinyitották volna. A pénzérmék külön-külön nem „vándoroltak ki” a kereskedelmi forgalomba, hanem egy összegben kerültek – letétként – egy bankárhoz vagy más üzletemberhez, aki szintén egy egységként kezelve a zacskó tartalmát adta tovább, esetleg helyezte el egy templomban vagy állami kincstárban.

A 8. fejezetben azt taglalja Andreau, hogy a római állam mikor és milyen eszközökkel befolyásolta a magánszféra pénzügyeit. Ide tartoznak azok az esetek, amikor a római hatóságok a pénzügyi tevékenységeket korlátozó szabályokat léptettek életbe, illetve maximálták a kamatlábakat. Ezekre az intézkedésekre különösen olyan években került sor, amikor pénzügyi válságot élt át Róma (például Kr. e. 350 és 340). Andreau elsõsorban a Kr. e. 342-i lex Genuciat és a Kr. e. 88-i lex Cornelia Pompeiat vizsgálja, amely a lex Genucia után újra 12%-ban maximálta a kamatlábakat. E törvényeken túl számos senatusconsultumot is említ, amelyek – a polgárháborúk és pénzügyi krízisek idején – korlátozták a magánosok hitelügyleteit.

A pénzügyi válságok témája vezet át bennünket a 9. fejezetbe, ahol tovább elemzi azokat az eszközöket, melyekkel maga a római állam reagált a már birodalmi szintû gazdasági válságokra. Andreau azt az eszközt választja e kérdés vizsgálatánál, hogy megkülönbözteti egymástól a „normális” periódusokat és a válságos idõszakokat. Válságos idõszaknak csak azokat a periódusokat tekinti, amikor nemcsak fizetési és likviditási gondokkal küzdött Róma, hanem a lakosság tömeges eladósodását is tapasztaljuk. Különösen elmélyült a válság Kr. e. 193–192-ben, a Kr. e. 80-as években, Kr. e. 63-ban, Kr. e. 90-ben és Kr. u. 33-ban, mely években Róma pénzügyi helyzetét senatusconsultumok sorozatával igyekezett orvosolni. A szerzõ ezen krízisek közül a Tiberius császár uralkodása alatt bekövetkezett Kr. u. 33-i válságot elemzi részletesen. Tiberius, látva a pénzügyek súlyosbodását, Julius Caesar azon törvényét újította fel, amely a magánszemélyek által nyújtható és elfogadható kölcsönösszegeket maximálta. Tiberius törvényének tilalmait minden szenátor kisebb-nagyobb mértékben áthágta, mire a császár 18 hónap haladékot adott arra, hogy pénzügyeiket „rendbe tegyék”. Feltételei között szerepelt az is, hogy a kölcsönzött pénz legalább 2/3-át itáliai földbirtokba kellett (volna) fektetniük, mely rendelkezés célja az itáliai termõföldek hirtelen értékcsökkenésének megelõzése volt. Törekvései ellenére a válság elmélyült, és Róma komoly készpénzhiánnyal küzdött, melyet nagy mennyiségû új pénz forgalomba hozatalával igyekeztek orvosolni.

A munka 10. fejezete átfogóan mutatja be a római állam pénzügyi tevékenységének azt a részét, ahol az állam ügyfelei magánszemélyek voltak, hangsúlyozva, hogy nem kíván kitérni a közpénzek, állami kiadások és adók részletes elemzésére. Andreau itt arra keresi a választ, hogy milyen gazdasági tevékenységet végzett az állam a magánszféra bevonásával, ezek közül melyekbõl származott a legnagyobb bevétele, ha hitelezett pénzt, ezt kinek tette, és szorult-e maga a római állam hitelre. Megállapítása szerint az állam a közösségi tulajdon fel(és ki-)használásával igen sokrétû üzleti tevékenységet „ûzött”: a hatalmas kiterjedésû közföldek bérbeadásából, a hadseregnek való „beszállításból”, közmûvekbe és középületekbe való beruházásaiból hatalmas bevételt nyert, de a legnagyobb pénzösszegekhez az adóbérlõk által jutott, emellett nagy profitot hozott az állami „pénzverdék” és pénzváltó helyek tevékenysége, illetve a Birodalom más városainak engedélyezett pénzverése is. E fejezetben követhetjük végig lépésrõl lépésre azt a közel húsz évet, a második pun háború idõszakát (Kr. e. 218–201), mely periódus alatt szerkezetileg teljesen megváltozott az ókori Róma pénzügyi rendszere. Kr. e. 216-ban például a syracuse-i Hierontól kellett Rómának pénzt és búzát kölcsönkérnie,232 Kr. e. 215-ben az adóbérlõk hiteleztek neki, Kr. e. 205-ben pedig nagy közföldeket volt kénytelen az állam áruba bocsátani. A helyzet megoldásában fontos szerepet játszottak a magánszféra bankárai, de azon állami bankok is, amelyek pénzügyleteinél maga a város volt az egyik fél.

A 11. fejezet azt a problémát tárgyalja, hogy a szakirodalom milyen ellentmondásosan viszonyul a Római Birodalom gazdaságtörténetéhez, pénzügyi rendszeréhez. Itt kitér a pénzügyi rendszer fejlõdése minõségi és mennyiségi kérdéseinek vizsgálatára is, mindezt úgy, hogy hosszú évek vitáit ecseteli, amelyek során két fõ irányzat elmélete „csapott össze”. A „modernebb” elmélet szerint – melynek legnevesebb képviselõje Michael Rostovtzeff – az ókori római és a 19–20. századi pénzviszonyok között „pusztán” mennyiségi különbség van, az antik társadalom összetétele azt mutatja, hogy a pénzvilág embereit ugyanazon célok motiválták az egyre nagyobb profit elérésére, mint a modern kor emberét: a tulajdon, a jólét és a szociális biztonság utáni vágy, és a kor adta lehetõségeiken belül magas szintre fejlõdtek pénzviszonyaik. A másik irányzat – Moses Finley vezetésével – ezzel ellentétben „primitívnek” tartja az antik pénzgazdaságot, ahol nemcsak mennyiségi, hanem komoly minõségi, strukturális hiányosságok vezettek a sorozatos gazdasági válságokhoz, és amely olyan belsõ korlátozó tényezõktõl (pl. a Birodalom kiterjedése) „szenvedett”, ami lehetetlenné tett számára egy nagyobb „ugrást”, egy átfogó, strukturális reformot, ennek hiányában pedig összecsaptak az antik pénzvilág „feje” fölött a hullámok, ugyanis elérte fejlõdési lehetõségeinek végsõ határait.

Az utolsó, 12. fejezetben mintegy összegzésként ismét visszatér a szerzõ annak fejtegetéséhez, hogy a római társadalom különbözõ csoportjai milyen szerephez jutottak az antik gazdaságtörténetben azzal, hogy a maguk fejlettségi színvonalán színes pénzügyi tevékenységet folytattak. A szenátorok vagyonának egy részét örökségeik, ingatlanvagyonaik képezték, de nem elhanyagolható azon „tõkéjük” sem, amelyet – legálisan vagy nem – politikai hatalmuk révén sokszoroztak meg, és a legnagyobb hitelezõknek tekintendõk. A lovagok – különösen a köztársasági kor végén – mind nagyobb szeletet kaptak az állami adókkal való gazdálkodásból, és katonai befolyásuk segítségével pozíciójukat sokáig meg is õrizték. A bankárok, többségükben egyszerû emberként – nagy számban libertinusként – ugyanolyan csapásként élték meg a Birodalom pénzügyi válságait, mint a lakosság jelentõs része. Bár az állami hatóságok számos korlátozással hatottak pénzügyeikre, Andreau megállapítása szerint, az állami befolyás mégsem volt olyan mértékû, mint amire a modern gazdaságokban számos példát találunk. A szerzõ szerint persze nem ez az egyetlen különbség az antik és a modern pénzviszonyok között: az ókori római társadalomban találunk még egy olyan – a szerzõ szavaival élve – „marginális” csoportot, a legnagyobb üzletembereket, akik ugyan sosem alkottak homogén közösséget, és sem a társadalmi elitnek számító szenátorok, sem a lovagok, sem pedig a hivatásos bankárok közé nem tagolhatók be, „izoláltan” tevékenykedve ugyan, de szerves részét képezték a korabeli pénzvilágnak.

Andreau maga is hangsúlyozza, hogy munkája során sokkal inkább történeti, gazdaságtörténeti szemszögbõl közelíti meg a római pénzvilág, a bankügyletek elemzését, és kevésbé jogi aspektusból. A fentiek alapján mindazoknak ajánlom e könyvet, akik az ókori Róma szociális és gazdasági viszonyai iránt legalább annyira érdeklõdnek, mint jogtörténete iránt. Véleményem szerint, jelen munka nem csupán a szakmai közönség számára nyújt új, hasznos és fölöttébb érdekes információkat a korabeli pénzügyi viszonyokról, hanem bátran ajánlható azon történész- és joghallgatónak is, aki kihívásnak tart egy olyan angol nyelvû könyvet fellapozni, elolvasni, amely sok helyütt igen szellemes stílusban világít rá az ókori Róma pénzügyi elitjének törekvéseire és módszereire. Mindemellett olyan „mesterségekkel” is megismertet a munka bennünket, melyek ugyan szorosan kapcsolódtak a magánszféra pénzügyeihez, de ezeket kizárólag a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokain állók ûzték, és akiknek szakmai sokoldalúságáról ritkán olvashatunk a római jogi szakirodalomban.

Babják Ildikó

222 Liv. 6. II- 20., Cic.pro Cluentio 13,38–9., Plautus, Asin 428–30.

223 Cic. ad Att.6.2

224 A receptum argentariiról részletesen lásd: Földi A.: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban. Budapest, 1997. 229–237.

225 Lásd: D. 2.13.12.

226 Cic. pro Sulla 20.56–9.

227 Suet.Vesp.1.2.

228 Gaius Inst. I.122.

229 Camodeca, G.: Per una riedizione dell'archivio puteolano dei Sulpici'. Puteoli, 1988–89.

230 Bove, L.: Documenti di operazioni finanziare dall'archivio dei Sulpici, Tabulae Pompeianae di Murecine. Neaples, 1984.

231 Wolf, J. G. – Crook, J. H.: Rechtsurkunden in Vulgarlatein aus den Jahren 37–39.n.Chr. Heidelberg, 1989.

232 Liv. 23.21.5–6.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail