ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Az újrafelfedezett Arisztotelész

Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás:
az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése.
Fordította: M. Nagy Miklós. Budapest, Európa, 2000. 493 old.

Amikor a naptárban kerek évszám közeledik, sokan szinte önkéntelenül ragadnak tollat, hogy bemutassák éppen aktuális elméletüket arról, mi fog történni ezután – természetesen némi visszatekintéssel a múltra, legtöbbször valamilyen új szempont szerint csoportosítva az addig történteket. Így a nemrégen (minden különösebb világvége nélkül) bekövetkezett század/ezredforduló táján is nagy népszerûségnek örvendtek a különbözõ prófétikus hangvételû kötetek, megnyilvánulások. Úgy tûnik, hogy sokan továbbra sem képesek attól az egyszerû ténytõl elvonatkoztatni, hogy a naptárt egykoron maga az ember konstruálta, éppen ezért nem megalapozott sorsfordulókat kötni bizonyos évekhez csupán azért, mert elérkeztek, s nem kell mindenáron összegzéseket, és ami még rosszabb, jövõbelátó kézikönyveket, másképpen mondva jóslatokat gyártani.207 Az emberiségen eluralkodó tanácstalanság ily módon megfertõzi még a tudomány berkeit is. Bevezetõnk talán kissé pejoratív kontextusba helyezi Francis Fukuyama A nagy szétbomlás címû kötetét, azonban úgy vélem, mégis fontos, hogy errõl az aspektusról is szóljunk, amikor az elkövetkezõ évek, évtizedek meghatározó trendjeirõl kell beszélnünk. Mivel magyar nyelven viszonylag kevesen keveset publikáltak Fukuyamáról, egy némileg általánosabb áttekintés után térünk rá témánkra, Fukuyama legutóbbi, magyarul megjelent kötetének ismertetésére.

Francis Fukuyama, a japán származású amerikai szociológus, történész, filozófus, 1989-ben robbant be a politika- és történelemfilozófiába A történelem vége? címû tanulmányával.208 A rövid tanulmányból vaskos kötetet írt 1992-ben, mely 1994-ben megjelent magyarul is A történelem vége és az utolsó ember címmel.209 Alighanem azoknak van igazuk, akik szerint a kötet a 20. század legellentmondásosabban megítélt írásai közé tartozik, hiszen éveken keresztül tartó (manapság újra idõszerû) vita folyt/folyik alaptézisei körül, s Fukuyama újabb és újabb nyilatkozatokban beszél arról, hogy vitapartnerei csupán rosszul interpretálták szövegét, innen ered a sok félreértés. Röviden összefoglalva ebben a könyvében a nyugati liberális demokrácia210 gyõzelmét hirdeti, hiszen állítása szerint a kommunista (és korábban a monarchikus, fasiszta stb.) rezsimek összeomlásával az emberiség elérte célját, fejlõdésének végpontját: a Történelem véget ért.211 Hangsúlyos a nagy „T” a Történelem szó elején, hiszen mindez „nem a történések …, hanem a Történelem vége volt, vagyis az egyetlen, összefüggõ és következetes fejlõdési folyamatként értelmezett történelemé, amelybe minden idõk minden népének minden tapasztalata beletartozik.”212 A nagy port felkavart kötetet inkább elméleti alapvetésnek szánta szerzõje, kiindulópontként késõbbi mûveihez. A történelem vége… erõsen filozófiai ihletettségû mû, a legtöbbet Hegelnek és Nietzschének köszönhet, de természetesen a darwini evolucionista koncepció reinkarnációjaként is olvasható, hiszen Fukuyama az emberiség ideológiai evolúciójának végérõl beszél, és a nyugati liberális demokráciákat az emberi kormányzatok utolsó formájaként emlegeti. Tetszetõs statisztika Fukuyamáé, amely egyben igazának példájául szolgál: míg 1790-ben mindössze három demokratikus berendezkedésû állam volt a Földön (Franciaország, az Egyesült Államok és Svájc), ma 60–63 demokratikus országról tudunk, ezekben él az emberiség több mint 40%-a. Azokat pedig, akik például a koszovói háborúra, a világot a 90-es években sújtó monetáris válságokra utalnak, azzal szereli le, hogy mindezek a jelenségek csupán arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy Irak, Irán vagy Koszovó a tegnap világához tartoznak, melyet végre fel kell váltania a ’szép új világnak’.

A legnagyobb probléma sokak szerint abban rejlik, hogy két Fukuyamát állít elénk a könyv: az egyik kiváló politikai elemzõ, aki élvezetes stílusban osztja meg velünk jól argumentált nézeteit arról, mi is történik körülöttünk a világban. A másik Fukuyama filozófusi babérokra tör, újhegeliánus nézõpontból értékel és osztályoz, nagyobb hangsúlyt fektetve az eszmékre, mint a „tényekre”. Ez a másik Fukuyama gyakorta beszél a történelem ’irányultságáról’, egyetlen lehetséges megváltást felvázolva, ily módon kapcsolódva a kereszténységhez is. A történelem vége után jött a Bizalom,213 melyben az itt bemutatásra kerülõ kötet egyik alapvonását tárgyalja részletesen, nevezetesen az emberek közötti bizalom kérdését, kialakulásának és fennmaradásának feltételeit, mûködési mechanizmusát stb. Izgalmas tézist állít fel itt is: azt bizonyítja, hogy a gazdasági élet és a kulturális meghatározottság szorosan összefügg, azaz, ha sikerül elérnünk a társadalmi bizalom, a társadalmi tõke növelését, hamarosan prosperáló nemzetgazdaságot látunk magunk elõtt.

A befejezõdõ Történelem tézisének egyik legnagyobb ellenfele egy másik ’jós’ szintén híressé vált mûvével, melyrõl itt részletesebben nem tudunk szólni. Samuel P. Huntington The Clash of Civilizations and the Remaking of the World Order címû könyvérõl van szó.214 Huntington számára a világtörténelem egységei, a civilizációk olyan, elsõsorban kulturálisan (nyelvileg, vallási alapon, szokásrendszerükkel stb.) meghatározott entitások, amelyek közösségként reagálnak a külvilág eseményeire. Vizsgálja azt a ma is fontos kérdést, hogy a Nyugat technológiájának, (a lehetõ legtágabb értelemben vett) kultúrájának befogadása valamilyen módon befolyásolja-e a többi civilizáció alapvetõ értékeit. Válasza egyértelmû nem, azt állítja, hogy bár egy iszlám ország befogadhatja a Nyugat különbözõ technikai újításait, ettõl azonban kulturális elkülönülése, sõt szembenállása a Nyugattal továbbra is érvényben marad. Huntington szerint a másságot a másságban kell megérteni.215 Szerinte igazán nagy konfliktusok az egyes civilizációk között lehetségesek, példaként idézve az orosz-csecsen konfliktust, Boszniát vagy Koszovót. Nyilvánvaló, hogy Fukuyamát bírálja, amikor a nyugati kultúra hanyatlásáról beszél, és a gyõzedelmes Nyugat helyett hét-nyolc nagy civilizációs körben gondolkodik (amelyek között csupán egy a nyugati kultúrkör!), s ezeknek az összeütközésétõl várja a jövõ nagy háborúit.216

Úgy tûnik, hogy Fukuyama ’életmûvének’ kiadását (melynek következõ darabja 2002-ben jelent meg Amerikában, s a biotechnológia, a klónozás kérdéseivel és mindezek politikai következményeivel foglalkozik217) Magyarországon az Európa Könyvkiadó vállalta magára. Érdemes megfigyelni az egyes kötetek megjelenési dátumait, hiszen Fukuyama azon kevés élõ szerzõk közé tartozik, akiknek könyveit szinte azonnal lefordítják (többek között) magyarra: elsõ két köteténél nagyjából másfél, míg az utolsónál alig egy év telt el az 1999-es amerikai és a 2000-es magyar kiadás között. Ez a gyorsaság akár gyanús is lehetne: a bestsellerszerzõk mûveire vall, viszont a politikai és történelemfilozófiai mûvek általában nem állnak a könyveladási listák élén. Valójában Fukuyama könyvei jó stílusban megírt, nagy empirikus adatbázissal dolgozó mûvek, melyeket bárki kézbe vehet és – többé-kevésbé – megelégedve tehet le. A Nagy Szétbomlás címû kötetét218 a nemrég indult, M(emoria) M(undi) címû sorozatába illesztette a kiadó, melyben eddig a legkülönbözõbb témájú könyvek jelentek meg, Churchill második világháborús visszaemlékezéseitõl egy különleges Heidegger-, majd Sartre-életrajzig, vagy gondolhatunk a J. L. Gaddis-féle Most már tudjuk címû kötetre, melyben a jeles történész a hidegháború újraértékelésére vállalkozik. Ami közös mindegyik darabban, az újszerû megközelítés, a korábban is ismert tények újfajta csoportosítása, ezáltal újfajta szemlélet meghonosításának szándéka a közgondolkodásban. A szép kiállítású Fukuyama-kötet borítóján G. Klimt Élet és halál címû festményének egy részlete látható, mintegy közvetlenül utalva a Nagy Szétbomlás után a szerzõ szerint bekövetkezõ Nagy Újjáépítésre.

A Nagy Szétbomlás címû kötet három részbõl áll: A Nagy Szétbomlás után Az erkölcs genealógiájáról beszél a szerzõ, majd következik A Nagy Újjáépítés zárófejezete, s százoldalnyi Függelék zárja a könyvet, további adatokkal, bõséges jegyzetapparátussal és bibliográfiával. Akit pedig nem gyõztek meg a kimerítõ adatok, azok további részletesebb tájékoztatást nyerhetnek a szerzõ internetes honlapján: http://www.francisfukuyama.com. A könyv beilleszthetõ egy sorozatba a fukuyamai írásokon belül: míg A történelem végében az állami szintet vizsgálta, a Bizalomban a társadalom következett, itt pedig – talán éppen a legérdekesebb módon – az egyes emberrel és kilátásaival foglalkozik. (Hasonlóan izgalmas olvasmány a következõ kötet, ahol már az emberen túli kérdéseket boncolgatva a genetika területére merészkedik a szerzõ.)

A könyv kiindulópontja szerint a modern információs társadalmak számára az egyik legnagyobb kihívás az, hogy fenn tudják-e tartani a társadalmi rendet az egyre gyorsuló technológiai és gazdasági változások közepette. A liberális demokrácia megfelelõ mûködése mindig azokon a közös kulturális értékeken alapult, melyek összekötötték az embereket, holott „a modern kapitalizmusnak lételeme, hogy széttörje a szabályokat, és a régi társadalmi kapcsolatokat, közösségeket és technológiákat elhajítsa az újabbak és hatékonyabbak kedvéért”.219 A kötet arra vállalkozik, hogy pontosan és részletesen leírja, és egyben megmagyarázza a 60-as évektõl a 90-es évekig tartó Nagy Szétbomlás összetett folyamatát.

A Nagy Szétbomlás lényege röviden az, hogy újabb társadalmi átmenet történt: ahogyan korábban a vadászó-gyûjtögetõ társadalomból a mezõgazdaságiba, onnan az ipariba lépett át az emberiség, a 20. század második felében az ipariból továbbléptünk az információs társadalom korába. A Nagy Szétbomlás tehát mindannak a társadalmi értékrendnek a pusztulását jelenti, amely a század közepén uralkodott a világon. Egyetlen példa a sok közül: a szellemi munka az információ korában elõtérbe került, emiatt nõk tömege özönlött a munkahelyekre, s ez szoros összefüggésben áll a családi élet hanyatlásával. Mielõtt bárki megijedne, a szerzõ még a bevezetõben megnyugtat mindenkit, hogy a Nagy Szétbomlás mára megállt, és a folyamat visszájára fordult (ez lenne a Nagy Újjáépítés), ennek indoklásaként pedig az arisztotelészi ’minden ember társas lény’ agyonkoptatott jelmondatát idézi.

Az elsõ könyvében még két, egymástól jól szétválasztható Fukuyama itt már ügyesebben dolgozza össze ’két egóját’: saját rendszerébe vetett végtelen hitének köszönhetõen temérdek mennyiségû adattal dolgozik, melyek a legkülönbözõbb tudományágakból származnak, s ezek egytõl egyig ugyanoda mutatnak, ti. arra, hogy volt Nagy Szétbomlás, és arra, hogy elérkezett a Nagy Újjáépítés ideje. A fiatalon görög és latin nyelvi tanulmányokat is folytató Fukuyamától nem túl meglepõ, hogy tulajdonképpen az arisztotelészi mondaton alapul az egész könyv (mint ahogy korábban a Bizalom is). A felvilágosodás egyik kiváló gondolkodója is eszünkbe juthat, hiszen a Voltaire Candide-jában is olvasható Leibniz-tétel éled itt újra a ’lehetséges világok legjobbikáról’, hiszen bármi is történjen, Fukuyama bízik abban, hogy az ember társas és – ebbõl következõen – racionális lény. Hasonló optimista utópia lengte be már A történelem vége címû kötetet is.

A kötet egészére jellemzõ az óvatos egyensúlyozás a konzervatív és a liberális gondolkodás között. Ezzel a megoldással mindkét oldal meg lehet elégedve, de egyik sem maradéktalanul. Amikor a modernizációról vagy a kapitalizmusról beszél, Fukuyama azt állítja, hogy a kapitalizmus építi, de rombolja is a társadalmi kapcsolatokat, az erkölcsi normákat, másképpen mondva a társadalmi tõkét.

A kulcsfogalmak Fukuyama számára a társadalmi tõke (social capital) és a bizalom (trust). A társadalmi tõkét (Tocqueville-tõl kezdve filozófusok hosszú sorába illeszkedve) úgy határozza meg, mint „azoknak az informális értékeknek és normáknak az összességét, amelyeket egy csoport tagjai követnek, s amely ezáltal lehetõvé teszi az együttmûködést közöttük”.220 A társadalmi tõke ellensége az a szélsõséges individualizmus, mely a 60-as évek óta jellemzõ a nyugati gondolkodásra. Hiszen ha túl sok szabályt irtunk ki, a társadalom egyre kaotikusabbá válik, s egyre kevésbé lesz képes közös célokat végrehajtani. Az egyes társadalmak társadalmi tõkéje közötti különbség a bizalmi rádiusszal jelezhetõ. Ha a társadalmi tõkét mérni akarjuk, akkor egyszerûbb, ha a deviancia mértékét térképezzük fel: ezért folyamodik Fukuyama a bûnözésre, a családokra, végül a bizalomra és az értékekre vonatkozó adatok részletes vizsgálatához.

A bizalom a társadalmi tõkét alkotó kooperatív normák kulcsfontosságú mellékterméke, amit a túlzott önzéssé fajuló modern individualizmus és/vagy a tisztességtelen, tehát megbízhatatlan és kiszámíthatatlan viselkedésre való hajlam (el)pusztít. Ahol számítani lehet a bizalomra, ott könnyebben jönnek létre csoportok, és hatékonyabbak lesznek céljaik megvalósításában. A kötetnek ezek a fejezetei számos táblázatot és kimutatást tartalmaznak, melyekbõl Fukuyama szerint az derül ki, hogy a társadalmi dezorganizáció egyre növekszik.

A Nagy Szétbomlás magyarázataként négy lehetséges okfejtést ismertet. A baloldali teoretikusok szerint azt a szegénység okozta, a második, kisebb csoport szerint éppen a gazdagodási folyamat. A ’libertariánusok’ (Fukuyama kifejezése) a kormánypolitikát hibáztatják, míg a konzervatívok a kulturális átalakulást teszik felelõssé. Fukuyama a kulturális értékek hanyatlását tartja a legkielégítõbb magyarázatnak, és egészen Nietzschéig visszavezeti a relativista gondolkodást (vö. a híres Nincsenek tények, csak interpretációk mondattal), de fontos szerepet tulajdonít benne a pszichológia, majd az antropológia fejlõdésének is.

Az elsõ fejezet végén beszámol a Nagy Szétbomlás következményeirõl: a csökkenõ termékenység tovább gyengíti a rokoni kapcsolatokat, megnõ az egyedül élõ emberek száma. Azzal a kézenfekvõ, és saját szisztémájából következõ megoldási alternatívával nem számol, hogy azok a felnõttek, akiknek kevés gyermekük van, vagy nem is vállalnak gyermeket, több idõt szánhatnak olyan különbözõ csoportokban való részvételre, mint például az egyházakra vagy politikai pártokra, hiszen ezek a tényezõk is a civil társadalmat erõsítik.

Nem megkerülhetõ a kérdés, hogy a Nagy Szétbomlás szükségszerû volt-e. Kulturális különbségekkel magyarázza azt, hogy a folyamat Ázsiában még nem tetõzött, de jóslata szerint hamarosan megérkezik oda is. Ázsia és az ázsiai értékek kivételessége megmutatkozik például abban az érdekes tényben, hogy az itteni adatok érvénytelenítik azt a tételt, miszerint az urbanizációval és a modernizációval nõ a bûnözés.

A második rész, mely Nietzschére utalva Az erkölcs genealógiájáról címet viseli, azzal foglalkozik, hogyan születik a rend, a normák, s idõvel mindez miként módosul. Az igazi interdiszciplináris kutatás szép példája ez a fejezet, hiszen a természettudományoktól a filozófián át a pszichológiáig, sõt a mozifilmekig, a popkultúráig, a gazdaságig és az üzletig terjed az a bázis, amelynek segítségével Fukuyama igazolja nézeteit. A fejezetben való könnyebb tájékozódáshoz segítséget nyújt az a mátrix, ahol egy vízszintes egyenes két végén a teljesen hierarchikusan létrehozott normák (pl. a Korán alkoholfogyasztási tilalma) és a spontán módon létrejöttek (pl. az incesztus tabuja) helyezkednek el. A függõleges tengelyen a racionális (azaz tudatosan választott) és az aracionális (Fukuyama rendszerében röviden: örökölt) normákig terjed a skála. Ebbe a rendszerbe Fukuyama meggyõzõ módon sorol be számos társadalmi normát.

Az ebben a részben tárgyaltakat csak röviden foglalom össze. A fejezetek néhol erõsen eltérhetnek várakozásunktól, mivel a bizonyítási apparátusba olyan tudományosan igazolt tételek is megjelennek, amelyek például a férfi promiszkuitásról beszélnek. A fejtegetések alapja ismét csak Arisztotelész, illetve az a modern természettudományok által hangsúlyozott tézis, miszerint létezik ún. emberi természet. Ez a természet szolgáltat magyarázatot arra, hogy az embernek szüksége van normákra, mint ahogy Fukuyama szerint szüksége van hierarchiákra is, csupán azt nem szereti, ha a hierarchia alján foglal helyet. A mai információs társadalom erre a problémára is megoldásokat kínál: egyrészt az ember olyan sok közösség tagja, hogy közülük némelyikben egészen biztosan a hierarchia csúcsán helyezkedik el, másrészt alternatívaként ott áll a hálózat (network) fogalma. A hálózat olyan, egyénenként fellépõ emberek csoportja, akik osztoznak bizonyos informális normákban vagy értékekben, túl azokon, melyek a szokásos piaci tranzakciókhoz szükségesek (a hálózat fogalmát kiválóan megvilágítja Fukuyama akkor, amikor a Szilikon-völgy óriási jelentõségérõl és fejlõdése titkáról beszél).

Amikor rátér a kooperáció, az önszervezõdés, majd a hálózat kérdéseire, megint nem kerül el egy csapdát, és oldalakon keresztül taglalja azt a filozófia, majd a pszichológia és szociológia által rég bemutatott tételt, miszerint minden közösség angyalokból és ördögökbõl áll. Ilyen pontokon az ember kénytelen gyanakodni, mennyire veheti komolyan az egész könyvet.

A könyv záró része természetesen a Nagy Újjáépítéssel foglalkozik, azzal, van-e kiút a társadalmi rendetlenségbõl, létrejöhet-e még valaha a rend stb. A megoldás a kulturális normákkal való aktív felfegyverkezés lehet, mindebben nagy szerepe lesz a különbözõ vallásoknak (régi gondolatot ismétel itt is Fukuyama, hiszen szerinte nem a hit miatt követik az emberek a vallásokat, hanem azért, mert közösségre vágynak, s ezáltal a vallások a normák terjesztésében kivételes szerephez jutnak).

A remény már csak azért sem veszett el, mert korábban is volt példa hasonló szétbomlásra, például az 1830-as éveket követõen, amikor a viktoriánus erkölcsök megjelenése, majd viharos terjedésük állította meg a társadalmi dezorganizációt. Fukuyama szerint a lényegi változás nem az intézményrendszerekben, hanem az értékekben történt, hiszen a fiatalokba önuralmat építettek be, s rászoktatták õket olyan erényekre, mint a tisztaság, a pontosság és az udvariasság. Zárógondolatai szerint sok jel mutat a szélsõséges individualizmus korának lezárulására (bár nem említi, de idevágó példa lehetne az avantgarde mozgalmak hanyatlása, melyek esetében egyértelmûen kiderült, hogy a lázadás csupán egyszer lázadás, és hamar megszokottá és unalmassá válik). Bízik az emberi természetben és a racionalitásban, s abban, hogy segítségükkel újra kialakulnak azok a hétköznapi erények, melyek elvesztek a század második felében.

A záró fejezet talán túlságosan is diadalmenet-ízûre sikerült, hiszen a Nagy Újjáépítés folyamatának elindulását az Amerikában újjáéledõ konzervatív értékekkel hozza összefüggésbe. A legrosszmájúbb kritikusok ezen a ponton kezdenek célozgatni a romantikus lányregényekkel való analógiára, ti. háromszáz oldalnyi sanyarú múlt és jelen után az utolsó ötven oldalon a gyõzedelmes jövõrõl olvashatunk – így mindenki fellélegezhet, hiszen nekünk nem kell tenni semmit, a történelemnek van célja (vége!), és efelé halad rendületlenül.221

Fukuyama két párhuzamos folyamatot lát maga elõtt: míg a politikai és gazdasági szférában a történelem progresszívnek és irányítottnak látszik, és a 20. század végére mintegy végpontként eljutott a liberális demokráciáig, addig a társadalmi-erkölcsi szférában a történelem ciklikusnak látszik: a társadalmi rend szétbomlik, majd újjáalakul.

A középutas gondolkodásra jó példa a végsõ, kissé enigmatikus konklúzió is: az állam nem forrása minden bajnak, de nem is olyan eszköz, amellyel minden baj megoldható, ugyanakkor lépéseivel kicsiben és nagyban éppúgy csökkentheti, mint növelheti a társadalmi tõkét. A reményre egyetlen okunk van (újra csak Arisztotelésztõl kölcsönzött) állítása szerint: ez pedig az ember roppant erejû képessége a társadalmi rend újjáépítésére.

Jászay Tamás

207 Vö. mindezt Umberto Eco ironikus megjegyzésével: „Az évtizedek, évszázadok, sõt – rémes, hogy most már ez is megy – évezredek szerinti korszakolás önmagában véve értelmetlen vagy legalábbis kezdetleges dolog, bár van némi jelképes ereje, és muszáj elfogadni, hogy hat az össznépi képzeletre.” Eco, Umberto: Azok a nagyszerû nyolcvanas évek. In: Umberto Eco: Gyufalevelek. Budapest, 2001. 97. Vál., ford. Barna Imre. Vö. még Nietzsche, Friedrich: Emberi – túlságosan is emberi. Szeged, 2000. 26. „A számok törvényei teljességgel alkalmazhatatlanok olyan világra, amely nem a mi képzetünk: kizárólag az ember világára érvényesek.” (I, 1, 19; fordította: Romhányi Török Gábor)

208 Fukuyama, Francis: The End of History? National Interest, 1989: Summer. 3–18. Magyarul ld. uõ.: A történelem vége? Ford. Konok István. In: Valóság 1990/3. 16–31.

209 Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man. New York, 1992. Magyarul: Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1992. Fordította: Somogyi Pál László. (a továbbiakban: Fukuyama 1992.) Ismertetését lásd: Fehér Ferenc: A történelem vége és az utolsó ember. Magyar Hírlap, 1994. június 20.

210 Liberális demokrácián értve azokat az országokat, ahol a demokratikus választási rendszeren (többpártiság, titkos szavazás stb.) túl a kormány garantálja az ember alapvetõ jogait, a sajtó-, a szólás-, a vallásszabadságot, illetve legfontosabbként a politikai részvétel jogát.

211 S milyen kiválóan igazolódtak a prófétikus kinyilatkoztatások, amikor a könyv amerikai megjelenése után alig öt hónappal leomlott a berlini fal, magával rántva egy egész rendszert …

212 Fukuyama 1992. 6.

213 Fukuyama, Francis: Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity. New York, 1995. Magyarul Fukuyama, Francis: Bizalom: A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Budapest, 1997. Fordította: Somogyi Pál László. Ismertetését lásd Csizmadia Ervin: A türelem mint kultúra. Magyar Hírlap, 1997. aug. 2.

214 Huntington, Samuel P.: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. New York, 1996. Magyarul Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, 1998. Fordította: Puszta Dóra, Gázsity Mila és Gecsényi Györgyi.

215 Hasonló tézisbõl indul ki a magyarul csak nem régen megjelent Orientalizmus címû fontos kötetében Edward W. Said. (Budapest, 2000.)

216 A ’rivális’ történészek vitájának újabb fordulópontja egyértelmûen a 2001. szeptember 11-i merényletekhez köthetõ. Ehhez lásd Fukuyamának a The Guardian címû lapban 2001. október 11-én megjelent cikkét: The West has Won. Az alcím szerint Radical Islam can’t beat democracy and capitalism. We’re still at the end of history. A rövid írásban Huntingtonnal élesen szemben állva arról beszél, hogy a demokrácia, a szabad piacok hogyan kezdtek el terjedni olyan területeken, mint Kelet-Ázsia, Latin-Amerika vagy akár Afrika. Hivatkozik azokra a milliókra is, akik évente elhagyják a fejlõdõ országokat, hogy Nyugaton próbáljanak tisztes megélhetéshez jutni. A két történész vitájához magyarul lásd Huntington, Samuel: A civilizációk harca megkezdõdött, ill. Fukuyama, Francis: Az az iszlám, amelyik gyûlöli a nyugatot. Mindkét cikk az Élet és Irodalom 2002. január 11-i számában olvasható (9.).

217 Fukuyama, Francis: Our Posthuman Future: Consequenses of the Biotechnology Revolution. New York, 2002.

218 Fukuyama, Francis: The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order. New York, 1999. Magyarul Fukuyama, Francis: A Nagy Szétbomlás: Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Budapest, 2000. Fordította: M. Nagy Miklós. (a továbbiakban: Fukuyama 2000.)

219 Fukuyama 2000. 29.

220 Fukuyama 2000. 33.

221 A teljesség igénye nélkül néhány recenzió a kötetrõl: Murray, Charles: The Great Disruption … (Review). Commentary Magazine, July 1999.; Gould, Bryan: The Great Disruption (Review). New Statesman, 1999. jún. 14.; Gottlieb, Anthony: The Postindustrial Revolution. New York Times Book Review, 1999. júl. 4. Fukuyama magyarul megjelent írásaiból néhány a már említetteken kívül: Fukuyama, Francis: Erény és jólét. 2000. 1995. okt.; Fukuyama, Francis: Nézõpont. Magyar Nemzet, 1997. február 22.; Fukuyama, Francis: Az ázsiai értékek és az ázsiai válság. Népszabadság 1998. június 20.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail