ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

„… magyar eredetû,   
Németországban élõ,

    szlovák történész vagyok …”

Beszélgetés Paulinyi Ákossal

Paulinyi Ákos 1949-tõl 1953-ig a történelem és a történelmi segédtudományok szak hallgatója volt a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészeti Karán. 1953-tól 1970-ig ugyanott tanársegéd, majd docens. 1960-ban szerzett kandidátusi címet a rhónici vasgyár 19. századi történetérõl írott munkájával. Ennek folytatása, melyben a Garam-völgyi vaskohászatot a 18. században és a 19. század elsõ felében vizsgálta, 1966-ban jelent meg mint habilitációs dolgozatának nyomtatott változata ®eleziarstvo na Pohroní v 18. a v prvej polovici 19. storoèia címmel. 1968–69-ben vendégdocens a bécsi egyetem gazdaságtörténeti intézetében, 1969–70-ben Humboldt ösztöndíjas. 1970-tõl Németországban él, ahol elõbb a marburgi Phillips Egyetemen a gazdaságtörténet, majd a darmstadti mûszaki fõiskolán – ma egyetem a technika- és a gazdaságtörténet professzora. 1982–83-ban Cambridge-ben vendégkutató, 1995-ben a bécsi mûegyetemen vendégtanár. Az ipari forradalom különbözõ kérdéseirõl több tanulmányt és két könyvet írt. Az 1987-ben kiadott Das Puddeln címû munka a vas finomításának sajátos módját, a kavarásos eljárást elemzi, az 1989-ben Die Industrielle Revolution címmel publikált mû pedig a modern technika eredetét tárja fel. A 65. születésnapja tiszteletére Stuttgartban megjelentetett kötet az Industrialisierung. Begriffe und Prozessse címet viseli, a nyugdíjba vonulásának alkalmából rendezett tanácskozás elõadásai pedig a Gibt es Revolutionen in der Geschichte der Technik? címû kötetben láttak napvilágot.

Professzor Úr egyformán beszéli a magyar, a szlovák és a német nyelvet. Hogyan befolyásolta a pályáját, hogy élete nemcsak három nyelvhez, hanem három országhoz is kötõdik?

Sajnos nem beszélem egyformán anyanyelvemnek mindhárom harmadát, de a kérdésben felállított sorrend megfordítva tükrözi mai nyelvtudásom szintjét. Budapesten születtem 1929-ben, de még az elsõ születésnapom elõtt Bécsbe költöztünk, mert apám, Paulinyi Oszkár a Magyar Országos Levéltár képviselõje lett a Haus-, Hof- und Staatsarchivban. A rokonságunk azonban a mai Szlovákiában élt. Apám Garamszegen született és Besztercebányán érettségizett, apai nagyapám evangélikus pap volt, a nagyanyám szepesi bányatisztviselõi családból származott. Anyám családja, a Furdik család akkoriban jómódúnak számított, birtokkal, gyárral rendelkeztek, részt vettek az elsõ szlovák bank megalapításában. Szüleim otthon egymással magyarul beszéltek, de én gyermekkoromban elõször németül tanultam meg a cselédtõl. Miután a nyári hónapokat rendszerint a nagyszüleimnél töltöttem Szlovákiában, alapjában véve egyszerre három nyelvet elsajátítva nõttem fel. A bécsi német elemi elvégzése és szüleim válása után anyámmal visszamentünk Budapestre, ahol a Fasori Gimnáziumba jártam. Érettségizni azonban már Zólyomban érettségiztem, mert anyagi okok miatt 1946-ban átköltözünk Csehszlovákiába anyám családjához. Így aztán Pozsonyban jártam egyetemre és a kandidátusi disszertációmhoz
a selmecbányai levéltárban kezdtem kutatni. Három részletben összesen fél évet töltöttem Selmecen, ahol a Garam völgyének állami vasmûveit vizsgáltam a fõkamaragrófi hivatal irataiban. Az akkori politikai rendszer lehetetlenné tette, hogy az errõl szóló könyvem megírásához bécsi levéltári forrásokat is felhasználhassak. Amikor pedig módom volt Bécsben kutatni, már nem jutottam hozzá a Csehszlovákiában õrzött anyagokhoz, miután 1970-ben arra kényszerültem, hogy az említett Humboldt Ösztöndíj letelte után ne térjek vissza az országba. Marburgi és darmstadti pályafutásom során módosítanom kellett kutatásaim jellegét. Addig alapvetõen levéltári kutató voltam, ettõl kezdve azonban másodlagos források alapján foglalkoztam egyetemes technikatörténeti problémákkal, amihez a cambridge-i meghívás is hozzásegített. Szerintem sokkal könnyebb levéltári anyagot feldolgozni, mint könyvekbõl összegzéseket készíteni. Cambridge-ben hónapokon át olvastam az elérhetõ legteljesebb és legfrissebb szakirodalmat, amire alapozva a késõbbiekben megírtam az ipari forradalomról szóló könyvemet. A müncheni Deutsches Museum jelentette meg a Kulturgeschichte der Naturwissenschaften und der Technik címû sorozatban. A kötet kiérlelésében sokat segítettek Angliában élõ barátaim, a Teich házaspár, akiknek szintén el kellett hagyniuk Csehszlovákiát. A férj, Mikulás Teich kíméletlenül rámutatott a gondolatmenet gyenge pontjaira, amelyeket aztán nagy viták után javítottam. Feleségével, Alice Teichovával pedig egy nagyon jó angol–német, Norwich és Darmstadt közötti egyetemi cserekapcsolatot
építettünk ki, mi, akik Prágában, illetve Pozsonyban kezdtük a pályánkat.

Az Ön munkái két jól körülhatárolható csoportba sorolhatóak, melyek egyike a gazdaságtörténet,
a másik pedig a technikatörténet. Mi keltette fel az érdeklõdését a 18–19. századi magyar gazdaságtörténet kérdései iránt, és miért kezdett éppen a vasiparral foglalkozni?

A gazdaságtörténet tanulmányozásához egyáltalán nem valami különös okból kaptam indíttatást. Egyetemi szakdolgozatom a Pozsony-Nagyszombat közti vasút történetérõl szólt, s ezért fordultam a késõbbiekben a vasipar kutatása felé. Hiába érdeklõdtem Poroszország 1850 és 1870 közötti ausztriai külpolitikája iránt, témát kellett váltanom, mert akkoriban – 1956–57 körül – lehetetlen volt az egyetemrõl 5–6 hónapra külföldi levéltárakba eljutni. Olyan kutatási területet kerestem, amelyhez megfelelõ hazai levéltári anyag állt rendelkezésre, s az ún. alsó-magyarországi bányakerület vasiparának 18–19. századi átalakulásában ezt meg is találtam. Lehet, hogy meglepõ, de apám történeti mûvei semmiféle hatást nem gyakoroltak kutatási területem kiválasztására. A tevékenységét csak akkor kezdtem értékelni, amikor már én is beledolgoztam magam a gazdaságtörténetbe. Szakmai kérdésekrõl sokkal többet beszéltem Heckenast Gusztávval, mint vele. De fluidum, az lehet közöttünk. Nagyon fájlalom, hogy apám életmûvét igazából csak a szûk szakma ismeri. Sajnos nem jelent meg tanulmányainak az a gyûjteményes kötete, amelyet 1989 körül
a Magyar Tudományos Akadémia tervezett.

Németországi pályafutásom elején is foglalkoztam még gazdaságtörténeti kérdésekkel. Miután magyarországi kollégáim nem vállalkoztak rá, 1972-ben megírtam, némi nehézség árán, az európai gazdaság- és társadalomtörténet Ilja Mieck szerkesztésében csak 1993-ban megjelent negyedik kötetébe a Magyarország 1700 és 1850 közötti történetére vonatkozó fejezetet. S ebbõl az idõbõl származik az 1867 és 1913 közötti magyar és osztrák iparpolitikáról szóló tanulmányom is, amely ehhez az interjúhoz kapcsolódóan jelenik meg magyarul az Aetas lapjain. Munkásságom egyik legfontosabb eredményének tartom, hogy hozzájárulhattam a szlovákiai gazdaságtörténet fejlesztéséhez. Amikor egyetemi tanulmányaimat végeztem, egyáltalán nem tanítottak gazdaságtörténetet a pozsonyi egyetemen.

Professzor Úr határozott véleménye, hogy a technikai eljárások pontos ismerete nélkül nem lehet megbízhatóan elemezni a gazdaságtörténeti kérdéseket. Milyennek látja ma a technikatörténet szerepét és jövõjét?

A technikatörténetnek ott van a jövõje, ahol az egész történettudománynak. Mindig is azt tartottam a legfontosabb feladatnak, hogy a technikatörténet bejusson a történészképzésbe. Sajnos azonban még ma is nagyon nehezen jut be, s ha mégis, akkor sem a megfelelõ formában. Azzal, hogy a társadalomtörténet mindent átfogva a technikatörténetet is bekebelezni igyekszik, éppen a lényegétõl fosztja meg ezt a diszciplínát. Nem jobb a helyzet az ún. kontextualista s még kevésbé az ún. externalista technikatörténet-írással sem. Pedig Staudenmaier már 1990-ben úgy látta, hogy a SHOT (Society for the History of Technology) folyóirata, a Technology and Culture cikkeinek csaknem 70 százaléka íródott kontextualista felfogásban. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan gyengül az írások mûszaki tartalma, ami a szakmai érdeklõdõk figyelmének az elvesztéséhez vezet. Igaz, ha pedig
a mûszaki kérdésekre helyezõdik a hangsúly, akkor a szélesebb olvasóközönség fordít hátat a tanulmánynak. A nehézség az, hogy alaposan csak egy-két szakma ismeretanyagát lehet elsajátítani, nem beszélve arról, hogy a 20. század második felének technikáját mûszaki képzettséggel nem rendelkezõ történész már nem is érti meg. Nem könnyû megtalálni az utat az olvasóhoz, a történésznek jól meg kell gondolnia, hogy kinek is írja a cikkét.

A gazdaság- és az üzemtörténészek tudják, hogy hol, mit és milyen mennyiségben, értékben termeltek, de azt már általában nem, hogy hogyan. A jó gazdaságtörténésznek a technikatörténetbe is bele kell ásnia magát – ahogy Heckenast Gusztáv tette –, hogy ne állítson sületlenséget. Mostanában olvastam egy komoly történeti munkában, hogy a kavarásként ismert vasfinomítást nyitott kemenceajtónál végezték. Aki ezeket a sorokat leírta, sohasem mélyedt bele a technológiába, mert akkor tudná, hogy ha nyitva marad a kemenceajtó, felrobban a kemence. Elõször akkor szembesültem vele, hogy milyen nehéz gazdaságtörténész létemre tisztában lenni a technikatörténeti részletekkel, amikor a brezovai síngyártásról írtam. Az igazi magasiskolám azonban Darmstadtban volt, ahol az ipariskolai tanítóképzés keretein belül szakiskolában végzett, mûszakilag a gyakorlat szempontjából igencsak képzett hallgatókat tanítottam. Sok ostobaságra felhívták a figyelmem a szakirodalmi leírásokban. Azt gondolom, akkor jó egy technikatörténeti mû, ha a mûszakilag nem képzett megérti, és a mûszakilag képzettnek sem lehet ellene komoly szakmai kifogása. A mûszaki
szakzsargont mindig is utáltam, de a mûszaki szaknyelvet a történész nem mellõzheti.

Másrészt azt is tudatosítani kell, hogy a technika nem sok-sok tárgy valamiféle halmaza, hanem rendszer. Lényegeset csak rendszerelméleti megközelítéssel lehet mondani
a technikatörténetben. Tuchel és Ropohl nézeteivel egybehangzóan vallom, hogy a technika artefaktumok és eljárások összessége, s magában foglalja mindazon tevékenységeket is, amelyek során ezeket az artefaktumokat az ember elõre kigondoltan megtervezi, elõállítja és felhasználja, hogy célját elérje, azaz a technika „Wozuding”, ember és technika pedig nem elválasztható. Minden technika az anyag állapotának a megváltoztatására irányul, beleértve a helyváltoztatást is, amihez bizonyos információkra és energia felhasználására van szükség. Ropohl technikára kidolgozott rendszerelméleténél is jobbnak tartom azonban a Szûcs Ervin-féle változatot, mert ez a modellt is magában foglalja. A rendszerelméleti szemléletet igyekeztem következetesen végigvinni az ipari forradalomról szóló könyvemben, de más tanulmányaimban is. Az ipari forradalom forradalom-jellegét tagadó felfogásokkal szemben az a véleményem, hogy a minõségi változások és egy új technikai rendszer keletkezése igenis jól kimutathatók. A „feltalálás” nem helyettesíthetõ a „folytonos módosítás”-sal, mert a kézi fonókerék átalakításával csak egy más fonókerék, de nem fonógép jön létre. Elõször feltaláltak – kitaláltak – egy nem tökéletes, de a kézi munkát helyettesítõ fonógépet, amelyet aztán, miután már létezett, folyton alakítgattak, négy orsósról tizenhat, aztán harminckét orsósra és így tovább. Persze sokszor nem tudjuk, ki is volt a feltaláló, mint például a fonókerék vagy a magaskohó esetében. A kézi szerszámok hiába finomodtak az évszázadok során, a mûszaki, mûködési elv, amelynek alapján létrejöttek az ókorban, ugyanaz maradt. Az már más kérdés, hogy a technikai haladás helyett szívesebben használom az innováció fogalmát.

Mindvégig törekedtem arra is, hogy a technikatörténetbõl kiküszöböljem a szívósan fennmaradó közkeletû tévedéseket. Az egyik legjellemzõbb a repülõ vetélõ, John Kay 1733-ból származó találmánya. Amint ezt Endrei Walter is szépen kimutatta egyik tanulmányában, egyáltalán nem igaz, hogy használata fonaléhséget idézett elõ s ezzel megindította a fonás gépesítését. Még az 1760-as években sem terjedt el, s egyébként sem duplázta meg a termelékenységet, hanem csak 16–25% közötti növekedést idézett elõ John Kay fiának 1910 táján elõkerült levele tanúsága szerint. Finomszövetet pedig egyáltalán nem lehetett vele szõni. Cartwright találmányát pedig tévesen nevezik mechanikus szövõszéknek, ugyanis a kézi szövõszék is mechanikus. Technizálás vagy gépesítés és nem mechanizálás, ha az emberi kéz helyett gép végez el egy mûveletet. Nem kedvelem a félrevezetõ leegyszerûsítéseket sem. Bár igaz, hogy az ipari forradalom legalapvetõbb jelensége a munkagépek rohamos terjedése, nem szabad elfelejteni, hogy a kézi szerszámok egyáltalán nem tûntek el, csak elveszítették a túlsúlyukat. Még a nagyiparban is bõven maradt kézi szerszámokkal végzett mûvelet. Szintén nem igaz, hogy az ipari forradalomig a fa, utána pedig a vas a kizárólagos szerkezeti anyag. A fa valóban a legfontosabb szerkezeti anyag volt a kézi szerszám korszakában, de vas nélkül a középkorban éppúgy nem lehetett meglenni, mint az ipari forradalomban fa nélkül. Úgy látom, hogy az ipari forradalom technikájának a mibenlétét a 19. század elsõ felében Marx látta a legvilágosabban. Halálának 100. évfordulóján én is tartottam róla elõadást Darmstadtban, s többek között elolvastam a Tõke errõl szóló fejezeteihez írott jegyzeteit. Megállapítottam, hogy senki sem foglalkozott olyan alaposan a kérdéssel, mint õ, sok mindent átvett Nasmyth-tõl és Babbage-tõl. Az elõadásom írott változata azonban csak 15 év múlva, 1998-ban jelent meg a mannheimi Landesmuseum für Technik und Arbeit kiadásában, mert megírásakor a nyugat-németeknek túl sok, a kelet-németeknek pedig túl kevés volt. Marx technikai tájékozottságára egyébként Nathan Rosenberg hívta fel a figyelmet a Monthly Review hasábjain még 1976-ban, volt is baja belõle bõven az Egyesült Államokban.

Magyarországra 1987-tõl látogat el újra több-kevesebb rendszerességgel. Milyen szakmai kapcsolatokat tartott fenn az itthoni történészekkel?

1970 után sajnos megszakadt minden kapcsolatom mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon. Az „alma mater” csak 1989 után állhatott velem szóba, 1997-ben Pozsonyban vendégtanár is voltam. Igazán erõs szakmai kapcsolat egyetlen magyar történészhez, Heckenast Gusztávhoz fûzött, aki annak idején apámat váltotta Pozsonyban az Akadémia által biztosított kutatói helyen. Guszti azokhoz tartozott, akik nem féltek felvenni a kapcsolatot egy „emigránssal”. Vele rendkívül alaposan lehetett megvitatni a magyarországi feudális kori vasipart. A kilencvenes években többször jártam Magyarországon, fõleg kutatás és technikatörténeti elõadások céljából. Akkoriban Heckenaston és az Országos Mûszaki Múzeum munkatársain kívül technikatörténeti problémákról fõleg Endrei Walterrel és Szûcs Ervinnel beszélgettünk. 1999-ben az Ön meghívására tarthattam elõadást a bányászati és kohászati ipari örökség megõrzésérõl Budapesten és Miskolc-Lillafüreden rendezett nemzetközi konferencián, 2001-ben pedig már egy egész szemesztert Magyarországon töltöttem a DAAD (Deutscher Akademischer Austausch Dienst) segítségével. A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanítottam a történészhallgatóknak technika- és ipartörténetet. Kisebb szakmai eszmecserére Budapesten is módom volt, mert a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Társaság Magyar Nemzeti Bizottságának felkérésére elõadást tartottam a Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen a technikatörténet és a gazdaságtörténet kölcsönös viszonyáról. Erõsödõ magyarországi szakmai kapcsolataim jelének tekintem azonban azt is, hogy az 1960-as évek elején publikált két kisebb tanulmányom után most újra megjelenik egy munkám magyar nyelven. Endrei Walter készült magyarul is kiadatni az ipari forradalomról írott kötetem, de végül ez csak terv maradt.

Köszönöm a beszélgetést.

Miskolc, 2002. február

Az interjút készítette: Németh Györgyi

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail