ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Kövér György

A biográfia nehézségei

„Meg lehet-e írni egy ember életét? Ezt a történetírás számára fontos pontokat érintõ kérdést gyakran kikerülik a források hiányával igazolt bizonyos egyszerûsítésekkel. Az a célom, hogy kimutassam, a források hiánya nem az egyetlen és még csak nem is a legfõbb nehézség. A legégbekiáltóbb torzítások számos esetben onnan erednek, hogy történészként egyfajta korlátozott és anakronisztikus racionalitásnak engedelmeskedõ történelmi szereplõket képzelünk el. Mindezzel a megszokott életrajzírói hagyományt, valamint saját tudományunk retorikáját követve olyan modellekre vetettük rá magunkat, amelyek rendezett kronológiát, nem változó és koherens személyiséget, tehetetlenkedéstõl mentes cselekedeteket és bizonytalankodás nélküli döntéseket kapcsolnak össze.”46 Immár több mint egy évtizede az Annales hasábjain Giovanni Levi szinte az összes alapvetõ biográfiai kérdést megfogalmazta. Kezdve a forráshiányra való szemérmes hivatkozástól egészen a történészek szemléletében megbúvó sztereotípiákig. Mégis újra és újra nekirugaszkodunk biográfiákat írni, s mivel egy konkrét életrajz ritkán teszi lehetõvé, hogy módszertani megfontolásaink abban helyet kapjanak (a konkrét megoldásokon túl legfeljebb elejtett megjegyzésekbe rejtjük a tanulságokat), utólag vagy épp két életrajz között önálló módszertani írásokban foglaljuk össze azokat a gondolatainkat, amelyek nem hagynak nyugodni bennünket. Ez az írás ennek a „nyughatatlanságnak” a terméke. E sorok szerzõje részben egy 20. századi politikus kifejezetten nem-politikai életrajzával, részben 19. századi vállalkozói biográfiák sorával kísérletezett.47 Ezek alapján szeretné néhány nehézség terhét megosztani az olvasóval. Aki valaha próbálkozott életrajz írásával, érteni fogja, milyen nehézségekre gondolok. Aki még nem, de szándékozik, hamarosan rájön.

Redukcionizmus vagy redukcionizmusok?

A magyarországi életrajzok döntõ többsége „politikai életrajzként” definiálja önmagát. Ez többnyire már az alcímben is megjelenik.48

Vajon miként alakult ez így?

1. Már önmagában a tematizálás tanulságos. Az író- vagy mûvészéletrajzoktól eltekintve elsõsorban az ún. „nagy történelmi személyiségeket” méltatja az utókor figyelemre. Ezeket pedig – valamilyen ritkán megmagyarázott okból, szinte automatikusan – az államhatalom szereplõi (politikusok, hadvezérek) körébõl válogatják. Nem kívánok annak latolgatásába belemenni, hogy mivel is emelkednek a politikusok a többiek fölé, csak megállapítom, hogy véleményem szerint a témaválasztás már következmény, a szakma döntõen politikatörténeti orientáltságából fakad. A politikai életrajzok íróit a politikatörténeti folyamatok kulcsfigurái érdeklik. Persze a politika történetét épeszû ember nem akarhatja számûzni egyetlen biográfiából sem. Ám nem ártana, ha a dolgok a helyükre kerülnének. Akár a politikum redukciója révén. Hiszen ki meri állítani, hogy az egyén számára egy politikai aktus jelentõsebb, mint akármely másik?

Az eredetileg is normatív tematizálás indokait Droysen, még a 19. század közepén, pontosan megfogalmazta: „Természetesen mindenkinek meg lehet írni az életrajzát, ám azokból a puszta helyességekbõl, melyeket egyházi anyakönyvekbõl és üzleti könyvekbõl állítunk össze, nem rajzolódik ki szemernyi történeti igazság sem; ez csak akkor egészítené ki azt, ha bizonyítanánk, hogy a szóban forgó egyén hogyan tevékenykedett saját közösségében, hazájában, a mûvészetben vagy a tudományban; az egyes ember csakis e nagyobb erkölcsi összefüggésekben leli meg saját erkölcsi jelentõségét, s puszta megléte csak ily módon tesz szert valódi életre (és igazságra); történeti feladat csakis élete ezen igazságának felmutatása lenne, s a helyzet minden más esetben is ehhez hasonló.”49

2. A témaválasztás alátámasztásául szolgál az a feltételezés, hogy az állam – mint elsõ számú forrástermelõ – aktorai után bizonyára nagyobb mennyiségben maradnak fenn dokumentumok. Ehhez képest meglepetésként is érhetne bennünket, hogy annak indokaként, hogy a biográfusok miért korlátozzák elemzésüket elsõsorban a politikai mezõre, mindenek elõtt a forráshiányt szokás emlegetni: „… az egész 17. század második feléig szinte kizárólag politikai és hadvezéri arcképeket bírunk; az emberek politikát ûztek, hadat vezettek, ezt tudjuk róluk, s ezt írjuk meg róluk, személyes, egyéni színezésre igen kevés anyaggal rendelkezünk.”50 Megjegyezhetnénk legott, hogy ugyan már, az „emberek” azelõtt sem csak … – de nem ez itt a kérdés. Mégis mi lehet az ok, hogy a politikatörténet imént idézett klasszikusa, Szekfû Gyula fenti kijelentése ellenére, amikor élete vége felé, egy 19. századi, immár a politikai cselekvés lehetõségeitõl megfosztott személyiségrõl, az öreg Kossuthról rajzolt portrét (valószínûleg egyik legjobb mûvét), ismét csak politikai életrajzot írt, igaz, minden korábbinál tágabban értelmezve a személyiség bemutatásának követelményét. A forráshiány itt már aligha lehet elégséges magyarázat. Az öregkor iránti empátia sem eshetett nehezére, sõt a politikai távolságtartás is megvolt benne a nemzet bálványával szemben.

Gondolhatunk persze arra is, hogy a közszereplõk valószínûleg nem szívesen hagyják az utókorra magántermészetû irataikat. Tudjuk azonban, hogy ennek az ellenkezõje is lehet igaz. Az ifjú Kossuth még maga is másfajta históriát óhajtott, mint a szokásos. Édesanyjának írta – magánleveleinek megmentését kérve – 1839-ben: „...ahányszor historiát, kivált magyar honit olvastam, mindig igen keservesen bántott, hogy a különféle századokban élt historicusok olly kevéssé használták azt a gazdag kútfõt, mellyet az illy magánosok birtokábani magános levélkék nyújtanak. Innen van, hogy ütközetleírás elég van historiánkban, mintha bizony a systhematisált emberöldöklés volna az emberi lélek fényoldala, de olly historia, melly a kornak, mellyrõl ír, sajátságait a nép belsõ életét tükörbe állítaná elõttünk, nincs... És mégis mondhatom, néhány illy levél sokkal helyesebb ismeretet ad nemzetünk akkori belsõ életérõl, pallérozódása, civilisatiója, szokások, s a társasági lét alapzatát képezõ családi élet sajátságairól, mint egy egész chronica, mellyben a legnagyobb szabatossággal le van írva, hány ember esett el Nagyvárad alatt.”51 S azt is nehéz megmondani, hogy egy közszereplõnél mi magánügy. Lónyay Menyhért, a kiegyezés egyik tetõ alá hozója például szinte grafomán részletességgel vetette papírra a tárgyalások idején naplójegyzeteit. A napló egyes részei ugyan Londonba kerültek, de immár húsz esztendeje mikrofilmen az Országos Levéltárban pihennek. Igaz, Lónyay idõnként kihagy napokat („Egy hete, hogy jegyzeteimet nem fojtathattam [sic!], amennyire még emlékszem reassumálom a hétnek nevezetesb mozzanatait.”),52 máskor viszont dokumentumokat másol be oldalszámra. A bejegyzések zöme természetesen politikai természetû, de vajon ki a megmondhatója annak, hogy egy olyan privát megjegyzés mögötti élmény, mint „kedves nõm megérkezvén…”,53 vajon volt-e befolyással a vöslau-i megállapodás megkötésére?54

A politikai cselekvõnek teendõi és tettei közepette általában aligha van ideje, alkalma arra, hogy feltárja mozgatórugóit. A cselekvés és annak következménye lesz tehát általában a nyom, amely a történész rendelkezésére áll, s abból kell visszakövetkeztetnie arra, ami annak létrejöttét megelõzte. Egy definitív állapotból kell rekonstruálni az alternatív helyzetet. Sokszor arról is szó van, hogy a politikusnak nem is lenne igazán célszerû vagy taktikus, ha motívumait feltárná a többi szereplõ elõtt (persze ettõl még önmaga számára rögzítheti). Ráadásul az sem biztos, hogy leírt vagy kimondott megjegyzései valóban azokat
a gondolatait tükrözik, amelyek elõzetesen jártak az agyában. Mindig fennáll a figyelemelterelés gyanúja. Az aktív politikusoknál nem szokás hazugságvizsgáló gépet alkalmazni. S végül, gondoljunk Levi megjegyzésére, honnan tudjuk, hogy egyáltalán racionálisan cselekszik?

3. Ami most már a cselekvõk motívumairól a történészek fejében élõ képet illeti, a historikusok – többnyire öntudatlanul – egy alapjában 19. századi (nevezzük így: naivan pszichologizáló) személyiségképet tételeznek fel, amely a kontinuitás és a koherencia elvén nyugszik. Ebbõl pedig egy idõbeli és „alkati” homogenizálási törekvés adódik, ami szinte a gravitáció erejével húz oda, hogy amelyik szereplõnél az élet folyamatában a politikai cselekvés kerül elõtérbe, oda rendezõdik a tételezett személyiség egésze is.

4. Sem a determinista történetszemlélet, sem a társadalomtudományos történetírás nem kedvezett a 20. században a biográfia (s azon belül a politikai életrajz) szemléleti tágításának. Meg kell jegyeznünk, hogy a politikatörténet politikatudományos alapozottságú megújulása sem biztos, hogy fog.55

A politikai életrajz redukcionizmusától való szabadulás igénye azonban egy másfajta redukcionizmus veszélyét is felkelti.56 A 20. századi életrajzok egy másik lehetõsége ugyanis a pszichohistóriai alapozottságú biográfiák sora.57 Még akkor is érdemes errõl töprengenünk, ha a pszichohistória recepciója meglehetõsen megkésetten történik Magyarországon.58

A redukció elsõ veszélye akkor merül fel, amikor el kell döntenünk, milyen pszichológiai irányzat mentén választunk személyiségképet magunknak.59 A pszichohistória indulásakor szinte kizárólag a pszichoanalízis kínált dinamikus megközelítési lehetõséget. A pszichohistorikus bibliája – az analitikus kiképzés közben – általában Freud Mózese és Leonardoja volt.60 Ebbõl kiindulva születtek a pszichohistória ma már klasszikus alkotásai, amelyek kapcsán számos kérdés, kritikai észrevétel felvetõdött.

1. Belátható, hogy a történészek – hagyományos eszköztárukkal és személyiségképükkel – a források pszichológiai megszólaltatására nem képesek. Ez nemcsak pszichológiaellenes ösztönöket hív elõ jelentõs részükbõl (amit én nem tudok az általam feltárt forrásokból kiszûrni, azt honnan tudná más), hanem érdemi bírálatokat is. A történésznek persze alapjában véve örülnie kellene, hogy a szélesebb látókörû elemzéshez amúgy szûkösnek ítélt forrásait valamilyen eszköztár segítségével meg lehet szólaltatni. A rendelkezésére álló források értelmezésében a pszichohistorikus általában analitikus tapasztalatait hívja segítségül. Eközben kimondva kimondatlanul azt képviseli, hogy ez és ez a motívum a jelenkori klinikai praxis alapján így és így fejthetõ meg. A kérdés azonban éppen az, hogy egyáltalán lehet-e a mai (s többnyire nem egészséges) ember pszichéje alapján a múltbeliekre nézve következtetéseket levonni. Ráadásul a pszichohistória többnyire szekundér, már a történészek által feltárt és közzétett források alapján dolgozik. S az aktuális elemzésben számos történeti-filológiai melléfogás tetten érhetõ. Lackó Mihály Erikson-kritikája mindnyájunkat el kell hogy gondolkodtasson, de nem szabad következtetésérõl sem megfeledkeznünk: õ természetesen nem a források pszichológiai megszólaltatásáról akart lemondani, hanem
a pontos filologizálást kérte számon.61

2. Felvetõdik az a probléma is, hogy az analitikus szituációban a páciens interaktív jelenvalósága mennyiben vonatkoztatható a régmúlt történeti személyiség által hátrahagyott holt nyomokra. Nem feledkezhetünk meg közben arról sem, hogy ez a kiterjesztés vajon mennyiben más, mint a következménybõl okokat olvasás gyakorlata. A pszichohistória szempontjából az áttétel – viszontáttétel (Übertragung – Gegenübertragung) kérdése érdemel különös figyelmet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Berggasse kék díványán felidézett múltbeli események újra átélését sem valóságos ismétlésként kell felfognunk.62 Az aligha kérdéses, hogy bár kizárt, hogy mi hatást gyakoroljunk a múlt szereplõjére (illetve csakis az interpretáció által tesszük ezt a múltról alkotott képalkotásban), viszont annak kezünkbe vett dokumentumai óhatatlanul reakciókat váltanak ki belõlünk. S ezt kezelnünk kell(ene) tudni, azonban ahogy végigtekintek a történészképzés rendszerén, nem látok olyan stúdiumot, ahol ez felszínre bukkanna. Ott van persze a „sine ira et studio” klasszikus elve, no meg a mindenhatónak hitt forráskritika, de hogy mit kezdjen a biográfus a szereplõje iránt feltámadt szimpátiával és antipátiával? Ebben bizony jócskán lenne tanulnivalónk akár a pszichoanalitikusoktól is.

Az én-pszichológia újabb fejleményeirõl beszámoló irodalom tanúsága szerint ma már nem is annyira a pszichoanalízis redukcionizmusa fenyegeti a biográfiával kísérletezõ történészt, hanem egyáltalán az ’én’ ontológiai létezése, koherenciája és kontinuitása vált kérdésessé.63 Megfogalmazódtak olyan koncepciók is, amelyek szerint az ’én’ pusztán a dialogicitásban jön létre, sõt maga is (utólagos és ezáltal többször is újraírható) narratív konstrukció. De mit kezdhet ezekkel az álláspontokkal a történész, ha biográfiára adta a fejét, hiszen ezáltal szinte már mûve tárgyának létezése is megkérdõjelezõdött. Ez ellen az sem nyújt igazán védelmet, ha egyfajta „totális életrajzban” az egyéni létezés teljes terrénumát megpróbálja átfogni, anélkül, hogy kontinuus és koherens ’én’-t tételezne fel közben. Ha karrier és karakter egyensúlyban tartására törekszik, elmoshatja a képbe nem illeszkedõ mozzanatokat, ha meg a szétesettség állapotát sikerül analizálnia, ember legyen a talpán, ha utána újra össze tudja rakni a szétszedett személyiséget.

Homályos pontok

Mivel a biográfiáról alkotott közkeletû vélekedés szerint az életpálya ívét a kronológiai síkba rendezett életrajzi pontokat összekötõ görbe rajzolja ki, a hiányzó mozzanatok – már ha egyáltalán tudunk hiányukról – komoly akadályai az életút (re)konstrukciójának. Most elsõsorban mégsem olyan aktuális mozzanatokra gondolunk, mint hogy a legitim magyar miniszterelnökrõl kiderül, hogy szigorúan titkos kémelhárító tisztként szolgált, vagy hogy a neves íróról megírják és õ megvallja, hogy ún. hálózati személy (népszerû néven ügynök) volt. Nem kisebbíteni kívánom ezen tények biográfiai jelentõségét, mert komoly magyarázó értékkel bírnak egy karrier történetében. Forrástani szempontból azonban ezek többségében mégis arról van szó, hogy létezett vagy létezik valamilyen nyom (maradva a fenti példáknál: kinevezési, beszervezési okmány, ügynöklista stb.), amely dokumentálja az egyébként számunkra hiányzó eseményt, csak a kutatók nem tudnak hozzáférni a forráshoz, vagy nem könnyû desifrírozni az álneveket. Ez az életrajzi tény ugyan homályban van, de tükör által elõhívható. Fennáll mindeközben a dokumentum megsemmisítésének vagy akár hamis dokumentum készítésének veszélye is. Tekintettel azonban a mûködtetõ szervek mechanizmusára, valószínûsíthetõ, hogy errõl is keletkezett valamikor írásos nyom. Létezett, ami persze el is tûnhetett, s eközben a hajdani létezés bizonyítéka csupán egy levéltári selejtezési naplóban rejtezkedhet. Vagy ott se. De ha nincs dokumentálva, akkor elvileg nem is tudunk róla.

Az alábbiakban olyan életrajzi pontokról szeretnék elmélkedni, amelyek megtörténtekor sem keletkezett látható nyom (vagy legalábbis a keletkezés és a fennmaradás is valamilyen okból bizonytalan). Ettõl még az események valóságosan megtörténtek, de legfeljebb jól titkolt emlékképük (vagy tudatalattink) árulkodhat róluk. Lett légyen az akár politikai, akár magánéleti esemény, nagyjelentõségû titkos összejövetel vagy futó szerelmi kaland. A „homályos életrajzi pontok” terminusának ötletét Hegedüs András önéletrajzi interjújából kölcsönöztem, bár az eredetinél szûkebb értelemben definiálom és használom
a kifejezést. Õ írta ugyanis a Rajk-per kapcsán: „Úgy válogatták ki ezt a Rajk-csoportot, hogy a letartóztatottak életrajzában legyen valamilyen homályos pont. Erre építették fel a koncepciót, amit változtatni is lehetett.” Majd késõbb így folytatta: „Akkor gondoltam végig

– és azt hiszem, ezt sok más funkcionárius is megtette –, hogy az én életemre is fel lehetne építeni egy koncepciós pert. Meg lehetne szerkeszteni az én vádiratomat is anélkül, hogy annak egyes pontjai önmagukban hazugok lennének.”64
Hegedüs, aki nem volt az ötvenes években letartóztatva, olyan példákat idéz fel a maga életébõl, amelyeknél többnyire semmilyen dokumentum sem született, csakis az emlékezet tanúskodhat, ha megszólal. Sokszor hiába kutatnak az illetékes szervek emberei, a vádirat megszerkesztéséhez nemcsak
a tanúk, hanem a vádlott közremûködésére is elengedhetetlenül szükség van. A többször is letartóztatott Erdõs Péter egyenesen így fogalmazott: „A letartóztatottnak már a letartóztatás elõtt együtt kell mûködnie saját késõbbi sorsával.”65
A koncepciós perek kihallgatási gyakorlatában a késõbbi elítélt valóban már letartóztatása elõtt életrajzokat, jelentéseket írt a káderosztály, a KEB, stb. számára (amiben elhallgatott vagy idõrõl idõre átírt tényeket), s letartóztatása után is az volt az elsõ feltett kérdés: „Miért hozták Önt ide?” vagy „Mit tagadott el az önéletrajzából?”

Végsõ soron azt mondhatnám, hogy egy vizsgálat vezetõje és a biográfus (vagy akár az interjúkészítõ) lehetõségei között van némi hasonlóság – már ami a homályban tapogatózást és a hiányzó pontok összeköthetõségét illeti –, még ha eszközeik erõsen különböznek is.

Egy olyan forrásból kiindulva szeretném ezt bemutatni, amely a Losonczy Gézáról szóló életrajz megírásakor még nem állt rendelkezésemre. Módszertani fejtegetéseim konkrét történelmi anyagát is Losonczy Géza életébõl merítem.

Az, hogy 1950. november 28-án hajnalban Losonczy Géza apósát, Haraszti Sándort letartóztatták, Losonczyt teljesen készületlenül érte. Több volt ez, mint eposzi baljós elõjel. Mint két nappal késõbb kelt beadványában írta: „az a szerdán korán reggel kapott értesítés, hogy az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, jobban megdöbbentett, mintha azt hallottam volna, hogy szívszélhûdés következtében váratlanul meghalt.”66 Mint a dokumentumból kiderül, elõzõ nap beszélt miniszterével, Révai Józseffel (Losonczy politikai államtitkári tisztet töltött be ekkor a Népmûvelési Minisztériumban), s nyilván az õ tanácsára fordult az MDP vezetõihez (Révai mellesleg az MDP egyik fõtitkárhelyettese, így a beadvány egyik alcímzettje volt), hogy amennyiben bebizonyosodik apósa bûnössége, felkínálja visszahívása lehetõségét posztjáról és kinyilatkoztassa együttmûködési szándékát az ügy tisztázásában: „Igyekeztem minden lényegeset megírni a legjobb lelkiismeretem szerint. Bármely kérdésre a továbbiakban szóban vagy írásban készségesen válaszolok.”67 Losonczy áttekintette az 1938-as megismerkedésük óta eltelt idõszakot, derekasan védte apósát (eközben természetesen önmagát is, hiszen felfogta, hogy mily közeli a veszély), másfelõl azonban óhatatlanul adatokat is szolgáltatott a vizsgálat számára apósa (és közvetve önmaga) ellen is. A beadvány – a helyzet abszurditása közepette – kitûnõen szerkesztett munka. „Én mindeddig Haraszti Sándorról úgy írtam, mint tisztességes, a párthoz hûséges emberrõl, aki sok hibát követett el, de aki nem ellenséges ügynök, nem áruló. Nemcsak azért tettem ezt, mert sok esztendõs ismeretségünk folyamán ez a kép alakult ki bennem, hanem azért is, mert Harasztit úgy ismertem, mint aki képtelen a színlelésre, a kettõs életre. Ugyanakkor tudomásul kell vennem, hogy az ÁVH letartóztatta. Kádár elvtárs tavaly egy alkalommal azt mondotta nekem: az ÁVH van már olyan fejlettségi fokon, hogy komoly ok nélkül nem visznek be senkit sem. Számolnom kell tehát azzal, hogy Haraszti Sándor renegát, az ellenség beszervezett ügynöke, akit én nem ismertem fel. Ez pedig súlyos vád velem szemben. Tegnap Révai elvtársnak azt mondtam: ha láttam volna jeleket, amelyekbõl arra lehetett volna következtetni, hogy Haraszti ellenség, magam hívtam volna föl rá a párt figyelmét. Ebben sem barátság, sem rokonság, sem hála nem akadályozott volna meg.”68

A dokumentum pontosan rávilágít arra a lelki mechanizmusra, amelyre a koncepciós perek során a pártfunkcionáriusok esetében sikeresen építettek. (Egyelõre nyitva hagyhatjuk a kérdést, vajon milyen alkalomból nyilatkozott Kádár Losonczynak az ÁVH „fejlettségérõl”.) Talán még az emlékezés gondolatilag irányított, erõsen normatív mûködésébe is bepillantást nyerhetünk egy ilyen helyzetben: „A felszabadulás óta eltelt 5 esztendõ alatt egyetlen olyan esetre sem tudok érintkezésünk során visszaemlékezni, amelybõl arra lehetett volna következtetni, hogy Haraszti pártunk politikájával bármely vonatkozásban ne értett volna egyet. Letartóztatása óta újra és újra átgondolom az elmúlt idõszakot, mégsem tudok más meggyõzõdésre jutni. Egyetlen olyan esetre sem tudok gondolkodás közben visszaemlékezni, amibõl arra lehetne következtetni, hogy bármely külpolitikai, gazdasági, belpolitikai, kulturális stb. kérdésben elvi ellentétbe került volna pártunkkal, vagy olyan tudatos és következetes gyakorlati tevékenységet folytatott volna, amely ellentétben állott vonalával vagy éppen elszabotálására, aláaknázására irányult volna.”69 Mivel azonban nem a gépezet, hanem a „homályos életrajzi pontok” érdekelnek bennünket, inkább az a szembeötlõ, hogy a személyes életesemények és a politikum milyen szorosan összeszövõdve vannak jelen egy ilyen visszatekintõ narrációban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem is lehetséges tisztán politikatörténeti megközelítéssel élni, hiszen az én szinte foglya közösségeinek (miközben „hajlandó” megtagadni rokonságot és barátságot). Vegyük sorra, hogy az 1938–1950 közötti idõhorizontra visszatekintve milyen saját életút-események tárulnak elénk a beadványból? Mivel a beadvány elsõsorban Harasztiról szól, a Losonczy személyére vonatkozó utalások – kapcsolatuk tükrében – természetesen inkább közvetettek lehetnek.

Szorosan véve Losonczy négy olyan fontos eseményre utal, amelyekrõl vagy nem keletkezett (vagy nem lehet tudni, hogy fennmaradt-e) forrás.

1. Ebben az iratban hívja fel Losonczy a figyelmet arra, hogy „Tõle [Harasztitól] kaptam az elsõ pártszerû és kemény kritikát, amikor 1940 áprilisában történt lebukásunk után szabadlábra helyeztek, és beszámoltunk neki arról, hogy mi történt Alagon.” Hogy mi volt a bírálat oka, az nem kerül kifejtésre, de mindenesetre egy fontos jelzés bukkan elõ, aminek lehet ugyan írásos nyoma is, de egyelõre nem tudjuk meg, hogy mi is történt. Lehet viszont források után kutakodni a vizsgálat vezetõinek.

2. Az 1950–51-es vizsgálat egyik kiemelt pontja volt az 1943-as pártfeloszlatás kérdése. Losonczy beadványa nem magát a pártfeloszlatást, hanem épp az újjászervezést helyezi érvelése középpontjába: „1944 õszén, amikor fölmerült a Békepárt feloszlatásának és a Kommunista Párt újraalakításának szükségessége, Haraszti a Békepárt fenntartása mellett foglalt állást. Befolyása alá kerültem én is, Donáth elvtárs is. Mikor a párt tudomására jutott, megbízta Donáth elvtársat, miután õt álláspontunk helytelenségérõl meggyõzte, hogy õ viszont bennünket gyõzzön meg. Ez meg is történt.”70 A politikai életrajz részeként elejtett utalás nem mutat rá az álláspontok indokára, de kétségtelenül itt is kijelöli a további vizsgálat helyét.

3. Aztán egy pillantás a legszemélyesebb döntés, a házasodás motivációjáról: „Budapest felszabadulását követõ elsõ napokban feleségül vettem Haraszti Máriát, Haraszti Sándor lányát. Ebben a lépésben a feleségem iránt érzett szerelmemen kívül az a tudatos törekvés is vezetett, hogy kommunista nevelésû lányt vegyek feleségül. Nekem a családom, a rokonságom serdülõ korom óta sok keserûséget és szenvedést okozott, s minél inkább fejlõdtem politikailag, annál inkább nõtt gyûlöletem politikai-emberi magatartásuk iránt. Ezt a családot, amelybe születtem, nem én választottam magamnak. De azt a családot, amelyet én alapítok, én választom. Ezért választottam Haraszti Máriát, mint kommunista nevelésû fiatal lányt (ebbõl a fajtából akkoriban nem volt sok), aki már az illegalitás alatt segített
a pártnak különbözõ technikai természetû mozgalmi munkákban, s akibõl megbízható, elvileg, jellemben szilárd feleség válhat. Választásomat az azóta eltelt 5 év alatt nem volt okom megbánni.”71

4. S végül, de nem utolsó sorban még egy mozzanat, a fentebb idézett Révaival való beszélgetés folytatásaként, amikor – barátsággal, rokonsággal szemben – feltétlen párthûségérõl tett bizonyságot: „Hivatkoztam arra, hogy tavaly, amikor egy Pataki Ernõ nevû ezredesnél, akit szintén a Márciusi Front idõkbõl ismerek, s akivel többször voltam együtt
a fölszabadulás után, veszélyes tüneteket lehetett észlelni, felhívtam rá Révész Géza elvtárs figyelmét. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Patakit, aki az elhárítás fontos posztján állott, letartóztatták és elítélték.”72

Losonczy ellen közben egy másik szálon külön vizsgálat indult, még pedig az ún. selejtlista ügy miatt.73 A lista alapján antikvár könyvek bezúzásának ügye nemzetközi botrányt kavart, most mégsem taglaljuk, legfeljebb annyit említünk, hogy Losonczy egész életében tagadta a számlájára írt könyvmegsemmisítési akciót. Annyiban azonban utalnunk kell az ügyre, hogy emiatt váltották le államtitkári posztjáról, s amikor a kommunista önkritika rituáléja szerint visszatekintett kultúrpolitikusi hibáira és vétkeire – ezúttal 1948-ig visszanyúló perspektívában – újabb életrajzilag releváns mozzanatokat hozott a felszínre. Az önkritika drámaiságát, a személyes és politikai mozzanatok szétszakíthatatlanságát elegendõ egyetlen idézettel szemléltetni: „A párthoz való viszonyom, a hivatali munkám,
a magánéletem szinte egyszerre jutott a tönk szélére. Csak magamat okolhatom.”74

A vizsgálat szálai valójában Losonczy 1951. március 17-i letartóztatása után fonódtak össze. Bár Rákosi a Politikai Bizottság 1951. április 21-i ülésén azt állította, hogy Losonczyra (és Donáthra) „csak közvetlenül a kongresszus elõtt kezdtek gyanakodni”, s legnagyobb provokációjának épp a „könyvelégetést” tartotta, nem kétséges, hogy ez részérõl csak figyelemelterelõ hadmozdulat volt.75

A letartóztatás utáni jegyzõkönyvek nem maradtak fenn, így csak a rehabilitációs eljárás kihallgatásaiból – ismét csak utólag – rekonstruálható, mi játszódott le közben az emlékezetben. Az elsõ önvallomást március 17-rõl 18-ra virradó éjjel Károlyi Márton,
a Vizsgálati Osztály vezetõje a bevett formula szerint ösztönözte: „írjam le azokat a bûnöket, amelyeket a magyar nép ellen elkövettem. Reggel átviszik a Pártba, ha ott elfogadják, akkor utána visszamehetek a funkciómba. … igyekeztem mindent belevenni, amit hibának, bûnnek tartottam, minél erõteljesebb, minél túlzóbb formában, s azon gondolkodtam, hogy mit lehetne még hozzávenni…”76
A párt természetesen nem fogadta el a „gyónást”, sor került a „tényleges” letartóztatásra, s megkezdõdtek a kihallgatások Rajnai Sándor vezetésével. S itt kanyarodhatunk vissza a novemberi beadványból kiemelt négy biográfiai problémára.

ad 1. Rajnai 1954. november 27-i feljegyzése szerint a Losonczy által leírt anyagban az szerepelt, hogy „az 1940. évi alagi lebukások során a kihallgatásokon helytelen magatartást tanúsított, és illegális munkájáról, valamint kapcsolatairól részletes vallomást tett.” Szerinte errõl „Losonczy önmagától tett vallomást. Erre vonatkozóan semmiféle bizonyító anyag nem állt rendelkezésemre.”77 A Kádár-korszak iratmegsemmisítése ellenére foszlányok mégis maradtak az elsõ jegyzõkönyvekbõl. A PB által kiküldött háromtagú vizsgálóbizottság szó szerint is idézett Losonczy korabeli vallomásából: „… Alagon lettem áruló, árulásomat két körülmény tette súlyosabbá. Egyrészt az, hogy kényszer, testi kínzás nélkül vallottam, másrészt az, hogy a felvettnél jóval bõvebben és részletesebben árultam el a nyomozó hatóságoknak mozgalmi tevékenységemet és kapcsolatomat.”78 Az, hogy a csendõri kihallgatások során nem mindenki tudott megfelelni a párt által felállított követelményeknek, közismert. Sõt azt is sejthetjük, hogy a párt nem is készítette fel ifjú tagjait erre
a lehetõségre. Ezt próbálta pótolni az utólagos Haraszti-bírálat. Losonczy alagi magatartása azonban valószínûleg sohasem került volna a figyelem középpontjába, még ha be is számolt róla annak idején szûkebb baráti körének, ha õ maga nem ássa elõ vétkei közül. Az emlék rögzítése a prizonizáció körülményei közepette azonban olyan összefüggésben történt, hogy még rehabilitálása során is a kihallgatások (ön)vádló légkörére emlékeztetõ módon idézte fel: „Azt, hogy [Alagon] számos kérdésben vallomást tettem, ma is mélységesen szégyellem és sajnálom, és azóta is nagyon sokszor megbántam.”79
Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy Losonczy fogva tartása alatt súlyos börtönpszichózisban szenvedett, és „szabadon bocsátásakor” is elõször Lipótmezõre vitték, s csak gyors feltisztulása után engedték haza, illetve utalták be a mátraházai tüdõszanatóriumba. A bûntudat tehát letartóztatás és pszichózis prizmáján áttörve rögzült.

ad 2. A KEB keretében az 1943-as pártfeloszlatásról már a letartóztatások elõtt is folyt a vizsgálat. Kádárt, Donáthot, Losonczyt – még szabadlábon – errõl faggatták.80 Losonczy 1951. február 10-én feljegyzést készített a KEB vezetõje, Kiss Károly számára.81 Saját emlékezetébõl már nem tudott elég adatot elõbányászni, ezért a feljegyzéshez anyósa, felesége, barátai (Ujhelyi Szilárd, Tariska István) memóriáját is segítségül hívta. Az elõzõ napi személyes meghallgatáskor feltett kérdésekre válaszolt. Mivel a pártvizsgálat az illegalitás körülményeire irányult, nyilvánvaló, hogy az érintettekre az már annak idején életveszélyes lett volna, ha bármiféle sajátkezû és egyidejû írásos nyom maradt volna fenn a történtekrõl. Azaz a történet eleve az emlékezésre volt utalva.

Losonczy vázolta az illegalitás idejének pártbeli kapcsolatrendszerét. Eszerint 1943 elejéig Orbán László, ezután Donáth Ferenc volt a felsõ kapcsolata. Alsó kapcsolatának pedig a Népszava munkaszolgálatban elpusztult munkatársát, Gosztonyi Lajost, illetve 1943 kora nyarától 1943 végéig Antal Jánosnét vallotta. A pártfeloszlatásra vonatkozó kérdésre az emlékezés most így hangzott: „A pártfeloszlatást Donáth Ferenc közölte velem egy nyári – ha jól emlékszem – vasárnap délelõttön, a Fillér és a Garas utca sarkán történt randevún. Ezelõtt nem beszéltem, nem is beszélhettem senkivel; késõbb közöltem pártkapcsolataimmal. Donáth kifejtette nekem a pártfeloszlatás indokait – fõként azt húzta alá, hogy a párt feloszlatása megkönnyíti a népfrontpolitika megvalósítását.” Emlékszik arra is, hogy valamilyen találkozón Donáth és Haraszti között is szó esett errõl a kérdésrõl, „s mintha Haraszti nem helyeselte volna. Ez azonban csak halvány emlék.” Innen már érthetõbbé válik az 1950. november végi visszatekintés a párt újjászervezésére is. Ezen a beszélgetésen Donáth, Haraszti és Losonczy voltak jelen. „A párt újjáalakítását Haraszti ellenezte, emlékezetem szerint azzal az érveléssel, ha tavaly föloszlattátok a Pártot, azért, hogy megkönnyítse a népfrontpolitikát, akkor most miért alakítjátok újra, amikor a háborúból való kiugráskor a népfrontra még nagyobb szükség van, mint tavaly. Hosszabb beszélgetés után mindketten úgy láttuk, hogy neki van igaza. Donáth ezután néhány nap múlva visszajött. Elmondotta, hogy a párt nem helyesli ezt az álláspontot, sõt megbízták, hogy gyõzzön meg bennünket – különösen Harasztit – arról, hogy a Párt újjáalakítása éppen a háborúból való kiugrás s a háború közeli befejezése miatt szükséges. Emlékezetem szerint Haraszti elfogadta ezt az álláspontot.”82

A pártfeloszlatás végül a perben még a döntést kezdeményezõ Kádárnál is háttérbe szorult a vizsgálatban eredetileg intencionált szerephez képest.83 Ebben lehetett némi szerepe Péter Gábor érintettségének is, hiszen a feloszlatást KB tagként végül megszavazta.84 Végsõ soron a koncepciós perek ítéletei köszönõ viszonyban sem voltak a tényekkel. Az elõállított tények már csak ezért sem függetleníthetõk az interpretációtól. Kezdetben volt az értelmezés… A vizsgálóbíró kérdései tehát nem helyettesítik a biográfiai problémák megfogalmazását.

Ha a Haraszti letartóztatása utáni beadvány homályból elõhívott életrajzi tényeit további történeti vizsgálatnak kívánjuk alávetni, akkor az emlékezet szárnyán egy másik forráscsoporthoz, az oral history interjúkhoz fordulhatunk. Losonczy Gézát már nem szólaltathattuk meg, de a róla készült életrajz mellett részt vettem egy Losonczy-portréfilm elkészítésében is (rendezõ: Hanák Gábor), és ennek következtében számos rokoni, baráti visszaemlékezést többször is rögzítettem, egyszer magnetofonnal a könyv számára, másodszor video-interjú formájában.85 Természetesen a nevezett személyekkel még más felvételek is készültek. Az alábbiakban azt a kérdést járom körül, hogy az említett interjúk milyen világot vetnek az „életrajzi pontok” homályára.

ad 3. Losonczy Géza házassága a családtagokkal készült interjúkban természetesen szintén szóba került. Sokkal nagyobb hangsúllyal szerepelt azonban a visszaemlékezésekben a leánykérés története. A leánykérést elõkészítõ találkozót pedig 1943-ban, Haraszti Mária érettségijének évében Donáth Ferenc szervezte meg („felsõ kapcsolata tudtával”): „… akkor egyszerre hirtelen, számomra hirtelen az történt, hogy `43-ban, az érettségim elõtt egyszer megjelent Donáth Feri ezen a bizonyos Németvölgyi úti helyen, ahol õ jött fölfelé, én jöttem lefelé a gimnáziumból, és proponálta, hogy találkozzunk pár nap múlva ekkor-ekkor, ott az Orbánhegyi út és a Németvölgyi út sarkán, Géza is szeretne velem találkozni. Hárman. Hát én nagyon örültem természetesen. És ez a randevú létrejött, megjelent a két fiatalember, kaptam valami minimális virágot is, s elkezdtünk menni, sétálni fölfelé az Orbánhegyi úton, én természetesen nem tudtam még, hogy õk hol laknak, semmit se tudtam, és hát nem nagyon lehetett ott olyan helyre menni, én nem is javasolhattam, hogy hova üljünk be, mert azt csak õk tudták, hogy hova mernek egyáltalán beülni. Föltünõ
a dolog akkor lett, amikor a Donáth Feri húsz perc után közölte, hogy most elmegy, mert neki dolga van. És ezt nem értettem én, de hát megbeszéltük, hogy együtt leszünk és akkor miért megy el? És akkor kettesben maradtunk Gézával és semmi nem történt, semmi sem hangzott el, csak tovább beszélgettünk. Kérdezte, hogy nagyon izgulok-e, hogy lesz, mint lesz az érettségi, azért ne dolgozzam magam agyon – mert ismertek, hogy milyen szorongós vagyok, meg perfekcionosta, stb. – majd elváltunk. És énbennem olyan furcsa érzés támadt, hogy ez azért nem, valami itt elkezdõdött, de miért hagyott a Feri minket kettesben? Hát azért valamiért hagyott, de nem történt mégsem semmi se. Szóval valami csöndes reménykedés azért bennem felébredt, hogy hátha. Na, de hát annyi dolgom volt valóban, hogy ezzel nem tudtam nagyon foglalkozni, jöttek a vizsgák, leérettségiztem, és az érettségi bankettünk, ami akkor egész közvetlenül az érettségi után volt négy nappal, arról hazajövet ott talált egy hatalmas vörös rózsacsokor Gézának egy levelével, ami sajnos elveszett a mindenféle illegalitás és egyebek között. Nagyon-nagyon sajnos! Amiben csak a megszólításra emlékszem határozottan, mert az ütött szíven, hogy az gyanús volt nekem, hogy „Marikám, drágám!”, hát a mi viszonyunk nem ilyen volt. És akkor nagyon, akkor már nagyon-nagyon kezdtem reménykedni, de még mindig nem mertem semmit se gondolni komolyan. A levélben az volt tulajdonképpen, hogy gratulál a születésnapomhoz és az érettségihez is, és hogy proponálja, hogy a közeli napokban, már ehhez képest közeli napokban találkozhassunk. Már arra nem emlékszem, hogy leírta-e hogy hol, vagy ez egy következõ telefon volt. És ez a találkozás létrejött, mégpedig itt a Lórántffy Zsuzsánna lépcsõn, ami azóta is egy szent hely a számomra – nem úgy nézett ki, mint ahogy most, hát mert nem volt ott a Budapest szálló, ott egy szabad terület volt –, szóval ott randevúztunk és elindultunk a Szabadság-hegyre és beszélgettünk és beszélgettünk és beszélgettünk, és akkor másfél óra múlva valahol leültünk egy padra, akkor õ egy ilyen hosszas elõkészület után közölte, hogy szeretne nekem valamit mondani, de elõre kér arra, hogy amennyiben nemet mondok, akkor azt senkinek se meséljem. Mondtam, hogy jó. S akkor közölte, hogy az a terve, azt szeretné, hogy elvesz engem feleségül, és én mit szólok hozzá. Én elkezdtem nevetni és azt mondtam, hogy miért mondta nekem azt, hogy ne meséljem el senkinek, »hát nem vetted észre, hogy én úgyis csak egyfélét felelhetek erre?« És ezzel megtörtént.”
86

Az édesanya utólag is úgy értelmezte a történteket, hogy „a Géza” a kommunista „atyai barát” leányát, a „decens, finom úrilányt” szemelte ki magának.87 Nincs ebben a verzióban még szó az „ócsalád” teljes megtagadásáról, sõt épp a kettõ harmonizálására irányuló törekvés az illegalitás magányában a leánykérés fõ motívuma. S a formákat illetõen is a polgári normák teljes betartására irányul Losonczy minden törekvése (randevú, vörös rózsa, levélke, diszkréció, stb.). Irénke néni emlékezése – amely visszanyúlik egészen a megismerkedésig – a szövõdött kapcsolatot szorosabb összefüggésekbe helyezte: „Arra gondoltam, hogy itt van az én lányom, ezek olyan összeillõk lennének. Hát gondoltam én. Hát egy szót sem szóltam persze errõl, de másnap följött a Géza, és a Marika éppen francia órára ment
a Schõnsteinnéhez, az volt a francia tanárnõje, és körösztül ment úgy a hallon, hogy a Géza is látta, meg én is, olyan édes volt, és olyan finom külsejû, kénytelen vagyok megállapítani, hát vékony kukac volt, nagyon jó külsejû kislány, és hirtelen úgy belémütött, atya úristen, hát mi lenne, ha ezek valahogy összekerülnének. Aztán lekerült a napirendrõl az egész, többet szóba se jött… Aztán a Géza nagyon õszinte volt hozzám, mindent elmesélt, összes disznóságait, amiket a nõkkel csinált, és egyszer kijött
a számon, hogy atya úristen, nem adnám magához a lányomat. Ekkor jött 42. augusztus 18-a, amikor a Gézának a Ferivel együtt illegalitásba köllött mennie. Tehát nem járhatott a házhoz, de egy indifferens helyen találkoztunk. Miután Marika leérettségizett, küldött a Géza egy nagy virágcsokrot, 8 rózsával, a 8 osztály végeztével, ugye ezzel szimbolizálta, és egy levelet, hogy találkozzanak másnap
a Lórántffy Zsuzsanna lépcsõnél. Jól mondom? (
Haraszti Mária: Nem egészen, de nem baj.) De ott
a Lórántffy Zsuzsanna… (
H. M. Ott, az biztos.) Hát a Marika elment, és amikor hazajött, azt mondta: »A Géza megkérte a kezemet.« Erre a Sanyi azt mondta: »Megõrült?« Márhogy a Géza. Olyan hihetetlen volt neki. Dehát megkérte valóban. Ezután az eset után, az érettségi után a Marika mindjárt lement Kiskõrösre, mert az a szerelme volt, az én régi otthonom, nagyon szerette. És elmentünk egy – mondom – indifferens helyre, ahol ezekkel a fiúkkal találkoztunk, és amikor az ottlétünk, az ottani tartózkodásunk lejárt, akkor ezek a fiúk elkísértek bennünket a Margit-hídig, ami még nem volt számukra veszélyes terület. Én mentem elõl a Gézával, Sanyi meg a Ferivel, s a Géza elmesélte, hogy megmondom õszintén, azért siettem a Marikát lekapcsolni, mert ezek a többiek is utaztak rá, hogy elvegyék. Hát én tulajdonképpen törtem a fejemet, most már az illegalitás ideje alatt, hogy ki lehet, kerestem a régi ismerõseim között, hogy ki lenne alkalmas feleségnek, egyiknél ez volt a hiba, másiknál az, hogy nem tudom, az ideológiája nem passzolt az enyémhöz, stb. És a Marika az érettségi elõtt felhozott a Gergõ Zoltánékhoz, az is egyik barátunk volt, mozgalmi ember, de folttalan, tehát oda lehetett járni, felhozott egy csomagot, amit az anyám küldött, és ahogy a Zoltika ott ült azzal a terebélyes, na hogy mondják, kapitalista külsejével egy fotelben, és hozzá közel a Marika olyan karcsún és finoman, egyszerre rájöttem, hát ez nem kislány, hát itt van, és megmondjam õszintén, maga azt mondta nekem, egyszer, hogy nem adná hozzám a lányát, hát én akkor elhatároztam, hogy megmutatom. Na. Így történt. Nem így volt?”88

Még a klasszikus történetírói szabályok szerint is minden okunk megvan arra, hogy egy ilyen magánéleti eseménynél a késõbbi személyes visszaemlékezésekbõl rekonstruáljuk a történések gazdagabb szövedékét, s az idõben korábbi politikai visszatekintés egyoldalúságaival (redukcionizmusával) tûnjön fel elõttünk.

ad 4. A Pataki (Bachner) Ernõvel való barátság a Márciusi Frontos idõkre nyúlt vissza, ám ebben a történetben a szálak sokfelõl összefutnak. Pataki és felesége (elsõ) letartóztatására ugyanis Donáth alagi lebukása után került sor, és az 1951-es perben Donáthból hajdani alagi vallomása miatt sikerült ugyanolyan bûntudatot elõcsiholniuk a kihallgatóknak, mint Losonczynál.89 Losonczy 1950. november végi beadványában Pataki Ernõ (második) letartóztatása a Rajk-perhez kapcsolódott. Ismét az oral history forrásaihoz fordulva interjúkból tudjuk, hogy Pataki Pálffy õrizetbe vétele után (1949 nyarán) baráti társaságban többször is hangot adott elégedetlenségének. Radó György barátjuk így idézte fel az általa átélteket: „… különben az Ernõvel kapcsolatban nekem még egy emlékem van. Akkor én már a hadseregben voltam, és részt vettünk azon az aktíván, amit Farkas Mihály tartott, hát én is ezredes, azt hiszem, ezredes voltam már akkor, vagy alezredes legalábbis, s az Ernõ ezredes volt, azt tudom, a katonapolitikán volt. És a Farkas Mihállyal tartottak ott egy nagy aktívát és ott jelentették be a Pálffyék lebukását és a letartóztatását. És tudom, a szünetben azt mondta nekem az Ernõ: »Te – azt mondja – ezek semmi konkrétumot nem mondtak, semmivel a világon nem bizonyították a Pálffyék bûnösségét.« Abban az idõben! És tudom, hogy a Gézának én mondtam, és Géza azt mondta nekem: »Tudod, az Ernõ nem képezte magát eléggé.«„90

Pataki Haraszti Sándorral is próbált beszélni késõbb, amint ez egy vele készült interjúból kiderült: „… egy nagyon jelentõs káder, a magyar katonai kémelhárítás egyik vezetõje – aki egy Márciusi Frontos fiatalember volt – az ítélet után a Rajk-pörrõl velem akart beszélni, de nem itt Budapesten, hanem kihívott Gödre, a Duna-partra. Ugyanis a Rajk-pörrõl csak úgy volt hajlandó beszélni velem, hogy arról senki sem tud, hogy azt senki sem hallja és látja. Ott a Dunaparton kölcsönösen megállapítottuk, hogy ez nem lehet igaz, de akkor már benne voltunk, hiába. Õt magát is késõbb letartóztatták, és belevonták egy ilyen pörbe. Õ sem akarta elhinni, hogy Rajk a jugoszlávoknak kémkedett, de nem emeltünk nyilvánosan szót ez ellen.”91 Nemhogy nyilvánosan nem emeltek szót, hanem az idézett emléknyomokból valószínûsíthetõ, hogy Haraszti a gödi beszélgetést sem mondta el senkinek annak idején. Ugyanis abban az esetben õ is bajba került volna Pataki lecsukása után, hogy miért nem tett jelentést. Pataki talán beszélt Losonczyval is (ez kevéssé tûnik valószínûnek), sokkal inkább lehetséges, hogy Patakira Radó jóhiszemû tanácstalansága nyomán hívta fel Losonczy a „szervek” figyelmét. Ebbõl azonban egyáltalán nem következik, hogy Pataki elítélésére ezért került volna sor. Pataki négy és fél évet kapott. Letartóztatására közvetlenül azért került sor, mert a vele egy házban élt elsõ feleségének híreket vitt annak második férjérõl, Oszkó Gyuláról, akit akkor már szintén lecsuktak.92
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Losonczy – másokkal együtt – milyen aktív szerepet töltött be a Rajk-per propaganda-gépezetében (Szabad Nép vezércikk, diplomáciai misszió Párizsban), máris készen áll a politikatörténeti konklúzió. Arról azonban semmit sem tudunk, ami a szereplõkben valójában lejátszódott. Mintha az érzelmek, félelmek nem létezõ tények lennének.

A politikatörténeti források megszólaltatásához hívtuk segítségül az oral history interjúit. S ha ezek segítségével már tudjuk, mit keressünk, meglepõdve ismerjük fel, hogy nagyritkán az átélt izgalmak és érzelmek nyomot hagynak még az amúgy szûkszavú jegyzõkönyvekben is. Legalábbis gyakran ott is jelzésekre bukkanunk, legfeljebb némán siklunk el felettük.

Aczél György visszaemlékezésébõl tudható, hogy arról a Központi Vezetõség értekezletrõl, amelyen – még név nélkül – az ellenség pártbeli befurakodását állapították meg,
s amely elõtti éjszakán Rajkot letartóztatták, a gyûlésrõl Losonczyval együtt távoztak. (Aczél ekkor Baranya megyei elsõ titkárként a jugoszláv „frontövezetben” szolgált, a feleségek pedig barátnõk voltak.) Mire emlékezett Aczél a történtekbõl? Nem közvetlenül a Darányi utcába hajtattak, ahová Losonczyéknál vacsora (uzsonna?) várta õket, hanem elõször a Normafához mentek friss levegõt szívni. Aztán váratlanul mindketten hányni kezdtek: „… olyan volt a helyzet, hogy lementem a büféhez a Központi Bizottság ülésén, jobbra-balra mindenütt tolongtak, mellettem senki sem állt. Most az, hogy pl. Losonczy Géza akkor fönntartotta, mert meghívott vacsorára, mert elõzõleg szólt, nem hiszem, hogy sok ember lett volna, aki akkor nem mondta volna le a vacsorát. És hát az akkori – épp nem könyvbe való – feszültségre és az egész légkörre az jellemzõ, hogy »Menjünk sétálni!« – javasoltam, és a Normafánál sétáltunk. Nyilván én már az idegességtõl el kezdtem hányni, majd õ is csatlakozott hozzá, és nem mertünk errõl beszélni, hogy miért, hanem megállapítottuk, hogy biztos rossz volt a kakaó, amit uzsonnára kaptunk. Szóval olyan dermesztõ volt a Rajk-ügy, tetejében ez a légkör, egyszerûen elképzelhetetlen volt, hogy õszintén megbeszéljük, hogy nem a kakaó volt rossz, hanem a félelem mart a gyomrunkba bele.”93
Természetesen Losonczyékhoz érve sem beszéltek az aznap történtekrõl. A jegyzõkönyvekbõl azonban Losonczy szorongásának a motívumai is a felszínre bukkannak. A KV-jegyzõkönyv szerint ugyanezen az ülésen Losonczy Gerõ Ernõvel és Farkas Mihállyal is szóváltásba keveredett (jóllehet nem a Rajk-ügy kapcsán), ami megint csak baljós elõjel lehetett, bár ezt Aczél emlékezete (akit hamarosan letartóztattak, és maga is súlyos börtönpszichózison ment keresztül) nem rögzítette.

A szorongás és félelem jeleinek elõbukkanása más megvilágításba helyezi Losonczy magatartását a következõ hónapokban. Azt a küldetést, hogy utazzon Párizsba és gyõzze meg Károlyi Mihályt a Rajk per helyességérõl, már csak azért sem utasíthatta vissza, mert hiszen a kétkedõ Károlyi jó véleménnyel volt felõle, többször is õt javasolta francia követnek.94 Ha egy jegyzõkönyvi szövegrész érzelmi effektust rögzít, a politikatörténész nem tud mit kezdeni vele, nem így a biográfus. Az 1949. szeptemberi KV ülésen Losonczy
a Rajk-üggyel kapcsolatban Kádár referátumához szólt hozzá. A KV-tagok egymásra licitáltak a „bûnbanda” elítélésében. Ekkor egy Rákosival folytatott beszélgetést idézett fel (nyilván amikor a párizsi útra instruálta): „Beszélgetés közben Rákosi elvtárs már említette, hogy Pártunk vezetõit el akarták tenni láb alól. Teljes összefüggésben elõször volt módom hallani, hogyan illesztették be ezt Rajkék tervükbe és az imperialisták tervébe. Ez a kérdés engem akkor is, most is érzelmileg érint.”95
(Kiemelés – K. Gy.) Az interjúk és a jegyzõkönyvek párhuzamos lapozgatása alapján tehát olyan mozzanatokat rekonstruálhatunk, amelyek révén a bolsevik önkritika ismeretében érdemi mozgatórúgók, ha úgy tetszik, érzelmi tények bukkannak fel a személyiség megismerése során. Az, hogy valaki önmagában ismerte fel a hibákat (ezt tette egyébként Losonczy a selejtlista ügy kapcsán gyakorolt önkritikájában), nem volt elegendõ. Azt is önmaga rovására kellett írnia, ha mások hibáival szemben elnézõ volt, legyen az akár barát vagy rokon. Ez ugyanis az éberség hiányára vallott. Azt, hogy Losonczy és Kádár között milyen alkalomból került szóba az AVH „fejlettsége” 1949 folyamán („tavaly”) nem tudhatjuk. Hiányzik a tény, pontosabban csak a helye van meg. A lehetséges szituáció azonban valószínûsíthetõ. Ilyen válasz elõzménye csakis valamilyen kételkedõ kérdés lehetett, mondjuk valamilyen letartóztatás indokoltságáról. Innen vezet az út addig, még szintén 1949-ben, hogy egy régi márciusi frontos barátjára felhívja a katonai elhárítás figyelmét. A hajdani márciusi frontos identitást felülírta az aktuális MDP-s azonosulási kényszer. A személyiség az állandó önvizsgálattal és önkritikával naponta felszámolta önmagát, szétzilálta kapcsolatrendszerét, ugyanakkor a repedések betömködésével szinte egyidejûleg igyekezett újjáalkotni énazonosságát. Losonczy például a Népmûvelési Minisztérium pártszervezetében tartott taggyûlés másnapján újabb önkritikus levele végén bizakodva jelentette ki: „… a tegnapi taggyûlés, Révai elvtárs zárszava, s ennek kapcsán hibáim világosabb felismerése nyomán, nyugodt lélekkel állíthatom: hibáimat ki tudom és ki fogom javítani. Még pedig nem hosszú idõ alatt. Nehezül az idõk járása felettünk. Kell, hogy a Párt minden katonája szilárdan és teljes erõvel álljon harci posztján. Az illegalitásban, a felszabadulás után a Párt által számomra kijelölt területeken mindig ott voltam, ahol zajlott a harc, s nem az utolsó sorokban. Érzek megfelelõ erõt magamban, hogy e kemény és igazságos lecke után levonjam és érvényesítsem a tanulságokat és magasabb színvonalon tudjam majd munkámat folytatni – elválaszthatatlanul, minden idegszállal egybeforrva a Párttal.”96 A csõd beismerése és a önbizalom generált helyreállítása egyik napról a másikra csaphatott át egymásba.

A személyiség individualitása és csoportparaméterei

Ahogy Losonczy önmagát mint pártkatonát a fenti önkritikában azonosítani próbálta, természetesen további kérdésként veti fel: ki is hát a biográfia szubjektuma? Losonczy élete kizárólag önmagát jeleníti-e meg, avagy reprezentánsa valamiféle kollektívumnak? Identitása csakis befelé, avagy kifelé is fordul?97 S ha a csoportkohéziót keressük, akkor merre orientálódjunk? A református papfiúk (ahogy a debreceni egyetemen a statisztikai kategóriát gyakorta szociológiailag tágabban azonosították: a „pap, tanár, tanító” szülõk gyermekei) közegében ássuk elõ az életre szólóan meghatározó gyökereket. Ellene szól ennek, hogy ebbõl a kollektívumból valószínûleg többen gravitáltak a szélsõjobb, mint a szélbal felé a harmincas években. A balra tartás révén a pálya máris atipikussá válna. Ráadásul Losonczy nem egy barátja eredetileg jobb felé indult el a bajtársi társaságokban, hogy aztán a Márciusi Front balfelén kössön ki. S nem hagyható figyelmen kívül, hogy maga Losonczy milyen hévvel küzdött, hogy elhatárolódjon saját középosztályi indító közegétõl. A származás mint identitást befolyásoló tényezõ természetesen sohasem negligálható, akkor sem, ha az ember szabadulni igyekszik tõle. Losonczyt 1951-es letartóztatásakor már márciusi frontos társaságával is szembefordították. Pontosabban aktuálisan épp választott MDP-pártharcos-identitásából forgatták ki saját elvtársai, s közben folyton arra hivatkoztak, hogy egy igazi kommunistának ilyen helyzetben miként kell(ene) viselkednie. Régi közösségeibe nem tudott s nem is akart visszahátrálni. Bár a „magyarkodó csoport” kreálásával a letartóztatás során a hazai illegálisokkal egy kasztniba zárták, ez is legfeljebb fiktív közösség lehetett. Mi is a biográfiai probléma? Kirõl szól az életrajz? A típusról (típusokról) s az(oka)t megjelenítõ személyrõl, avagy a csoport (osztály) hálójába vetett (bele- vagy kifelé kapaszkodó) egyénrõl? Valóban pontszerû életeseményeket köt-e össze
a biográfus az életút vonalával? A szociálpszichológiában az élettörténeti elbeszélés alapvetõ fordulópontjait „nukleáris epizódnak” nevezik és fölérendelt tematikus szálak mentén kötik össze.98
Vajon nem lenne vizuálisan is pontosabb, ha a vonallal összekötendõ pontok helyett a fordulatokat „életörvényekként” vagy „életcsóvákként” képzelnénk el, attól függõen, hogy éppen örvény sodrában, avagy üstökös csóvájában látjuk pörögni az egyént? Mindazonáltal egyetlen szálnál szélesebb sávban, a paraméterek halmazán keresztül követhetnénk nyomon a tematizálásnak azokat a szempontjait, amelyek révén az életpálya mozgását a különbözõ redukcionizmusok látószögébõl értelmezni szoktuk. Egyiket a másik után és egyiket a másikba öltve.

Az individualitás és a kollektívum viszonya természetesen nem csak a 20. századi életrajz problémája. A 19–20. századi vállalkozók, bankárok biográfiái hasonló nehézségekkel járnak. Ha az életutak a típusok nyomvonalát követik, beszûkül és rugalmatlanná válik
a mozgástér.99
Mihelyt a vállalkozók szerteágazó pályáját próbálja valaki analitikus leíró módon összefoglalni, rögtön szembesülnie kell azzal, hogy az egyénített életpályák, szinte azonnal szét is szedik a tipológiát, ami által az magyarázó erejét veszíti.100 A makroszociológiai általánosítás igényével fellépõ kutató számára az elsõrendû nehézség, hogy a célszemélyek azonosítása csakis az intézményi struktúra alapján lehetséges.101 Ha a részvénytársaságokban vagy az állami szervekben tölt be az illetõ pozíciót, akkor a publikált források rendelkezésre állnak (compassok, címtárak). Ám ha egyéni cégek tulajdonosa, tehát nem nyilvános számadásra kötelezett vállalkozást vezet, már nehezebben ragadható meg, de
a cégbíróság levéltári nyilvántartása alapján megkereshetõ. A kutatások fõ gondja ilyenkor az, hogy miként hidalják át az egyéni életrajzok és az intézményrendszeri struktúra alapkategóriái közötti mezõt. Ahol az elõbbi a domináns, a személyekrõl felvett paraméterek csak adattárként rendezhetõk. Ahol az utóbbi megközelítés a meghatározó, ott az egyénítés csak példatárszerû válogatással, illusztrációkkal oldható meg.

Sajátos feldolgozási keretként alakult ki a vállalkozói biográfiák terén – a plutarkhoszi párhuzamos életrajzok mintájára – a kétpólusú megközelítések sora.102 Ilyenkor többnyire az elméletileg is relevánsnak tekintett etnokulturális leszármazási csoportok (némi leegyszerûsítéssel szólva: egy zsidó – egy keresztény) mentén haladt az összehasonlítás, s az életút sajátos kiterjesztéseként a vizsgálati egység nem egyetlen egyén, hanem a család két vagy három generációja lett. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az eredmények nem mindig igazolták vissza az etnokulturális megközelítés vélelmezett „eredeti jellegzetességeit”. S bár történtek kísérletek a bináris megközelítés négyszögesítésére,103 azt mondhatjuk, mindmáig a vállalkozói életrajzok legeredetibb, bevált operacionális egységének a páros családbiográfia bizonyult. Ez a keret az, amely még magában foglalja az egyéni pályák individualitását, s anélkül, hogy túldimenzionált csoportteret konstruálna, képes vázolni a dinamika mikroközegét is.

Tulajdonképpen ritkának mondhatók azok a kísérletek, amelyek során a makroszociológiai elemzésbõl és a mikrotörténeti megközelítésbõl nyert információk egymást gazdagítják. A gazdasági elit egyik legfontosabb szocializációs intézménye a felsõ-kereskedelmi iskolák (kereskedelmi akadémia) érettségit nyújtó középiskolái voltak. Szerencsés forrásadottságok jóvoltából (a levéltárban õrzött budapesti matrikulákból és a publikált jubileumi évkönyvekbõl) nemcsak egy-egy személy származása vezethetõ le, hanem összevethetõ azzal is, hogy évekkel, évtizedekkel késõbb a gazdaság mely posztjára került az illetõ. A budapesti akadémia hallgatóinak adatait számítógépes adatbázisban rögzítve és elemezve empirikusan bizonyíthatóvá vált az az állítás, hogy a kapitalizálódás folyamatának elõrehaladásával, amidõn egyre jelentõsebb lett az elitek rekrutációjában az oktatási intézményeken keresztüli kiválasztódás, az akadémia diákjai közül a cégtulajdonos szülõktõl származók mind nagyobb arányban váltak alkalmazottakká, elsõsorban a gazdaság nagy szervezeteiben.104 Ez volt a mobilitás fõ iránya. Ezekbõl a makroadatokból azonban csak ex post próbálhatunk a pályaorientációra következtetni, ha lehet egyáltalán. A motivációról pedig mindössze annyit mondhatunk, hogy mivel itt csoportos magatartásformára utaló jelek vannak, feltételezzük, hogy ez a közös valami az azonosított csoport mentalitása. Egy évfolyam mikrokeresztmetszetû elemzése, kettõnél több életrajzi pont felvételével (születési anyakönyv, iskolai matrikula, iskola elhagyása utáni poszt 8, illetve 16 évvel az érettségi után) nemcsak finomabb elemzést tett lehetõvé, hanem árnyalta az ellenirányú, sõt
a cirkulációs mozgásokat is. Ráadásul két volt kereskedelmi akadémista önéletrajzának tükrében a makro- és mikrofolyamatokat szembesíteni lehetett a pályaválasztásra, pályaorientációra vonatkozó utólagos narratív konstrukciókkal.105
Ex ante adatokhoz természetesen így sem jutottunk, de az ex post magyarázatok természetéhez lényegesen közelebb kerültünk. Az egyik önéletrajz oktatást és pályaívet összekapcsoló kulcsmondata minden idevágó kutatás kedvenc (illusztratív) idézete volt: „Már az iskolában kibontakoztak osztálytársaim jövõ fejlõdésének kontúrjai. A nagy átlag maradt a középen, mint ahogy az iskolában is ott volt. Pályafutásuk: gyakornok, tisztviselõ, évtizedek után cégvezetõ, némelyik aligazgató, egy páran most már nyugalmazott igazgatók. Mások ugyanúgy: gyakornok, tisztviselõ, majd önálló cégfõnök.”106 Alig észrevehetõen két útra vonatkozik az állítás: „a nagy átlag” a részvénytársasági nagyszervezetekben a szamárlétrán felfelé haladóké. A „mások” az egyéni cégek végül tulajdonosi karrierjét megvalósítóké. Csak hozzátehetjük: Krausz Simon ráadásul kombinálta az utat, amikor a Schosberger-cég praktikánssága után egyéni tõzsdebizományos lett (egy csendestárs tõkéjével), majd egy nagy részvénytársaság alelnökévé avanzsált. A másik önéletrajz viszont hallgatott a kereskedelmi akadémista tanulmányokról, miközben kárhoztatta a történelmi középosztályt, hogy gyermekeit nem adta gazdasági pályára: „A helyzet elfajulásában súlyos felelõsség terheli a magyar társadalmat is, hogy részint kényelemszeretetbõl, részint elõítéletbõl távol tartotta magát a szabad pályáktól. A magyarok eszményképe a diploma volt, nyugdíjas közhivatali állás, katonáskodás, legfeljebb ügyvédi és orvosi pálya. Így került a múlt század utolsó évtizedeiben lassanként idegen kézre az ipar, kereskedelem és a gazdasági erõforrások nagy része, valamint a sajtó.”107 Õ maga azonban egy közepes nagyságú pesti takarékpénztári, illetve külföldi exkluzív magán- és részvénytársasági banki gyakorlati tanulmányok után az alakuló Hangya-szövetkezet ügyvezetõi posztján köt ki. Az egyéni élettörténetek és az élettörténeti látószögbõl vázolt életpálya-típusok tehát sehogy sem fedik egymást. A bináris élettörténeti megközelítés révén sikerülhet nemcsak az egyéni pályák individualitását rekonstruálni, hanem eközben a mikrotörténet szociális terét („a választható világokat”) is pontosabban megrajzolhatónak érezzük. S végsõ soron ez a köztes mezõ az, amely védelmet nyújthat mind a biográfiai redukcionizmus egyoldalúságai, mind a léptékváltás nélküli általánosítás makrokonstrukciói ellen.108 S arról sem feledkezhetünk meg többé, hogy melyik lehetett az a primér (szekundér stb.) közösség, amely a számára fontossá vált egyén életútját biográfiában is megörökítésre érdemessé tette.

*

A magyar történetírás (a magyar társadalomtörténetet is beleértve) ma még távol áll attól, hogy olyan típusú munkák kerüljenek ki mûhelyeibõl, mint Alain Corbain akadémiai nagydíjas monográfiája.109 Az ismeretlen 19. századi fapapucskészítõ életrajza a forrásokban fennmaradt nyomokból összerakva szinte hihetetlen vállalkozásnak tûnik. Pedig a társadalomtörténet általánosan használt nominális (és nem-nominális) forrásai tulajdonképpen magától értetõdõ természetességgel teszik lehetõvé, hogy rekonstruáljuk egy egyén (és közössége) életterét, családi és rokonsági viszonyait, iskolázottságát, az írástudatlanok nyelvét, foglalkozási és jövedelmi viszonyait, mindennapi életét, vándorlásait, hitközségi életét és választói magatartását. Mindezt inkább a lehetséges világok teremtése révén, lemondva közben mindarról, amit eleve lehetetlen az egyén szintjén megismerni. Ebben a történetírásban az „átlagember” története nem a névtelenek históriája, hiszen épp a név követése az, amely orientálja a történészt a levéltári útvesztõben, „és így az egyént vagy az egyének egy csoportját »különbözõ társadalmi kontextusokban« fogja viszontlátni, amibõl kirajzolódik az egyén társadalmi kapcsolatainak hálózata.”110 Az, hogy az eddig figyelemre sem méltatott, hatalomnak kiszolgáltatott egyén a történetírásban visszanyeri nevét, nem pusztán módszertani kérdés. Több annál, szimbolikus jelentõséggel bír. A biográfiai szubjektum felbukkanása az anonimitásból más látószögbe emeli magát a mikrotörténelmet is. A mikroszint így individualizált alkotóelemeibõl épülhet fel. Arra azonban itt sem árt emlékeztetni, hogy „az egyént jelölõ azonos név használata – születéstõl halálig” – nem jelentheti a személyiséget alkotó változatlan mag létezését.111 A kontinuitás és koherencia nem adottság és nem norma, hanem a mikroszint alá bújtatva is a biográfia kérdése marad.
Ha visszagondolunk, vannak ennek elõzményei a magyar történetírásban, még ha ritkán emlegetjük is õket: Tóth Zoltán „arcnélküli fotográfiái” közül mondjuk Agnes Bartsch, a bécsi trafikosnõ, vagy Schiszler Károly, a szekszárdi kádármester nem kellene, hogy a történetírás peremén várják sorsuk beteljesedését, mint az hajdan volt világukban történt vala velük.112

46 Levi, Giovanni: Az életrajz használatáról (az eredeti cím – „les usage” – gazdagságát a magyar cím nem adja vissza). (Fordította: Czoch Gábor) Korall, 2. 2000 tél. 82.

47 Kövér György: Losonczy Géza 1917–1957. Budapest, 1998. (a továbbiakban: Kövér 1998.); Kövér György: A felhalmozás íve. Budapest, 2002. (a továbbiakban: Kövér 2002.); A módszertani megfontolásokról elsõ kísérletként lásd Kövér György: Biográfia és történetírás. Aetas, 2000. 3. sz. 150–157.

48 Lásd például: Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. H. n. 1978.; Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. H. n. 1979.; Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991.; Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. 1896–1953. Budapest, 1996. II. 1953–1958. Budapest, 1999.; Huszár Tibor mûvében az alcím – igaz kisebb betûkkel – már egyenesen a fõcímbe tolatott bele: Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. k. H. n. 2001.

49 Droysen, Gustav: Historika. (Fordította: Csejtei Dezsõ) In.: Ész, élet, egzisztencia IV. Történetfilozófia 1. Szerkesztette:: Csejtei Dezsõ – Dékány András – Laczkó Sándor – Simon Ferenc. Szeged, 1994. 105.

50 Szekfû Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929. 27.

51 Kossuth Lajos Iratai 1837. május–1840. december (Kossuth Lajos Összes Munkái VII.) S. a. r. Pajkossy Gábor. Budapest, 1989. 608. (1839. febr. 24.)

52 Magyar Országos Levéltár (MOL) Lónyay-napló 37 154 doboz. (Pest, 1867. márc. 26.)

53 Uo. (Bécs, 1867. szept. 14.)

54 Napjaink örömteli fejleménye, hogy készül róla Cieger András életrajza. Csak remélhetõ azonban, hogy az több lesz, mint pusztán politikai biográfia. Cieger András: A Lónyay–Kappel-vagyon nyomában. Egy „újarisztokrata” család vagyoni helyzete és életkörülményei a 19. század második felében. Történelmi Szemle, 1998. 1–2. sz. 87–112.; Cieger András: A bizalmatlanság kora. Lónyay Menyhért a kormány élén. Századok, 2001. 1. sz. 61–102.

55 Vö. Gueniffey, Patrice: A biográfia a megújuló politikatörténetben. Aetas, 2000. 3. sz. 136–150.

56 A redukcionizmusnak természetesen nemcsak veszélyei, hanem „erényei” is vannak az analízis során. Lepetit, Bernard: Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai. Aetas, 1995. 4. sz. 150.

57 Runyan, W. M.: Vita a pszichobiográfiáról. In: Történeti és politikai pszichológia. Szerkesztette: Hunyady György. Budapest, 1998. 305–340. (a továbbiakban: Runyan). a redukcionizmusról különösen lásd: 316–317.; Röckelein, Hedvig: Der Beitrag der psychohistorischen Methode zur „neuen historschen Biographie”. In: Biographie als Geschichte (Hg. Röckelein, H.) Tübingen, 1993. 17–39. Fordítása az Aetas jelen számában.

58 Salvendy, John T.: Rudolf. Egy lázadó Habsburg lélektani tükörben. Budapest, 1988.; Botond Ágnes: Pszichohistória – avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest, 1991.; Erikson, Erik H.: A fiatal Luther és más írások. Budapest, 1991.; Lackó Mihály: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. Budapest, 2001. (a továbbiakban: Lackó 2001.) Újabban felgyorsulni látszanak az események: lásd „A narratív identitás problémája a társadalomtudományokban” (Szeged, 2001. okt. 19–20.), „A történelemformáló személyiség” (Kecskemét, 2001. nov. 5.), valamint a „Történelem és pszichológia” címû konferenciák (MTA, 2001. nov. 8.) elõadásait.

59 Runyan a pszichoanalízis mellett a személyiség-, a szociál- és a kognitív pszichológiai, valamint a fejlõdéslélektani megközelítésekrõl ír, mint lehetõségekrõl. Runyan 326.

60 Gay, Peter: Freud for Historians. New York-Oxford, 1985.

61 Lackó Mihály: Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan. In: Lackó 2001. 43–50.

62 Laplanche, J – Pontalis, J-B.: A pszichoanalízis szótára. Budapest, 1994. 46–54.

63 Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás. (Új törekvések az én-pszichológiában) I–II. rész. Pszichológia, 1995. 405–435., 1996. 3–47.; László János: Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai elméletei. H. n. 1999.

64 Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. (A beszélgetéseket készítette Zsille Zoltán Kasza Levente közremûködésével.) Budapest, 1989. 135–137. Ugyanerrõl a kérdésrõl másik önéletrajzi munkájában is ír, szintén a Rajk-per kapcsán: „A politikai rendészeti osztály a Központi Ellenõrzõ Bizottság és a káderosztályok az életrajzok homályos pontjait kutatják, hogy nyomára jussanak azoknak, akiket az »ellenség« beküldhetett a magyar kommunisták soraiba. Mindegyikünknél sok homály akad még az én generációméban is, de az idõsebb, aktívabb generációnál több, mint a fiataloknál és Rajknál több, mint Kádárnál.” Hegedüs András: A történelem és
a hatalom igézetében. Életrajzi elemzések. H. n. 1988. 148.

65 Hogyan készül a popmenedzser? Erdõs Péterrel beszélget Acsay Judit. Budapest, 1990. 81.

66 A Magyar Dolgozók Pártja fõtitkárának és fõtitkárhelyetteseinek (1950. nov. 30.) MOL M - KS 276. f. 62. cs. 7. õ. e. 45. Ezt a dokumentumot a Losonczy Géza életrajz megírásakor még nem sikerült megtalálnom. A Kádár pert feldolgozó Varga László bukkant rá és bocsátotta rendelkezésemre, szívességéért ezúton is köszönetet mondok.

67 Uo. 62.

68 Uo. 57–58.

69 Uo. 44–45.

70 Uo. 39–40.

71 Uo. 41–42.

72 Uo. 59–60. Révész Géza ekkor a hírhedt „Katpol” (Katonapolitikai Osztály) vezetõje.

73 Kövér 1998. 201–209.

74 Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) Révai iratok. 793. f. 2. õ. e. 466–471. (1951. jan. 9.)

75 MOL MDP PB 276. f. 53. cs. 73. õ. e. (1951. ápr. 21.)

76 Belügyminisztérium Történeti Irattára (BMTI) V 150 326 (Jelenleg a Történeti Hivatal õrizetében.)

77 BMTI V 150 326

78 MOL MDP KV 276. f. 52. cs. 17. õ. e. (Farkas Mihály, Kovács István, Kiss Károly „ideiglenes” jelentése 1951. máj. 19-én kelt és a máj. 22-i KV ülésen hangzott el.)

79 BMTI V 150 326

80 MOL MDP Rákosi titkárság iratai. 276. f. 65. cs. 40. õ. e. Az iratokat közli újabban: Kádár János bírái elõtt. Egyszer fent, egyszer lent 1949–1956. Szerkesztette és a bevezetõt írta: Varga László. Budapest, 2001. (a továbbiakban: Kádár János bírái elõtt) 173–188.,193–196.

81 MOL 276. f. 65. cs. 40. õ. e. 44–47.

82 Uo. 47.

83 Kádár János bírái elõtt 109.

84 Gyarmati György: Péter Gábor fiatalsága, 1906–1945. Kutatási gondok az ÁVH-fõnök életrajzának feltárásában. In: Trezor. a Történeti Hivatal évkönyve. 2000–2001. Budapest, 2002. 63–65.

85 Felsorolásukat lásd a biográfia forrásjegyzékében.

86 Interjú Ujhelyi Szilárdné dr. Haraszti Máriával (1989. május)

87 Interjú Haraszti Sándorné Gróf Irénnel (1991)

88 Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Videotára (OSzK TIV) Interjú Haraszti Sándornéval (Készítette: Hanák Gábor) (1986)

89 Kádár János bírái elõtt 296–297.

90 Interjú dr. Radó Györggyel (1990)

91 Interjú Haraszti Sándorral (Készítette: Tóth Pál Péter) (1981. jún. 30.) In: Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés. Budapest, 1986. 224–225. A nevesítést az interjú készítõje végezte el. Uo. 253. Pataki Ernõt 1950. január 5-én vették elõzetes letartóztatásba, elsõ fokon 1950. április 27-én, másodfokon 1950. szeptember 6-án ítélték el. Az ítéletet a Legfelsõbb Bíróság 1956. szeptember 13-án helyezte hatályon kivül. Történeti Hivatal, V - 148 032. Az ügy tisztázásában nyújtott segítségéért Okváth Imrének tartozom köszönettel.

92 Kádár János bírái elõtt 104*.; „Vásárhelyi elvtárs, maga nem érti mirõl van itten szó!” (Az interjút készítette: Hegedûs B. András és Kozák Gyula) Beszélõ, 2001. 10. 39. Az eredeti interjú az 56-os Intézet Oral History Archívumában található.

93 Interjú Aczél Györggyel (1991). Ez az 1949. május 31-i KV ülés után lehetett, ezen vett részt Aczél utoljára, majd hamarosan letartóztatták és elítélték.

94 Kövér 1998. 176.

95 MOL MDP KV 276. f. 52. cs. 9. õ. e. 48. (1949. szept. 3.)

96 MOL M-KS 276. f. 62. cs. 7. õ. e. (1951. jan. 10.)

97 László János – Ricoeurre hivatkozva – megkülönbözteti „az elbeszélõ funkciónak a személyes (azonos vagyok önmagammal) és szociális (azonos vagyok valamivel, általában egy kategóriával, egy csoporttal, annak értékeivel, reprezentációival) identitás konstrukciójában és fenntartásában” betöltött szerepét. In: Narratívák 5. Narratív pszichológia. Szerkesztette: László János és Thomka Beáta. H. n. 2001. (a továbbiakban: Narratív pszichológia) 11. Elõszó.

98 McAdams, Dan P.: A történet jelentése az irodalomban és az életben. In: Narratív pszichológia 168–169.

99 Hanák Péter: A tõkés vállalkozótól a hivatásos menedzserig. Századok, 1982. 3. sz. 577–583.; Varga László: A hazai nagyburzsoázia történetébõl. Valóság, 1983. 3. sz. 75–89.

100 Koroknai Ákos: A magyarországi tõkés vállalkozók típusai. In: Az üzemtörténet kérdései. Elméleti és módszertani tanulmányok. Szerkesztette: Incze Miklós. Budapest, 1979. 137–171.

101 Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedõk. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század elsõ felében. Budapest, 1989.; Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit
a két világháború között. (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból.) Budapest, 1993.

102 Halmos Károly: Vergleich der Geschichte von zwei Unternehmerfamilien aus dem 19. Jahrhundert (Historisch-soziologische Fallstudie). In: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera) Budapest, 1986. I. 285–335. (Magyarul: Bácskai Vera: Két építési nagyvállalkozó a századfordulón. In: Gazdaság, politika, kultúra. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetébõl Szerkesztette: Gyimesi Sándor. Budapest, 1992. 41–62.; Koncz E. Katalin: Vergleich der Unternehmungsstrategien von zwei Grossunternehmerfamilien (Die Familie Haggenmacher und Hatvany Deutsch). In: Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa. (Hg. Bácskai Vera.) Budapest, 1986. I. 335–419.; Kövér György: Liedemann und Wahrmann: Strategien von Kaufmann-Bankiersfamilien im 19. Jahrhundert. In: Eliten und Außenseiter in Österreich und Ungarn. (Hg.: Heindl, Waltraud-Litván György-Malfer, Stefan-Somogyi Éva.) Wien – Köln – Weimar, 2001. 79–99. (Magyarul: Kövér 2002. 31–47.)

103 Halmos Károly: A polgárok polgárosodása. A magyarországi nagyvállalkozók és a magyar társadalmi összeilleszkedés a 19. században. (Elõszó a függelékhez) PhD disszertáció 2000.

104 Bódy Zsombor – Szabó Zoltán: A Budapesti Kereskedelmi Akadémia 1860 és 1906 között végzett hallgatóinak rekrutációja és mobilitása. In: Iskola és társadalom. Szerkesztette: Sasfi Csaba. Zalai gyûjtemény 41. Zalaegerszeg, 1997. 311–341.

105 Kövér György: Keresztutak a gazdasági elitbe. Almási Balogh Elemér és érdi Krausz Simon karriertörténete. Korall, 3–4. 2001. tavasz-nyár 156–170. (uez: Kövér 2002. 80–93.)

106 Életem. Krausz Simon emlékiratai. Budapest, 1937. 20.

107 Balogh Elemér, almási: Emlékeim. A negyvenéves „Hangya” és a Közgazdasági Egyetem története. Budapest, 1938. 44.

108 Életrajz és léptékváltás összefüggésérõl lásd: Revel, Jacques: A mikroszintû vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In: Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Szerkesztette: Czoch Gábor és Sonkoly Gábor. Debrecen, 2000. 69. „Az életrajzot immár nem gondolhatjuk el pusztán a szükségszerûség jegyében – az illetõ leélte az életét, melyet a halál sorssá alakított –, hanem mint lehetõségek mezõjét kell felfognunk, melyek közül a szóban forgó személynek választania kellett.”

109 Corbain, Alain: Le monde retrouvé de Louis-François Pinagot. Sur les traces d`un inconnu 1798–1876. Paris, 1998. Erre a tanulságos kísérletre Benda Gyula hívta fel a figyelmemet, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

110 Szijártó M. István: Történelmi antropológia és mikrotörténelem. Az új társadalomtörténet. BUKSZ, 2000 2. sz. 153. Hasonló törekvések fogalmazódnak meg Jürgen Schlumbohm monográfiájában is. Idézi Szijártó uo. 154–155.

111 Ricoeur, Paul: A narratív azonosság. In: Narratív pszichológia 16.

112 Tóth Zoltán: Arc nélküli fotográfiák a békeidõkbõl. Valóság, 1982. 1. sz. 47–57.; Tóth Zoltán: Schiszler Károly kádármester Szekszárdon. Egy kisvárosi mesterember gazdasági-társadalmi viszonyai a századfordulón. Agrártörténeti Szemle, 1977. 1–2. sz. 199–218.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail