ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Magyar szellemtörténet

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet (Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfû Gyula
és Zolnai Béla világáról.)
Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.

Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott azon könyvek, tanulmányok száma, melyek a két világháború közötti szellemi élet legfontosabb és legizgalmasabb irányzatát, a szellemtörténetet új szempontból közelítik meg. Az ötvenes-hatvanas évek durva támadásai és démonizálása után ugyanis még a hetvenes-nyolcvanas években is meglehetõsen tartózkodóan interpretálták az irányzatot, nem teljesen mentesen a politikai mellékzöngéktõl. Újabban figyelemreméltó kísérletek történnek arra, hogy – megszabadulva a Horthy-korszakkal való összekapcsolás nyûgétõl – az irányzatot, alapvetõen megértõ módon, pozitív elemeit kiemelve analizálják, vagy mutassák be egyes részproblémáit, s eközben számos eddig elfeledett, kevésbé számon tartott portrét és életmûvet fedezhetünk fel. Miskolczy Ambrus könyve a szellemtörténeti örökség újrafelfedezõi közé tartozik.

A könyv apropóját a Szekfû Gyula által szerkesztett kötet, a „Mi a magyar” (1939) tanulmányainak elemzése adta. Miskolczy e tárgykörben korábban is publikált résztanulmányokat,188 s miként ez az egyes szövegek összevetésébõl kiderül, fokozatosan bontja ki az egyes tanulmányok szerzõinek portréját. Módszere egyfajta prozopográfiának is felfogható. De természetesen nem vállalkozik az összes szerzõ bemutatására, hanem elsõsorban az alcímben megjelölt szerzõkre, Szekfû Gyulára, Babits Mihályra, Eckhardt Sándorra és Zolnai Bélára összpontosít. Érintõlegesen kitér Farkas Gyula, Gerevich Tibor és Kerecsényi Dezsõ munkáira is. Miskolczy mindenekelõtt a kötet keletkezésének körülményeit és az elõzményeit vizsgálja, különös tekintettel Eckhardt Sándor „A francia szellem” és Zolnai Béla „A magyar biedermeier” címû, a harmincas évek végén készült könyveire. Már itt is érvényesül Miskolczy alapvetõ módszere: nagy filológiai apparátust mozgósít, felhasználja a hagyatékban fennmaradt levelezéseket, a megjelent mûvek fogalmazási vázlatait, a szerzõk kisebb hírlapi cikkeit, a korabeli és késõbbi értelmezéseket. Egyik leginkább invenciózus forrása azonban
a szerzõk (fõként Zolnai Béla) könyvtárának a felhasználása, melynek során bemutatja, hogy az irodalmár mit tartott fontosnak az általa olvasott mûben, azaz mit húzott alá, milyen lapszéli jegyzeteket, kommentárt írt. Mindezzel Miskolczy szinte a könyv tulajdonosának szemével/szemüvegével újraolvastatja, újraértelmezi az eredeti mûvet. Hozzá kell tenni azonban, hogy ez a dekonstruáló-rekonstruáló mûvelet nem minden esetben hozza meg az eredményét. A szerzõ az aláhúzásokból nem mindig tud következtetéseket levonni – így ez a mûvelet többször öncélúvá válik, s nem segítik az értelmezõ áttekintést a szövegbe beszúrt, Miskolczy által rendkívül kedvelt – kapcsos, szögletes – zárójelek sem.

A kötet keletkezési körülményeiben Miskolczy – az említettek mellett – rámutat Horváth János szerepére is, helyesebben arra, hogy õ miért nem vett részt a munkálatokban, jóllehet Szekfûvel ekkor is jó barátságban volt, s alapvetõen osztotta a szerkesztõ, illetve a többi tanulmányíró szellemiségét.

A könyv gerincét – errõl azonban még lesz szó – alapvetõen Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfû Gyula és Zolnai Béla tanulmányainak elemzése adja. Ezután Miskolczy néhány adalékkal szolgál – ismét csak – Eckhardt Sándor és Zolnai Béla tanulmányainak megvilágításához. Ebbõl különösen kiemelkedik Zolnainak apjával, Zolnai Gyulával szembeni, a nyelvi purizmus kérdésében 1943-ban folytatott küzdelme, ami rámutat a szellemtörténeti pozíció különösen elõnyös oldalaira is. Tudniillik a Szent István-i államot és Kazinczyt Ferenc törekvéseit tekintette követendõ eszméjének, melynek következtében nem zárkózott el az idegenek, a külföld elõl, s fõ céljának nem a nemzeti-faji egyéniség megõrzését, hanem éppen annak szellemivé, általános emberivé tételét, az európai értékekkel való gazdagítását tûzte ki. Könyvének epilógusában a szellemtörténet 1945 utáni hányattatásáról ír, ismét csak Zolnai Béla olvasmányélményei és azokhoz fûzött jegyzetei alapján.

Joggal vetõdik fel a kérdés: miért tartja fontosnak Miskolczy a „Mi a magyar?”-t, illetve az általa középpontba helyezett szerzõket és tanulmányokat?

Végsõ konklúzióját a szerzõ igazából nem fogalmazza meg, mégis arra következtethetünk, hogy – úgy véli – az általa nagyra értékelt szellemtörténet jegyében született könyv a magyar reformkonzervativizmus hattyúdala. Fõ érdeme, hogy bár megjelennek benne itt-ott a fajisággal, faji szempontokkal kacérkodó gondolatok, mivel
a nemzetet alapvetõen szellemi és történelmi képzõdményként mutatja be tartja, alapvetõen humanisztikus, az általános emberit középpontba állító szemléletet képvisel. Ezzel pedig, jóllehet módszertani szempontból kérdéses a korszerûsége, szembeszáll a politikai vonatkozásban korszerûnek tekintett faji gondolattal.

„A »Mi a magyar?« a magyar reformkonzervativizmus hattyúdala” – olvashatjuk Miskolczy 1998-as tanulmányában, mely jelen könyvének egyfajta summázataként is értelmezhetõ. „Van benne valami mélyen lehangoló, ami a kérdés és a válaszkényszer monotómiájából fakad. És még az egészet áthatja az egzisztenciális szorongás és a rossz közérzet. Könyvnek rossz, de kordokumentumnak nagyszerû. Fel lehet róni neki a korszerûségért való lelkesedés hiányát? De a korszerûség éppen az emberi tömegpusztítás és önmegsemmisítés szolgálatában állt. Nincs igazán pozitív utópia benne, de ez is csak józanságra vall. Az pedig még inkább, hogy a fajról szólva inkább a 19. századi diskurzushoz kapcsolódik, amelyben a faj primitív és belterjes törzs, miközben a modern és korszerû rasszizmussal a szemantikai cinkosságot gondosan kerülték.”189

Mindezzel nagyjából egyet is érthetünk. Kevésbé lehet azonban egyetérteni azzal, hogy Miskolczy nem egyenlõ mércével méri a kötet szerzõit és szerkesztõjét. Miközben ugyanis alapvetõen pozitívnak tekinti Eckhardt Sándor és fõleg Zolnai Béla felfogását, jóval kritikusabb Szekfû Gyulával szemben. Jóllehet a két kitûnõ irodalmár és nyelvész sokkal közelebbi szemléleti rokonságban áll Szekfûvel, mint azt Miskolczy véli – ezért is kerülhettek be írásaik a kötetbe. Világosan bizonyítja ezt Zolnai Béla „A magyar stílus” címû tanulmányának elemzése, melybõl Miskolczy szerint azért maradtak ki bizonyos részek, mert ellenkeztek Szekfû antiliberális felfogásával. Az alábbi, Zolnai Béla által írt szövegrész kimaradása, melyben Zolnai a magyar nyelv és kultúra poliglott voltát és a Szent István-i szellemiséghez való kötõdését bizonyítja (s melyet Miskolczy szintén Zolnai kéziratos hagyatékából rekonstruál – és itt sikerül valóban értelmeznie is), világosan alátámasztja ezt: „’A nemzetnek az a része, amelyik hivatva volt a vulgáris nyelvet európai színvonalra emelni, kétnyelvû gondolatvilágban élt, ha ugyan nem háromban, mert a polgárság kialakulásával a németség is számot tartott a magyar, nemzeti anyanyelvünk ápolására. Soknyelvû szentistváni országunkban, a nyugati germánság és a déli törökség ütközõi között szinte csodaszámba megy, hogy nyelvünk uralkodó jellegre tudott emelkedni… Vegyük hozzá a magyar nép évezredes liberalizmusát az idegenekkel szemben: az erdélyi szászok, a szepesiek zárt nyelvegységüket megõrizték a középkor óta; a tizennyolcadik század elzászi-francia telepesei néhány évized alatt elnémetesedtek; az ország fõvárosától néhány kilométernyire ma is svábul, rácul prédikálnak… a magyarországi német irodalom bibliográfiája több kötetre terjed. A nyelvére büszke, lelki sajátságait féltve õrzõ magyar – a legpoliglottabb kultúrájú.” (158–159. o.)

De hiszen Szekfû Gyula – utalhatunk itt a középkori magyar nemzetiségi politikával kapcsolatos tanulmányaira, illetve például a Mályusz Elemérrel kapcsolatos vitájára – éppen ezt mondja, s ez ráadásul Miskolczy szerint is a „Mi a magyar?” címû kötet végsõ üzenete. Azaz szó sem lehet a liberális Zolnai és az antiliberális Szekfû szembeállításáról, hiszen mondanivalójuk közös tõbõl fakad, amit egyébként frazeológiájuk hasonlósága is alátámaszt. (Például az, hogy az idegenekkel szembeni toleranciát a Szent István-i államból, az Intelmekbõl gyökereztetik.) Ezzel szemben Szabó Dezsõ, Németh László vagy Mályusz Elemér, de Zolnai Béla édesapja (általában a turanisták, akiket mindketten alapvetõ ellenségüknek tekintettek – s ezt Zolnai esetében Miskolczy kitûnõen dokumentálja) az egynyelvû országra esküdtek, s fõ problémájuk valóban a nyelvi, népi jelleg, a faji egység és a kulturális identitás megõrzését, a disszimilációt tartották. A törésvonalak tehát alapvetõen itt húzódtak, s ebben Zolnai és Szekfû azonos vártán volt, hasonlóképp a kötet többi protagonistája: Eckhardt Sándor, Babits Mihály, de Gerevich Tibor vagy Kerecsényi Dezsõ is. Szekfû a szóban forgó szövegrészt, meglehet azért hagyta ki, mert a poliglott jelleget Zolnai a liberalizmusból eredezteti. Mint a „Három nemzedék”-kel kapcsolatos viták óta tudjuk, Szekfû a liberalizmust nem ideális, hanem történeti alakjából próbálta felgöngyölíteni – ami nem sikerült neki minden ponton. Ez pedig magyar földön a nemességgel kapcsolódott össze, amely a nem magyar nemzetiségekkel szemben éppen nem mindig volt türelmes. Az idegenekkel szembeni türelmet Szekfû alapvetõen a keresztény természetjogból származtatta.

Hogy Miskolczyt Szekfûvel szemben valóban némi elfogultság vezeti, azt világosan alátámasztja a 141. oldalon található összegzés. Itt Szekfû nemzetfogalmát summázva kritikusan jegyzi meg, hogy a történész-ideológus szerint a nemzet nem a társadalmi szerzõdés elvén alapul – azaz nem a polgárok szabad szövetsége –, hanem fõként a történeti hagyományok közösségén, s faji szempontokat is magában foglal: „A jogok és kötelességek kölcsönösségén, a társadalmi szerzõdésre épülõ szabadelvû nemzetfelfogás ellenében a történeti hagyományokban gyökerezõ nemzet maradt Szekfû eszménye. A nemzet számára történeti képzõdmény, amelyet a hagyományok ereje kapcsol össze. A nemzet számára nem a társadalom: szabad állampolgárok szabad szövetkezése, hanem közösség, mint a család, szerves fejlõdés folyománya: faj, de nem a szó ’modern’ fajelméleti értelmében.”

Itt azonban részint nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy akkor mi a faj Szekfû szerint; másrészt Miskolczynak illett volna rámutatni, hogy Szekfû – fõként az „Állam és nemzet” címû kötetben – a francia nemzetfogalmat azért nem tartja alkalmazhatónak Kelet-Közép-Európa térségeiben, mert itt állam és nemzet nem esnek egybe. Amikor ugyanis a Miskolczy által optimálisnak tartott népszuverenitás elve került elõtérbe, az erre a nemzetfogalomra épített politika az elnyomás képviselõje lett, amennyiben asszimilációra, állam és nemzet határainak egybefûzésére törekedett. Lehet, hogy a Szekfûék által optimálisnak tartott Szent István-i államfogalom sem megoldás a problémára, de erre utalni, ezt elemezni kell, hiszen éppen ez az összekötõ kapocs Szekfû és például Zolnai Béla között.

A jelen sorok írója nem kíván mindenképpen Szekfû advocatusa lenni, s mentegetni felfogásának esetleges gyengeségeit vagy ellentmondásait. Ugyanakkor azt tartja, hogy ideje lenne már megszabadulni az ötvenes-hatvanas évek felfogásától, mely sajnos máig érvényesül, miszerint „normális” történeti tanulmány csak a Szekfûvel való leszámolással, a tõle való elhatárolódással indíthat. Úgy tûnik, Miskolczy is jelentõs mértékben ebbe a hibába esett, amire ékes bizonyíték, hogy Szekfû antiliberalizmusát bizonyítva szelektált antiszemitizmusáról beszél, holott például Marczali Henrik Szekfût még a „Három nemzedék” idején sem tartja semmilyen mértékben antiszemitának, pedig õ ugyancsak kemény szavakkal utasítja el egykori tanítványának koncepcióját. Ugyanakkor Eckhardt Sándor és Zolnai Béla húszas évek eleji egyértelmûen zsidóellenes cikkeit Miskolczy egyszerû tollhibának minõsíti.

Végsõ összegzésünk persze mégiscsak az, hogy Miskolczy – fõként a szellemtörténettel kapcsolatos kutatások jelenlegi állapotában – kitûnõ könyvet írt a szóban forgó témakörrõl. Ehhez hozzájárul a bevezetõben kifejtett felfogása is, miszerint – nem lévén a korszak kutatója – nem törekszik a szellemtörténet s a szerzõk átfogó jellemzésére és analízisére, csupán a kérdéskör egyes részproblémáihoz kíván az olvasás és kutatás közben felvetõdött reflexióival közelebb férkõzni. Ennél könyve azonban lényegesen többet nyújt, s különösen filológiai gazdagságával és alaposságával a szellemtörténet, illetve a kötetben szereplõ szerzõk portréját számtalan eddig ismeretlen adalékkal világítja meg. További példaként erre említhetjük Thienemann Tivadarnak a nyolcvanas évek elején készült s az Országos Széchényi Könyvtárban õrzött visszaemlékezését a szellemtörténetrõl. Vagy a szellemtörténészek elleni 1945 utáni hírlapi és folyóiratbeli támadások feldolgozását, illetve Zolnai Bélának az ezekre adott, kézirathagyatékában található több mint száz oldal terjedelmû válaszát, s a példákat még hosszan sorolhatnánk. Mindez remélhetõleg a szerzõt, valamint a kérdéskör kutatóit is a szellemtörténettel való további behatóbb elemzésre és egy átfogóbb kép kialakítására ösztönzi.

Erõs Vilmos

188 Legfontosabb ezek közül: Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” (Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján.) Századok, 1998. 6. sz. 1263–1304. (a továbbiakban: Miskolczy 1998.)

189 Miskolczy 1998. 1300.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail