ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Hedwig Röckelein

A pszichohistorikus módszer hozzájárulása
az „új történelmi biográfiához”*216

Napjainkban a biográfia újra virágkorát éli, miután éveken keresztül a történetírás kövületeként nyomorúságosan tengõdött. A könyvpiac növekvõ kínálata azonban kiprovokálja azt a kritikus kérdést, hogy a 19. század hõsi biográfiája ünnepli-e feltámadását, vagy pedig a biográfia mûfaja minõségi változáson ment keresztül, amely túlmutat az idõközben elvetett alapelveken. Jacques le Goff szkeptikusan nyilatkozik a mûfajról: „Amit sajnálatosnak tartok a mai biográfia-áradatban, az az, hogy sokuk nem több mint a tradicionális, felületes, anekdotikus biográfiák szimpla ismétlése, melyek egyszerû kronologikus kritériumok szerint íródnak, idejétmúlt pszichológiának hódolnak, és képtelenek egy egyéni élet történelmi jelentõségét megmutatni.”217

Ezen kötet címe, Biográfia mint történelem két kérdéskört vet fel. Elõször: A biográfia már történelem, már a múlté? A biográfia egy halálraítélt mûfaj, jelenlegi újraélesztése anakronizmus? Vagy van a biográfiának jövõje, van számára perspektíva? Másodszor: A biográfia „történelem-, illetve történetmesélés”? Mi a biográfia megfelelõ formája? Lehet ma a biográfia narratív? Vagy, amíg a kronologikus elbeszélõ struktúrához ragaszkodik, nem egy illuzórikus életkonstrukciót fest elénk,218 amely a biográfiai analízisnek ellentmond? Nem kell-e ennek helyébe egyfajta analitikus biográfiának lépnie, mely eredményei számára új formát talál?

Biográfia: Egy mûfaj története és kritikája

Németországban a biográfia mint mûfaj 1945 után a nemzetiszocializmus és a második világháború traumatikus élményére adott reakcióként megszûnt. Amikor a 60-as években
a háború utáni generáció lázadni próbált apái és nagyapái ellen, a struktúrák története (Strukturgeschichte) bevonult a német történettudományba. Ezzel együtt a biográfiát historizmusként bélyegezték meg.219
A 19. század historikus módszere és történetírása túl szorosan összefüggött az individualitás-elvvel és a biográfiával ahhoz,220 hogy a történettudomány a biográfiáról differenciáltabb ítéletet alkothatott volna. A 19. század biográfiai irodalma pedig,221 mely azon a meggyõzõdésen alapult, hogy egyes kiemelkedõ személyiségek, illetve férfiak formálják a történelmet, és olyan jelszavakban manifesztálódott, mint „a férfiak csinálják a történelmet”,222 megkönnyítette az új történetírói irányzatnak, hogy elutasítsa
a „hõsi regények” személyi kultuszát. Ezek után érthetõ, hogy Dirk Blasius a „pszichohistória hasznát a biográfia területén csekély”-nek223
minõsítette, sõt még „metodikai visszalépésnek”224 is tekintette. Az olyan biográfia, amely a pszichoanalízissel szoros függõségi viszonyban áll, mely kiragadja az egyént a politika és a társadalom vonatkoztatási rendszerébõl, és a kora gyermekkori szocializációs folyamatot az élettörténeti fejlõdés anticipációjának tartja – Blasius szerint –, elutasítandó. Ebben a helyzetben a történelmet mint „természeti törvényt”, ahogy ezt a biológiai felfogás szuggerálja, melyet Blasius a pszichoanalízis számlájára írt, Németországban senki sem tudta elfogadni, mint ahogy a 19. század konzervativizmusához való visszatérést sem.225

A kritikusok szkepszise új táptalajra lelt, amikor a pszichoanalitikusok a nemzetiszocializmus monokauzális értelmezését adták, a fasizmust és az antiszemitizmust Hitler patologikus alakjára redukálták, figyelmen kívül hagyva a nácizmus össztársadalmi hátterét.226 Más 20. századi diktátorok individuálpszichológiai értelmezései227 megerõsítették azt a benyomást, hogy a pszichoanalitikus elmélet nem alkalmas az egyén tömegekre gyakorolt hatásának magyarázatára.

Ma már a Strukturgeschichte sem új áramlat. Célkitûzései összemérhetõk eredményeivel, és látható, hogy ez az irányzat is mutat fel hiányosságokat. A generációváltás ismételten
a történettudomány módszereinek és perspektíváinak megkérdõjelezéséhez vezetett. A történettudomány mûhelyei, melyek maguk is a társadalomtörténet és a Strukturgeschichte talaján fejlõdtek ki, emancipálódtak, és kritikusan vizsgálják apáik elméleteinek alapjait.228

A „mezítlábas” történészek a munkások történetét és a nemzetiszocializmus korát, melyek addig elsõsorban az egyetemi elefántcsonttornyok perspektívájából kerültek megvilágításra, az érintettek látásmódjával, a munkásság, az áldozatok, a tettesek és a csatlósok önnön nyilatkozataival és hétköznapi tapasztalataival egészítették ki. A történettudomány mûhelyei révén nemcsak az „Oral History” nyert felvételt a történészek eszköztárába,229
hanem – és ez a döntõbb – az egyetemi történettudomány egyeduralma is megkérdõjelezõdött.

Nem volt elég ebben a tudományban az apa-fiú konfliktus, a lányok is az apák ellen fordulnak. Már nem elégszenek meg a „nõ keresésével”230 a történelemben, hanem vitára szólítanak fel a tudományos diskurzus nemi vonatkozásairól, azaz „férfias” jellegérõl.231

Ezek az utóbbi évtizedekben színre lépõ jelenségek mind nyomot hagytak a történettudományban és a biográfiával kapcsolatos álláspont megváltozásához vezettek, még ha különféle módokon is. Az individuum, mely a tudományos kutatás tárgyaként elveszni látszott a „struktúra” elvont fogalmában és a „tömeg” anonimitásában, mint történelemformáló személy tér vissza azok után, hogy a társadalomtudomány irányába orientálódott történetírást az a veszély fenyegette, hogy embernélküli tudománnyá fejlõdik. Németországban még a társadalomtörténet és a Strukturgeschichte, Franciaországban pedig a szeriális történetírás232 legelszántabb védelmezõi számára is világossá vált, hogy ezt a deficitet meg kell szüntetni.

Jürgen Kocka szerint az egyén vizsgálata a „történettudomány ok-okozati problematikájának kivételes esete”, mely a történész számára a rezignáció egy pontját jelenti, melyre az mindig akkor jut, amikor egy „jelenséget nem lehet már struktúrái alapján”233 megmagyarázni. A Strukturgeschichte elsõbbségét természetesen nem vonta kétségbe. Ahogy Hans-Ulrich Wehler – aki a 19. század történettudományának minden kritikája ellenére ragaszkodott a hõsi történetíráshoz234 – sem kérdõjelezte meg a „kritikus társadalomtörténet”235 uralkodó szerepét, és idõnként a pszichohistorizmus segítségével remélt kiutat találni a „politikai biográfia válságából”.236 A francia historiográfia, mely a szeriális történetírás nyomán elõállt „ember ûr” leküzdésére a biográfia újra élesztését szorgalmazza, azt ezzel egy idõben szintén tudománytörténeti szempontból visszalépésként értelmezi:237 „A mai történetírás … azon van, hogy a történelem kerekét visszafordítsa … Különösen a biográfia mûfaja él át fenomenális újjászületést … A történelmi struktúrák kutatója, aki az absztrakttal telítõdött, a konkrétumhoz kapott kedvet.”238

A leginkább a nõi történetírás követte hosszú ideig a biográfiaírás tradicionális irányát úgy, hogy egyes nõalakokat az emancipációs nõi mozgalom elõfutáraként stilizált, az egyenlõtlenség elleni harc példaképeivé emelte õket. A nõkutatás nagymértékben koncentrált a történelmi életrajzra és kortárs nõk biográfiai kikérdezésére, mert ez a forma a „nõi” tudománynak egyszerre több szükségletét is kielégítette. A közös „érintettség”239 által a kutató és az informátor között látszólag identitást eredményez. Identifikáló momentumnak számít a nõk általános és állítólag általánosítható élettapasztalata: a férfi nem és a patriarchális társadalom általi elnyomás. A biografikus szemléletmód így állítólag lehetõvé teszi, hogy a „tudományt mint önmegismerést” („Selbstfindung”) ûzzék, vagy fordítva, az önmegismerést tudománnyá és élethivatássá emeljék. Ezáltal az egy, a férfivilágtól elzárt teret konstruál, mely a nõket szolidaritásra és arra buzdítja, hogy egymást kölcsönösen igazolják az áldozat szerepében. A biográfia koncepcióját azonban idõközben a nõkutatásban a nõi-férfi szerepek – például az áldozat/elkövetõ pozíciók – kritikátlan adaptálása miatt240 problematikusnak minõsítették a nemi vonatkozású viselkedésmódok tekintetében. A kritikus hangok felerõsödtek a feminista tudományokban a nemek különbözõségérõl folytatott vita („Differenz-Debatte”) kapcsán,241 mely szétrombolta a tapasztalatok egyformaságának illúzióját. Csak az alapkutatásban való hatalmas elmaradás és a saját történetírás mítoszának az identifikációban játszott fontos szerepe magyarázza, hogy a nõkutatás csak késõn lett arra figyelmes, milyen következményekkel járhat a biográfia mûfajának kritikátlan továbbvitele.242 Idõközben különösen irodalomtudománnyal foglalkozó nõk felismerték, hogy ez a mûfaj tipikusan férfias élet- és látásmód mintákat implikál, hiszen éppen hogy „feltalálja” a diszkurzív stratégia a „férfias alanyt”.243 A 18. és a 19. század irodalmárnõi és írónõi nagyon is érezték ezt az ellentmondást, amikor nem az önéletrajzot, hanem a levélformát használták eszközként ahhoz, hogy megnyilatkozásaikat és magukról alkotott képüket a nyilvánosság elé tárják.244

A biográfiaírás aktuális helyzete a német nyelvterületen

Míg a népszerûsítõ történeti életrajzok írása Németországban és az angolszász országokban is buján virágzik,245 a német történettudomány a történeti biográfiai irodalomhoz csak kevéssel járult hozzá.246 Az ösztönzés arra, hogy a tudományos biográfiát ismét a társadalom által elfogadottá tegyék, itthon nem a történettudományból indult ki, hanem a szociológia247 és a társadalomtudományok248 életútkutatásaiból, a neveléstudományból,249 a kommunikációval foglalkozó tudományokból250 és az empirikus kultúratudományból, 251 melyek – olyan új eszközökkel felvértezve, mint például az Oral History252 és a kollektív biográfia253 – visszahatnak a társadalomtörténetre.254

A német nyelvû történelmi biográfiaírásban pillanatnyilag három tendencia rajzolódik ki: a normálbiográfia, az „antihõs-biográfia”255 és a kollektív biográfia. A normálbiográfia elfordul a kivételes embertõl mint történelemalakító személyiségtõl éppúgy, mint a patologikusan abnormálistól.0 A „normális”, az „átlagember” felé fordul, a csoport- vagy osztály-specifikus szocializáció, az élet-, illetve karriertörténetek kikristályosodási pontjai, tükrözõdései felé. A mindenkori specifikus történelmi környezet1 ily módon beleépül az egyben individuál- és kollektívbiográfiai analízisbe.2 A biográfiai irodalomnak ez az iránya szerintem a „régi” hõs-biográfia lehetséges alternatíváinak egyike, mert integrálja a társadalomtörténetet, és így ésszerû módon összeköti az egyént a társadalommal.

A második irányzat, mely a hõs-biográfiák 60-as és 70-es évekbeli elutasításából nõtt ki, kissé különösnek tûnik.3 Az antihõs-biográfia ugyanis ugyanúgy hõs-biográfia, csak épp ellenkezõ elõjellel. Az a gyanú, hogy itt visszalépésrõl van szó, rögtön beigazolódik, amint figyelembe vesszük, hogy a 19. század biográfiai irodalma nemcsak a „nagyemberekre” koncentrált, hanem tekintetbe vette az „abnormálisnak” vagy „patologikusnak” bélyegzett egyéneket is.

A harmadik irányzatot, a kollektív biográfiát a marxista történészek használják a társadalomelemzésre, és a történelem gazdasági és társadalmi mozgatórugóihoz harmadik dimenzióként a lélektanit is hozzá akarják kapcsolni.4 A „kollektív psziché” mint „társadalmi psziché” posztulátuma eközben erõsen közelít Lloyd deMause „pszicho-osztály” („Psychoklasse”) fogalmához. Ezek az elképzelések – egy általános tétel megfogalmazásának kedvéért – elhanyagolják a szociális, társadalmi és lelki adottságok komplexitását. Kritikus tárgyalásuk számomra mindenekelõtt akkor tûnik helyesnek, amikor mindebbõl ideológiai konstrukciókat, mint például „nemzeti pszichét”5 vezetnek le.

Régi problémák – új megoldások

Ha az „új biográfia” ténylegesen túl akar jutni a tradicionális életrajzíráson, különféle problémákra kell új megoldásokat találnia.6 Pszichohistoriai aspektusból elsõsorban három tényezõt kell figyelembe venni. Elõször is tisztázni kell, hogyan viszonyul a biográfia
a pszichológiához. Másodszor, meg kell vitatni, hogy az egyén hogyan integrálódik a csoportba, a társadalomba; harmadszor pedig ki kell fejleszteni a biográfiai ábrázolás számára megfelelõ irodalmi formát.

Biográfia és pszichológia/pszichoanalízis7

Az egyén analizálásának célja lehet egyrészt az, hogy (látszólagos) ellentmondásokat és töréseket megmagyarázzon, azaz hogy az „irracionális” magatartást racionalizálja, másrészt hogy vizsgálja egy egyén „normalitását”, az „átlagértékét” egy bizonyos csoportra vonatkozóan. A biográfia azonban nemcsak társadalomtörténeti elemzéseket kíván a történésztõl, hanem szükségszerûen vezet el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen pszichológiai kapcsolat áll fenn az egyén8 és egy vagy több csoport9 között. Egyetlen történész sem tud pszichológiai érvek alkalmazása nélkül akár egy egyénrõl, akár egy csoportról biográfiát írni. Erik H. Erikson a következõket írja a sok történészt jellemzõ, inkább érzelmi, mint racionálisan megalapozott pszichológiaellenességrõl: „Rá kell mutatnunk továbbá arra is, hogy éppen azok az életrajzírók engedik meg maguknak a leggátlástalanabb pszichologizálást, akik kategorikusan elutasítják a módszeres pszichológiai értelmezést. A pszichológiáról pedig csak azért gondolhatják, hogy az a józan ész alapján kikövetkeztethetõ, mert nem hajlandók rá, hogy egy meghatározott pszichológiai elméletre támaszkodjanak. De az explicit pszichológiaellenesség mögött mindig megtalálható egy implicit pszichológia.”10 Az intuitív interpretációhoz való ragaszkodás helyett a tudományos biográfia esetében („tudományosság” alatt „ellenõrizhetõséget”, „követhetõséget” értek egy szélesebb befogadói kör számára) meggyõzõbbnek tûnik, ha nyíltan utalunk pszichológiai vagy pszichoanalitikus elméletekre, mintha „vad” elemzésbe bocsátkozunk.11 A biográfusok számára az önkontroll annál is inkább szükséges, mivel éppen az empátia az életrajzírásnál nem alábecsülendõ szerepet játszik, mint ahogy ezt Sigmund Freud már az elsõ történelmi-biográfiai próbálkozásánál, Leonardo tanulmányában konstatálta. A biográfusok a „hõsükre” való fókuszálás által, akár egyénekrõl, akár csoportokról írjanak, különleges vonzalmat táplálnak magukban vizsgálatuk tárgya iránt.12 A mûvészi vagy a tudományos élet kiemelkedõ személyiségeirõl szóló biográfiák sokszor többet árulnak el az életrajz írójáról, mint magáról az ábrázolt személyrõl. Ezen biográfiák meta-analízise hozzájárulhat a tudománytörténethez épp úgy, mint a tudománykritikához.13

Ha egy személyt pszichológiai kategóriák segítségével sikeresen akarunk elemezni,14 akkor – nézetem szerint – figyelembe kell vennünk néhány alapszabályt. Elõször is meg kell szívlelnünk azt az alaptételt, hogy a személyiség nem egydimenziósan, hanem komplexen épül fel.15 Minden individuum lelki felépítése alapján egy adott konkrét esetben különbözõképpen reagálhat a kívülrõl érkezõ kihívásra. Ezért egyetlen személy viselkedése és reakciója sem vezethetõ vissza egy okra, s nem is jósolható meg.16 Ebbõl következik, hogy a biográfiai elemzésbe nemcsak a gyermekkort és az ifjúkort, hanem az egész élettörténetet be kell vonni. A történészek pszichoanalízissel szembeni szkepszise mindenekelõtt azon az elõítéleten nyugszik, hogy a pszichoanalízis idõ és tér felett érvényes biológiai természeti törvényekre épít,17 elsõsorban az ösztönelméletre és a személyiség koragyermekkorban való kialakulásának elméletére.18 Freud késõbbi írásai ezzel szemben már a kulturális befolyás kérdését járják körül. Azzal, hogy a pszichoanalízist a kulturalisták és az én-pszichológia továbbfejlesztette, végleg megszûnt annak a koragyermekkorra való kizárólagos korlátozódása. A korai pszichoanalízissel szemben ezekben a vizsgálatokban a lappangási szakasz 19 és serdülõkor fejlõdési fázisai kerültek jobban elõtérbe.20

Másodszor is, az az anyag, ami egy személy elemzéséhez rendelkezésre áll, rendszerint heterogén, nem szisztematikusan és nem idõrendben, hanem hézagosan és véletlenszerûen válogatva áll elénk. A dokumentumok mennyisége és minõsége már elõre meghatározza egy személy analizálhatóságának lehetõségeit vagy inkább annak határait.21 A rendelkezésre álló anyag heterogenitását illetõen22 annak minden fajtája – legyenek azok különféle írott források, képi vagy tárgyi dokumentumok – megköveteli, hogy forráskritikailag szemügyre vegyük õket, hogy elõször is tisztázódjon, mennyi az információértékük, és mennyiben alkalmasak biográfiai célokra.

A harmadik alapelv pedig az, hogy nem szabad az egyént autonóm vagy izolált egységként értelmezni. Az egyéni családi háttéren kívül olyan szokások is hatnak a primér szocializációra, melyek a társadalom bizonyos csoportjaira jellemzõk, és amelyek a történelem során változnak.23 Ebbõl eredõen elkerülhetetlen az illetõ személy társadalmi pozíciójának jellemzése, és az, hogy képet alkossunk gazdasági, szociális és mentális helyzetérõl. Ennek következményeképp a pszicho-biográfiának fel kell használnia egy sor más „segédtudomány” eredményeit: a gyermekkor, az ifjúkor és a felnõttkor társadalomtörténetének, a történeti családkutatásnak, a történeti szocializációkutatásnak, a mentalitástörténetnek,
a történeti viselkedéskutatásnak, a történeti demográfiának, a kvantitatív biográfiakutatásnak, a nevelés- és oktatástörténetnek, a nõk történelmének, a nemi szerepek történetének, valamint a test és az érzékelés történetének az eredményeit.24

Ha egy napon a gyermekkor és az ifjúkor nyugati kultúrán belüli történelme átfogóan feldolgozásra kerül, talán megteremtõdik majd annak feltétele, hogy azokat a pszichoanalitikus elméleteken alapuló biográfiai elemzéseket, melyek kizárólag csak az elsõ néhány gyermekkori évet veszik figyelembe, kritizálni és helyettesíteni lehessen. A gyermek- és ifjúkori fejlõdés történeti aspektusaira nézve jelenleg túlságosan sok egymásnak ellentmondó tézis forog közszájon. A heterogén eredmények nem utolsósorban azáltal jönnek létre, hogy egy korszakon és egy térségen belül alig történik rétegek és csoportok szerinti differenciálás. Azok a pszichoanalitikusok, akik individuálbiográfiai elemzést írnak, minden esetben kikereshetik a teóriájukhoz illõ történelmi interpretációt.25

Az egyén a csoportban / az individuum a társadalomban26

Ha a biográfus meg akar felelni a modern biográfia igényeinek, munkája azzal még nincs befejezve, hogy egy személyt pszichológiailag teljes egészében elemez és besorolja õt a társadalmi hierarchiába. Csak ott, ahol az egyénen túlmutatva feltesszük az adott egyén társadalmi reprezentativitására irányuló kérdést, lépjük át a pszichológiai vizsgálat mezejét, s csak ott kezdõdik a pszichohistorikus vizsgálat annak tulajdonképpeni értelmében.27 Az általános vonatkoztatási keret lehet egyes esetben a társadalom egy olyan csoportja, mely hasonló társadalmi és/vagy lelki jegyeket hordoz, máskor képezhetik azt a társadalom fölérendelt struktúrái. Függetlenül attól, hogy milyen irányban folytatódik az analízis,28 itt is tekintetbe veendõ, hogy az egyén komplexitása a társadalom komplexitásával, valamint az egyén és a társadalmi közeg közti kapcsolatok komplexitásával függ össze.

Az a pszichohistorikus elemzés, mely beilleszti az egyént az általános összefüggésekbe, két irányba vezethet. Egyrészt idekapcsolódik a csoportspecifikus szocializáció és személyiségfejlõdés kérdése. Abból kell kiindulni, hogy egy társadalom sem teljesen egynemû (megengedhetetlen tehát ebben az általános formában „pszichotikus”29 és „neurotikus” társadalmakról beszélni), hanem társadalmi és pszichikai kondicionálása osztály-, réteg- vagy csoportspecifikus.30 A vezetõ személyiségek esetében tisztázni kell, milyen kapcsolat áll fenn az egyén pszichikai struktúrája és azon „tömegé” között, mely azonosul ezen egyén célkitûzéseivel.31 Szintén tisztázandó, hogy a vezetõ személyiség milyen helyettesítõ funkciót tölt be, és hogy milyen tömegpszichológiai hatás lép fel, amint a követõk már nem egyénekként, hanem csoportos- vagy tömeg-énként cselekszenek.32

Az elsõ úton, az egyénnek egy nagyobb, azonos vagy hasonló pszichikai, társadalmi, valamint kulturális jegyeket hordozó csoportba való beillesztésének útján indul el az „összehasonlító biográfia”. Az összehasonlítás nemcsak a kollektív biográfiában használatos, mely szükségbõl, azaz a forráshiányból, melynek folytán egyetlen személy leírása nem lehetséges, erényt kovácsol, hanem olyan személyeknél is, akiknek az életútja forrásokkal ugyan jól dokumentált, reprezentatív voltukat azonban mégis összehasonlítások útján kell bizonyítani. Példának okáért említhetjük Erikson Luther könyvét. Az Erikson által analizált identitásválság új fényt vet a reformátor személyes fejlõdésére, és elméletének lényeges elveit is megmagyarázza, ugyanakkor Erikson nem jut túl a pszichológiai értelmezésen. Luthernek a maga korára jellemzõ pszichohistoriai szerepe csak akkor válhat világossá, ha
a 15–16. század fordulója reformációs és társadalmi forradalmár áttörésének egyéb együtthatóit is bevonjuk a vizsgálatba.33
Az összehasonlító vizsgálat alapját képezhetnék a származás, az egyéni szocializáció, az irodalmi mûvek, a kor teológiai és politikai kérdéseivel kapcsolatos elméleti alapállás és a társadalom bizonyos csoportjaira gyakorolt hatás. Az összehasonlító biográfia egy másik területét tárja elénk tömegpszichológiai jelenségek vizsgálata, mint például a boszorkányüldözéseké, ahol mind az üldözötteket, mind az üldözõket (az üldözött szociális közegébõl származó vádlókat éppúgy, mint a bírósági eljárás lefolytatóit) jellemezni kellene szociálisan és pszichológiailag.

A másik irányzat, mely az egyént és a csoportot/társadalmat összekötõ pszichobiográfia megalkotására törekszik, a „vezetõ egyéniségek” és a „tömegek” viszonyát vizsgálja. Az analízis ezen formájánál a központi probléma a domináns személyiség és az õ ideológiai kínálatával azonosuló csoport vagy tömeg közti emocionális vagy pszichológiai összekötõ elem.

Lloyd deMause, aki az individuális és a csoporttörténetet kronologikus és hierarchikus szisztémába rendezte,34 a történelmet általánosságban úgy tekinti, mint „felnõttek csoportfantázia képeinek megnyilatkozását, ..... melyek olyan motivációkon alapszanak, melyeket elõször a gyermekkori evolúció hívott elõ”,35 s melyek „közös elhárító rendszerként megakadályozzák a gyermekkori trauma felé való visszalépést”.36 A vezetõ személyiség és
a csoport közötti kapcsolat az õ elmélete szerint a közös elsõdleges szocializációból adódik (ugyanahhoz a pszicho-osztályhoz tartoznak), mely a csoportot és az egyént hasonló pszichikai alkattal ruházza fel. Ez a közös mátrix lehetõvé teszi a vezetõ és vezetett közti pszichológiai kommunikációt olyan helyzetekben, amikor a csoport behasított vagy tagadott fantáziaképeit a vezetõre vetíti ki. A vezetõ anélkül testesíti meg a csoport „megtisztulási igényét”, hogy ez utóbb alávetné magát e fájdalmas procedúrának.37

Még ha nem is osztom a „pszicho-osztály” koncepciója mögött meghúzódó mechanikus felfogást, akkor is az a véleményem, hogy azok az identifikációs és átviteli folyamatok, melyeket a félelem, az elhárítás és a meghasonlás formál, nagy szerepet játszanak a vezetõ és a vezetettek viszonyában.38 Alain Besançon is döntõ mozzanatként értékeli az identifikációt ebben a kölcsönhatásban.39 Õ mindenesetre nem statikusnak, egyoldalúnak, hanem kölcsönösnek és folyamatában változónak írja le ezt a kapcsolatot, melyben a vezetõ és
a vezetett egymás pozícióit befolyásol(hat)ják.40
A vezetõ és a csoport között eközben kölcsönös viszony és befolyás alakul ki: „A hõs megfelel egy nép kívánságainak, és ezért cserébe ráerõlteti saját lényét. Mint cselekvõ egyben cselekvés tárgya is.”41 A vezetõ és a vezetett között – Besançon szerint – van egy spontán közvetítõ tényezõ, az egyiknek a másikban való felismerésének jele, a szimbólum. Ezalatt azokat a „tisztán affektív, a tudatba befészkelõdött kifejezésmódokat érti, melyek nem megalapozottak és logikusan nem megmagyarázhatók, amelyek érzelmi töltetérõl azonban elmondható, hogy egy másik kifejezési formával való tudatalatti azonosításon alapszanak, melynek éppen a túlzott érzelmi telítettség a sajátja.”42

Az utóbb leírt irányzatok konkrét felhasználási területeként mindenekelõtt természetesen a „Führer” és a nép közti viszony jut eszünkbe a nemzetiszocializmus korából. Ez
a kapcsolat azonban ennél általánosabb, és különösen az „áttörés” korszakaiban válik aktuálissá, melyekben fõszereplõk lépnek fel és új ideákat hirdetnek, melyek csak azért vonulnak be a történelembe, mert bebizonyosodik róluk, hogy hatást gyakorolnak a tömegre. Térjünk vissza Luther példájára: elemezhetnénk a közte és reformátor szellemû követõtábora, illetve a felkelõ parasztok közötti kölcsönös viszonyt. Másik terepet képezhetnének a boszorkányüldözés teoretikusai, például Heinrich Institoris vagy Friedrich Spee, akik – természetesen különbözõ korokban – az üldözéssel kapcsolatban szélsõséges álláspontot képviseltek és különbözõ fogadtatásban részesültek.

A biográfia megfelelõ formája

A biográfia megfelelõ formájának problémáját legutóbb Pierre Bourdieu vetette fel.43 Leleplezte a narratív, kronologikus biográfiát, mely egy (koherens) életút, és ezáltal a személyiség és életének mesterségesen és utólag megalkotott egységének illúzióját sugallja. Még ha Lutz Niethammer Bourdieu szemrehányását azzal az indoklással utasítja is vissza, hogy a történészek nem olyan naivan bánnak a forrásaikkal, mint azt Bourdieu elképzeli,44 ezzel még nem adott választ arra a kérdésre, hogy ha nem a kronologikus-narratív, akkor mely forma felel meg a történeti biográfiának. A kérdés radikálisabban hangzik: Létezhet-e még egyáltalán tudományos biográfia? A szépirodalom, mely mint mûvészet a formális és
a tartalmi megformálás határtalan lehetõségeivel rendelkezik, máshogy viszonyulhat ehhez a kérdéshez, mint a történettudomány. Attól tartok, hogy a történészeknek hozzá kell majd szokniuk ahhoz, hogy az „új biográfiáról”, mely már nem elmesél, hanem analizál, nem alkotható egységes, minden egyes esettanulmányra alkalmazható koncepció. Bizonyára szükséges, még ha nem is mindig lehetséges, az egyes biográfiák specifikus problematikájára (regionális, idõbeli, pszichológiai tekintetben) egyéni formát találni.45

Fordította: Romhányi Zsófia

216 * A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Der Beitrag der psychohistorischen Methode zur „neuen historischen Biographie”. In: Biographie als Geschichte. Hrsg. von Hedwig Röckelein. Edition Diskord, Tübingen, 1993. (= Forum Psychohistorie 1.) 17–38.

217 Le Goff, Jacques: Wie schreibt man eine Biographie? In: Der Historiker als Menschenfresser. Über den Beruf des Geschichtsschreibers. Berlin, 1990. 103–112. (a továbbiakban: Le Goff) 105.

218 Hankiss, Agnes: Ontologies of the Self: On the Mythological Rearranging of One’s Life History. In: Bertraux, Daniel (ed.): Biography and Society. The Life History Approach in the Social Sciences. Beverly Hills, 1981. (Sage Studies in International Sociology 23) 203–209. (a továbbiakban: Bertraux); Bourdieu, Pierre: Die biographische Illusion. BIOS 3/I (1990) 75–81. (a továbbiakban: Bourdieu); vö. ehhez Liebau, Eckart kommentárjait: Laufbahn oder Biographie? Eine Bourdieu-Lektüre. uo. 83–89.; und Niethammer, Lutz: Kommentar. uo. 91–93. (a továbbiakban: Niethammer) A megkérdezett önstilizálásához az Oral Historyban vö. Catani, Maurizio: Social-Life History as Ritualized Oral Exchange. Biography and Society. uo. 221–222.

219 Blasius, Dirk: Psychohistorie und Sozialgeschichte. Archiv für Sozialgeschichte 17., (1977) 383–403., (a továbbiakban: Blasius 1977.) itt: 388. sk.

220 Nipperdey, Thomas: Kulturgeschichte, Sozialgeschichte, historische Anthropologie. Vierteljahrsschrift für Wirtschafts- und Sozialgeschichte 55 (1968) 145–164., (a továbbiakban: Nipperdey) 147.

221 Az utolsó két évszázad történelmi biográfiáinak egyes íróit mutatja be Engel-Janosi, Friedrich: Von der Biographie im 19. und 20. Jahrhundert. In: Klingenstein, Grete – Lutz, Heinrich – Stourzh, Gerald (Hrsg): Biographie und Geschichtswissenschaft. Ansätze zur Theorie und Praxis biographischer Arbeit. München, 1979. (Wiener Beiträge zur Geschichte der Neuzeit 6) 208–241. (a továbbiakban: Klingenstein – Lutz – Stourzh)

222 Treitschke, Heinrich von: Deutsche Geschichte im 19. Jahrhundert. Bd. 1. Leipzig, 1897. 28.

223 Blasius 1977. 386.

224 Blasius, Dirk: Psychoanalyse – eine ,historische' Wissenschaft? Neue Politische Literatur, 18. (1973) 453–468. (a továbbiakban: Blasius 1973.) 456.

225 Blasius 1973. 459.: „Úgy tûnik, mintha az interdiszciplináris kiskapun keresztül konzervatív, már elvetettnek hitt álláspontok újból bebocsáttatást nyernének a történettudományba.” A 68-as mozgalom lelkes képviselõi nem kevéssé döbbentek meg, amikor társaiknál a harcos korszak után az identitáskeresésnek olyan folyamata indult meg, melynek során a „polgári” biográfiából merítettek és nárcisztikus módon magukkal példálóztak. Vö. Grunenberg, Antonia – Voight, Bodo: Das merkwürdige Interesse an Biographien. Berliner Hefte. Zeitschrift für Kultur und Politik, 5. (1977) 28–37.

226 Lásd például: Smith, Brian F.: Adolf Hitler – His Family, Childhood and Youth. Stanford (Calif.), 1967.; Bromberg, Norbert: Hitlers Character and Its Development – Further Observations. American Imago, 28. (1971) 289–303.; Bromberg, Norbert: Luther's Childhood. International Review of Psychoanalysis, 1. (1974) 227–244.; Waite, Robert G. L.: Adolf Hitlers Anti-Semitism: A Study in History and Psychoanalysis. In: Wolman, Benjamin B. (ed.): The Psychoanalytic Interpretation of History. New York, 1971. 192–230.; Waite, Robert G. L.: Adolf Hitler`s Guilt Feelings: A Problem in History and Psychology. Journal of Interdisciplinary History, 1. (1971) 229–249.; Roseman, Stanley: The Psychoanalytic Understanding of Hitler. The Journal of Psychohistory, 15/1. (1987) 467–472.; Stierlin, Helm: Adolf Hitler – Familienperspektiven. Frankfurt a. M., 1975.; összefoglaló mûvek: Schöllgen, Gregor: Das Problem einer Hitler Biographie. Überlegungen anhand neuerer Darstellungen des Falles Hitler. In: Bracher, Karl Dietrich – Franke, Manfred – Jakobsen, Hans Adolf (Hrsg.): Nationalsozialistische Diktatur 1931–1945. Eine Bilanz. Düsseldorf, 1983. 687–705.; Schreiber, Gerhard: Hitler Interpretationen 1923–1983. Ergebnisse, Methoden und Probleme der Forschung. Darmstadt, 1984. Az individuálpszichológiai értelmezések ahhoz vezettek, hogy már nem is nemzetiszocializmusról, hanem hitlerizmusról beszéltek, vö. Hildebrand, Klaus: Nationalsozialismus oder Hitlerismus? In: Bosch, Manfred (Hrsg.): Persönlichkeit und Struktur in der Geschichte. Historische Bestandsaufnahme und didaktische Implikation. Düsseldorf, 1977. (Geschichtsdidaktik: Studien, Materialien 1) 55–61. (a továbbiakban: Bosch); Mommsen, Hans: Nationalsozialismus oder Hitlerismus? In: Uo. 62–71. Kritikus vizsgálat Brockhaus, Gudrunnál: Psychoanalytische Hitler-Deutungen. Luzifer-Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 5. Jg. H. 9 (1992) 8–24., vö. ezzel szemben Binion, Rudolph: … daß ihr mich gefunden habt. Hitler und die Deutschen: Eine Psychohistorie. Stuttgart, 1978. (angolul 1976.).

227 Bychowski, Gustav: Diktatoren. Beiträge zu einer psychoanalytischen Persönlichkeits- und Geschichtsdeutung. München, 1965. (angolul 1948.). Pflanze, Otto: Toward a Psychoanalytic Interpretation of Bismarck. The American Historical Review, 77. (1972) 419–444.

228 Heer, Hannes – Ulrich, Volker. (Hrsg.): Geschichte entdecken. Erfahrungen und Projekte der neuen Geschichtsbewegung. Reinbek bei Hamburg, 1985.; Jaspert, Berndt (Hrsg.): Geschichte von unten. Modelle alternativer Geschichtsschreibung. Hofgeismar, 1990. (Hofgeismarer Protokolle 274); Ehalt, H. (Hrsg.): Geschichtswerkstatt, Stadtteilarbeit, Aktionsforschung. u.a. 1984. (Österreichische Texte zur Gesellschaftskritik 20).

229 Niethammer, Lutz (Hrsg.): Lebenserfahrung und kollektives Gedächtnis. Die Praxis der „Oral history”. Frankfurt a. M., 1985.; Plato, Alexander von: Oral History als Erfahrungswissenschaft. Zum Stand der „mündlichen Geschichte” in Deutschland. BIOS 4/1. (1991) 97–119.

230 Egy, a középkori nõk történetével foglalkozó gyûjteményes kötet címe: Lundt, Bea (Hrsg.): Auf der Suche nach der Frau im Mittelalter. Fragen, Quellen, Antworten. Interdisziplinäre Beiträge. München, 1991. Különbözõ korszakok nõkutatásának állásáról adnak áttekintést: Röckelein, Hedwig: Historische Frauenforschung. Ein Literaturbericht zur Geschichte des Mittelalters. In: Fieseler, Beate – Schulze, Birgit (Hrsg.): Historische Zeitschrift, 255/2 (1992) 377–409.; Frauengeschichte: gesucht – gefunden? Auskünfte zum Stand der historischen Frauenforschung. Köln – Weimar – Wien, 1991.; Frevert, Ute: Bewegung und Disziplin in der Frauengeschichte. Ein Forschungsbericht. Geschichte und Gesellschaft, 14. (1988) 240–262.

231 Bock, Gisela: Der Platz der Frauen in der Geschichte. In: Nagl-Docekal, H. – Wimmer, F. (Hrsg.): Neue Ansätze in der Geschichtswissenschaft. Wien, 1984. 108–127.; Bock, Gisela: Geschichte, Frauengeschichte, Geschlechtergeschichte. Geschichte und Gesellschaft, 14. (1988) S. 364–391. A „sértett” férfivilág polémikus reakcióit lásd például: Kocka, Jürgen: Frauengeschichte zwischen Wissenschaft und Ideologie. Geschichtsdidaktik, 7. (1982) 99–104., és Rüsen, Jörn: „Schöne” Parteilichkeit. Feminismus und Objektivität in der Geschichtswissenschaft. In: Becher, Ursula A. J. (Hrsg.): Weiblichkeit in geschichtlicher Perspektive. Fallstudien und Reflexionen zu Grundproblemen der historischen Frauenforschung. Frankfurt, 1988. (Suhrkamp TB Wissenschaft 725) 517–542., és önkritikával: Schmidt, Uta C.: Wohin mit „unserer gemeinsamen Betroffenheit” im Blick auf die Geschichte? Eine kritische Auseinandersetzung mit methodischen Postulaten der feministischen Wissenschaftsperspektive. In: uo. 502–516.

232 A szeriális történetírás elsõsorban gazdasági mutatók hosszabb idõszakon keresztül történõ elemzésére épít. – A fordító jegyzete.

233 Kocka, Jürgen: Persönlichkeit und Struktur als methodologisches Problem der Geschichtswissenschaft. In: Bosch 152–169., 167.

234 Wehler szerint biográfiák készülhetnek „kiemelkedõ politikusokról, és katonákról, .... uralkodókról és történészekrõl, .... püspökökrõl és gyárosokról”: Wehler, Hans-Ulrich: Zum Verhältnis von Geschichtswissenschaft und Psychoanalyse. In: Wehler, Hans-Ulrich (Hrsg.): Geschichte und Psychoanalyse. Frankfurt a .M. – Berlin – Wien, 1971. (Ullstein Buch Nr. 3032) 7–26. (a továbbiakban: Wehler 1971.) 7.

235 Wehler 1971. 6.

236 Wehler 1971. 8.

237 A biográfiának a francia historiográfiába való visszatéréséhez vö. Torres, Felix: Du champ des Annales à la biographie: réflexions sur le retour d`un genre. In: Problèmes et méthodes de la biographie. Actes du colloque, Mai 1985. Paris, 1985. 141–148. A biográfia új tendenciáinak összefoglalása Levi, Giovanninál: Les usages de la Biographie. Annales E. S. C., 44. (1989) 1325–1336. (Magyarul: Az életrajz használatáról. Ford. Czoch Gábor. Korall 2000. Tél 81–92.) A „Problèmes et méthodes de la biographie” címû gyûjteményes kötet, mely a franciaországi biográfiakutatás állásáról informál, alig villant fel jövõbe mutató perspektívákat, és ott is, ahol
a biográfiai kérdések számára új forrásfajtákat „fedez fel”, a narratív módszer talaján marad. Ugyanakkor a biográfiai adatok digitalizálására való törekvésben és a prozopográfia iránti nagy érdeklõdésben érezhetõ a szeriális történetírás utóhatása.

238 Le Goff 103.

239 Göttner-Abendroth, Heide: Zur Methodologie von Frauenforschung am Beispiel Biographie. Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, 11. (1984) 35–39.

240 Thürme-Rohr, Christina: Der Chor der Opfer ist verstummt. Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, 11. (1984) 71–84.

241 A „Feministische Studien” 6/1. száma (1988)” a radikalizmus és különbözõség témájával foglalkozik, a folyóirat 9/2. füzete (1991) pedig a kulturális és szexuális különbözõség témájával.

242 A nõkutatásnak mégsem kell a jövõben lemondania a biográfiáról. Az identifikáló biográfiából mutat kiutat Ostner, Ilona: Scheu vor der Zahl? Die qualitative Erforschung von Lebenslauf und Biografie als Element einer feministischen Wissenschaft. In: Voges, Wolfgang (Hrsg.): Methoden der Biographie- und Lebenslaufforschung. Opladen, 1987. (Biographie und Gesellschaft) 103–124. (a továbbiakban: Voges).

243 Az autobiográfia mûfaján belül, a nemekbõl adódó különbségekkel szembeni szenzibilitás nélkül lásd: Szczepanski, Jan: The use of Autobiographies in Historical Social Psychology. In: Bertraux 225–234.

244 Meyer, Eva: Autobiographie der Schrift. Frankfurt a. M., 1989.

245 Vö. Shore, Miles F.: Biography in the 1980s. The Journal of Interdisciplinary History, 12. (1981) 89–113. (a továbbiakban: Shore)

246 A szépirodalom és a tudományos biográfia közti diszkrepanciát konstatálta Schulze, Hagen: Die Biographie in der „Krise der Geschichtswissenschaft”. Geschichte in Wissenschaft und Unterricht, 29. (1978) 508–518. (a továbbiakban: Schulze) 509.

247 Rosenmayr, Leopold: Lebensalter, Lebensverlauf und Biographie. In: Klingenstein – Lutz – Stourzh 47–67. A brémai egyetem „Statuspassagen und Risikolagen im Lebensverlauf” címû kutatási programja keretében 1993 márciusára „Életrajz és Társadalom” témában hirdettek meg tanácskozást.

248 Vö. Pierre Bourdieu munkáit a biográfiai irányultságú szociológia és társadalomtudomány új publikációs orgánumával: BIOS. Zeitschrift für Biographieforschung und Oral history. Szerkesztõk: Fuchs-Heinritz, Werner – Heinritz, Charlotte – Lehmann, Albrecht – Niethammer, Lutz – Plato, Alexander von, 1988 óta jelenik meg; Bertraux; Ohly, H. P. – Legnaro, Aldo (Hrsg.): Analyse von Lebensläufen. Biographieforschung – Kohortenanalyse – Life-Event-Daten-Forschungs- und Literaturdokumentation 1984–1986. Bonn, 1983.; Harscheidt, Michael: Biographieforschung. Werden und Wandel einer Komplexen Methode. Historical Social Research / Historische Sozialforschung, 14. (1989) 99–142.

249 Oelkers, Jürgen: Biographik. Überlegungen zu einer unschuldigen Gattung. Neue Politische Literatur, 3. (1974) 296–309.; Kohli, Martin: Lebenslauftheoretische Ansätze in der Sozialisationsforschung. In: Hurrelmann, Klaus – Ulich, Dieter (Hrsg.): Handbuch der Sozialisationsforschung. Weinheim, Basel, 1980. 229–317.; Kohli, Martin: Wie es zur ’biographischen Methode’ kam und was daraus geworden ist. Ein Kapitel aus der Geschichte der Sozialforschung. Zeitschrift für Soziologie, 10. (1981) 273–293.; uõ.: Institutionalisierung des Lebenslaufs. Historische Befunde und theoretische Argumente. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 37. (1985) 1–29.; Voges idézett mûve; Herrmann, Ulrich: Biographische Konstruktionen und das gelebte Leben. Prolegomena zu einer Biographie- und Lebenslaufforschung in pädagogischer Ansicht. Zeitschrift für Pädagogik, 33. (1987) 303–323.

250 Matthes, Joachim (Hrsg.): Biographie in handlungswissenschaftlicher Perspektive. Nürnberg, 1981.

251 Brednich, Rolf W. (Hrsg.): Lebenslauf und Lebenszusammenhang. Autobiographische Materialien in der volkskundlichen Forschung. u.a. Freiburg, 1982.

252 Brüggemeier, Franz-Josef: Aneignung vergangener Wirklichkeit – Der Beitrag der Oral History. In: Voges 145–170.; Heinritz, Charlotte: BIOLIT. Literaturübersicht aus der Biographieforschung und der Oral History 1978–1988. BIOS 1/1 (1988) 121–167., 1/2 (1988) 103–138.

253 A módszerhez és forrásaihoz, a kutatástörténethez és a kutatások jelenlegi állásához vö. Schröder, Wilhelm Heinz: Kollektive Biographien in der historischen Sozialforschung. Eine Einführung. In: Schröder, Wilhelm Heinz (Hrsg.): Lebenslauf und Gesellschaft. Zum Einsatz von kollektiven Biographien in der historischen Sozialforschung. Stuttgart, 1985. (Historisch-Sozialwissenschaftliche Forschungen 18) 7–17.

254 Gestrich, Andreas – Knoch, Peter – Merkel, Helga (Hrsg.): Biographie – sozialgeschichtlich. Sieben Beiträge. Göttingen, 1988. (Kleine Vandenhoeck-Reihe, 1538.) (a továbbiakban: Gestrich – Knoch – Merkel). Néhány, a közelmúltban megjelent biográfiához vö. Hans-Jörg von Berlepsch gyûjteményes recenzióját: Die Wiederentdeckung des „wirklichen Menschen” in der Geschichte. Neue biographische Literatur. Archiv für Sozialgeschichte, 29. (1989) 488–510.

255 Stamm-Kuhlmann, Thomas: König in Preußens großer Zeit. Friedrich Wilhelm III., der Melancholiker auf dem Thron. Berlin, 1992.; Blasius, Dirk: Friedrich Wilhelm IV. 1795–1861. Psychopathologie und Geschichte. Göttingen, 1992. Blasius fejlõdéstörténeti biográfiájában azon modell felé orientálódik, melyet Erik H. Erikson fejlesztett ki Luther életrajza számára. Blasius a következõképp jellemzi a porosz király életének egyes szakaszait: „növendékkor”, „kora felnõttkor” és „érés”, „felnõttkor” és „eredményes megmérettetés”, „felnõttkor” és „válság”, „felnõttkor” és „megmerevedés”.

0 A „hõs dekonstrukciója” azaz patologikus esetként való értékelése tûnik ki John Röhl II. Vilmosról írott munkáiból (Röhl, John C. G.: Kaiserhof und Staat. Wilhelm II. und die deutsche Politik. München, 1988., kül. I. fejezet 17–34.).

1 „A biográfia mint lehetõség arra, hogy közelebb jussunk a valóság teljességéhez a történelemben azáltal, hogy egy emberi életút ténylegesen adott struktúrájából indulunk ki, és egy ilyen életnek a történelmi környezettel való összefonódásában rajzoljuk meg a gondolati úton felfejthetõ struktúrák és a szabálytalanságok összefüggéseit egy történelmi metszetben.” Schulze 516.

2 „Szeretném javasolni, hogy ezt az ábrázolási módot ne csak a történelmileg kiemelkedõ alakok bemutatásához használjuk, hanem terjesszük ki bizonyos mértékig átlagos személyiségekre is, hogy képet alkothassunk arról, mi a tipikus egy bizonyos idõszakot vagy bizonyos tendenciákat tekintve.” Schulze 513.

3 Még meglepõbb, hogy épp Dirk Blasius, aki a legvehemensebben fordult a historizmus hõstisztelete ellen, rukkolt elõ egy „királybiográfiával”.

4 Vö. ehhez mindenekelõtt: Engelberg, Ernst – Schleier, Hans: Zu Geschichte und Theorie der historischen Biographie. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 38. (1990) 195–217. (a továbbiakban: Engelberg – Schleier) kül. 207. skk.

5 Kétséges, hogy a „histomat” kibõvítése „pszichomat”-tá ténylegesen elõrehaladást eredményez-e a megismerésben, és nem csak a sablonos gondolkodást rögzíti-e még jobban. Egyenesen veszélyesnek tartom a „mentalitás”, a „kollektív psziché” és a „nemzeti psziché” összekapcsolását. Lásd Tanznál, Sabine: Jeanne d'Arc. Spätmittelalterliche Mentalität im Spiegel eines Weltbildes. Weimar, 1991. (Forschungen zur mittelalterlichen Geschichte 33) 72.: „Mivel a 'mentalitás' … a 'kollektív psziché' ('szociálpsziché') szinonimájaként használatos, … a középkori szociálpsziché olyan speciális elemeit vizsgáljuk, melyek elõsegítették a francia nemzeti psziché kialakulását.”

6 Az eddigi megoldási kísérletekhez vö. Engelberg – Schleier.

7 Az angol nyelvû pszichobiográfiai munkákról ad áttekintést alapvetõ szempontok felvetésével Schore.

8 Kornbichler, Thomas: Zu einer tiefenpsychologischen Theorie der Biographie. In: Kornbichler, Thomas (Hrsg.): Klio und Psyche. Pfaffenweiler, 1990. (Geschichtsdidaktik, N. F. 5) 41–48.; Straub, Jürgen: Historisch-psychologische Biographieforschung. Theoretische, methodologische und methodische Argumentation in systematischer Absicht. Heidelberg, 1989.

9 „Egy személy tetteinek és élete útjának elmesélése, még ha meg is ragadjuk annak réteg- és kultúrspecifikus kontextusát, nem lehet elégséges, … ha eközben a személyiség- és identitásfejlõdés pszichoanalitikus és interakciós dimenzióit figyelmen kívül hagyjuk.” Gestrich, Andreas: Einleitung. Sozialhistorische Biographieforschung. In: Gestrich – Knoch – Merkel 5–28. (a továbbiakban Gestrich) 21.

10 Erikson, Erik H.: Der junge Mann Luther. Eine psychoanalytische und historische Studie. Frankfurt a. M., 1975. (angolul 1958. 37.; magyarul: A fiatal Luther. In: A fiatal Luther és más írások. Fordította: Erõs Ferenc. Budapest, 1991. 47–48.)

11 Utalás Freud: Über die „wilde” Psychoanalyse (A „vad” pszichoanalízisrõl) címû, 1910-ben megjelent munkájára, melyben a gyakran rosszul felfogott pszichoanalitikus fogalmakra támaszkodó „analitikusok” tevékenységét bírálja. – A fordító jegyzete.

12 Freud, Sigmund: Eine Kindheitserinnerung des Leonardo da Vinci (1910). In: Mitscherlich, Alexander – Richards, Angela – Strachey, James (Hrsg.): Studienausgabe Bd. 10. Frankfurt a. M., 1969. 91–159., itt: 152. (a továbbiakban: Freud 1910.) Vö. Themenheft für Luzifer-Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 5. Jg. H. 10. (1992): „Freuds Leonardo-Studie. Eine Auseinandersetzung.”

13 Ilyen vizsgálatra alkalmas például a Stauf királyról, II. Frigyesrõl szóló számtalan biográfia. Ezek közül Ernst Kantorowitz mûve: Kaiser Friedrich der Zweite. 2 Bde. (1927/1931.) mind formai, mind tartalmi szempontból különösen nagyhatású, ahogy ezt keletkezésének és recepciójának története is mutatja. Vö. Grünewald, Eckhart: Ernst Kantorowicz und Stephan George. Beiträge zur Biographie des Historikers bis zum Jahre 1938 und zu seinem Jugendwerk „Kaiser Friedrich II.” Wiesbaden, 1982. Kantorowiczról mint történészrõl vö. Boureau, Alain: Kantorowicz. Geschichten eines Historikers. Franciából fordította Annette Holoch. Stuttgart, 1992.

14 Azokról a csapdákról, melyekbe a pszichohistorikus egy életrajz tényleges megírásakor beleeshet, vö. Noland, Richard W.: Psychohistory, Theory and Practice. Massachusetts Review, 18. (1977) 295–322., kül. 314. skk.

15 Erre az általános érvényû kijelentésre jutott Alexander és Juliette George Freud, Sigmund – Bullitt, William: Woodrow Wilson. (Boston, 1967) címû biográfiájának kritikája kapcsán. A pszichobiográfia alapvetõ eredményeinek összefoglalására lásd: George, Alexander L. – George, Juliette L.: Psychoanalyse und historische Biographie. In: Wehler 1971. 70–90. a személyiség komplexitásához kül. 83.

16 Ez okból – Lloyd deMause felfogásával ellentétben – nem válik be a pszichohistória futurológiaként.

17 Blasius 1977. 386.

18 Az olyan monokauzális elemzéseket, melyeket néhány pszichoanalitikus még az utóbbi években is hirdetett (vö. a hitlerizmus problémáját), még saját köreikbõl is kritizálják: „A konvencionális pszichoanalitikus biográfia legnagyobb hiányossága, hogy durván egysíkú”. Hughes, Stuart H.: Geschichte und Psychoanalyse. In: Wehler 1971. 27–46. itt: 40. Szisztematikusan Meyerhoff, Hans: On Psychoanalysis as History. Psychoanalysis and the Psychoanalytic Review, 49. (1962) 3–20. dolgozta ki a pszichoanalízis természet- és humántudományos, biológiai és kulturális vonatkozású, történelmi szempontok szerint változtatható elemeit.

19 A lappangási szakasz (latencia) a gyermeki szexualitás lappangása öt hat éves kortól a serdülés kezdetéig. – A fordító jegyzete.

20 A gyermekbõl a társadalom teljes jogú tagjának tekintett felnõtté alakulás fázisát, az ún. „rites de passage”-t etnológiai összehasonlításban vizsgálta Erdheim, Mario: Die Psychoanalyse und das Unbewußte in der Kultur. Frankfurt a. M., 1988. (Suhrkamp – Taschenbuch Wissenschaft 654.) Az ifjúkor fõ témája az identitás megtalálása, vö. Erikson. Szintén vö. Mazlish, Bruce: James and John Stuart Mill: Father and Son in the Nineteenth century. New York, 1975.

21 Freud már a Leonardo tanulmánynál megállapította, hogy a pszichoanalitikus elemzés mindig csak annyira lehet jó, mint maga a történelmi forrásanyag: Freud 1910. 156. A mûvészettörténészek azonban – fõként az „Anna-Selbdritt-Motiv” félreértelmezése kapcsán – Freud szemére hányták, hogy nem használta fel szisztematikusan a korában ismert teljes anyagot.

22 Ahogy azt Freud már a Leonardo tanulmányában demonstrálta, a forrásanyag saját közlésekbõl, levelekbõl, naplófeljegyzésekbõl, visszaemlékezésekbõl és álmokból tevõdik össze.

23 „Az 'individuum' vagy 'társadalom', illetve 'struktúra' durva alternatívája valójában nem létezik, a biográfiai irodalomnak, mint a lehetséges módszerek egyikének, a strukturális szemléletmód keretein belül is megvan a maga helye.” Schulze 513.

24 Gestrich 22.; Blasius 1977. 402., 105. lábjegyzet, és Nipperdey 159. sk.

25 Arra a módszertani problémára, hogy a pszichoanalitikus biográfia állandóan ördögi körben mozog, mivel csak azt találja meg a biográfiai anyagban, aminek megtalálására elméleti elõtanulmányai képessé teszik, rámutat Kimmerle, Gerd: Freuds Leonardo-Studie. Eine methodologische Erörterung. Luzifer-Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 5. Jg. H. 10 (1992) 135–208., 139.

26 Itt az individuumot és a társadalmat tudatosan nem két elkülönülõ, egymástól elhatárolt szféraként kezelem, hanem hangsúlyozom az egyén és a csoport közötti permanens kölcsönhatást. Vö. még Elias, Norbert: Soziologie und Psychiatrie. In: Wehler, Hans-Ulrich (Hrsg.): Soziologie und Psychoanalyse. Stuttgart, 1972. 11–41., amely bírálja a szociológia és a társadalomtudományok szemléletét, az alany-tárgy megkülönböztetésébõl adódó mesterséges szétválasztásokat illetõen.

27 „[A pszichoanalízis], ha szakszerûen használják, nagy értékkel bírhat mint olyan kifinomult eszköz, mely feltárja a biográfia tárgyának lényegét és értelmezi cselekedeteit, azonban egyvalamire semmilyen körülmények között sem lehet képes: az egyén és a történelmi környezet közti közvetítésre, ami nélkül a biográfia értelmét veszti.” Schulze 513.

28 Mazlish a Mill apáról és fiúról szóló tanulmányában a történelmi feltételekbõl és változásokból indul ki, és csak azután elemzi kettejük pszichoszociális emanációját.

29 Pszichotikusként jellemzi a nyugati kultúrát egészében véve Renggl, Franz: Selbstzerstörung aus Verlassenheit. Die Pest als Ausbruch einer Massenpsychose im Mittelalter. Zur Geschichte der frühen Mutter-Kind Beziehung. Hamburg, 1992. Az empirikus anyagból természetesen csak a „pszichotikus” részleteket és a kiugró jelenségeket veszi tekintetbe anélkül, hogy világossá tenné, milyen kvantitatív és kvalitatív jelentõséggel rendelkeznek a társadalomra nézve az olyan extrém csoportok, mint például a flagellánsok, hogy kivételt vagy szabályt jelentenek-e.

30 DeMause a pszichikai tagolódás bemutatásához, mely az õ felfogása szerint – a gazdasági vagy
a politikai osztályokkal ellentétben – meghatározó, a „Pszichoklasse” terminust választotta:

„ A pszicho-osztályok emberek azon csoportjai, melyek egy bizonyos népességen belül azonos gyermekkor módusszal („Kindheitsmodus”) rendelkeznek”. (A „módusz” a pszichológiai felmérések eredményeképp kapott adatok közül a leggyakoribb – a fordító megjegyzése.) DeMause, Lloyd: Die psychogenetische Theorie der Geschichte. In: DeMause, Lloyd: Grundlagen der Psychohistorie. (Hrsg. von Aurel Ende) Frankfurt a. M., 1989. (Edition Suhrkamp 1175) 89–104. (a továbbiakban: deMause) 95.

31 „Létrejön egyfajta kapcsolat az egyén sorsa, annak a nagy történelem peremén található determinánsai (a családban, a gyermekkorban, a személyes neurotikus konfliktusban) és a közösség akarata között, melyben ez a sors beteljesül.” Besançon, Alain: Psychoanalytische Geschichtsschreibung In: Wehler 1971. 91–140. (a továbbiakban: Besançon) 94. Vö. ehhez még Mazlish, Bruce: Next 'Next Assignment': Leader and Led. Individual and Group. The Psychohistory Review, 9/3. (1981) 214–237.

32 Vö. ehhez: Bolterauer, Lambert: Die Macht der Begeisterung. Fanatismus und Enthusiasmus in tiefenpsychologischer Sicht. Tübingen, 1989.

33 Lehetne gondolni többek között például Karlstadra, Hubmaierre, Teuschleinre, Müntzerre, Calvinra, Erasmusra. Az elsõ ilyen irányú próbálkozások egyike: Wright, William J.: Personality Profiles of Four Leaders of the German Lutheran Reformation. The Psychohistory Review, 14/1. (1985) 12–22., amely Luthert, Melanchthont, Philipp von Hessen tartománygrófot és Johann Friedrich von Sachsent hasonlítja össze.

34 Gyermek (a gyermekkor története), felnõtt (pszichobiográfia), csoportfantázia (csoport-pszichotörténet), deMause 91.

35 DeMause, Lloyd: Einleitung. In: deMause 15–22., 17.

36 DeMause 94.

37 DeMause több tanulmányban vizsgálta az amerikaiak és elnökeik közötti kapcsolatot, valamint a politikai vezetõ egyéniségek és a tömeg közötti viszonyt a 19. és 20. század különbözõ háborúinak idõszakában (deMause, Lloyd: Historische Gruppenphantasien. In: deMause 131–229.; deMause, Lloyd: Die fötalen Ursprünge der Geschichte. In: uo. 230–349.) és ezt kapcsolatba hozta az ember fejlõdésének magzati stádiumával.

38 „A született vezetõk pedig, meglehet, csak tudatosabban félnek attól, amitõl a lelke mélyén valamilyen formában mindenki retteg – s meggyõzõen tudják állítani magukról, hogy birtokukban van egy válasz.” Erikson 119. (magyar kiadás 156.)

39 „A nagy emberek történelmi jelentõsége azon alapul, hogy a legkedvezõbb pillanatban felbukkan egy olyan modell, melyet egy ember testesít meg személyében és gondolkodásában, és amely megfelel egy csoport kívánságainak, és azon képességének, hogy megragadja, birtokba vegye õt és azonosuljon vele.” Besançon 95.

40 Ez a kapcsolat nemcsak szellemi szinten, az eszmetörténetben van meg (Hegel), hanem az egész ember szintjén (psziché). Besançon 95. sk. Az, hogy vezér és tömeg egymást kölcsönösen befolyásolják, egyértelmûen hat Hitler azon fáradozásaira, hogy hatékony propagandát fejtsen ki és saját személyérõl jól átgondolt képet alakítson ki, vö. Bruns, Brigitte: Der inszenierte Führer. Zur politischen Fotografie des Nationalsozialismus. Luzifer-Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 5. Jg. H. 9 (11992) 25–42.

41 Besançon 94.

42 Besançon 129.

43 Bourdieu

44 Niethammer

45 Az irodalmi formának a biográfia hõsével való összeegyeztetésére nézetem szerint jó példát szolgáltat Duby, Georges: Guillaume le Maréchal ou le meilleur chevalier du monde. Paris, 1984. (németül: Guillaume le Maréchal oder der beste aller Ritter. Frankfurt a. M., 1980.)

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail