ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Paulinyi Ákos

Iparpolitika Magyarországon
és Ausztriában,

és a gazdasági integráció problémája (1880–1914)*

Ezen tanulmány a következõket tûzi ki feladatául:

2a) Magyarország 1880 és 1913 közötti ipartámogató gazdaságpolitikai intézkedéseinek, valamint az ezen intézkedésekhez fûzõdõ elvárásoknak és eredményeknek a bemutatását;

2b) annak vizsgálatát, hogy milyen hatással voltak a magyar intézkedések az osztrák törvényhozás, a hatóságok, valamint a vezetõ osztrák ipari érdekképviseletek idevonatkozó gazdaságpolitikai kezdeményezéseire és elgondolásaira;

2c) a magyarországi ipartámogató gazdaságpolitikai intézkedéseknek az osztrák–magyar gazdaság integrációs folyamatára gyakorolt hatásainak vizsgálatát.

Tekintetbe véve a tanulmány ezen célkitûzéseit és a terjedelmi korlátokat, le kell mondanunk Ausztria–Magyarország gazdasági fejlõdésének részletes bemutatásáról. A közelmúltban megjelent angol és német nyelvû publikációk áttekintést nyújtanak nemcsak Ausztria (azaz a birodalom osztrák, ciszlajtán fele), hanem Magyarország (azaz a birodalom magyar, transzlajtán része)113 gazdasági fejlõdését illetõen is. Az a tény, hogy az utóbbi években a Monarchia gazdaságtörténetének kutatása – elõször a magyar, majd az amerikai és végül az osztrák történészek részérõl114 növekvõ érdeklõdéssel fordult a gazdasági folyamatok kvantitatív adottságai felé –, mindenképpen maga után vonta, a különbözõ metodológiai kiindulópontok ellenére, a kutatás súlypontjainak egymáshoz való közeledését, és kivezette a gazdaságtörténeti kutatást az alapjában véve szûklátókörû nacionalista felfogásokból adódó kölcsönös vádaskodások zsákutcájából.

Habár ezek a kutatások újra és újra utalnak a gazdaságpolitikai intézkedések jelentõségére, mégis mind az egyes gazdaságpolitikai problémák analízise, mind a gazdasági érdekképviseletek tevékenysége az érdeklõdés perifériájára szorult. Ez fõleg a magyar kutatásokra jellemzõ, ami azért különösen meglepõ, mivel ezek kivétel nélkül hangsúlyozzák
a gazdaságpolitika jelentõs szerepét az egész gazdasági fejlõdésben és az iparosodásban.
A modern magyar gazdaságtörténet mégsem hozott létre ezen a területen – egy, a bankok finanszírozási módszereirõl szóló monográfia kivételével115
– sem speciális kutatási eredményeket, sem az 1867 és 1914 közötti magyar gazdaságpolitikáról szóló összefoglaló áttekintést.116 A magyar gazdaságtörténet e kérdések tárgyalásánál túlnyomóan a korabeli publikációkból merít, és ez a forrásanyag csak ritkán, például a magyar minisztertanács iratainak bevonásával117 egészült ki. Az osztrák kutatások esetében nincs hiány általános áttekintõ mûvekben,118 illetve a gazdaságpolitika egyes területeirõl szóló tanulmányokban.119
A részvénytársaság-ellenes adópolitika, melyet oly gyakran vádoltak az osztrák ipar fejlõdésére gyakorolt kedvezõtlen hatással, azonban mélyebb elemzésre szorul, habár ezt a problematikát illetõen már 1904 óta létezik egy több mint 800 oldalas átfogó munka,120
melyet azonban a gazdaságtörténészek az idevonatkozó munkáikban ritkán használtak.121

A magyarországi ipartámogató gazdaságpolitikai intézkedések vizsgálatának kiindulópontjaként le kell szögezni, hogy az 1867-es kiegyezési törvények teljes mértékben a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok, valamint a magyar korona országainak független központi törvényhozása és végrehajtása hatáskörébe utalták azokat a magyarországi és ausztriai gazdaságpolitikai intézkedéseket, amelyek nem érintettek se közös ügyeket (külügy, beleértve a diplomáciai és kereskedelmi képviseletet külföldön, hadügy, beleértve a haditengerészetet és a közös ügyekkel összefüggõ pénzügyek), se ún. kvázi közös ügyeket (kereskedelempolitika, különösen a vámtörvények megalkotása, a szeszre, sörre, cukorra és 1882-tõl a petróleumra kirótt fogyasztási adó, valutarendszer, rendelkezési jog a közös érdekkörbe tartozó vasútvonalak felett, honvédelmi rendszer).122 A dualista Monarchia gazdasági fejlõdésének elsõ szakaszában, a 60-as évek végén kezdõdõ konjunkturális fellendülés idején a vezetõ gazdasági erõk elvárásait kielégítette a közös gazdaságpolitika legfontosabb eszköze, a vám- és kereskedelmi szövetségben rögzített szabadkereskedelmi vámpolitika, valamint az állam tevékenysége az infrastruktúra területén (fõleg vasútépítés).

Az 1873-as válság kitörésével elõtérbe kerültek az egyrészt a magyar és az osztrák vezetõ gazdasági erõk között, másrészt e csoportokon belül létezõ, de mindaddig háttérbe szorult érdekellentétek. Az (osztrák) ipar érdekében folyó törekvések a védõvámokért és ezzel kapcsolatban a kereskedelmi szerzõdések felmondását hajtogató követelések elsõként a külpiacokon terjeszkedõ magyar agráriusok heves ellenállásába ütköztek, melyet csak
a Német Birodalom védõvám-politikára való áttérése tört meg. Miután 1879–80-ban az Osztrák–Magyar Monarchia is áttért az osztrák ipar és a magyar agrártermelés védelme érdekében a védõvám-politikára, a közös belsõ piac jelentõsége megnövekedett, annak következtében, hogy kevesebb lehetõség volt külpiacokra jutni. Ez a folyamat a birodalom mindkét felén a mindenkori gyengébb partnernek – az osztrák részen az agrártermelõknek, a magyar részen pedig az iparosoknak – nem volt kívánatos: mindkettõ félt a belsõ piacon kiélezõdõ versenytõl, amely ellen nem nyújtott védelmet a közös vámhatár. Ezért „kardoskodtak mindkét rész önálló vámterülete mellett Ausztria parasztjai, földbirtokosai, malomtulajdonosai, akik a magyar konkurencia árnyomásának voltak kitéve, hasonlóan a Magyar Országos Iparegyesülethez, amely a nemzeti ipart akarta kiépíteni.”123

Az ez irányú agitációnak ugyan sem Ausztriában, sem Magyarországon nem volt semmi esélye a sikerre, az utóbbiban azonban ez a törekvés a magyar kormány ipartámogató kezdeményezéseinek kiindulópontjává vált. Kézenfekvõ volt az 1873-as összeomlást és a tartós depressziót124 a hiányzó védõvámok számlájára írni, és nem véletlenül indította el éppen ebben az idõben az Iparegyesület és annak elnöke, Mudrony Soma kampányát
a gazdaság állami védelméért és ebben elment egészen a közös vámterület szétválasztásának követeléséig. Az utóbbit ugyan a mértékadó gazdasági és politikai körök nem vették komolyan, de fontolgatták a hiányzó védõvámoknak más gazdaságpolitikai intézkedésekkel való helyettesítését.125

A 70-es éveket jellemzõ röpiratáradat után 1880-ban a magyar arisztokraták, nagykereskedõk, gyárosok és bankárok egy csoportja a magyar kormány elé terjesztett egy memorandumot, amely a közös osztrák–magyar vámterület fenntartásából indult ki, de ezen kívül a magyar állam rendelkezésére álló összes ipartámogató eszköz alkalmazását javasolta. A követelések leglényegesebb pontjai voltak: adókedvezmények húsz évre (jövedelemadó, illetve a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója, községi pótadó); minden szükséges gép és alkatrész vámmentes behozatala; az ipari létesítmények építési telkeinek kisajátítási joga; a kincstári telkek ingyenes átengedése, az állam, a városok és
a községek minden szükségletének hazai üzemek termékeivel való fedezése; állami részesedés a részvénytársaságokban.126
A vállalkozók tehát már ebben az elsõ programban követelték az összes, az állam rendelkezésére álló ösztönzõ eszköz alkalmazását közvetlen (tõkesegély részesedés, természetbeni juttatások, adó-, vám- és tarifakedvezmények révén) és közvetett (közszállítások) segítség formájában. A Magyar Kereskedelmi Minisztérium szakvéleményében javarészt magáévá tette ezt a programot, amelyet azonban a minisztertanács tárgyalásai során jelentõsen megváltoztattak, illetve megkurtítottak.127 „A hazai iparnak adandó állami kedvezményekrõl” szóló törvényjavaslatban, melyet a parlament 1881-ben komolyabb vita nélkül elfogadott, és amely mint 1881:44-es törvénycikk 1882 január 1-jén lépett hatályba, nem esett szó sem vám- vagy tarifakedvezményekrõl, sem állami részesedésrõl, közszállítások törvényes szabályozásáról pedig végképp nem, ezeket a követeléseket a kormányzat 1881-ben még mint teljesíthetetlen kívánalmakat elutasította. A törvény 1895-ig egy sor új, valamint már meglévõ, de technikai megújításra szoruló iparág számára (mindenek elõtt a textil-, fém- és gépipar, a vegyipar és – az agráriusok megnyugtatása érdekében – a szeszfõzdék számára) biztosította annak lehetõségét, hogy adókedvezményekhez, valamint díj- és illetékmentességhez jussanak. A kedvezmények megadásáról „a földmívelés-, kereskedelem- és iparügyi miniszter, egyetértõleg a pénzügyminiszterrel esetrõl-esetre határoz, és ebbeli határozatát a kedvezmények megadása esetén a hivatalos lapban közzé teszi.”128

Ennek az elsõ, gazdasági kihatásait tekintve még szerény ipartámogató törvénynek egy olyan kormány és parlament általi elõterjesztése, illetve elfogadása, mely kétségtelenül elsõsorban a nagybirtokosok és az agrárexport érdekeit képviselte, csak felületesen nézve magyarázható a magyarok függetlenségi törekvéseivel és elszakadási ambícióival. Ez a magyarázat ugyanis alapvetõ gazdasági tényeket hagy figyelmen kívül. A 70-es évek kampányában felerõsödõ, az iparvédelmet még a közös vámterület megszüntetésének árán is követelõ hangok jelezték, hogy a 60-as évek konjunktúrájában Magyarországon létrejött ipar a „természetes” munkamegosztást (agrár Magyarország – ipari Ausztria) semmiképp nem tartotta a dualista monarchián belüli együttélés jövõre nézve is megfelelõ megoldásának. Másrészrõl, és ez fontosabbnak tûnik, ezekben az években Magyarország vezetõ gazdasági és politikai erõi, azaz a nagybirtokosok, valamint a nagykereskedelem és a malomipar képviselõi, akik az elõbbiekkel szoros kapcsolatban álltak (illetve sokszor ugyanazokról a személyekrõl volt szó), már nem zárkóztak el a magyarországi ipar támogatásának gondolatától, mivel úgy vélték fenyegeti õket annak a veszélye, hogy az agrárexport mennyisége és
a profitráta csökken, ami a 80-as évektõl ténylegesen be is következett (vámpolitika, áresés a tengerentúli import növekedésének következtében). Senki sem kételkedett abban, hogy az iparosodáshoz szükség van az állam támogatására, de még kevésbé vonta volna bárki kétségbe a most már az agrárgazdaság, és ezzel együtt Magyarország egész gazdasága számára létfontosságú közös osztrák–magyar belsõ piac megtartásának szükségességét. Az ipar esetleges támogatásánál tehát csak olyan eszközökrõl lehetett szó, amelyek a közös vámterület megõrzése mellett ösztönözhették az iparosítást, és ennek során elsõsorban nagy mennyiségû külföldrõl beáramló tõkére számítottak.

Taktikai okai is voltak annak, hogy elhalasztották a legtöbb olyan követelés teljesítését, amelyek az osztrák gyárosoknál nagy feltûnést keltettek (közszállítások, vámmentesség gépek behozatalára, tarifakedvezmények). A közös vámterület megszüntetését követelõknek ezzel akarták bizonyítani, „hogy a fennálló viszonyok mellett, a fennálló vámviszonyok bolygatása nélkül az iparügy terén sokat és nevezetest lehet tenni”.129 Ebben az idõben államháztartási szempontok is indokolták a kedvezmények szerénységét, hiszen az agráriusok a tarifapolitika befolyásolásának alapfeltételeként a vasutak gyorsított államosítását követelték. Csak ezen tényezõk kölcsönhatásának volt köszönhetõ, hogy bár fennállt
a kétely: az ipartámogatás sérti a nagybirtok érdekeit, a parlament ezt a megkurtított törvényjavaslatot – ugyan a nagybirtokosok különösebb lelkesedése nélkül – problémamentesen elfogadta.

Az 1880-as memorandumban kért és az 1881-es törvényben megtagadott ipartámogatási eszközökrõl (tõkesegély, tarifaengedmények, közszállítások) az 1880-as évek második felében miniszteri és kormányrendeletek intézkedtek, és végül is bekerültek a késõbbi ipartámogató törvényekbe (1890-ben, 1899-ben és 1907-ben). A kormány az esetenkénti tõkesegélyt külön alapból biztosította, fõleg a csõd szélén álló vállalatoknak, például a Herendi Porcelángyár Rt.-nek.130 Tarifapolitikai eszközökkel, melyek alkalmazásának elõfeltételét mind több vasútvonal államosítása teremtette meg, a Magyar Államvasutak 1887-es új, szállítási tarifarendszerének bevezetésénél éltek. Az 1890:13 tc.-ben minden kedvezményben részesített gyárnak egészen az önköltség határáig menõ tarifaengedményeket ítéltek meg az építõanyagok, gépek, gépalkatrészek szállítására vonatkozólag minden állami és az állam által szubvencionált vasútvonalon. Az ipartámogató tarifapolitika bonyolult szisztémáját (külön tarifák, tarifacsökkentés, az ipari termékek célállomás szerinti besorolása, tarifapolitika szempontjából való telephelykedvezmény) különösen az 1891-ben bevezetett új teherszállítási tarifa bõvítette.131

Annak következtében, hogy az állam és a költségvetési intézmények jelentõsen részesedtek az infrastrukturális beruházásokból, fõleg a közlekedésben, az állam kiterjedt vállalkozói tevékenységet folytatott (a vaskohászatban és a gépgyártásban), a városok és községek pedig a 80-as évek közepétõl egyre több építkezésbe fogtak, a vállalkozók és érdekegyesületek a közszállítások kérdésében nem engedtek követeléseikbõl, melyek teljesítését 1881-ben a kormány megtagadta. A civil szektor közszállításaihoz társult, fõleg a 90-es évektõl, a közös hadsereg szükségleteit fedezõ szállítások problémája, ami kényesebb dolog volt, hiszen a közös ügyekhez tartozott. A civil szektort illetõen a kormány a megfelelõ intézkedések elõkészítésére már 1886-ban életre hívott egy „a hazai iparnak a közlekedési vállalatok és állami gyárak részérõl nagyobb igénybevétele érdekében szervezett állami bizottságot”.132 A küldötteket ebbe a bizottságba az Országos Iparegyesület nevezte ki. Az egyes intézkedések rendeletek útján léptek életbe: a pénzügyminiszter már 1887-ben elrendelte a vasút, a hajózási vállalatok és az állami vasmûvek összes beszerzésének ellenõrzését. 1891-ben minden hatóságot arra köteleztek, hogy szükségleteiket nyilvános pályázatok kiírásával a hazai ipar, illetve kisipar termékeibõl fedezzék.133 Tekintetbe véve a vasútvonalak karbantartásának tetemes költségeit, a 90-es években az évi, körülbelül 550 km új vasútvonal üzembe helyezését és a költségvetési intézmények élénk építkezési tevékenységét, megállapítható, hogy ezek a rendelkezések a magyarországi ipar (fõleg a vasmûvek,
a gépipar, az építõipar és az építõmesterség) számára a megrendelések olyan mennyiségét biztosították, melyek nagyságrendje magyar viszonyok között nem alábecsülendõ. A közszállításokra vonatkozó pontos kimutatások hiányában ezt a nagyságrendet csak a vasutak, valamint az állami vasmûvek és gépgyárak szükségletei alapján közelíthetjük meg.134
Ezek
a következõképen alakultak:

1887: 31,2 millió korona, ebbõl hazai szállítások: 83 %

1896: 108,7 millió korona, ebbõl hazai szállítások: 88 %

1897: 102,2 millió korona, ebbõl hazai szállítások: 90 %

1904: 110,0 millió korona (csak közlekedési intézmények).

Az 1904-es évben a Kereskedelemügyi Minisztérium számítása szerint az ipari termékekbõl álló összes közszállítások összege (beleértve a hadsereg számára történõ szállításokat) 152 millió koronát tett ki, az építkezési közszállításokat pedig további 48 millió koronára becsülte.135 A 200 milliós összkiadás a magyar ipar 1898-as termelési összértékének 13%-át teszi ki, az ipari közszállítások összege pedig annak 10%-ára rúg. Ezért nem meglepõ, hogy az ipari érdekképviseletek továbbra is a közszállítások törvénybeli szabályozását sürgették, ami végül az 1907:3. tc. második bekezdésében meg is történt.

Mint már említettem, a közös hadseregnek és tengerészetnek szánt szállítások az ausztria–magyarországi közszállítások egy külön fejezetét alkották. Ezeknek az ún. katonai közszállításoknak az ügye a közös k. u. k. hadügyminisztérium hatáskörébe tartozott, de
a megrendelések elosztását az ún. kvóta határozta meg, ami rögzítette, hogy a birodalom egyik vagy másik fele (a nettó vámbevételek levonásával) mennyivel járult hozzá önálló költségvetésébõl a közös államháztartáshoz. Eszerint Ausztriának és Magyarországnak
a hadiszállításokból a kvótának megfelelõen kellett részesednie (1867-ban 70:30; 1873-tól 68,6:31,4; 1900-tól 65,6:34,4; 1908-tól 63,6:36,4).136
A hadügyminisztérium kiadásai 1868-tól 1913-ig átlagosan a közös államháztartási kiadások 95%-át képezték, s a 90-es évek elejétõl 1913-ig a 2,3-szorosukra kúsztak, azaz 286 millió koronáról (1891 és 1895 közötti évi átlag) 658 millió koronára (1909 és 1913 közötti évi átlag); az utolsó békeévben, 1913-ban pedig 910 millió koronát értek el.137 Ezeknek az összegeknek természetesen csak egy része esett ipari megrendelésekre, de ez a rész a századforduló után a különbözõ, a hadsereg felfegyverzését célzó programok és a hadiflotta kiépítése következtében, becslés szerint csaknem 25%-ot tett ki.

A századfordulóig a hadseregszállítások terén konfliktusmentes légkör uralkodott, a kvóta betartásával sem az osztrák, sem a magyar delegáció nem törõdött. A magyar ipar addig a strukturális egyoldalúság és/vagy a hiányzó kapacitás miatt sok megrendelést egyáltalán nem tudott teljesíteni. Ez fõleg a textilipari termékekre igaz, de vonatkozik a vas- és acélipar, valamint speciális hadiüzemek gyártmányaira is. Az ipari növekedés felgyorsulása a 90-es évektõl ugyan valamennyit javított ezen a helyzeten, de aligha túlzás azt állítani, hogy Magyarországon minden textilipari vállalkozó biztos megrendelésekre számíthatott
a hadsereg részérõl, és ez a szempont a textilgyárak ipartámogató törvények segítségével történõ (túlnyomóan osztrák vállalkozók általi) célzott telepítésénél döntõ szerepet játszott.138

A küzdelem a kvóta szigorú betartásáért a közös hadügyminisztérium megrendeléseinél a századforduló körül élesedett ki, és ebben természetesen a vezetõ szerepet az acél- és hadiipar játszotta. A harc kiélesedését a már említett fegyverkezési program váltotta ki, mely a hadseregre és a haditengerészetre terjedt ki, s melynek keretében 1899 és 1902 között évente csak a flottaépítésre 200 millió koronás kiadást terveztek.139
Magyarország azonban 1900-ban a költségek 34,4 százalékos fedezése mellett a hadseregnek való közszállításokból csak 30,4%-ban, a haditengerészet megrendeléseibõl pedig csak 10,7%-ban részesedett. Ezt az alacsony részesedést egyszerûen azzal indokolták, hogy a magyar ipar a haditengerészet számára szükséges javakat nem állította elõ, ezért a szállítmányok 21%-át vámkülföldrõl kellett behozni. A magyar állami szervek tudatában voltak annak, hogy a kívánt termelõi kapacitás nem varázsolható elõ máról holnapra, ezért más úton próbálkoztak. Miután a magyar hadügyi albizottság kézhez vette a hadsereg és a haditengerészet számára 1900-ban kivitelezett megrendelések kimutatását, a magyar delegáció 1902. május 6-án megfogalmazott egy határozatot, melyben utasították a közös hadügyminisztert: „hozzon olyan rendelkezéseket, hogy Magyarország termelése és ipara a hadsereg és a haditengerészet felfegyverzésében és ellátásában a kvótának megfelelõ arányban részesedjen, és hogy Magyarország azon iparágakban, melyekben konkurenciaképes, ne csak azon arányban részesüljön a megrendelésekbõl, hanem olyan mennyiségben, amely kiegészíti a kvótáját olyan ellátási és felszerelési cikkek ellensúlyozására, amelyekbõl Magyarország egyáltalán nem, vagy nem a kvóta arányában kap megrendeléseket”.140 Ily módon a magyar delegáció keresztülvitte az ún. kompenzációs elvet, azaz egyes áruszállítások százalékalatti részesedésének kiegyenlítését más áruk százalékfeletti részesedésével. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezt a delegációk mûködésérõl szóló akkori elõírások egyértelmû megsértésével tették, mely elõírások értelmében ugyanis a két delegációnak mindig külön kellett tárgyalnia, de
a nem egybehangzó határozatokról egy közös ülésen kellett szavaznia.141
Az osztrák delegáció azonban, mint már sokszor, most sem figyelt fel a magyarnak erre a lépésére, amiért jó ideig el kellett viselnie az osztrák vállalkozók éles kritikáját. A kereskedelmi és iparkamarák, az iparegyesületek és csúcsszervezeteik 1902-tõl tiltakoztak külön-külön és közösen is, az Ipartanács (Industrierat) pedig 1904/5-ben tárgyalta részletesen ezt a problémát.142 Határozataik szaporították az illetékes minisztériumok aktacsomóit, de a kompenzáció elvét 1914-ig minden fáradozás ellenére sem sikerült érvényteleníteni.

Az osztrák ipari érdekképviseletek és az Ipartanács, 1909-ig továbbra is igyekezett elérni a hadi közszállítások szabályozását; élénk tiltakozása azonban nem terelheti el a figyelmünket arról, hogy Ausztria termelõeszközöket gyártó ipara általában és különösen
a hadiipar mint közvetlen tõkebefektetõ vagy mint beruházási javak exportõre lényegesen részesedett a magyar hadiipari üzemeknek a kompenzációs elv következtében felgyorsult kiépítésébõl. Ez vonatkozik mind az állami üzemek (Diósgyõr, Gyõr) kiépítésére, mind

a hihetetlen mértékben expandáló budapesti Weiß Manfred Mûvekre. Ez utóbbi üzem megépítésének utolsó fázisa, 1909 után a Vitkovicei Vasmûvel való kooperációban zajlott, és az új acélmû építése közvetlen összefüggésben volt a nagy kaliberû tengerésztüzérségi lövegek gyártásának bevezetésével. Bár a magyar kormány, illetve a pénzügyminiszter, mint az állami hadiüzemek munkaadója, nem akart beleegyezni a Weiß cégnek adott közszállítások növelésébe, Weiß nemcsak acélmûve átépítését vitte keresztül, hanem még a megrendelések jóváhagyását is megkapta, mindkettõt a Vitkovicei Vasmû segítségével. Egy 1911. január 5-i titkos szerzõdésben a Vitkovicei Vasmû arra kötelezte magát, hogy technikai és szakemberek küldésével segítséget nyújt a termelés beindításához, s támogatni fogja a Weiß céget abban, hogy a hadügyminisztériumtól megrendeléseket kapjon nagy kaliberû lövegek szállítására. Ezért cserébe a Weiß cég lövegenként 3,5%-os nyereségrészesedés fizetését vállalta. A Rothschild csoportnak ezzel a segítségével a Weiß cég rögtön megkapta a megrendeléseket a magyar állami szervek minden tiltakozása ellenére.143

A kompenzáció révén Magyarország a hadseregszállítások terén rövidesen többé-kevésbé elérte a kvótának megfelelõ részesedést (lásd a táblázatot), a haditengerészet megrendeléseit illetõen azonban részesedése a jelentõs növekedés (1900-tól 1902-ig az összes szállítmány 10,74%-áról annak 17,4%-ára) és annak ellenére, hogy Magyarországon nagy beruházások történtek a hadi és a hajózási iparba, messze az általa igényelt mennyiség alatt maradt.

A közös hadsereg ipari megrendelései (millió koronában)

 

Összesen

Ebbõl
Magyarország

Magyarország
%-ban

kvóta

1904

1905

1906

1907

1908

27,5

27,5

48,9

83,2

103,8

8,8

8,1

16,3

28,3

37,1

32,2

29,6

33,3

34,0

35,7

34,4

34,4

34,4

34,4

36,4

Forrás: Emlékirat a hazai kis- és gyáripar fejlesztésérõl. Budapest, 1909. 49.

Magyarország ott kiszámított százalékbeli részesedése korrigálva.

Az 1881-es, 1890-es és 1899-es ipartámogató törvények értelmében adott adó- és tarifakedvezmények, a telkek kisajátítási joga (mindkettõ az 1890:13 tc. alapján) és a közszállítások ugyan bizonyos mértékig ösztönzõleg hatottak új ipari létesítmények alapítására és a meglévõk bõvítésére, de ezek az eszközök nem voltak elegendõk ahhoz, hogy az ipar egyoldalú struktúráját, Budapestre való koncentrálódását144 jelentõs mértékben megváltoztassák. Ez irányú elmozdulás ugyan észrevehetõ volt a 19. század utolsó évtizedében, azt azonban a kedvezményeknél sokkal inkább az általános konjunktúra és az a tény indukálta, hogy Magyarország területét a fejlõdõ közlekedési hálózat egyre hozzáférhetõbbé tette. A továbblépéshez, a jogos aggályok legyõzéséhez (telephelybõl adódó hátrányok, a szakképzett munkaerõ hiánya) végül az állami tõketámogatás, azaz a szubvenciók eszközét kellett alkalmazni.

Mint már említettem, egyes esetekben ezt az eszközt már korábban is alkalmazták, de a 90-es évekig olyan összegekrõl volt szó, melyek nem nyomtak sokat a latban (lásd az
1. táblázatot). A szubvenciók törvényi szabályozása hiányzott, a Kereskedelmi Minisztérium reszortján belül az államháztartási kiadások külön tételét képezték és igénybevételükrõl
a miniszter, illetve a kormány döntött. Az 1899:69. tc. sem szabályozta a szubvenciók kérdését, bár az állam éppen 1899 után a gazdasági depresszió hatására, az iparvállalkozók nyomása következtében és népességpolitikai megfontolásokból is (kivándorlás) ugrásszerûen megnövelte az iparnak adott szubvenciókat (új alapítások és üzembõvítések). Ebben a feszült helyzetben – a gazdasági nehézségekhez a kiegyezésbõl adódó problémák és
a magyar politikai körökön belül folyó heves viták társultak – néhány csoportosulás a közös vámhatár megszüntetését követelte, mint az ipar (és Magyarország) számára létezõ egyedüli gyógymódot, ezzel szemben a nagyipar, 1902 óta a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségében (GYOSZ) egyesülve, támogatta a kormányzat szubvenciók növelésére irányuló politikáját. A Magyar Kereskedelmi Minisztérium által 1898-ban alapított Országos Ipartanáccsal145
együttmûködve elsõ lépésként törvénybe iktattak egy 15,75 millió koronával dotált ipari alap létrehozását (1904:14. tc. 13§). Végül a Kereskedelmügyi Minisztérium és az ipari érdekképviseletek közötti hosszantartó tanácskozásokat követte 1907-ben az utolsó ipartámogató törvényjavaslat beterjesztése és parlament általi elfogadása (1907:9. tc.). Legfõbb ideje volt, hiszen ezalatt a kereskedelemügyi miniszter 1906-ban már több mint 4 millió koronát adott ki közvetlen szubvenciókra.

A javaslat parlamenti vitájában magyar-soviniszta (és antiszemita), különösen az osztrák vállalkozók ellen irányuló hangok domináltak. Az elõadó és az ipartámogatás pártfogói megpróbálták kifogni a szelet az önálló magyar vámterület híveinek vitorlájából, annak többé-kevésbé nyílt hangoztatásával, hogy az iparfejlesztés feltétele a teljes gazdasági önállóság elérésének.146 A parlamenti vitában persze a iparfejlesztés híveinek figyelmét sem kerülte el, hogy a magyarországi ipar fejlesztése végül a közös vámterület feloszlatása ellen is hathatna.147

Az illetékes (azaz a kereskedelemügyi, a pénzügy- és a földmívelésügyi) miniszterek végül mégiscsak engedélyezett rendelkezési joga általános nemtetszést és különbözõ oldalról érkezõ erõs kritikát váltott ki. Teljhatalmat kapott a végrehajtó hatalom a szubvenciók engedélyezésére, melyek az 1907:3 tc. elsõ fejezetének értelmében minden pályázó elõtt nyitva álltak üzemek újalapításához és bõvítéséhez az ipar minden területén anélkül, hogy a szubvenciókat és más kedvezményeket név szerint felsorolt iparágakhoz vagy termékekhez kötötték volna (mint ahogy ez az elõzõ három törvényben történt). A nem magyar nemzetiségek képviselõi azért utasították el a javaslatot teljes egészében, mert féltek – és
a vita ehhez éppen elég érvet szolgáltatott –, hogy az ipartámogatást az erõszakos magyarosítás újabb eszközeként fogják alkalmazni. Az ipartámogatás pártfogói pedig nem láttak elegendõ garanciát arra, hogy a végrehajtó hatalom a nem nyilvános engedélyezési eljárás során megfelelõ mértékben figyelembe veszi a magyar érdekeket az osztrák pályázókkal szemben. Azok az indítványok, melyek az osztrák határ menti területeken a szubvenciók megtagadását javasolták, ugyan nem nyertek többséget, de azt a követelést – a törvényjavaslat megváltoztatásával – felvették a 7. §-ba, hogy a nemzeti érdekek megóvása céljából a munkások és alkalmazottak legalább 75%-ának magyar állampolgárnak kell lennie. Az állami szubvenciók rögzítése mellett az 1907-es ipartámogató törvény legfontosabb eredménye a közszállítások törvényi szabályozása volt.148
A 13. § értelmében „az állam, törvényhatóságok, községek, az ezek által fenntartott vagy segélyezett intézetek és intézmények, valamint a közforgalomra berendezett hazai közlekedési vállalatok ipari szükségletei és munkálatai rendszerint a magyar korona országainak ipara révén fedezendõk”.
A felvevõpiac ily módon történõ biztosítása a szubvenciók mellett, melyek már 1906-ban ugrásszerûen megnövekedtek és 1907-tõl 1914-ig évi átlagban körülbelül 9,3 millió koronára rúgtak (lásd az 1. táblázatot), további ösztönzést jelentett új alapításokhoz és bõvítésekhez.

Mint már említettem, a kormány legfontosabb célja a fogyasztási javak iparágainak, s fõleg a textiliparnak a meggyorsított kiépítése volt. Ezen iparágnak már az 1907-es törvény elõkészítésénél elsõbbséget biztosítottak, és ezt a szubvenciók juttatásánál következetesen érvényesítették (vö. 2. táblázat). 1899-tõl 1909-ig az új alapításokra adott szubvenciók 57%-a, a bõvítésekre engedélyezetteknél pedig 60%-a folyt a textiliparba. Az 1909 utáni szubvenciók iparágak szerinti megoszlásáról nem állnak rendelkezésre adatok, de a textilipar fejlõdésérõl szóló egyéb mutatók (a munkások száma, az orsók és a szövõgépek száma) semmi kétséget nem hagynak afelõl, hogy a textilipar 1906-tól az 1913-as válságig átlag felett növekedett.149 Ezt a fejlõdést tekintve nehéz Gerschenkron kijelentését, miszerint „tanulságos megfigyelnünk”, hogy Magyarországon „a bõkezû állami adományok hogyan fordultak el egyre inkább a textilipartól, hogy elõmozdítsák a nehézipart”,150 összeegyeztetni a tényekkel. Természetesen az állam nehézipari beruházásainak jelentõs megnövekedésérõl tanúskodik egyrészt a szénbányászat, a vas- és acéltermelés felfutása 1900 és 1914 között (az utóbbi csaknem megduplázódott), másrészt az állami vállalatok magas részesedése a kohóiparban (a nyersvas-termelés körülbelül 20 %-a, az acéltermelés 25 %-a), ami azonban nem tévesztendõ össze az állami szubvenciók súlypontjának a textiliparról
a nehéziparra való eltolódásával.151
A termelési és a fogyasztási javak iparának aránya (2:1)152 ugyan 1900 és 1914 között az ipartámogatás következtében alig változott, de a textilipar elõnyben részesítése által csökkent a fogyasztási javak csoportján belül a malomipar, illetve az élelmiszeripar ágainak túlsúlya. Magyarország helyzetét illetõen nem a textiláruk Ausztriából való importjának csekély mértékû csökkenése bír jelentõséggel, hanem a társadalmi aspektus: a munkahelyek számának növelése az élelmiszeriparnál sokkal munkaigényesebb textilipar, gépgyártás és villamos ipar támogatása révén. Ugyan a textilipar 1913-ban az iparban dolgozó munkások alig 9%-át foglalkoztatta, azonban ez 1898-hoz képest 237 százalékponttal való növekedést jelentett, míg az egész iparban foglalkoztatottak száma csak 76 százalékponttal nõtt.153

A rendelkezésre álló kimutatásokból látható, hogy a másik kormányzati cél, a budapesti „vízfejnek” bizonyos mértékben való kisebbítése ebben a rövid idõszakban nem teljesült. Ugyan 1890 és 1906 között a szubvencionált üzemek 70%-a már Budapesten kívül volt,154 az újonnan alapított szubvencionált üzemek száma nem ad információt az újonnan teremtett munkahelyek számáról. Ez utóbbiak mutatója szerint pedig (ipari munkások
a húsznál több fõt foglalkoztató üzemekben) Budapest részaránya az 1890-es 24%-ról 1910-ig körülbelül 27%-ra nõtt.155

Még ha az ipari termelés értékének 1898 és 1913 közötti 116 százalékpontos emelkedése és az ipari munkások számának 76 százalékpontos növekedése elsõsorban az általános konjunkturális fellendülésnek tulajdonítható is, ahhoz legalább részben hozzájárult az összes közvetett és közvetlen ipartámogató eszköz céltudatos alkalmazása is. A kitûzött cél az volt, hogy Magyarországon gyárakat alapítsanak, és mivel mind az iparpolitika képviselõi, mind a Magyar Gyárosok Országos Szövetsége tisztában volt a magyarországi tõkepiac helyzetével, figyelmen kívül hagyva a nyilvánosság elõtt az osztrák gyárosok ellen folyó agitációt, épp az osztrák tõke beáramlását segítették elõ. Az 1903 és 1906 között szubvencionált 84 ipari vállalkozó közül 38 osztrák volt (45%), minden harmadik német vagy francia (7%),156 de emellett a külföldi tõke részaránya a Magyarországon újonnan alapított munkahelyeket, illetõen biztosan még ennél is sokkal magasabb volt. Ennek következtében a modern textilipari nagyüzemek alapítása majdnem kizárólag osztrák nagyiparosok nevéhez fûzõdött.157

A külföldrõl jövõ tõke beáramlásának elõmozdítása érdekében mind a kormányzati szervek, mind a gazdasági szervezetek azon fáradoztak, hogy személyes kapcsolatokat teremtsenek, és a sajtón keresztül javítsák az információáramlást. A személyes agitáció fontos eszköz volt, fõleg textilipari vállalkozók kereséséhez. Mint azt 1906-ban a magyar ipartámogatás egy elkeseredett kritikusa írta: „Felkeresik a nagy osztrák textilgyárakat, csalogató ajánlatokkal felébresztik érdeklõdésüket az ipari gyarmatosítás iránt. Néhány osztrák gyároshoz hetente több látogató is érkezik, budapesti ügyvédek, ügynökök, kereskedelmi kamarák elnökei a magyar tartományokból, akik nagy összegû szubvenciókat, adómentességet, díjkedvezményeket és tarifaengedményeket helyeznek kilátásba. A vezetõ osztrák iparosok többsége el is fogadta az ajánlkozásokat”.158 A magyar törvények és rendeletek, statisztikai kimutatások és évkönyvek német nyelvû kiadásának fontos kiegészítõje lett a németnyelvû „Volkswirtschaftliche Mitteilungen aus Ungarn”, melyet a Magyar Kereskedelmi Minisztérium adott ki. Az elsõ évfolyam megjelenése valószínûleg nem véletlenül esett 1906-ra, mikor is megszületett a parlamenti határozat a legfontosabb magyarországi ipartámogató törvényrõl. Az ipartámogatás zökkenõmentes lebonyolításához létrehoztak egy Szterényi József államtitkárnak alárendelt szakosztályt, melynek tisztviselõi rendelkeztek a megfelelõ szakismeretekkel és a beérkezõ kérelmeket olyan szakértelemmel és gyorsasággal véleményezték, mely még az osztrák kritikusok elismerését is kivívta.159

Habár a magyarországi ipartámogatás kezdetétõl fogva a támogatott üzemeknek egy jó része osztrák vállalkozók leányvállalata vagy újonnani alapítása volt, a magyar gazdaságpolitika ezen a ponton is a ciszlajtán iparosok éles kritikájába ütközött. Az a szenvedélyesség, mellyel elítélték ezt az ipartámogatást mint az egész gazdasági közösségre, de különösen az osztrák ipar érdekeire nézve káros intézményt, csak a századfordulót jellemzõ, konfliktusokkal teli osztrák politikai szituáció és az osztrák ipar feszült helyzetének ismeretében érthetõ meg. Tekintve a különösen a részvénytársaságokra nehezedõ adóterheket, a szociális terheknek a szociálpolitika következtében történõ növekedését, az exportmegrendelések csökkenését, a törvényhozás és a közigazgatás látszólag antikapitalista politikáját, Ausztria iparosai számára Magyarország „iparbarát” politikája elviselhetetlennek tûnt.

Ezt a vitát, melynek érveit a történetírásban minden kritika nélkül át szokták venni, itt most nem fogjuk fejtegetni. Kevesebb figyelmet keltett viszont a történészek körében az az ebben a vitában éppúgy hangsúlyozott összefüggés, ami a magyar ipartámogatás, valamint az osztrák érdekképviseletek,160 kereskedelmi és iparkamarák arra való törekvése között áll fenn, hogy dolgozzanak ki egy „iparprogramot” és hozzanak létre egy „ipartanácsot”. Addig, azaz a 90-es évek közepéig, Ausztriában az ipartámogató gazdaságpolitikai eszközök
– ha a cukoradó akaratlanul elõidézett mellékhatásaitól,161
az exportprémiumoktól és a közszállításoktól eltekintünk – csak néhány kezdeményezésre korlátozódtak Trieszt területén a központi hatalom, Galíciában pedig a tartományi kormányzat részérõl. Ezekrõl késõbb részletesebben szólunk.

Az 1896-ban a Bécsi Kereskedelmi és Iparkamara és az Osztrák Iparosok Központi Szervezete (Zentralverband der Industriellen Österreichs – ZVIÖ) által – ez utóbbi mint
a nagyipar reprezentánsa nagyobb szerepet játszott, mint az Osztrák Iparosok Szövetsége (Bund österreichischer Industrieller – BÖI) – követelt és 1897-ben a képviselõházban is indítványozott Ipartanács megalapítása végül 1898-ban megvalósult. Az osztrák Kereskedelmi és Földmûvelési Minisztériumnál létrejött az Ipari és Mezõgazdasági Tanács (Industrie- und Landwirtschaftsrat) két szekcióval:

21. nagyipari, kisipari és kereskedelmi szekció

22. mezõ- és erdõgazdasági, valamint bányászati szekció.

A minket most érdeklõ elsõ szekció 75, majd 1904-tõl 100 taggal mûködött, s abban
a kereskedelmi és iparkamara, az iparegyesületek és az ipari szakmai szervezetek által választottak kétharmados többséget élveztek a kereskedelemügyi miniszter által kinevezett tagokkal szemben. A személyi összetétel szerint ez valójában a „gyárosok tanácsa” volt. Az Ipartanács feladata véleményezésre és javaslattételre terjedt ki minden idevonatkozó ügyben.162
A ZVIÖ „hosszú távú vívmánynak” tekintette az alapítást, de nem ringatta magát nagy illúziókba az intézmény hatékonyságát illetõen. Az akkori kereskedelemügyi miniszter, J. M. Baernreither, szükséges rossznak tekintette az Ipartanácsot, és úgy tervezte, hogy ezt a – mint mondta – divatos kreációt, „saját kezdeményezésekkel uralva” a kereskedelmi miniszter hajlékony eszközévé alakítja.163 Az Ipartanács tevékenységének elsõ évei ennek
a nézetnek megfelelõen teltek, és a ZVIÖ joggal panaszkodott, hogy az Ipartanács nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket.164
Mindemellett meg kell jegyezni, hogy az Ipartanács a késõbbiekben nagyon aktív tevékenységet fejtett ki és minden az ipart érintõ reformban és reformjavaslatban irányadó szerepet játszott. Egészen biztosan nem csak rajta múlott, hogy sok nagyfontosságú probléma és megoldási javaslat nem talált nyitott fülekre a törvényhozó hatalomnál.

Ami az iparpolitikát illeti, elõször is hangsúlyoznunk kell, hogy az osztrák iparpolitika vizsgálata esetében csak tervekre, javaslatokra és meggondolásokra kell támaszkodnunk. Másrészt ki kell emelni, hogy Ausztriában a gazdaságpolitikai intézkedések foganatosítása – tekintetbe véve mind a politikai rendszert, mind az egyes régiókban már meglevõ termelõképes ipart – összehasonlíthatatlanul bonyolultabb problémát jelentett, mint Magyarországon.165 Az egyes régiók vagy akár a nemzetiségek gazdasági szükségleteinek problémája a magyar kormány részérõl csak akkor vétetett figyelembe, ha a cél „állambomlasztó befolyások” megakadályozása volt, mint például a Magyarország Felvidékén (azaz a mai Szlovákia területén) mûködõ cseh bankok esetében.166 A magyarországi ipartámogatás terveibe csak az ipar és a kormány szólhatott bele. Ausztriában viszont minden intézkedésnek tekintetbe kellett vennie legalább a vezetõ tartományok összes vezetõ iparágának legkevésbé sem egységes érdekeit, illetve összhangba kellett hozni az elmaradott területek iparának adott esetleges kedvezményeket a fejlett területek meglévõ iparának (vélt) érdekeivel. Ausztriában tehát egyrészt a központi iparpolitika, másrészt – a tartományok autonómiájának következtében is – a regionális politikai intézkedések problémájával állunk szemben.167

Egyrészt az ipar fejlettségi foka, másrészt annak súlyos adóterhei, értékesítési nehézségei külföldi piacokon és a súlyosnak érzett szociális terhek következtében az osztrák ipar
– amennyiben annak egyesületeiben és az Ipartanácsban meghatározó hangokat mértékadónak tekintjük, és ezt bizonyára joggal tehetjük – fõleg a vám- és a kereskedelempolitika, az adó- és a szociálpolitika területén követelt intézkedéseket, melyek elhárították volna az ipar kibontakozásának útjában álló akadályokat. Ennek szellemében vetette fel 1897-ben
a ZVIÖ is egy iparprogram kidolgozását.168

Épp ezért mind az Ipartanács, mind a ZVIÖ és a kereskedelmi és iparkamarák – ezekben a grémiumokban részben ugyanazok a személyek és túlnyomóan az ipar ugyanazon csoportjai voltak hangadók – érdeklõdésének fókuszában az ipari érdekeknek a kereskedelem- és vámpolitikában való érvényesítésének aktuális problémái mellett az a törekvés állt, hogy az adópolitikát, különösen a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, azaz fõleg az ipari részvénytársaságok adózását megreformálják. Itt és most nem áll módomban ezt
a problematikát részletesen tárgyalni, de azt szeretném leszögezni, hogy ez az osztrák ipar egyik központi problémája volt. A tiszta nyereség 15–40%-os adóterhe a részvénytársaságok alakulásának egyik fõ kerékkötõje volt, mely adóteher nemcsak a már önmagában is magas adókulcsból (10,5%) adódott, hanem a kettõs adóztatásból (társasági, illetve részvényadó), a negatív kamatok beszámításából az adóalapba, a magas tartományi és községi terhekbõl (azaz pótadókból) és a költségek leírásának kedvezõtlen feltételeibõl. Tekintve
a meglévõ üzemek mûszaki modernizálásának vagy új eljárások bevezetésének tõkeigényességét, például a vegyiparban és az elektrotechnikai iparban, ez szükségszerûen vezetett az elmaradottság megkövesedéséhez. A századfordulótól kezdve az iparegyesületek, az ipari és kereskedelmi kamarák és nem utolsó sorban az Ipartanács ismételten – és végül is eredménytelenül – azon fáradoztak, hogy a pénzügyi hatóságokat és a parlamentet a részvénytársaságok adóztatásának reformjára késztessék. Amikor nagy nyugtalanságot keltett a már említett, az érvényben lévõ adórendszerrõl szóló hivatalos adatok alapján elvégzett elemzés, melyet 1904-ben az Ipartanács adott ki, az illetékes hatóságok reakciója egyértelmû volt: A mûvet kivonták a forgalomból, és az Ipartanács hivatalos publikációiban úgy tüntették fel, hogy az már elfogyott.169
Az Ipartanácsnak az ezen az elemzésen alapuló, 1907-es határozatai170 szintúgy hatástalanok maradtak, a gyárosok számára ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy sem a bürokráciától, sem a törvényhozástól nem várható semmi pozitívum, „s a törvényhozó testületek többségének ellenszenve az ipari tõke és a vállalkozók tevékenysége iránt a közigazgatást is befolyásolja”.171

Az ipar képviselõi a közvetlen támogatás eszközeinek alkalmazásával, az egyes területeket és iparágakat érintõ adó-, vám- és tarifakedvezmények esetenkénti intézkedéseivel szemben a legjobb esetben tartózkodóan, de többségükben nyíltan ellenségesen viselkedtek. „Az osztrák ipar – hangzott el a ZVIÖ szövetségi ülésén 1908-ban, és ez nem volt új jelenség – nem akarja, nem igényli, nem tudja elviselni a szó szoros értelmében vett ipartámogatást, amely szubvenciókkal operál, adókedvezményeket garantál, egyszóval a merkantilista gazdaságpolitika talaján mozog.” Az ilyen támogatás ugyanis „a meglévõ ipari vállalatok vagy iparágak közti gazdasági verseny feltételeit valósággal összezavarja. Az osztrák ipar alapjában véve egyáltalán nem igényel pozitív intézkedéseket, csak a káros befolyások elhárítását és azt a mozgásszabadságot, amire minden iparnak szüksége van ahhoz, hogy teljesítõképességének a csúcsára jusson.”172

Az ipar képviselõi eme hangvételnek, mely az Ipartanácsban is a többséget jellemezte, felelt meg nemcsak a magyar iparpolitika elutasítása, hanem az osztrák kormány, illetve
a tartományok minden idevonatkozó intézkedésének és kezdeményezésének a bírálata és elítélése is.

Az osztrák gazdaságpolitika a dualizmus korában csak egyszer vállalkozott arra a kísérletre, hogy az örökös tartományok iparának egészét közvetlen kedvezmények útján támogassa. Az idevonatkozó törvényjavaslatot, mely az ún. „Koerber-terv” része volt, amennyiben ilyenrõl egyáltalán beszélni lehet, a kormány 1890 márciusában terjesztette be.173 Ebben semmi különös nem volt, elvileg csak a Triesztben már tíz éve bevezetett, az újonnan alapítandó ipari üzemekre szóló adókedvezményeknek a minden koronaországra való kiterjesztésérõl volt szó. A ZVIÖ, a BÖI, a kereskedelmi és iparkamarák a javaslatot ugyan nem vetették el egészében, a legtöbb szakvéleményben általánosságban üdvözölték, de ezzel egy idõben többé-kevésbé világos aggályokat fogalmaztak meg a támogatás ezen módjával és a végrehajtó hatalom hatáskörének bõvítésével szemben. Az elõterjesztést azonban, miután az egybehangzó változtatási javaslatok értelmében átdolgozták, és már 1901-ben (majd 1907-ben és 1909-ben) törvényjavaslatként benyújtották, a parlament még csak meg sem vitatta.

A kormány ezen kezdeményezésének egyetlen eredménye az volt, hogy a Kereskedelmi Minisztérium költségvetésében létrehoztak egy 300 000 koronás alapot „ipar- és exporttámogatásra”. Ebbõl az alapból szubvencionálták 1904-tõl fogva a görzi és a dél-tiroli selyemkötödéket évi 100–120 ezer korona közti összeggel. A központi igazgatás további, az ipar javára hozott rendelkezéseihez tartoznak a kisipari üzemek engedélyeztetési eljárásának meggyorsításáról szóló, rendeleti úton bevezetett intézkedések (1898, 1899, 1904), valamint az állami megrendelések odaítélésérõl szóló 1909-es rendelkezés.

Míg 1900-ban az ipartámogató törvényjavaslat felvetését az iparegyesületek többé-kevésbé tartózkodóan fogadták, a csúcsszervezetek és az Ipartanács – Trieszt kivételével – egyértelmûen negatív, elutasító álláspontot foglaltak el azon intézkedésekkel, illetve javaslatokkal szemben, melyek az ipartámogatást a tartományi hatóságok kompetenciájának keretein belül akarták megvalósítani. Itt megelégszem ezen javaslatok, illetve tartományi törvények kronologikus rendben való felsorolásával:

21. Galícia – tartományi törvény 1886-ban, meghosszabbítva 1893-ban –, 1903-ban és 1906-ban, emellett közigazgatási intézkedések egy ipari alap és egy ipari bizottság létrehozására. Kölcsönök az iparnak 1887–1907 között: 7,1 millió korona, egy bank alapítása az ipar támogatására.

22. Bukovina – tartományi törvény 1891-ben, meghosszabbítva 1900-ban.

23. Trieszt birodalmi törvény 1891. január 8-tól öt évre, meghosszabbítva 1895. augusztus 10-én 1900. december 31-ig és azután rendelet útján 1901. december 31-ig.

Ehhez további javaslatok társultak: Krajnában (1896, 1905), Isztriában (1907) – ez volt tulajdonképpen az egyetlen tervezet a részvénytársaságok speciális támogatására –, Sziléziában (1906-tól 1910-ig) és végül Morvaországban. Ezeket a javaslatokat megvitatták és elfogadták, de az uralkodó nem szentesítette azokat.174

Ezen tartományi törvények, illetve indítványok mindegyike adókedvezmények, azaz
a tartományi pótadók alóli mentesítés útján törekedett az ipar támogatására az adott területen. Az ipartámogató kezdeményezések Galíciában, Morvaországban és Sziléziában egyértelmûen az 1881-es, illetve az 1900–1907 között hozott magyar törvények mintájára születtek, Krajna esetében viszont a Triesztnek adott kedvezmények ösztönözték azokat. Nézetem szerint azonban e kezdeményezések azt is mutatták, hogy ekkorra az egyes tartományok eljutottak a regionális intézkedések szükségességének felismeréséig, illetve az ilyen intézkedések foganatosítása bizonyos esetekben a szomszédos területeken (Galícia például Sziléziával és Morvaországgal volt határos) azt a félelmet váltotta ki, hogy a hasonló intézkedések elmulasztása negatív hatásokkal járhat. 1910-ben és 1911-ben az Ipartanács tárgyalta ezt a problémát, és az ellentmondásos vélemények ellenére arra az egyértelmû következtetésre jutott, hogy az ilyen intézkedések az osztrák gyáriparosok összességére nézve alapvetõen károsak.

„Az Ipartanács állást foglal az ipar közvetlen anyagi támogatása ellen – szólt az Ipartanács XXI. plenáris ülésének határozata 1910. december 15–16-án –, és határozottan elutasít egy olyan különleges birodalmi törvényt is, mely az annak idején a birodalmi tanács elé vitt ipartámogató törvénytervezet mintájára egyes iparvállalatoknak kedvezményeket biztosítana. Ezzel szemben leghatékonyabb ipartámogatásként az iparnak az adótörvények megfelelõ reformján, a kereskedelmi és tarifapolitika megfelelõ kialakításán, az exporttámogatáson, valamint az ipar érdekeit tekintetbe vevõ egészséges szociálpolitikán keresztül való közvetlen támogatását jelöli meg. Az egyes tartományok iparának a tartományi törvényhozások útján történõ anyagi támogatása az Ipartanács véleménye szerint nem kívánatos.”175

Ezzel az állásponttal az Ipartanács és az iparegyesületek, azaz magának az iparnak
a hangadó körei, a piac önszabályzó képessége hitében megakadályozták, hogy az eleinte spontán regionális ipartámogató politika valósággá váljon. Csak kevesen tudták túltenni magukat a Monarchián belüli értékesítési terület szétforgácsolódásának – szerintük fennálló – veszélyétõl való félelmen és eljutni ahhoz a nézethez, hogy a belsõ piacon belüli vásárlóerõ növelése az elmaradott területek iparosításán keresztül érhetõ el. „Az ipar megint ipart teremt, az ipar szükségleteket teremt” – ilyen hangokat csak ritkán lehetett hallani. Ahelyett, hogy a tartományok spontán ipartámogató kezdeményezéseit koordinálták volna, a tradicionális telephelyeken kívüli iparosítás és ösztönzõ ipartámogatás hatásainak hibás megítélése miatt a gyáriparosok megragadtak a laissez-faire álláspontján, ami csak
a meglevõ gócpontok sûrûsödéséhez vezethetett, de nem segített elérni a gazdasági különbségek kiegyenlítõdését, ami a vámterület határolta gazdasági térség megerõsítésének érdekében pedig kívánatos lett volna. A kortársak ugyan tisztában voltak azzal, hogy szükség van regionális intézkedésekre ahhoz, hogy az osztrák népgazdaságon belüli „mérhetetlen nagy eltéréseket” leküzdjék, de annak hangsúlyozása, hogy „az ipar- és kisipar-politikának a különbözõ gazdasági fejlettségi fokok kívánta alapelvekkel párhuzamosan kellene operálnia, aszerint, hogy errõl vagy arról a területrõl van-e szó”,176
inkább alibiként szolgált ezen intézkedések végrehajtásának lehetetlenségére, mintsem ösztönzésként azok keresztülvitelére.

Az összes fontos osztrák ipartámogató kezdeményezés sikertelenségét tekintve érthetõ, hogy a magyar intézkedéseket nemcsak az osztrák érdekeket károsító tényezõnek tekintették, hanem bennük a gazdasági unió szándékos aláaknázását látták. A századfordulós kiegyezési tárgyalások vég nélküli vitáitól, és az Ausztriáról való elválás hangos követelésétõl irritáltan már akkor sokan a gazdasági egység kudarcáról beszéltek. Ezeket az állításokat azonban, melyek helyességét a Monarchia 1918-as szétesése látszólag utólagosan igazolta, a pártok és a gazdasági csoportosulások korabeli konfliktusai váltották ki. Ezekben az összetûzésekben a vitát meglehetõsen felfûtötték a gazdasági élet bizonyos tényei és a gazdaság különbözõ területeit érintõ követelések, a „széjjelélés” mellett statisztikai adatok alapján sok „bizonyítékot” vonultattak fel, melyek részben még ma is szívósan élik önálló életüket a történeti szakirodalomban. Nézetem szerint azonban a kortársak érveinek még oly gyakori ismételgetése sem bizonyítja, hogy a „széjjelélés” tézise megfelel az Ausztria és Magyarország közti gazdasági kapcsolat realitásainak. Ausztriában azon hangok túlsúlya, melyek bizonyítottnak próbálták feltüntetni a magyar ipartámogató intézkedéseknek
a gazdasági unióra gyakorolt bomlasztó hatását, csak a mértékadó gazdasági és politikai körökben domináló véleményrõl tanúskodik, de nem bizonyítja ezen állítások helyességét. Voltak Ausztriában más vélemények is, melyek a magyar gazdaság gyorsított növekedésétõl a Monarchia két részének kiegyensúlyozott összefonódásához vezetõ utat remélték.

Az ilyen jellegû kijelentések, melyek a magyarországi ipartámogatásban a birodalom két fele közti gazdasági ellentétek feloldását látták, ritkaságszámba mentek, de talán nagyobb mélységben ragadták meg a magyar iparpolitika várható hosszú távú kihatásait, mint az érdekképviseletek hivatalos állásfoglalásai. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a) Ausztria–Magyarország közös gazdasági területet alkotott és b) ezen területen belül Ausztria volt a „fejlett” és Magyarország az „elmaradott terület”, akkor el kell ismerni, hogy

a magyar ipartámogatás olyan eszköz volt, mely a gazdasági teljesítmények kiegyenlítõdéséhez, a termelési feltételek egymáshoz való közeledéséhez, azaz a gazdaság egyenlõtlenségeinek egalizálásához vezethetett volna. Ez a közeledés önmagában az integráció elõfeltétele, tehát a magyarországi iparpolitikát mint integrációserkentõ tényezõt lehetne tekinteni. Ugyanebbe az irányba mutatnak a már említett, az információáramlást javító intézkedések, mely információáramlás Borchardt szerint szintén lényeges ismertetõjegye az integrációnak.177

Mindez persze csak akkor igaz, ha integráció alatt nem az egyik résznek a másik alá rendelõdését értjük, hanem a részeknek egy fölérendelt egésszé való összeolvadását.178 Ha Predöhlre támaszkodva a funkcionális és az institucionális integráció kétlépcsõs modelljébõl indulunk ki, akkor az a következtetés látszik kézenfekvõnek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a funkcionális integrációt elérte, de ezen nem haladt túl. Ezt a lépcsõfokot jellemzi a kereskedelmi akadályok eltávolítása, a közös gazdasági téren belül a munka és
a tõke szabad mozgásának biztosítása és az integrációs folyamatnak a piac mechanizmusán keresztüli irányítása. Az integrációnak ehhez a kezdeti fokához Ausztria–Magyarországon még elegendõk voltak a 67-es kiegyezéskor az ún. „közös és kvázi közös ügyek” keretében megalkotott gazdaságpolitikai eszközök. A második fokozat, az institucionális integráció azonban már feltételezi a gazdasági rendszert és folyamatot érintõ politikai intézkedések koordinálását, azaz csak a résztvevõknek a gazdaságpolitika minden területén való együttes fellépésével realizálható. Ezen fokozat elérhetõségének az a feltétele, hogy fel kell áldozni a gazdasági autonómiát olyan intézkedések esetében is, melyek túlmennek a kereskedelmi akadályok eltávolításán, a munka és a tõke szabad mozgásán. Az institucionális integrációhoz már nem elég például az összes Magyarországon mûködõ osztrák vállalkozót a magyarokkal egyenjogúsítani és viszont, hanem az egyenjogúsítás mellett a két rész adópolitikájának egymáshoz való közelítését is meg kellett volna tenni. Ilyenfajta közelítés azonban sem ebben, sem más gazdaságpolitikai szektorban nem létezett, sõt sem osztrák, sem magyar részrõl nem volt tervbe véve. Ilyesmire a közös gazdaságpolitika szervei az 1867 óta fennálló formájukban teljesen alkalmatlanok voltak, tõlük még közös tanácskozást sem lehetett elvárni, közös gazdaságpolitikai kezdeményezésrõl nem is beszélve.179

Az iparpolitikai intézkedések kiegyensúlyozatlansága Magyarország és Ausztria között – nagy kedvezmények itt, nehéz terhek ott – Ausztriában szükségszerûen azt a benyomást keltette, hogy a magyar iparpolitika csak újabb jele a birodalom két fele „széjjelélésének”. Ez a „széjjelélés” biztosan igaz a két kormány iparpolitikájára. Már a korabeli publicisztika is az osztrák–magyar gazdasági egység szétmorzsolódásaként értelmezte a gazdaságpolitikában mutatkozó divergenciát, de ezen politikáknak a Monarchia egészének gazdaságára gyakorolt hatását ritkán vizsgálta.

Az újabb osztrák kutatásban az Ausztria és Magyarország közti 1900 utáni áruforgalmat (az ún. közforgalmat) a gazdasági önállósulás mutatójaként kezelik, s ezt az önállósulást egyúttal az osztrák–magyar gazdasági egység gyengítésének tekintik. Ennek a köz-forgalomnak 1900-tól 1913-ig a legmarkánsabb jellemzõje volt a nyersanyagok és félkész termékek Ausztriából Magyarországra történõ behozatalának ugyan kismértékû, de mégis világosan felismerhetõ növekedése, ami olyan trend, amelyet Magyarország összimportjából (vámkülföld és Ausztria) sokkal világosabban kiolvashatunk.180 Már itt megjegyzendõ, hogy az importstruktúra megváltozása nem azonosítható a gazdasági kapcsolatok intenzitásának csökkenésével. Ha azonban megpróbáljuk behatóbban megítélni a két fél gazdasági kapcsolatait, például az egyes javak áruforgalmának fejlõdése alapján, akkor csak
a köz-forgalom kizárólagos figyelembevétele – vagyis a teljes osztrák–magyar kereskedelmi mérleg és olyan mutatók elhanyagolása, mint az Ausztriából származó import aránya Magyarország összimportjában, illetve Ausztria összexportjában, valamint az alapévek és/vagy egyes árucsoportok önkényes kiválasztása – csakis torz képet eredményezhet. Így például Tremel ezt írja: „A birodalom két felének gazdasági fejlõdésére jellemzõ a fával, szénnel és tõzeggel folytatott kereskedelem. Ausztria 1900-ban 1,077 millió tonnát hozatott, mégpedig fõleg szálfákat és fûrészárut lombos fákból, valamint barnaszenet; Magyarország 1,981 millió tonnát, fõleg kõszenet és kokszot. Ez 1910-ben már csak 0,687, illetve 1,794 millió tonna volt. Ebben tükrözõdik a magyar faipar fellendülése, valamint a szén és kokszbányászat növekedése.”181

Attól eltekintve, hogy Tremel e kijelentése a számára legfontosabb ponton, az 1900-as magyar import mennyiségét illetõen hamis adatokra épül (1900-ra Tremel Magyarország Ausztriából és a vámkülföldrõl való összimportját írta be, holott a kizárólag Ausztriából jövõ import csak 1,191 millió tonna volt! – a magyar import tehát 1910-ig nem csökkent, hanem 100 százalékpontról 150 százalékpontra nõtt), bemutatható ezen a példán, hogy
a véletlenszerûen kiválasztott évek és csak a közforgalom összehasonlítása a fejlõdés lényeges ismertetõjegyeit eltorzítja vagy egyáltalán nem teszi felismerhetõvé. Elõször is, az Ausztriába érkezõ magyar export 1900-ban 50%-kal volt magasabb az 1895–99-es évek átlagánál, és 20%-kal haladta meg az 1900–04-es évek átlagát. Másrészt Magyarország széngazdálkodásának legfontosabb ismertetõjegye ezekben az években a külföldrõl, nevezetesen a Német Birodalomból származó import erõs növekedése volt, mert sem a saját, sem az osztrák szállítmányok nem tudták kielégíteni a nagyütemben terjeszkedõ vas- és acélipar keresletét.

A gazdasági kötõdések intenzitásának, az erõsödés és lazulás méréséhez, annak megállapításához, hogy mekkora volt a Monarchia egységes piacának jelentõsége a részek gazdasági életében, nézetem szerint az áruforgalom fejlõdésébõl csak akkor lehet tartalommal bíró mutatókat kidolgozni, ha az áruforgalom minden komponensét bevonjuk a vizsgálatba. Mint már említettem, elengedhetetlen a közforgalom fejlõdése mellett Ausztria összexportját és Magyarország összimportját is követni, s azt is figyelemmel kísérni, hogyan alakult Ausztria Magyarországra érkezõ exportjának részaránya Ausztria összexportjában és Magyarország összimportjában. Néhány, a magyar ipartámogatás szempontjából különösen releváns árucsoportra kiszámoltuk a vonatkozó mutatókat mind az 1900-as és 1913-as évre, mind pedig az 1896–1900-as és 1900–13-as évek átlagára és a 3. és 4. táblázatban arányszámokkal ábrázoltuk azokat. Ezekbõl leolvasható, hogy az Ausztriából Magyarországra történõ export növekedése ellenére ezeknél az árucsoportoknál általában véve inkább az osztrák részarány visszaesése jellemzõ, és ez logikus következménye annak, hogy a külföldrõl származó magyar import arány felett emelkedett. Különösen egyértelmû volt ez a fa, szén stb. már említett árucsoportjánál és a fa-, illetve fémfeldolgozáshoz használt munkagépek esetében; kevésbé feltûnõ az osztrák export visszaesése a textilgépeknél, de csak azért, mert ezeket már 1900-ban is túlnyomóan a Német Császárságból és Nagy-Britanniából hozták be. Bármennyire hangoztatták is, ennek a fejlõdésnek semmi köze Magyarország elválási tendenciájához, hanem egyszerûen azzal indokolható, hogy az osztrák ipar, nevezetesen a gépipar az iparosodás következtében megváltozott magyar keresletet választék és/vagy a mennyiség tekintetében nem tudta kielégíteni. Ez tehát ugyan bizonyíték a közforgalom és az osztrák–magyar import struktúrájának megváltozására, de a gazdasági kötõdés lazulása nem olvasható ki belõle.

Sok minden inkább az intenzitás növekedése mellett szól. Ausztria összexportjában
a Magyarországra történõ export részaránya végül is még 1900 és 1913 között is emelkedett, 37%-ról 40%-ra (a vizsgált idõszak: az 1896–1900-as és az 1910–1913-as évek átlaga), s az osztrák ipar számára a magyar piacnak volt a legnagyobb a jelentõsége.182
A Monarchia két részének szorosabb összefonódására utal a kartellalakítás mellett – bár a kartellesedés az állam egész területének csak 25%-át ölelte fel183 – az osztrák tõkebefektetések fejlõdése Magyarországon. Eszerint a magyar ipari részvénytársaságok alaptõkéjébõl 1900-ban, illetve 1913-ban kizárólag osztrák bankok tulajdonát 18, illetve 15% képezte, külföldi bankok kezében azonban összesen 60, illetve 36% volt. Ezek a számok, fõleg 1913-at illetõen nem tükrözik teljes mértékben az osztrák és más külföldi tõkebefektetéseket, mert ezen invesztícióknak egy jó része a „részvények a magyarországi bankoknál” címszó alatt van feltüntetve (1900-ban 17,2%, 1913-ban 47%).184

Azok a mutatók, melyeket mi választottunk ahhoz, hogy lemérhessük Ausztria és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak intenzitását az elsõ világháború elõtti két évtizedben, távolról sem merítenek ki minden lehetõséget, és ezért csak egy részleges bepillantást nyújtanak ebbe a gazdasági integráció számára alapvetõ problematikába.185 Ezek azonban, úgy tûnik, megerõsítik azt a hipotézist, miszerint a magyar ipartámogatás azzal, hogy csökkentette a két rész közti teljesítménykülönbségeket, a gazdaságpolitika minden eszközével az osztrák–magyar gazdasági kapcsolatok intenzívebbé tétele felé, azaz tendenciáját tekintve a gazdasági integráció irányába hatott. Tekintettel arra, hogy Ausztriában a hasonló jellegû kezdeményezések – nem csak a bürokrácia hibájából – kudarcot vallottak, ez az iparpolitika végül is Magyarország egyéni vállalkozásává vált, és ezért egyidejûleg a politikai viták kiélezõdéséhez vezetett. A magyarországi állami ipartámogatást az osztrák érdekképviseletek a bevett gyakorlat, a gazdaságpolitikusok pedig a liberális felfogás miatt érezték a fennálló, de már felmondott gazdasági unió szétrombolásának vagy egy az irányú lépésnek.186 A magyarkodó, soviniszta jelszavak, melyekkel propagálták és a magyarországi ellenzõkkel szemben védték az ipartámogatás politikáját, erõsítette a nem magyar népeknek a politikai és kulturális diszkriminációból adódó, már addig is éppen eléggé megalapozott bizalmatlanságát, amit a regionális gazdasági struktúrák részleges fejlesztésével, mint például Szlovákiában, nem lehetett ellensúlyozni. A politikai közvéleményre ezek a politikai következmények sokkal erõsebben hatottak, mint az – véleményem szerint – integrációserkentõ folyamatok a gazdaságban, melyekhez a magyarországi ipartámogatás, akarva-akaratlan, jelentõs mértékben hozzájárult.

Fordította: Romhányi Zsófia

1. táblázat

Ipartámogatás Magyarországon

Engedélyezett szubvenciók (millió korona)

a) éves átlagok

b) évente engedélyezve

1868–1880 0,03

1881–1890 0,13

1891–1900 0,56

1901–1909 3,59

1899–1906 1,20

1907–1914 9,38

1899 1,71

1899 3,23

1900 1,44

1901 0,77

1902 2,53

1904 2,38

1905 1,69

1906 4,16

1907 8,88

1908 7,25

1909 3,53

Forrás: Hevesy, E.: Die staatliche Industrieförderung in Ungarn. Dissertation, Freiburg, 1907., 14.; Offergeld, W.: Grundlagen und Ursachen der industriellen Entwicklung Ungarns. Jena, 1914. (Probleme der Weltwirtschaft. Schriften des Instituts für Seeverkehr und Weltwirtschaft ander Universität Kiel, 17), 243.; Berend, I. – Ránki, Gy.: Magyarország gyáripara az imperializmus elsõ világháború elõtti szakaszában. 1900–1914. Budapest, 1955. 48. sk., 51.

2. táblázat

Ipartámogatás Magyarországon

Az egyes iparágak részaránya

a) az 1900 és 1909 között engedélyezett szubvenciók iparágak szerinti megoszlása

b) az 1906-ban tervezett invesztíciók megoszlása

iparág

millió korona

%

millió korona

%

vasipar

gépészet

kü, agyag stb.

bõripar

textilipar

ruházati ipar

papíripar

vegyipar

faipar

1,69

2,15

2,46

22,72

0,94

1,13

4,5

5,7

6,6

60,7

2,5

3,0

57,25

22,60

29,00

16,45

465,60

61,30

18,00

30,90

8,2

3,2

4,1

2,4

66,4

8,7

2,6

4,4

összesen

31,09

83,0 *

701,10

100,0

Forrás: Berend, I. – Ránki, Gy.: Magyarország gyáripara az imperializmus elsõ világháború elõtti szakaszában. 1900–1914. Budapest, 1955. 50. sk.

* A hiányzó 17% az 1906-ban tervezett befektetések részaránya alapján az ebben a kimutatásban hiányzó iparágakhoz lett számítva. Ha a 31,09 millió koronát az összes szubvenció 100%-ának vennénk, a textiliparra 73,1% esne. A 60%-os részesedés mindenesetre más számításoknak is megfelel. (Emlékirat a hazai kis- és gyáripar fejlesztésérõl. Budapest, 1909. 126.)

3. táblázat

Ausztria és Magyarország külfölddel folytatott kereskedelmének

és a közforgalomnak néhány mutatója

Árucsoport

mutató

növekedési index
A=1913 1900 (=100)hoz,
B=1910/13 átlaga 1896/1900 átlagához (=100) viszonyítva

   

mennyiség

érték

   

A

B

A

B

Pamut

(nyers, fonal, késztermék)

1)

2)

3)

4)

196

473

130

148

170

290

140

158

214

602

157

168

203

477

166

178

Gyapjú

(nyers, fonal, késztermék)

1)

2)

3)

4)

162

155

170

174

148

141

155

165

158

161

156

165

154

155

155

164

Vas

(nyersvas, félkész és késztermékek)

1)

2)

3)

4)

191

103

297

309

248

243

251

266

143

78

208

217

176

142

197

209

gépek, készülékek, azok alkatrészei (beleértve a villamos gépeket)

1)

2)

3)

4)

207

218

203

255

253

280

245

297

234

573

181

228

304

567

249

307

fa, szén, koksz és tõzeg

1)

2)

3)

4)

103

94

188

284

106

99

166

218

119

109

217

295

146

137

221

261

vas- és famegmunkáló gépek

1)

2)

3)

4)

869

6161

152

276

1142

5002

274

452

568

4101

143

222

806

3761

259

382

Textilgépek

1)

2)

3)

4)

88

104

73

95

124

92

152

174

68

64

73

88

110

78

141

152

Mutatók: 1) Ausztria összexportja (vámkülföld és Magyarország); 2) Ausztria exportja vámkülföldre; 3) Ausztria exportja Magyarországra; 4) Magyarország összimportja (vámkülföldrõl és Ausztriából)

Forrás: A saját számítások a következõ kötetben tartalmazott adatok alapján történtek: Daten und Statistiken des auswärtigen Handels des österreeich-ungarischen Zollgebietes für 1900 und 1914 (Bd. 1. Spezialhandel), Statistik (Auswärtiger Handel, 1923). A Magyarországról Ausztriába történõ export mutatóiról (Magyarország összexportjának konstans módon majdnem 75%-a, ezek túlnyomórészt agrártermékek) ebben az összefüggésben lemondtunk.

4. táblázat

A Magyarországra kivitt osztrák export részaránya Ausztria összexportjában és Magyarország összimportjában187

Árucsoport

vizsgált év

Ausztria Magyarországra kivitt exportjának részaránya %-ban

   

Ausztria összexportján (vámkülföld és Magyarország)

Magyarország összimportján (vámkülföldrõl és Ausztriából)

   

Mennyiség

érték

Mennyiség

érték

Pamut

(nyers, fonal, késztermék)

a)

b)

c)

d)

81

54

80

65

87

64

88

72

91

81

92

81

96

90

97

90

Gyapjú

(nyers, fonal, késztermék)

a)

b)

c)

d)

49

52

52

54

59

58

61

61

86

84

88

95

94

89

83

89

Vas

(nyersvas, félkész és késztermékek)

a)

b)

c)

d)

46

71

64

65

50

73

62

69

82

79

83

79

88

85

89

84

gépek, készülékek, azok alkatrészei (beleértve a villamos gépeket)

a)

b)

c)

d)

74

73

76

74

86

67

83

68

80

64

78

64

79

63

77

62

fa, szén, koksz és tõzeg

a)

b)

c)

d)

9

16

10

15

9

17

10

16

62

41

61

46

64

47

62

42

vas- és famegmunkáló gépek

a)

b)

c)

d)

88

15

82

20

89

23

85

27

65

36

71

43

66

42

71

48

Textilgépek

a)

b)

c)

d)

53

44

54

66

46

49

51

65

46

35

46

40

42

35

42

40

113 * A fordítás a következõ kiadás alapján készült: Die Industriepolitik in Ungarn und in Österreich und das Problem der ökonomischen Integration (1880–1914). Zeitschrift für Wirtschafts- und Sozialwissenschaften. 1977. 2. Heft 131–1866. (Vortrag im Wirtschaftshistorischen Ausschuß des Vereins für Sozialpolitik in Berlin, April 1976.)

Ausztriát tekintve elsõsorban: Matis, H.: Österreichs Wirtschaft 1848–1913, Konjunkturelle Dynamik und gesellschaftlicher Wandel im Zeitalter Franz Joseph I. Berlin, 1972. és Leitlinien der österreichischen Wirtschaftspolitik. In: Brusatti, A. (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. 1. kötet: Die wirtschaftliche Entwicklung. Bécs, 1973. (a továbbiakban: Brusatti); Bachinger, K.: Das Verkehrswesen. In: Brusatti.; Rudolph, R. L.: Quantitative Aspekte der Industrialisierung in Cisleithanien 1848–1914. In: Brusatti, (a továbbiakban: Rudolph 1973.); Otruba, G.: Quantitative, strukturelle und regionale Dynamik des Industrialisierungsprozesses in Österreich-Ungarn vom Ausgang des 18. Jhs. bis zum Ausbruch des 1. Weltkrieges. In: Winkel, H. (Hrsg.): Vom Kleingewerbe zur Großindustrie. Berlin, 1975. (Schriften des Vereins für Sozialpolitik N. F. 83. Bd. (a továbbiakban: Otruba); Magyarországot illetõen Berend és Ránki Gy. monográfiái (Berend, T. I. – Ránki, Gy.: Economic Development in East-Central Europe in the 19th ant 20th Centuries. New York, 1974.; Hungary. A Century of Economic Development. Newton Abbot, 1974. és Ungarns wirtschaftliche Entwicklung 1849–1918. In: Brusatti). A gazdasági fejlõdés ezen inkább általános leírásai azonban nem helyettesíthetik az iparosodás történeti áttekintését: Sándor V.: Nagyipari fejlõdés Magyarországon 1867–1900. Budapest, 1954. (a továbbiakban: Sándor); Berend I. – Ránki Gy.: Magyarország gyáripara az imperializmus elsõ világháború elõtti szakaszában. 1900–1914. Budapest, 1955. (a továbbiakban: Berend – Ránki 1955.) A monopolkapitalizmus gazdasági alaptörvénye érvényesülésének néhány kérdése Magyarországon az elsõ világháború elõtt. In: Tanulmányok a kapitalizmus történetéhez Magyarországon. 1867–1918. Szerkesztette: Pach Zs. P. és Sándor P. Budapest, 1956.

114 Az elsõ kvantitatív tanulmányok közé tartoznak Berend, Ránki Gy. és Katus magyar nyelven már a 60-as években megjelent, részben Fellnerre támaszkodó tanulmányai (németül, illetve angolul): Berend, T. I. – Ránki, Gy.: Nationaleinkommen und Kapitalakkumulation in Ungarn. 1867–1914. In: Pamlényi, E. (szerk): Social-Economic Researches on the History of East-Central Europe. Budapest, 1970. (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 62) (a továbbiakban: Pamlényi); Katus, L.: Economic Growth in Hungary during the Age of Dualism 1867–1913. A Quantitative Analysis. In: Pamlényi; osztrák részrõl Grossé (Gross, N. T.: Industrialization in Austria in the 19th Century. Ph. D. Thesis Berkeley, 1966. (kézirat) és Austrian Industrial Statistics 1880/85 and 1911/13. Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft, 124. 1968. 35–69.), részben Matisé: Matis, H.: Österreichs Wirtschaft 1848–1913, Konjunkturelle Dynamik und gesellschaftlicher Wandel im Zeitalter Franz Joseph I., Berlin, 1972. (a továbbiakban: Matis 1972.) Leitlinien der österreichischen Wirtschaftspolitik. in: Brusatti (a továbbiakban: Matis 1973.), továbbá Rudolphé (Rudolph 1973.) és Banking and Industrialisation in Austria-Hungary. The Role of Banks in the Industrialisation of the Czech Crownlands 1873–1914. Cambridge, 1976. (a továbbiakban: Rudolph 1976.), valamint Goodé (Good, D. F.: Stagnation and „take off” in Austria 1873–1913. Economic History Review, 27. 1974. 72–87., a továbbiakban: Good).

115 Szász, A.: A magyarországi tõkés bankok üzleti politikája és technikája. Budapest, 1961.

116 Ez a megállapítás tanulmányom keletkezése idejében (1974–76) helyes volt. Csak azután jelent meg két idevágó alapvetõ tanulmány az állami ipartámogatásról: Varga L.: Állami ipartámogatás a dualizmus idõszakában a századforduló után. Századok, 112, sz. 1978. 662–703, valamint Varga L.: Állami ipartámogatás a dualizmus korában (1880–1900). Történelmi Szemle, 23. (1980) 196–226. Tanulmányom magyar fordításában a továbbiakban természetesen nincs utalás ezekre a tanulmányokra.

117 Sándor idézett mûve. Sándor monográfiája az egyes fejezetekben részletesen foglakozik gazdaságpolitikai kérdésekkel is.

118 Brusatti, A.: Österreichische Wirtschaftspolitik vom Josephinismus zum Ständestaat. Wien, 1965. (Schriftenreihe des Instituts für angewandte Sozial- und Wirtschaftsforschung, 7. Heft (a továbbiakban: Brusatti 1965.), Matis 1973.

119 Kamitz, R.: Die österreichische Geld- und Währungspolitik von 1848 bis 1948. In: Mayer, H. (Hrsg.): Hundert Jahre österreichische Wirtschaftsentwicklung 1848–1948. Wien, 1949. (a továbbiakban: Mayer); Gratz, A.: Die österreichische Finanzpolitik von 1848 bis 1948. In: Mayer; Werner, K. H.: Österreichs Industrie- und Handelspolitik 1848 bis 1948. In: Mayer; Wysocki, J.: Infrastruktur und wachsende Staatsaufgaben. Das Fallbeispiel Österreich 1868–1913. Stuttgart, 1975. (Forschungen zur Sozial und Wirtschaftsgeschichte, 2. Bd.).

120 Industrie und Landwirtschaftsrat. Sektion für Industrie, Gewerbe und Handel (Hrsg.): Besteuerung und Entwicklung der Industrie-Aktiengesellschaften in Österreich. Statistische Materialien zur Frage einer bezüglichen Steuer- sowie Aktiengesetzreform. Wien 1904.

121 Ebbõl a munkából mint az adóztatás példáinak tárházából ugyan gyakran merítettek (például Matis 1973. 50. Matis, H. – Bachinger, K.: Österreichs Industrielle Entwicklung. In: Brusatti 216. sk., de nem használták az osztrák részvénytársaságok adóztatásának átfogó elemzéséhez. Legtöbbször az alcímét idézik, ami megnehezíti a mû megtalálását az osztrák könyvtárakban.

122 Paulinyi, A.: Die sog. gemeinsame Wirtschaftspolitik in Österreich-Ungarn. In: Brusatti, 568–573. (a továbbiakban: Paulinyi)

123 Matis 1972. 375.

124 A „nagy depresszió” fogalmát H. Rosenbergtõl azonnal átvették, és kezdettõl fogva az osztrák fejlõdés jellemzésére használták (Matis 1972.), de úgy tûnik, aligha illik rá egy gazdaságtörténeti korszakra.(vö.: Good 72–87. kül. 75. sk.)

125 Futó M.: A magyar gyáripar története. 1. kötet. Budapest, 1944. 363. skk.

126 Matlekovits, A.: Das Königreich Ungarn. Volkswirtschaftlich und statistisch dargestellt. 2. Bd. Leipzig, 1900. (a továbbiakban: Matlekovits) 23. skk.; Sándor 311.

127 Sándor 314.

128 1881/41. T.c. 3. §.

129 Országgyûlés nyomtatványai, Képviselõházi Napló, 395. ülés 1881. május 11. 384., Láng Lajos elõadó felszólalása. Vö. Sándor 315. Helffy Ignác itt idézett felszólalása (Sándor 393.) cáfolja Láng Lajos állításának helyességét.

130 Sándor 351 sk. 370.

131 Havas M.: Vámközösség és vasuti tarifapolitika. Budapest, 1916. 102. skk.

132 Sándor 351.

133 Matlekovits 30.

134 Matlekovits 31.; Emlékirat a hazai kis- és gyáripar fejlesztésérõl. Budapest, 1909. 10.

135 Országgyûlés nyomtatványai; 1906. Képviselõház irományai, IX. kötet, 183. szám, 15.

136 Vö. Paulinyi 573. skk.

137 Vö. Paulinyi 574.

138 Vö. Sándor 445. sk.

139 Hevesy, E.: Die staatliche Industrieförderung in Ungarn. Dissertation, Frieburg, 1907. 63. sk.

140 Bericht der II. Abteilung in der 10. Plenarsitzung des Industrie und Landwirtschaftsrates vom 14. 2. 1905. (a továbbiakban: Bericht) 3.

141 Vö. Paulinyi 570.

142 Bericht idézett mûve.

143 Berend – Ránki 1955. 276. sk.

144 Vö. Berend – Ránki 1955. 85. sk.

145 Volkswirtschaftliche Mitteilungen aus Ungarn, 1. 1906. 1.

146 Vö. fõleg Nagy E. elõadó és Kossuth F. kereskedelmi miniszter felszólalásait: Országgyûlés nyomtatványai, 1906. 46. ülés. 1906. okt. 20. 47 sk., 50 sk.

147 Többek között nagyon feltûnõ módon például Musitzky D. felszólalásában: Országgyûlés nyomtatványai; 1906. Képviselõház Napló. 49. ülés. 1906. okt. 24 126.

148 1907: 3. tc. II. fejezet

149 Berend – Ránki 1955. 235. skk.

150 Gerschenkron, A.: Wirtschaftliche Rückständigkeit in Historischer Perspektive. In: Braun, R. (Hrsg.): Industrielle Revolution. Wirtschaftliche Aspekte. Köln, 1972. 70. (magyarul: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Fordította: Hegedûs József és Lengyel György. In: Gerschenkron, A.: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Tanulmányok. Budapest, 1984. 35–67., 55.)

151 Nem maradhat kétség afelõl, hogy Magyarország vasiparát közvetetten, fõleg a közszállításokon és a tarifakedvezményeken keresztül szintúgy felkarolták. Vö. Keller, R.: Die Industrieförderung in Ungarn. Studien über die Entwicklung und über die Ergebnisse der Industrieförderung in Ungarn. 1908. Prag, 109. skk. (a továbbiakban: Keller)

152 Berend, I. – Ránki, Gy.: Das Niveau der Industrie Ungarns zu Beginn des 20. Jahrhunderts im Vergleich zu dem Europas. In: Sándor, V. – Hanák, P. (Hrsg.): Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Budapest, 1961. 281.

153 Vö. Berend, T. I. és Ránki, Gy.: Ungarns wirtschaftliche Entwicklung 1849–1918. In: Brusatti 513., 516.

154 Országgyûlés Nyomtatványai, Képviselõházi Napló, 48. ülés, 1906. okt. 23. 107.

155 Vö. Berend – Ránki 1955. 300.

156 Országgyûlés Nyomtatványai, Képviselõházi Napló, 48. ülés, 1906. okt. 23. 102.

157 Berend – Ránki 1955. 235. skk.

158 Keller 96.

159 Keller 68.

160 1892 – Zentralverband der Industriellen Österreichs, röv.: ZVIÖ; 1897 – Bund Österreichischer Industrieller (BÖI)

161 Paulinyi 595.

162 Mischleren és Ulbrichon (Mischler – Ulbrich: Österreichisches Staatswörterbuch. 1. Bd. Wien, 1905. 445. sk.) kívül az Ipartanács tevékenységével a legtöbbet Hertz foglalkozott (Hertz, F.: Die Produktionsgrundlagen der österreichischen Industrie vor und nach dem Kriege. Wien, 1917., a továbbiakban: Hertz), egyéb, gazdaságpolitikai értekezésekben megemlítették a létezését (például Werner, K. H.: Österreichs Industrie- und Handelspolitik 1848 bis 1948. In: Mayer 476.; Bundesministerium für Handel und Wiederaufbau (Hrsg.): Hundert Jahre im Dienste der Wirtschaft. Wien, 1961. 2. Bd., 46.sk.). Az alapításról, felépítésrõl és a tevékenységrõl a legjobb információt Pultar-Kratzl sajnos nem hozzáférhetõ disszertációja nyújtja.

163 Baernreither, J. M.: Der Verfall des Habsburgerreiches und die Deutschen. Fragmente eines politischen Tagebuches 1897–1917. Hrsg. von Oskar Mitis, Wien, 1939. 39.

164 ZVIÖ (Hrsg.): Protokolle des Verbandtages des Zentralverbandes der Industriellen Österreichs. 1–21. Verbandstag (1893–1908) 11. 1899. 27. (a továbbiakban: Protokolle)

165 Vö. Gross, N. T.: Die Stellung der Habsburgermonarchie in der Weltwirtschaft. In: Brusatti 13.

166 Ezek a kérdésfeltevések a mai magyar kutatást kevésbé érdeklik, a szlovákot annál inkább.
A magyar államigazgatás részérõl a szlovákiai cseh bankok ügyében folytatott nyomozásról és az ellenük hozott intézkedésekrõl vö. Pisch, M.: Konkurenèný boj madjarských vládnucich tried a slovenskej buržoázie o ovládnutie slovenského národného trhu v r. 1900–1918, Sbornik Filozofickej Fakulty Univerzity Komenského – Historica, 11. 1960. 113–137. 116. skk., ezen bankoknak a szlovák burzsoázia vállalataiban játszott szerepérõl Pisch, M.: Hospodárske styky èeskej a slovenskej buržoázie s hlavným zretelom na peòažnictvo. In: Univerzity Komenského v Bratislave (Hrsg.) Sbornik, 2. 1960., valamint Rudolph 1976. 150.

167 Az ausztriai regionális gazdasági struktúrának jelentõségét a legtöbbször Hertz és Rotschild, K.: Wurzeln und Triebkräfte der österreichischen Wirtschaftsstruktur. In: Weber, W. (Hrsg.): Österreichs Wirtschaftsstruktur gestern – heute – morgen. 1. Bd. Berlin, 1961.) vetették fel, valamint K. Fink, aki különösen a regionális politika hibáinak következményeire mutatott rá (Fink, K. M.: Die Österreichisch-Ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft. München, 1968. Südeuropa-Schriften 9. 56. sk., 72. sk.). A Matisnál (Matis 1973.) és Bachingernél (Bachinger K.: Das Verkehrswesen. In: Brusatti) olvasható számos megjegyzés ellenére ez a problematika az osztrák kutatás mostohagyermeke maradt. Az a néhány próbálkozás, mely a regionális struktúrákat statisztikai kimutatások, fõleg az 1902-es üzemszámlálás alapján próbálja rekonstruálni (Otruba idézett mûve), szükségszerûen a közigazgatási területeket követi, és emiatt a közigazgatási egységeket gazdasági régiókként értelmezi. Az ebbõl adódó korlátokat csak más források kiértékelésével lehet áttörni, mint ezt Bednár publikációjának Csehszlovákián kívül teljesen figyelmen kívül hagyott eredményei bizonyították (Bednár, K.: Rozmistìni prùmyslu v ceských zemích na poèátku 20. století. Praha, 1970.).

168 Protokolle 7. 1897. 27. sk., 32. skk.

169 Ez az indoklás az Ipartanács hivatalos publikációiban ismételten elõfordul: Bureau des Industrierates im k. k. Handelsministerium (Hrsg.): Verhandlungen und Beschlüsse des Industrierates, 34 Hefte, Wien, 1905–1914. (a továbbiakban: Verhandlungen) 18. Heft, 5. Közkézen fõleg az adóhivatal kimutatásai maradtak (Mitteilungen des Finanzministeriums, XII. Jg., 3. Heft, Wien, 1907.). A mûvel együtt a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozó felelõs szekciótanácsost, F. Karminskit is idõ elõtt nyugdíjazták (vö. Karminski, F.: Industrieförderung und Industriepolitik in Österreich. Bielitz, 1904. 7.; ezt az utalást dr. A. Mosser úrnak köszönhetem Bécsbõl). Hertz szerint a publikációt magasabb szervek nyomására vonták be, Hertz 143.

170 Verhandlungen 18. Heft

171 Protokolle 21, 1908. 49.

172 Protokolle 21, 1908. 43.

173 61 Az ipartámogató törvény csak egy pontja volt az ún. Koerber-tervnek, mely többek között a szállítási rendszer javítását célozta, ehhez lásd: Matis 1972. 27. sk. 396., 433.; Bundesministerium für Handel und Wiederaufbau (Hrsg.): Hundert Jahre im Dienste der Wirtschaft. Wien, 1961. 1. Bd., 413., 2. Bd., 47. Ami az ipartámogató törvényjavaslatot illeti, azt R. Sieghart vallja magáénak (Sieghart, R.: Die letzten Jahrzehnte einer Großmacht. Wien, 1932. 43.,56.). Matis azon kijelentéséhez, miszerint a koerberi tervek a bürokrácia ellenállása miatt fulladtak kudarcba, a gazdasági egyesületek és az iparkamarák (ZVIÖ, BÖI) állásfoglalásai alapján hozzá kell tenni, hogy ezek maguk is nagyon megkönnyítették a bürokrácia dolgát az elutasítást illetõen.

174 62 Az összes elõterjesztés tartalmi összefoglalása megtalálható: Verhandlungen 26. Heft, 6–30. A sziléziai és a morvaországi országgyûlés tanácskozásairól vö. Stenographische Berichte über die Verhandlungen des Schlesischen Landtages. 43. ülés, 2. a 43. ülés folytatása, 44. ülés (1907, 1908, 1910), kül. 43. és 44. ülés (1906–1910) és Landtagsblatt über die Sitzungen des mährischen Landtages in der Zeit vom 28. 9. bis 10. 11. 1910, 11. országgyûlési periódus, 3. 4. ülés (1910–1912). Ezeken a tanácskozásokon is elzárkóztak az Ipartanácsban és a ZVIÖ-ben hangadó iparosok az indítványozott kedvezményektõl.

175 63 Verhandlungen 26. Heft, 112.

176 64 Baernreither, J. M.: Der Verfall des Habsburgerreiches und die Deutschen. Fragmente eines politischen Tagebuches 1897–1917. Hrsg. von Oskar Mitis, Wien, 1939. 49.

177 65 Borchardt, K.: Integration in wirtschaftshistorischer Perspektive. (a továbbiakban: Borchardt) In: Schneider, E. (Hrsg.): Weltwirtschaftliche Probleme der Gegenwart. Verhandlungen des Vereins für Sozialpolitik 1964. Berlin 1965. (Schriften des Vereins für Sozialpolitik N. F., 35. Bd.) 394.

178 66 Vö. Predöhl, A. – Jürgensen, H.: Europäische Integration. In: Hangwörterbuch der Sozial und Wirtschaftswissenschaften. 8. Bd. Stuttgart, 1961. 371 sk. Az integrációról mint történelmi problémáról írt alapvetõ mû: Borchardt. A magyar kutatásban a problémát fõleg Berend, T. I.:
A közép- és kelet-európai integráció kérdéséhez. Szerkesztette: Spira Gy. Közgazdasági Szemle, 15. sz. 1968. 308–326. 308. skk. és Hanák P.: Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlõdésérõl. Budapest, 1971. Értekezések a történeti tudományok körébõl. Új sorozat, 55. 210., valamint Ausch S.: Önálló gazdasági fejlõdés vagy tõkés függés. Történelmi Szemle, 11. 1968. 313–322. tárgyalta történelmi szemszögbõl. Integráció vagy dezintegráció a Habsburg Monarchiában volt a fõ témája a 2. Marburgi Keleteurópa-Konferenciának 1972-ben, az elhangzott elõadások azonban nem kerültek publikálásra.

179 67 Vö. Paulinyi 569.

180 68 1900 és 1913 között Magyarország Ausztriából származó importja a nyersanyagok esetében 100-ról 194 százalékpontra, a félkész termékeket illetõen pedig 100-ról 232 százalékpontra nõtt, ezek részaránya Magyarország importjában 62,5-rõl 63,2%-ra, illetve 12,9-rõl 15,3%-ra nõtt. Ez a magyar iparosítás következtében megváltozott importstruktúrát csak részben tükrözi, mert sok nyersanyag (például a gépipar, az elektromos ipar számára) külföldrõl került behozatalra. Magyarország nyersfém- és fémáru-behozatala például ugyanebben az idõszakban 100-ról 263 százalékpontra nõtt, a nyersfém részaránya pedig 43%-ról 60%-ra. Vö. Tremel, F.: Der Binnenhandel und seine Organisation. Der Fremdenverkehr. In: Brusatti (a továbbiakban: Tremel) 389.; Auswärtiger Handel der Länder der ungarischen heiligen Krone in den Jahren 1882–1913. Budapest, 1923. (Ungarische Statistische Mitteilungen N. S. 63 Bd.) 25., 288 skk.

181 69 Tremel 391.

182 Vö. Rudolph 1973. 247. sk.

183 Offergeld, W.: Grundlagen und Ursachen der industriellen Entwicklung Ungarns. Jena, 1914. (Probleme der Weltwirtschaft. Schriften des Instituts für Seeverkehr und Weltwirtschaft an der Universität Kiel, 17) 223. skk.; Køizek, J.: Die wirtschaftlichen Grundzüge des österreichisch-ungarischen Imperialismus in der Vorkriegszeit (1900–1914). Prag, 1963. (Rozpravy Èeskoslovenské Akademie Vìd, Øada spoleèenských vìd 73/14) 26. skk.

184 Ezeket az adatokat Sándor 570. skk. és Berend – Ránki 1955. 288. skk. alapján számoltuk ki. Mióta a magyar kutatás elvetette azt a tézist, hogy a dualista monarchiában Magyarország félgyarmati függõségben volt, annak bebizonyítására törekszik, hogy a magyar gazdaság egyre csökkenõ mértékben volt ráutalva a külföldi tõkére. Kétséges, hogy ez a mutató alkalmas-e ennek igazolására. A tõkebefektetés egyik gyakori formája volt a bankalapításban való részvétel, mint ahogy ezt Sándor és Berend – Ránki is hangsúlyozzák. A részvények átvándorlása egy osztrák bankból egy magyarba jelzi a létesítés földrajzi helyét, de szinte semmit nem árul el
a külföldi tõke részesedésérõl.

185 Borchardt 390.

186 Vö. Wessely, K.: Österreich-Ungarns Wirtschaft vor dem ersten Weltkrieg. Donauraum, 12. 1967. 13–40. 23. Az összes magyar kormánynak az „osztrák felet diszkrimináló iparpolitikájáról” (Brusatti 1965. 79. Schriftenreihe des Instituts für angewandte Sozial- und Wirtschaftsforschung, 7. füzet.) csak akkor beszélhetünk, ha összekeverjük a magyar intézkedéseknek a közvéleményben való lecsapódását ezen intézkedések objektív hatásaival.

187 Vizsgált évek: a) 1900; b) 1913; c) az 1896–1900-as évek átlaga; d) az 1910–1913-as évek átlaga. Forrás: lásd a 3. táblázatnál.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail